Késő délután volt már, mire Connor felébredt. Hosszú percekig tartott, amíg magához tért és egészen addig nem is értette, miért keríti hatalmába szorongás, ameddig szép lassan be nem kúsztak a délelőtt emlékképei lehunyt szeme elé. Felnyögött a fejébe hasító fájdalomtól, és bár semmi kedve nem volt hozzá, lerúgta magáról a plédet, amivel addig takarózott, és kikászálódott az ágyból.

A nap további részében úgy kóválygott a házban, mint valami szellem, alig szólt valamit és továbbra sem volt étvágya.

Este azonban, miután már lefeküdt, azon kapta magát, hogy a bénult állapotot felváltotta az ideges izgalom. Remegő gyomorral gondolt a holnapra, amikor majd végre elmegy innen, megszabadul Raytől, minden baj okozójától, és úgy jön vissza, mint egy normális srác. Most már a legkevésbé sem ragaszkodott az itteni életéhez. Minél többet gondolkodott az intézeten, annál jobban hatalmába kerítette az izgalom, hogy milyen lesz, meddig kell maradnia, amíg újra normális nem lesz...

***

- Majd írj sokat. Mindenre kíváncsi vagyok – ölelte át Anya szorosan Connort. – És ne felejtsd el, hogy nagyon szeretünk téged, bármi történik is.

- Jól van, anya – motyogta Connor esetlenül, és tett egy lépést Apa felé. Óvatos mozdulattal tárta ki a karját, ám apja ölelés helyett mindenféle hezitálás nélkül megragadta a karját és határozottan megszorította a fia kezét.

- Minden jót, fiam – búcsúzott szűkszavúan.

- Mikor jössz vissza? – kérdezte Elly, amikor Connor leguggolt hozzá.

- Remélem, minél hamarabb – mosolygott Connor, és kedveskedve összeborzolta a húga haját. – Vigyázz addig anyáékra helyettem. Rád bízhatom őket, ugye?

- Persze!

Connor bólintva felegyenesedett, és a pár méterrel odébb várakozó Sharon Hulsterhez fordult.

- Indulhatunk.

A nő elégedetten bólintott, és segített Connornak betenni a bőröndjét a csomagtartóba. Amikor Connor hátra akart szállni, könnyed mosollyal az arcán megkérdezte:

- Miért nem ülsz előre, mellém? Elvégre ez nem egy taxi, és hamarosan rengeteg időt fogunk együtt tölteni. Nem árt, ha megismerjük egymást, nem gondolod?

A fiút meglepte a közvetlen hangnem, de engedelmesen becsusszant az anyósülésre, majd miután bekötötte magát, Dr. Hulsterhez fordult.

- Milyen messze van az intézet?

- Ó, elég messze, ne aggódj. Bőven lesz időnk beszélgetni.

- Végig autóval megyünk?

- Reményeim szerint igen.

- És milyen az intézet? Mit csinálnak ott? Hányan vannak olyanok, mint én?

Dr. Hulster csilingelve felnevetett.

- De sok kérdésed van! – Beindította az autót és a motor hörögve életre kelt. Olyan hangja volt, mint egy prédára éhes vadállatnak.

- Játszunk egy játékot! – javasolta a nő, mialatt kitolatott Connorék háza elől, és elindult az úton. Connor visszanézve még sokáig látta családja sziluettjét, amint ott állnak a kerítésnél, és a fekete autó után bámulnak. – Nagyon egyszerű játék. Kérdezhetsz egyet, amire én készséggel felelek, aztán én is kérdezek egyet, amire neked ugyanilyen őszintén kell válaszolnod. Öt kérdésig megyünk.

- Rendben. – Connor elfordította a tekintetét az útról, és előre nézett. Próbálta kiválasztani, a leglényegesebb kérdést, amire a legjobban kíváncsi volt.

- Hányan vannak ott rajtam kívül?

- Tizenegyen.

- Olyan kevesen? – ráncolta a homlokát Connor zavartan. Sokkal nagyobb létszámra számított.

