- Csengettek már? - Nathen robbant be a szobába, sietve az egyik szék támlájára hajította a törölközőjét, majd a szekrényéhez trappolt, hogy tiszta ruhába bújjon.

- Nem - rázta meg a fejét Andrew, majd ismét végig feküdt az ágyán, feltette hatalmas méretű fülesét és kizárta a külvilágot. Csak fejének ütemes mozgása árulta el, hogy zenét hallgat. Connor érezte, amint összeszorul a gyomra, és idegesen nyelt egyet. Ezek a fiúk teljesen normálisnak tűnnek, csak úgy, mint ő. Vajon meddig lesz képes eltitkolni Rayt? De, ami még ennél is jobban érdekelte: Vajon ezek fiúk mitől mások, mint a többi ember? Mit tettek, amiért itt kötöttek ki? Szívesen megkérdezte volna őket, de fogalma sem volt, hogy hozhatná fel. Kényes témának ígérkezett, nem olyan, amit az ember, csak úgy bedob egy társalgásba.

- Milyen csengetés? - kérdezte inkább ügyelve arra, hogy a hangja ne árulja el kétségeit.

- A vacsorát jelző csengő. Mindenki egy időben eszik, minden osztálynak megvan a helye, amit nem változtathatsz.

Connor meghökkent.

- Soha?

Nick nemet intett a fejével.

- Soha. Az osztályoknak együtt kell maradniuk, nincs vegyülés. Ez a szabály.

Connor ezt furcsállta, de végül inkább nem mondott semmit. Még új volt itt, nem akart korán ítélkezni, gondolta, először kicsit felméri a terepet. A szobatársaival viszonylag hamar összeismerkedett, és mindhárman közvetlenül viselkedtek vele, amit jó jelnek vett. Most viszont a közös vacsora említésére újfent eluralkodott rajta az idegesség. Találkozni fog az osztálytársaival. Mindenkivel egyszerre. Megpróbált mélyet lélegezni, hogy megnyugodjon, de a szeme sarkából észrevette Nicket, amint őt nézi. Zavartan felé fordult, de a fiú akkor sem kapta el a tekintetét, amikor Connor a szemébe nézett. Aztán feltette a kérdést, amitől Connor rettegett.

- Na, és te hogy kerültél ide?

Hirtelen Nathen és Andrew is elhallgatott, és kíváncsian néztek Nickék felé. Őket is érdekelte a válasz.

- Én... - kezdte Connor, de azt se tudta, mit mondjon. Nem mondhatja, hogy megölt egy embert, mert az nem lenne igaz. Viszont Rayről sem lehet két percben beszélni. Dermedten állt szobatársai pillantásának kereszttűzében, kétségbeesetten próbálva előrukkolni valami értelmes válasszal, amikor hirtelen fülsüketítő csengés-bongás hasított a levegőbe. Mind a négyen összerezzentek, de Nathen már a talpán is volt, és az ajtóhoz igyekezett.

- Kaja! - kiáltotta boldogan, és intett a többieknek, hogy kövessék. Connor megkönnyebbülten lesütötte a szemét. Ezt most megúszta, de tudta, hogy nem halogathatja sokáig. Nick sötét pillantása szinte lyukat égetett a hátába, amikor kilépett a folyosóra. De most volt más, amin aggódhatott.

A négy fiú együtt indult el a folyosó végén lévő lift felé, hogy annak segítségével az ebédlőbe jussanak.

- Miért nem megyünk azzal? Sokkal közelebb van, mint a másik - vett észre hirtelen Connor egy liftet a folyósó másik oldalán. Andrew válaszolt:

- Az a lift nem működik. Már akkor is rossz volt, amikor ide jöttem.

- Az mikor volt?

A fiú nem felelt azonnal. Connor már épp félni kezdett, hogy tapintatlan volt, de ekkor Andrew halványan elmosolyodott.

- Asszem három éve.

Connor nagyot nyelve nyugtázta az információt. Andrew korabeli fiúnak tűnt, és elképzelni, hogy már akár tizennégy-tizenötéves kora óta itt van... Végig futott a hátán a hideg. Ezek szerint Dr. Hulster még mindig nem találta meg a megfelelő eljárást, amivel semlegesíthetné Andrew... másságát. Bár tudná, hogy mi az!

A négy fiú ezután nem szólalt meg, csendben masíroztak a lift felé, ami előtt már ott álldogált egy lány. Idegesen nyomkodta a hívógombot, de a szerkezet ettől még nem jött gyorsabban. Mivel háttal állt nekik, Connor csak hosszú, gubancos szőke haját látta, amint egészen a háta közepéig hullámzik, de amikor közelebb értek, a lány feléjük pillantott.

- Sziasztok - biccentett a fiúk felé. Tekintete már át is siklott volna rajtuk, de hirtelen észrevette Connort.

- Te új vagy itt, ugye?

Amikor a fiú bólintott, a lány összehúzta a szemét.

- Jenna vagyok - mutatkozott be, de nem hangzott barátságosnak. A szemébe nézve Connornak úgy tűnt, mintha a lány nem aludt volna már egy hete, és volt valami üres a pillantásában.

­- Connor. - A fiú bénán intett, de Jenna már vissza is fordult a lift felé. Az ajtó ekkor kinyílt, és a fiúk Jennával együtt beléptek a kis fülkébe. Nick megnyomta a második emeleti gombot, mire a szerkezet elindult lefelé. A pár perces utat néma csendben töltötték, senki nem nézett a másik szemébe, és Connor hirtelen nagyon fullasztónak találta a levegőt. Ezzel valószínűleg Jenna is így lehetett, mert amint megállt a lift, kifurakodott az ajtón, nem törődve a folyosón haladó többi emberrel. Mintha menekülne valami elől. Connor egészen addig követte a tekintetével, amíg a tömeg el nem nyelte a sűrű, göndör hajzuhatagot.

- Ne is foglalkozz vele - szólalt meg hirtelen Andrew a bal oldalán, és fellendítette a fejére a kapucniját.

- Mi baja? - kérdezte Connor töprengve.

- Nem akar itt lenni. Folyamatosan meg akar szökni. Sok csúnya sztori volt, kár, hogy nem láthattál egyet sem a saját szemeddel - vigyorgott Nathen, és zsebre vágta a kezét. A folyosón lavírozva igyekeztek nem neki menni senkinek, de ez szinte lehetetlen volt. Connor elcsodálkozott, hogy mennyi hozzá hasonló ember létezik még a világon.

- Hogyhogy nem akar itt lenni? Nem ő maga döntött úgy, hogy idejön?

Nick, aki egész eddig csendben figyelte a beszélgetést, most megszólalt:

- Jenna bonyolult eset.

Csak ennyit mondott, Connor pedig értetlenül pillantott rá.

- Miért?

Nick nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét.

- Evés közben elmesélem, ha szeretnéd.

Még szép, hogy szeretné. Valósággal megölte a kíváncsiság, hiszen teljesen abban a hitben élt, hogy aki itt van a HI-ben, az tűzzel-vassal küzd a mássága ellen, és minden vágya, hogy újra normális életet éljen. Mi késztethet valakit arra, hogy mégis ez ellen döntsön? És ha nem akar normális lenni, akkor hogy került ide? Nagyon érdekelte a lány története.

Minél közelebb értek az ebédlő bejáratához, annál többen lettek a folyosón, míg végül már lépni is alig lehetett. Connor lábujjhegyre állva próbálta kivenni, hogy mi van előttük, de csak a Kívülállókból képzett tömeget látta.

- Mindjárt beengednek minket - dörzsölte a kezét Nathen izgatottan. - Éhen döglök.

Mintha csak ez lett volna a varázsszó, az ebédlő ajtaja hirtelen kitárult, és mindenki egyszerre indult meg befelé.

- Jézusom... - motyogta Connor, amikor többen is ráléptek a lábára a nagy sietségben.

- Gyerekek! - Egy férfi hangja harsant a levegőben, és Connor a nyakát nyújtva igyekezett megpillantani a hanghoz tartozó arcot. A tömeg folyamatosan nyomta, sodorta az ajtó irányába, és majdnem elvesztette az egyensúlyát. Hirtelen Andrew ragadta meg a karját.