- Ez csak az osztályod létszáma, az egész intézmény természetesen jóval több diáknak ad otthont. Könnyen beilleszkedsz majd, ne félj – nyugtatta Dr. Hulster, majd elmosolyodott. – Most én kérdezek: Mióta tudsz Rayről?

- Hát... Néhány hónapja, azt hiszem. De akkor még fogalmam sem volt, hogy ő egyben én vagyok.

- Igen, gondolom, hogy ez borzasztóan zavaros lehetett először. – A nő hangjából kicsendülő együttérzés hűvös balzsamként hatott Connor lelkére. Nem volt még olyan ember, aki ennyire megértette volna, mit érez.

- Hát nem volt könnyű. Most sem az igazából – ismerte be vállat vonva Connor, majd a fogai közt szűrve hozzátette: - Alig várom, hogy megszabaduljak tőle örökre.

- Mi majd segítünk neked ebben – mondta komolyan Dr. Hulster, és a hangja megint csak olyan határozottan csengett, hogy Connorban egy szemernyi kétely sem volt afelől, hogy ne lenne képes erre. Erről eszébe jutott a következő kérdése:

- Hogyan éri ezt el?

Dr. Hulster finoman felsóhajtott. Körbe nézett egy kereszteződésnél, és csak miután megbizonyosodott róla, hogy biztonságos az indulás, akkor válaszolt:

- Ez teljesen személyfüggő. Az első pár héten ne várj eredményt, még ki kell kísérleteznünk majd, mire, hogyan reagál a szervezeted, és hogy mi lesz végül az az eljárás, ami elindítja ezt a folyamatot. Emiatt egy cseppet sem kell izgulnod, ezen mindenki átesik az elején. Van, akinél szinte rögtön megtaláljuk a hatékony módszert, másoknál akár hónapokig is eltarthat.

Connor elhúzta a száját, és pechére Dr. Hulster pont ekkor vetett rá egy oldalpillantást, elkapva a fintort.

- Ne aggódj – nevetett fel jóízűen. – Van egy olyan érzésem, hogy nálad nem lesz ilyen probléma.

Azért Connor nem érezte magát teljesen meggyőzöttnek.

- Sportolsz valamit? – jött Dr. Hulster következő kérdése.

- Nem, nem igazán – ismerte be Connor szemlesütve. – Bár azt mondják, futni elég jól tudok. Jó az állóképességem, sokáig bírom hosszútávon.

- Meghiszem azt – biccentett Dr. Hulster. – Az intézetben arra is lesz lehetőséged, hogy kipróbálj valami új mozgásfajtát. Bár – tette hozzá valamivel halkabban, – a futás is nagyon hasznosnak bizonyulhat némely esetben.

Amikor Connor nem szólalt meg, könnyedén megkérdezte:

- Na, mi van, kifogytál a kérdésekből?

Connor gyorsan megrázta a fejét.

- Nem. Lenne még. Hogyan találja meg az olyanokat, mint én?

Dr. Hulster nem válaszolt rögtön. Amikor mégis megszólalt, a hangja sokkal kimértebben hangzott, mintha jól megválogatná, mit mond.

- Nem olyan nehéz igazából. A legtöbbeknél ez a folyamat tinédzser korban indul el, ezért az életkort már könnyedén leszűkíthetjük egy bizonyos skálán. Előfordul persze egy-két kivétel, de ez a szám elenyésző. Aztán az ilyesfajta képességek jellegzetes nyomokat hagynak maguk után. Ha tudod, mit keresel, gyerekjáték rábukkanni egyre.

- Miféle nyomokat? – kérdezte kíváncsian Connor, Dr. Hulster pedig sötéten elmosolyodott.

- Mondjuk úgy, hogy véres ösvényen követhető végig ezeknek a fiataloknak a tevékenysége.

Connor hátán végig futott a hideg.

- Ezt hogy érti?