- El ne gázoljanak - vigyorgott, és egy finomnak nem nevezhető mozdulattal egyenesbe állította a fiút.

- Kösz - fújta ki a levegőt Connor. - Ez mindig ilyen?

- Ja.

Végre elérték az ebédlőt, és Connor szemügyre vehette a kiabáló férfit is. Az ötvenes éveiben járhatott, élére vasalt nadrágot és inget viselt, ami alól kidomborodott hatalmas hasa. Haja nem sok volt, a szeme pedig egy malacéra emlékeztette a fiút. Hirtelen összetalálkozott a tekintetük, és Connor gyorsan elkapta a fejét.

- Gyere - húzta beljebb Andrew a felkarjánál fogva. - A mi asztalunk a tizenegyes.

Az étkezőben hatalmas volt a hangzavar. Székcsikorgás, beszélgetés, kiabálás, nevetés zaja csapta meg Connor fülét, és megpróbálta feldolgozni ez elé táruló látványt.

- Ha azt hiszed, hogy ez nagy terem, nem láttad még a tornacsarnokot - bökte oldalba Nathen Connort, és már ott sem volt. Könnyed lépésekkel átsasszézott az emberáradaton, és az egyik fal melletti asztal mellé érve megállt.

- Hölgyeim! - húzott ki egy széket, és letelepedett két lány közé. Azok nevetve néztek rá, és Connor fejében megfordult, hogy talán, ha egy srác magabiztos és egy kicsit még bunkó is, az tényleg jobban bejön a lányoknak. Legalábbis a legtöbbnek. A fejét megrázva elhessegette a Rayről és Robinról az agyába furakodó képeket, és elindult Nick és Andrew után.

Az asztaluk közepén egy fehér kartontáblán ott virított a fekete tizenegyes, és körülnézve megállapította, hogy a többi asztalt is hasonlóképpen jelölték meg. Mire odaért, már szinte minden hely foglalt volt. Látta Jennát is, amint az asztal végén, fáradtan maga elé meredve ül, de nem mert oda menni hozzá. A lány testbeszéde arról árulkodott, hogy nem akar senkivel sem beszélgetni. Connor egyébként is Nick mellé szeretett volna ülni, hogy Jennáról kérdezhesse, de a fiú mellé épp akkor ült le egy hosszú hajú, copfos lány, és Nick nem kérte meg, hogy üljön máshova. Connor pár pillanatig szerencsétlenül ácsorgott, végül kihúzta a legközelebbi üres széket, és leült. Akkor a lány történetét ezúttal nem tudja meg. Nem baj, majd talán máskor.

Körbenézett a teremben; lassan mindenki elfoglalta a helyét, nem maradt egy üres asztal sem. Connor sok korabeli fiatalt látott, de akadtak egészen kis gyerekek is, vagy éppen olyanok, akik ránézésre mintha már legalább a húszas éveiket taposnák. Az ebédlő kinézetre nem sokban különbözött a gimnáziumi menzától, ahova járt, csak sokkal nagyobb volt, és kerek asztalok helyett hosszú, négyszögletesek voltak katonásan egymás mellé rendezve a teremben. Tizenkét egyforma asztalt számolt meg.

A falon függő hatalmas óra fél hetet mutatott, amikor hirtelen újra megszólalt az étkezést jelző csengő. Mintha csak elvágták volna a beszélgetések fonalát, a teremre egyszeriben síri csönd borult. Connor zavartan nézett körbe, és már épp meg akarta kérdezni a mellette ülő fiút, hogy mi történik, amikor mintegy vezényszóra, belépett az ajtón a „tanári kar". A felnőttek szigorú arccal, merev testtartással vonultak a sorok közt, míg el nem érték az utolsó üresen maradt asztalt, ami a terem legvégén pont középen helyezkedett el. Dr. Hulster is köztük volt, és míg a többiek mind helyet foglaltak, ő állva maradt. Végig hordozta pillantását a termen, arcáról jóság és nyugalom sugárzott.

- A mai vacsorát kissé rendhagyóan nyitnám meg, ha nem bánjátok.