- Azt hiszed a te eseted különleges? Inkább az a csoda, hogy ennyivel megúsztad, és nem halt meg több ember. Majd megismered a társaidat... Majd meglátod, hogy miért ragaszkodom ahhoz, hogy ne menjetek emberek közelébe. Majd meghallgatod a történetüket...

- Ők is olyanok, mint én? Úgy értem, van egy alteregójuk?

- Ez már több volt, mint öt kérdés, de azért válaszolok – mosolygott Dr. Hulster. – Nem, ebben a helyzetben te duplán különlegesnek számítasz. Nekik, hogy úgy mondjam, elég saját magukkal megküzdeniük. Neked jutott még plusz egy fő.

Connor az ajkát rágva töprengett a hallottakon. Még ideje sem volt feldolgozni az egészet, Dr. Hulster máris tovább lendítette a témát.

- Most én jövök a kérdésekben. És mivel te már elhasználtad az összes lehetőségedet, ezért most már csak én kérdezek. – A hangja önelégülten csengett, de korántsem rosszindulatúan. Connornak szinte az az érzése támadt, hogy a nő vele egykorú.

- Mi az, ami a legjobban megnyugtat?

- Hát... – Connor nem tudott rögtön felelni. – Talán az, ha érzem, hogy akivel beszélek teljesen megért. És hogy nem vagyok egyedül. Eddig a zene volt, de... - Elhallgatott.

- Ez érdekes – mondta pár másodperc hallgatás után Dr. Hulster. – Észben fogom tartani.

A végtelennek tűnő egyenes országút fokozatosan kezdett átalakulni. Egyre meredekebb és keskenyebb lett, az útszéli fák és házak lassan teljesen elmaradoztak. Az ég egy ideje már szürkén, borongósan követte útjukat. Connoron kezdett erőt venni a fáradtság. Amúgy is könnyen elaludt a hosszú utakon, és ez a fajta környezet csak még jobban rásegített erre. Egy idő után az is feltűnt neki, hogy mennyire éhes: Jó régóta nem evett már; a gyomorgörcstől nem volt étvágya.

- Még van két kérdésem – figyelmeztette Dr. Hulster. – Milyen tanuló voltál a suliban?

- Viszonylag jó – felelte vállat vonva Connor. – Ritkán kaptam rossz jegyet, de főleg a reál tárgyakban voltam jó.

- És mit gondolsz, ehhez képest inkább az eszedre vagy a szívedre hallgatsz?

- Ez... nehéz kérdés. Bár szerintem inkább legtöbbször a szívemre. Túl sokszor.

- Na, majd nálunk ezt is megtanulod egyensúlyba helyezni. Bár azt mondják, mindig kövesd a szíved, szerintem egyáltalán nem árt, ha mellette gondolkodik is az ember.

Miután Connor nem felelt, Dr. Hulster mosollyal a hangjában hozzá tette:

- Látom, kimerült vagy. Érthető, végül is jó régóta jövünk már. Bár már nem vagyunk annyira messze, nyugodtan aludhatsz. Ne aggódj, amint megérkezünk felkeltelek.

Connor nem akart aludni. Fáradt volt az igaz, de látni akarta az intézményhez vezető út egészét, hogy legalább legyen valami fogalma róla, merre van. Erőlködve próbálta nyitva tartani a szemét, és tekintetét a meredek útra szegezte, egyre csak várva, hogy majd egyszer csak a semmiből előtűnik az intézet. Szúrt a szeme a fáradtságtól, de makacsul kitartott, eltökélte, hogy nem alszik el...

– Connor? – Valaki finoman a vállát rázta. – Megérkeztünk, gyere!

Connor szédelegve nézett körül. Tehát mégis elaludt. Pedig úgy érezte, csak egy pillanatra hunyta le a szemét. Amikor kikecmergett az autóból, Dr. Hulster széles mosollyal fogadta, és egyik kezét lendületesen kinyújtva maga mögé mutatott.

– A Hulster Intézet – mondta, és a hangja szinte büszkén csengett. Connor nem is csodálta miért.