Connor arra számított, hogy majd zúgolódás, esetleg halk beszélgetés támad a fiatalok között, de senki nem moccant. Minden szempár Dr. Hulsteren csüngött, a diákok szinte áhítattal nézték a nőt.

- Örömömre szolgál bejelenteni, hogy a kilencesek közül egy tanulónk ma elbúcsúzik a Hulster Intézettől. Courtney, megtennéd, hogy kijössz és elköszönsz a többiektől?

Na, erre már megindult a pusmogás. Fejek fordultak a kilences asztal felé, ahonnan most felállt egy alacsony, tömzsi lány, és Dr. Hulster mellé lépett. Connornak már a járásában is volt valami furcsa; ahogy Courtney mozgott, mintha nem is ő irányítani a tagjait, valahogy természetellenesnek tűnt, vagy olyannak, mintha alva járna. Azonban, amikor megszólalt, a fiú akkor ráncolta csak össze a szemöldökét igazán.

- Sziasztok! - mosolygott Courtney és tekintete megállapodott egy ponton a szemközt lévő falon. - Nagyon boldog vagyok, mert Dr. Hulster végre megtalálta a módszert, amivel újra normális lehetek! - mondta még mindig mosolyogva, de továbbra is kitartóan meredt maga elé. Connor arra gondolt, biztosan lámpalázas, amiért ilyen sok ember előtt kell beszélnie, így inkább nem néz senkire. De mégis...Volt valami furcsa a viselkedésében.

- Elmondod a többieknek, mi volt, ami idejuttatott? - kérdezte kedvesen Dr. Hulster, Coutney pedig készségesen bólintott, és mintha csak egy betanult szöveget mondott volna, bele kezdett:

- Képes voltam teleportálni. Pillanatok alatt elutazhattam bárhová, ahova csak szerettem volna. - Courtney jókedvűen hunyorgott, és úgy tűnt, itt befejezettnek tekintette a beszámolót, de Dr. Hulster közbe szólt:

- Köszönjük Countney, de azt is mond el, milyen kárt okoztál ezzel a képességeddel.

A lány tekintete hirtelen elfelhősödött és küszködve kereste a szavakat. Sokáig nem szólalt meg, és néhányan már összesúgtak, nem értették, mi történik. Connor lopva asztaltársaira pillantott, de az arcokon a zavarodottságon kívül nem látszott más. Kivéve egy embernek.

Jenna nem nézett Counteyra, még csak felé sem fordult. Az asztallapot piszkálgatta, látszólag unalmában, de Connor figyelmét nem kerülte el, hogy remeg a lány keze, és a tekintetéből olyan szintű sajnálat és szomorúság sugárzott, hogy a fiú kissé hátra hőkölt.

- Courtney? - szólt rá Dr. Hulster, és a mosolya kissé erőltetnek tűnt. Hangját hallva az étkezőben ismét csend lett, Courtney pedig mintha csak álomból ébredt volna fel, megszólalt:

- A teleportációim nagy energiát igényelnek. Egyáltalán nem tudtam kezelni, és az egyik ilyen alkalommal véletlenül egy vonatba teleportáltam. A felszabaduló energia miatt a vonat kisiklott, és mindenki meghalt a balesetben.

Connor még levegőt is elfelejtett venni, ahogy hallgatta a lányt. Az ebédlőben lévő csend megváltozott, már nem csak a figyelem érződött benne, hanem a néma iszonyat is.

- Teleportáltam, így én megmenekültem.

Connor hirtelen rájött, mi zavarja annyira a lányban. Courtney minden szava olyan tárgyilagos volt, annyira szenvtelen, mintha nem is vele történt volna. Nem tudta hova tenni a falra révedő üres tekintetet és a lány közömbös hangszínét.

Dr. Hulster vette át a szót, és mosolyogva az asztaloknál ülőkhöz fordult.

- Courtney esete szomorú és egyben tanulságos is. A másságotok túlságosan veszélyes a körülöttetek élőkre, így az a legjobb, ha megszabadultok tőlük. Így végre normális életet élhettek anélkül, hogy véletlenül kárt okoznátok valakinek.