Az épület méltóságteljesen nyúlt az ég felé, hatalmas ablakai, mint mindent tudó szemek fürkészték a tájat. Hosszú, magas vaskerítés vette körül, amitől Connornak végig futott a hideg a hátán, és igyekezett nem gondolni arra, hogy miért tartják őket ilyen szintű elzártság alatt. Az intézet mögött és körül hegycsúcsokat pillantott meg, és rájött, hogy magasabban vannak, mint hitte. A hideg, hegyi levegő szinte azonnal a csontjáig hatolt, és végig égette a légcsövét.

– Hát igen – nevetett fel Dr. Hulster jóízűen. – Itt bizony megérzi a hideget az ember, igaz-e?

Connor ránézett, de a nőn a legkisebb jele sem látszott, hogy a fagy bármilyen hatással lenne rá. Magabiztosan állt a havas úton, és bár az ő haját is összeborzolta a szél, még ennek ellenére is sikerült megőriznie a higgadtságát és a nyugalmát. Összefonta a karját a mellkasa előtt, és vidáman csillogó szemmel biccentett a kerítés felé.

– Menjünk!

Connor kivette a bőrönjét a csomagtartóból, majd követte a nőt a kapuig. Míg Dr. Hulster a kulcsokkal és a zárral bíbelődött, felnézett a kerítésre, és maga sem tudta, miért, de az jutott eszébe, hogy ezen szinte lehetetlen lenne átmászni. A vaskapu nyikorogva kinyílt, és a bejáratig tartó úton Connornak végig az járt a fejében, hogy most már nincs vissza út. Bezárták ide, ki tudja, meddig kell itt lennie, mit kell majd csinálni, és mi történik vele. Teljesen egyedül maradt.

Mielőtt beléptek volna az ajtón, Dr. Hulster felé fordult, és a szemébe nézett.

– Figyelj rám Connor. Itt és most biztosítalak róla, hogy bármi, ismétlem, bármi is történik e falak között, a te érdekedet szolgálja. A mi célunk, hogy segítsünk nektek, hogy minél hamarabb visszatérhessetek a normális kerékvágásba és elfelejthessétek ezt a rémálmot. Ami a Hulster Intézetben történik, az itt is marad. Értesz engem, ugye?

Connor némán bólintott, és nem bírta levenni a szemét a nő eltökélt arcáról. Magabiztossága kissé ijesztő volt, annál is inkább, mivel a fiúnak ötlete sem volt, hogyan lesz képes Dr. Hulster Rayt egyszerűen csak kitörölni. Beleborzongott a gondolatba, de mielőtt még a fantáziája túl messzire ment volna, a kedves mosoly visszatért Dr. Hulster arcára, és betessékelte Connort az ajtón.

Az épület bentről, ha lehet még fenyegetőbbnek hatott. Bár a hall, ahová érkeztek hatalmas belmagassággal rendelkezett, a falak borongós, sötét árnyalatúak voltak, és Connort kényelmetlen érzés kerítette hatalmába. Csak állt és forgatta a fejét, próbálta feldolgozni a látványt. Dr. Hulster azonban nem hagyott sok időt neki a bámészkodásra.

– Haladjunk, haladjunk – fuvolázta, és finoman taszított egyet a fiú vállán. – Lesz még időd felfedezni, ne aggódj. Most viszont mielőbb túl kell esnünk a regisztráción és egyéb szükséges formalitáson. Erre gyere!

Connor követte a nőt, aki először átvágott a széles aulán, majd egy keskeny folyosón befordulva megállt egy lift előtt. Határozottan megnyomta a hívógombot, majd néhány percig csendben álltak, amíg a szerelvény megérkezett. Dr. Hulster előzékenyen előre engedte Connort, majd, amikor az ajtók becsukódtak, így szólt:

– Mint láthatod az intézet három emeletből áll. Mi most az elsőre megyünk, ott vannak a tanulószobák, a könyvtár, meg más ilyesféle termek. A könyvtárban fogjuk felvenni az adataidat, és megkezdjük a kísérletezést, hogy mihamarabb megtaláljuk a számodra leghatékonyabban működő módszert. – Mialatt ezt elmondta, a lift már meg is állt, és az ajtók kinyíltak. Connor egy hosszú, világos folyosón találta magát. A sarkokban cserepes növények voltak, és bár alapvetően üres volt, mégis sokkal jobban tetszett neki ez a helyszín, mint a komor aula.