Connor magában biccentett. Eddig is egyet értett Dr. Hulsterrel, Courtney történetét hallva, azonban még jobban megbizonyosodott arról, hogy a helyes döntést hozta meg, amikor elfogadta a nő ajánlatát.

- Courtney immár gyógyultan távozhat az intézményünkből, nem fog többé senkinek sem ártani, és legyünk rá büszkék, amiért eljutott idáig!

A teremben lévők egyszerre kezdtek el tapsolni, az arcokon a csodálat és a tisztelet elegye tükröződött. A tizenegyes asztalnál egyedül Jenna nem tapsolt. Karját szorosan keresztbe fonta a mellkasa előtt, ajkát szigorú vonallá préselte, kék szeme hidegen csillogott. Connor nagyon szerette volna tudni, miért van ennyire Dr. Hulster ellen a lány. Ő már alig várta, hogy mint Courtney kiállhasson a többiek elé és büszkén bejelentse, hogy vége, nincs tovább, az élete rendben van, és mehet vissza a szüleihez, Ellyhez...

- Jó neki - dörmögte maga elé a mellette ülő fiú, és nézte, amint Courtney elhagyja a termet az egyik tanár kíséretében. Dr. Hulster is leült az asztalhoz, szeme vidáman csillogott, láthatóan nagyon feldobta a lánynál elért siker. Az élet visszatért az étkezőbe, mindenki enni kezdett, és a diákok izgatottan hajoltak egymás felé, hogy megvitassák az imént történteket. Amikor valaki távozik, az mindig új reményt ad a többieknek, hogy egy nap, majd nekik is sikerül.

Connor mellett a fiú szedett magának a tányérjára, majd csak úgy mellékesen ránézett.

- Két éve rohadok ezen a helyen, de még semmi javulás. Pedig már megvan a szer, csak nem hat valami gyorsan.

- Miért vagy itt? - fordította felé a fejét Connor érdeklődve.

A srác kínosan elmosolyodott, és a szájába vette a mutatóujját.

- Ezt figyeld. - Nyálas ujját az asztalterítőre nyomta, mire az abban a pillanatba sisteregni kezdett, és amikor elvette a kezét, Connor látta, hogy lyukat égetett az anyagba.

- Ez...? - hebegte döbbenten, a srác pedig csak vállat vont.

- Savas.

- Savas a nyálad? - Ezt Connor elképzelni sem tudta volna. Döbbenete azonban fokozódott, amikor a fiú hozzátette:

- Nem csak a nyálam. Minden testnedvem. Ha jót akarsz magadnak, kerülj el, amikor kiizzadok! - Bár próbált belőle viccet csinálni, Connor látta, hogy igazából egyáltalán nincs kibékülve ezzel a tulajdonságával. Meg is értette.

- Basszus, ez de szörnyű lehet...

- Ja - vont vállat a srác. - Elég gáz.

- Egyébként a nevem Connor.

- Léo - biccentett a másik, de nem fogta meg a fiú kinyújtott kezét.

- Asszem, jobb, ha... Tudod. Nem nagyon érintkezünk.

- Ja, igen, bocsánat. - Connor zavartan visszakapta a kezét, és inkább előre fordult. Ő is enni kezdett, és közben igyekezte feltűnés nélkül megfigyelni leendő osztálytársait. Vele együtt tizenketten ültek az asztalnál, öt lány és rajta kívül hat fiú. Mindenki jókedvűen beszélgetett a mellette ülővel, egyedül Jennát látta némán kuksolni, sőt, amennyire meg tudta ítélni, a lány nem is evett semmit, csak turkálta az ételt. Különös.

- Hé, te meg ki vagy?

Connor megilletődötten fordult a jobbján ülő aprócska lány felé.

- Öhm, ma jöttem. A nevem Connor. - Már nem is vesződött a vezetékneve megemlítésével, mert feltűnt neki, hogy rajta kívül senki nem használja.

- De jó! Örülök, hogy találkoztunk! - lelkesedett a lány, és hosszú fekete hajából kiemelt egy tincset, hogy az ujja köré fonja. Babaarcát és sötét, vágott szemét látva Connor arra következtetett, hogy bizonyára ázsiai származású lehet. Mintha csak ezt akarta volna megerősíteni, a lány mosolyogva bemutatkozott:

- Li-Yu vagyok. És mielőtt még összekevernéd, kínai vagyok, nem japán vagy koreai, vagy...

- Nem fogom elfelejteni - mosolyodott el Connor, majd megkérdezte:

- Mióta vagy itt?

- Nem túl régóta, talán két-három hónapja.

- Hogy tetszik a hely?

- Nagyon tetszik! És jól haladunk Dr. Hulsterrel is! Lehet, hogy nemsokára visszamehetek - ábrándozva a plafon felé pillantott, mint aki épp egy szép emléket elevenít fel.

- Figyelj csak - hajolt hozzá közelebb Connor. - Tulajdonképpen mit csinál Dr. Hulster veletek? Hogy tudja megszüntetni a... képességeteket?

Li-Yu nagyokat pislogott, Connor szinte hallotta, amint a fogaskerekek kattognak a lány agyában.

- Azt nem tudom pontosan. Nagyon bonyolult, nem igazán értem. Valahogy úgy van, hogy megpróbálja megtalálni azt a gént, ami ezért a rendellenességért felelős, és valahogy kiiktatni. Csak az meg mindenkinél más, és ezért nem lehet egy univerzális „gyógymódot" kitalálni.

Connor a homlokát ráncolva igyekezett feldolgozni a hallottakat. Úgy döntött, inkább a többiekről kérdezi kicsit Li-Yut.

- Ó, hát én is csak kevés ideje vagyok itt, de van néhány dolog, amit tudok - kuncogott, amitől Connornak az az érzése támadt, hogy a lány sokkal többet tud, mint amennyit elárul. Bizalmasan közelebb húzódott a székével a fiúhoz, és miközben bőszen lapátolta a szájába a vacsorát, sorban rámutatott az asztalnál ülőkre.

- Az ott - bökött az asztal másik felén ülő fiúra - Diego. Nem sokat beszéltem vele, eléggé magának való alak. Tizenkilenc éves, és elvileg ő az egyik, aki a legrégebb óta van itt az osztályból. Ne mond el neki, de a háta mögött sokan energiavámpírnak hívják, mert hát... - Li-Yu tehetetlenül megvonta a vállát. - Voltaképpen az. Ha a közelében vagy, elhagy minden erőd. Nem is kell hozzá megérintenie. Minél tovább vagy az egyméteres körzetében, annál rosszabbul és annál gyengébbnek fogod magad érezni.

Connor elnézte a szótlan, zárkózott arcú srácot. Diego gyors, monoton mozdulatokkal vitte az ételt a szájához, úgy nézett ki, mint aki alig várja, hogy véget érjen a közös étkezés. A mellette ülők fáradtan pislogtak, és Connor megértette, mire gondolt Li-Yu. Diego tényleg egy energiavámpír volt. Biztos volt benne, hogy nem sok ember megy szívesen a közelébe, és ezért ismeretlenül is felébredt benne a szánalom a fiú iránt.

- Diego jobb oldalán az az alacsony lány Abby - folytatta Li-Yu, és annyira lehalkította a hangját, hogy Connornak erősen koncentrálnia kellett, hogy minden szót értsen. - Vele nagyon könnyű beszélgetni, tök közvetlen, meg vidám, szóval tuti ti is jóban lesztek majd. Azért került ide, mert képes sokszorozódni.

Connor torkán megakadt a falat. Kezdte úgy érezni magát, mintha valami fantasztikus filmbe csöppent volna.

- Micsoda?

- Ja, nagyon durva! Majd biztos neked is megmutatja! - hadarta izgatottan Li-Yu, és már rá is tért az Abby mellett ülő magas lányra.

- Ő Alison.

Alison görnyedten ült, és komolyan nézett Abby-re, aki valamit éppen magyarázott neki. Csak a jobb szemével tette mindezt, ugyanis a bal előtt folyamatosan ott lógott a haja. Alison nem úgy festett, mint akit ez zavar, sőt. Mintha hosszú haját használta volna arra, hogy elrejtőzzön a kíváncsi tekintetek elől. Connor gyanította, hogy nem szeret a figyelem középpontjában lenni.