Dr. Hulster végig sietett a folyosón, cipője sarkának kopogása visszahangot vert a falak között. Jobbra fordult, és Connor hatalmas kétszárnyú üvegajtót pillantott meg.

– Itt vagyunk – mosolygott Dr. Hulster, és lenyomta a kilincset. Ha Connorban eddig volt is bármilyen ellenérzés a hellyel kapcsolatban, az most egycsapásra elpárolgott. Soha életében nem látott még ekkora és ilyen gyönyörű könyvtárat.

– Lenyűgöző, nem igaz? – kérdezte Dr. Hulster nem kis büszkeséggel a hangjában. – Biztosítom, hogy itt bármit megtalálsz, amire szükséged lesz tanulmányaid során.

– Efelől kétségem sincs – nyögte ámultan Connor, és nem bírt betelni a látvánnyal.

A polcok egészen a plafonig kúsztak fel, mind tele voltak könyvekkel, pont a terem közepén pedig egy hatalmas, díszes csillár függött.

– Ha végig mész a sorok közt, a végén találsz néhány asztalt is, ahová le tudsz ülni – szólalt meg egy idegen hang a fiú háta mögött, és Connor meglepetten fordult meg.

Egy kedvesen mosolygó, idős asszony közeledett felé, egyik karján egy kötött kardigán lógott, keskeny lencséjű szemüvege mögül pedig érdeklődve nézett Connorra.

– Á, Mrs. Wilson, épp önhöz jöttünk – mondta Dr. Hulster, és kedélyesen pillantott a fiúra.

– Igen, látom, új taggal bővül a mi kis intézetünk – nyugtázta az idős hölgy bólintva. – Kövessenek.

A csendes könyvtárban szinte fülsiketítően hatott a lépteik zaja, ahogyan végig sétáltak a polcok mentén. Mrs. Wilson végül megállt egy íróasztalnál, és az előtte lévő székre mutatott.

– Foglalj helyet – kérte kedvesen Connort, majd az asztalán álló, kissé megkopott számítógéphez fordult.

– Rendben. Kezdjük a neveddel, és hogy hol születtél.

Connor egészen kifáradt a sok új dologtól, ami hirtelen a nyakába szakadt. A regisztráció után Dr. Hulster nagyjából elmagyarázta, hogy mit merre talál, de olyan gyorsan hadart, hogy a fiú csak kapkodta a fejét, és kétségbeesetten próbált mindent megjegyezni. Tantermek száma, halószóbák folyosója, edzőterem, emeletek, képzések, tantárgyak... Úgy érezte, az agya már nem képes több információt befogadni. A bőröndjét maga után húzva szinte futnia kellett, hogy le ne maradjon Dr. Hulster mögött, aki rendíthetetlenül magyarázott tovább, adatok hadával bombázva a fiút. Végül nagy sokára megálltak egy széles folyosó előtt, és a nő előre mutatott.

– Erre van a fiúk hálója. Minden szobát úgy alakítottunk ki, hogy az osztálytársak együtt lehessenek, így még szorosabb kapcsolat alakulhat ki köztetek. Ezt nagyon fontosnak tartom, hiszen tudom jól, mennyire kiszolgáltatottnak és egyedül érezhetük magunkat, ha valamiben eltérünk az úgynevezett „normáltól" – tette még hozzá, és finoman Connorra mosolygott. – Nincs igazam?