- Teleportálni tud.

- Mint Courtney? - hökkent meg Connor egy pillanatra, de aztán jobban belegondolt. Miért ne lehetne több embernek ugyanaz a képessége?

- Aha. - Li-Yu időközben befejezte az evést, és Connor is letette a villáját az immáron üres tányérra.

- Alison nem túl okos lány, de nagyon gyors és erős - folytatta Li-Yu. - Látnod kell edzés közben! - Elhallgatott egy pillanatra. - Az ő története nagyon szomorú.

- Miért? - Connor előre rosszat sejtett.

- Amikor először felfedezte, hogy tud teleportálni, magával akarta vinni a bátyát. Nem sikerült. Alison nem tudta, hogy a bátyjának nem olyan a szervezete, mint neki, nem tud atomjaira széthullani, hogy akár több száz kilométerrel arrébb újra összeálljon.

- Mi történt?

Li-Yu nagyot sóhajtott, és szomorú hangon folytatta:

- A fiú eltűnt. Senki nem tudja, hol van, de Alison magát hibáztatja. Úgy gondolja, megölte a saját testvérét. Azóta nem mert teleportálni, még egy egészen kicsit sem. - A lány tanácstalanul széttárta a kezét. - Arra tippelünk, hogy ő lesz a következő, aki visszamegy.

Connor újra Alison felé pillantott, de ügyelt rá, hogy ne legyen túl feltűnő. Ismerve a történetét, egészen más szemmel nézte a lányt. Egyszerre érzett felé szánalmat és tiszteletet. Min mehetett keresztül!

- Nathen a szobatársad, ugye? - bökött Li-Yu az Alison mellett ülő fiúra.

- Igen.

- Az jó - mosolygott a lány. - Nathen aranyos. Úgy értem, hogy rendes. Vagyis, hogy... - makogott össze-vissza, és zavarában elpirult. Connor csak sejtette, hogy Li-Yu kifejezetten örülne, ha Nathen azt a figyelmet, amit most Alisonnak és a másik oldalán ülő copfos lányak szentelt, néha Li-Yura is fordítaná. Hogy kimozdítsa a lányt a kínos helyzetből, megkérdezte:

- És ő miért került ide?

- Ó, nem mondta el neked? - csodálkozott Li-Yu, mire Connor csak megrázta a fejét.

- Nem beszéltünk ilyesmiről.

- Hát, Nathen elég... veszélyes, hogy úgy mondjam. A manipuláció nagymestere, és azt hiszem ezzel mindent elmondtam. Nem csak szavakkal képes elérni, hogy azt mond vagy tedd, amit ő akar, hanem mintha megbabonázna, belenézel a szemébe, és kész, viszontlátásra. Onnantól az elméd az övé, azt csinál vele, amit akar.

Connor hátán végig futott a hideg. Nehezen képzelte el ezt a közvetlen, vidám srácról, akit rákiabált, hogy ne nyúljon értékes gyűjteményéhez. Li-Yu bizonyára észrevette Connor borzongását, mert barátságosan meglökte.

- De ne aggódj, Nathen tök jó! Izé, igazából nem szokta használni senkin. Csak nagyon ritkán. Szóval nem kell parázni - nevetett, de Connor nem nyugodott meg. Nem volt ugyanis biztos benne, hogy Li-Yu nem csak azért mondja ezt, mert Nathen esetleg az ő agyába is belepiszkált.

- Az a lány ott mellette Victoria.

Aha, bólintott Connor, és keresztbe fonta a mellén a karját. A hosszú copfos széktolvaj.

- Velem nem túl közvetlen - mondta Li-Yu a vállát vonogatva, és kicsit úgy tűnt, mintha zavarná a dolog. - Elég kemény lány.