Connor csak biccenteni tudott, de úgy tűnt, Dr. Hulster nem igazán várt választ. Egy kis kulcsot nyomott a fiú kezébe, aminek a karikáján a nyolcas szám fityegett.

– Sok sikert a beilleszkedéshez – szólt még utána a nő, amikor Connor elindult a folyosón. – Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz.

– Köszönöm.

A kulcsot a zárba téve lenyomta a kilincset és amikor belépett a szobába, először meglepődött, hogy nincs bent senki, de pár pillant után eszébe jutott, hogy valószínűleg mindenki órán van. Dr. Hulster mondta is, hogy neki majd csak másnap kezdődik az oktatás, addig kapott egy kis időt, hogy berendezkedjen, illetve, hogy hozzászokjon az új környezethez.

A szobában négy ágy volt, hárman látszott, hogy már foglalt, így Connor az utolsó, fal mellett állóhoz rugdosta a bőröndjét, majd fáradtan lehuppant a gondosan összehajtott takaróra. Egy darabig csak ült és meredt maga elé, majd felállt, hogy jobban körülnézzen. Nem akart indiszkrét lenni, de hát az emberről sokat elárul, hogy milyen tárgyakkal veszi körbe magát, így lassan körbe sétált a szobában.

A helyiség nem volt túl nagy, de lakói otthonosan berendezték maguk körül. Az ablak alatt lévő bevetetlen ágyon a legkorszerűbb zenelejátszó és egy hatalmas fejhallgató hevert, mellette képregények garmadája, amiről Connornak Alex és Felix jutottak eszébe. Máris úgy érezte, mintha egy élettel ezelőtt lett volna, amikor a fiúk megmutatták neki a rajzaikat.

A másik két ágy viszonylag rendben volt, legalább be volt ágyazva, bár az egyiken valamiért nem volt takaró. Könyvet nem sokat látott, csak a padlón volt egy-két tankönyv és füzet hanyagul szétdobálva. Connor végig simított az egyik fiú íróasztalán, majd elfintorodott a vastag porrétegtől, ami az ujjára tapadt. A falakon különböző együttesek és filmek plakátjai sorakoztak, sőt úgy tűnt leendő szobatársait az sem zavarta, hogy néhányat egymásra ragasztottak. Az egész szoba egy őskáoszra emlékeztetett, de Connornak tetszett. Jól esett neki egy kis rendetlenséget, aszimmetriát látni a sok tiszta, fényes folyosó után. Épp tüzetesebben szemügyre akarta venni az egyik polcon lévő figurákat, amikor hirtelen nagy lendülettel kivágódott az ajtó.

– Hozzá ne érj, hallod?

Két fiú sétált be a szobába, akik közül az egyik harciasan megindult Connor felé. Lenszőke haja izzadtan tapadt a homlokára, világoskék szeme gyanakodva szűkült össze, ahogy a fiúra nézett.

– Iszonyat ritkák! – mutatott a polcon álló karakterekre, amikor Connor mellé ért. – Nem nyúlhatsz hozzájuk, mind limitált kiadás!

– Hagyd már, Nathen te gyökér, elijeszted az új srácot! – A másik fiú beljebb lépett a szobába és bocsánatkérőn pillantott Connorra. Az ő arca is piros volt, bőre fénylett a verítéktől, sötét haja pedig szerteszét állt, mintha most futott volna le egy maratont. Háromnegyedes nadrágot és vékony pulóvert viselt, aminek kapucniját épp akkor dobta hátra a fejérő, amikor belépett az ajtón.

– Bocs. Nagyon érzékeny ezekre a vackokra.

Nathen szeme kikerekedett, és már nyitotta volna a száját, hogy felszólaljon, de Connor közbeszólt:

– Semmi baj. Én is szeretem a képregényeket. – Kezet nyújtott. – A nevem Connor Spark.

– Andrew. – Kezet ráztak, majd a fiú Nathen felé biccentett. – Őt pedig már nem kell bemutatni – sóhajtott lemondóan, de Connor látta a szemén, hogy igazából jól szórakozik.

– Na, milyen első benyomást keltettünk? – mosolygott továbbra is Andrew, Connor pedig vállat vont.

– Igazából a legjobbat, amit eddig itt tapasztaltam.

Ezt meghallva Nathen szélesen elvigyorodott, majd miután megbizonyosodott róla, hogy távollétében Connor nem piszkálta értékes figuráit, közelebb jött hozzájuk.

– Foci? – kérdezte, majd egy hirtelen mozdulattal a fiú felé rúgta az eddig hóna alatt szorongatott labdát. Connort váratlanul érte a támadás, reflexből maga elé kapta a karját, mire legnagyobb meglepetésére a labda épp a kezében landolt. Nathen lemondóan legyintett.

– Akkor azt hiszem, ezt hagyjuk... - motyogta csalódottan, és visszavette a játékot. Egy darabig szöszmötölt a szobában, majd odalépett az egyik szekrényhez és kinyitotta, mire azzal a lendülettel kiborult vagy tíz póló. Nathen nem jött zavarba, gyakorlott mozdulatokkal visszagyömöszölte a ruhákat a szekrénybe, majd gyorsan visszacsukta. Connor jobbnak látta, ha inkább nem szól semmit, de Andrew valószínűleg észrevehette döbbent arcát, mert halkan felnevetett.

– Megesik. – Csak ennyit mondott, majd leült az ágya szélére, és levette edzőcipőjét.

– Na, tolok egy zuhanyt – szólt hirtelen Nathen, és a karjára csapott egy törölközőt. Miután kiment, Connor és Andrew ketten maradtak. A csend egyszerre volt kínos és barátságos, Connor nem tudta, mit mondjon, és Andrew sem tűnt úgy, mint aki beszélgetős kedvében van.

– Hogyhogy ennyi cuccotok van? – szólalt meg végül Connor, mert nem tudta összeegyeztetni a szobában látottakat az intézmény szabályaival, miszerint csak a legszükségesebbeket hozhatják magukkal.

Andrew elterült az ágyán, fejét félig Connor felé fordítva válaszolt:

– Nemtom. Amit kérsz, azt kapsz. Szeretik, ha mindenünk megvan, ami fura, de jó.

– Akkor miért nem hozhattam el otthonról a dolgaimat?

– Jó kérdés. Kipakoltál már?

– Hát...

– Ott van egy üres szekrény, semmire nem használjuk, oda pakolhatod a cuccod – mondta Andrew meg sem várva a választ.

– Köszi.

Mivel Connor az előírtakhoz mérten nem hozott sok mindent, hamar végzett a rakodással. Leült az ágyára, és azon gondolkodott, mivel üthetné el az időt, amikor kinyílt az ajtó, és belépett a negyedik lakos.

Magas, afroamerikai fiú állt a küszöbön, szeme sötét volt, mint az éjszaka, haja pedig vad rugókban meredt az ég felé.

– Szevasz Nick! – kurjantotta Andrew, majd felpattant az ágyról, és sietve Connorhoz lépett azzal a szándékkal, hogy bemutassa őket egymásnak. Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, Nick fekete szemével Connorra pillantott, majd kezet nyújtott.

– Szia!

Connor elfogadta a felé nyújtott kezet; Nick bőre tűzforró volt.

– Ezeket lentről küldik. – Tiszta ágyneműt és törölközőt nyomott a fiú kezébe. – Szóval tudtam, hogy hozzánk tettek be.

– Oh, kösz – bólintott Connor, és már fordult volna el, amikor megakadt a tekintete Nick alkarján. A fiú kávészínű bőrén lángoló tollakkal és kitárt szárnnyal felvillant egy sötétvörös főnix, amint épp a levegőbe rugaszkodik.

– Nagyon jól néz ki – jegyezte meg álmélkodva, és ösztönösen a piercingjéhez kapott. Nick elvigyorodott, mire láthatóvá vált vakítóan fehér fogsora, és Connor vállára csapott.

– Üdv a klubban!