Connor ezt már magától is észrevette. Victoria mélyen kivágott trikóban volt, ami láttatni engedte izmos karját és hátát, és Connor biztosra vette, hogy egy deka felesleges háj sincs rajta. Az egész lány hihetetlenül atletikus volt, a tekintete elszántságról árulkodott, mint aki bármikor kész szembenézni bármilyen kihívással. Az arcát akár szépnek is lehetett mondani, bár kifejezetten sok lányos vonással nem rendelkezett. Ajka vékony volt, szeme egyszerű világosbarna, orra pedig átlagos, de Connor nem féltette Victoriát. Látta rajta, hogy a hangsúlyt amúgy sem a külsőre fekteti, hanem az eredményekre. A fiú úgy képzelte, hogy igazi versenyszellem lakozik a lányban.

- Őt hogy találta meg Dr. Hulster?

Li-Yu halkan kuncogott. Connornak kezdett kicsit az idegeire menni a lány stílusa, de mivel minél többet meg akart tudni a többiekről, elviselte.

- Sehogy. Victoria maga jött ide.

- Hogy? - kapta fel a fejét Connor, mert erre nem számított. - Mi történt?

A lány arcán látszott, hogy nagyon koncentrál.

- Hát, sokat én sem tudok. Nem tudom, hogyan találta meg a helyet, vagy kitől hallott róla, de egyszer csak itt volt. Azt hallottam, hogy elvileg elhozták az egyik barátját, és őt akarta meglátogatni, vagy valami ilyesmi. Aztán itt ragadt, mert Dr. Hulster rostáján azért nem sokan tudnak átesni.

- Megtalálta akit keresett?

Li-Yu megvonta a vállát.

- Azt nem tudom. Akárki is volt, nem a mi osztályunkban van, mert itt mindenkivel kicsit távolságtartó. Még ha ez a pletyka igaz is, akkor is csak az lehet az egyetlen forgatókönyv, hogy egy másik osztályban van az illető. Csak ugye, velük nem igazán vegyülhetünk, szóval... - Széttárta a karját. - Ki bizonyítja, hogy hogy volt?

- Igen... Azt hiszem igazad van - bólintott elgondolkodva Connor, és alig bírta feldolgozni az információáradatot, amit a lánytól hallott.

Időközben már rég elmúlt hét óra is, és a fiúban akkor tudatosult csak, hogy már mennyi ideje itt van. Li-Yut hallgatva teljesen megfeledkezett az otthonáról, a régi barátairól, Robinról...És igen, még Rayről is. Furcsa vágyat érzett arra, hogy megmutasson mindent neki is. Hogy alteregója is hallja osztálytársai történetét. Idegesen sóhajtott egyet, és beletörölte a nadrágjába izzadó kezét. Most nem szabad Rayre gondolnia. Azért van itt, hogy megszabaduljon tőle egyszer s mindenkorra.

- Nick... - kezdett bele Li-Yu, de hirtelen a csengő éles hangja szakította félbe. A szája elé kapta a kezét, mintha valami rosszat mondott volna, aztán elmosolyodott.

- Hoppá. Azt hiszem nem mondhatok többet.

Connor tiltakozni akart, ám ekkor Dr. Hulster emelkedett fel a tanári asztaltól, és élénk hangon megszólalt:

- A közös vacsoraidő lejárt, kérek mindenkit, hogy térjen vissza a szobájába. Pihenjétek ki magatokat, holnap találkozunk!

Mintha ez lett volna a végszó, hirtelen mindenki felpattant, és egyszerre igyekezett az ajtó felé. Connor is felállt, de aztán meggondolta magát, és úgy döntött, megvárja, amíg a többiek elmennek. Emlékezett az útra visszafelé a szobájába, és semmi kedve nem volt másodszor is átgázolni a tömegen. Vagy inkább ahhoz, hogy a tömeg gázoljon át őrajta.

Csak, amikor egy kicsit kitisztult az ebédlő, vette észre, hogy nem ő volt az egyetlen, aki a lassan járj, tovább érsz logika mentén gondolkodott. Jenna ugyanúgy ült a székén, mint amikor a vacsora elkezdődött, és nem nézett fel. Amikor Connor látta, hogy most már biztonságban kijuthat, felállt, és kissé tanácstalanul nézett a lányra.

- Jössz? - kérdezte végül, mert nem akart bunkó lenni, hogy csak úgy ott hagyja. Jenna végre ránézett, majd nehézkesen feltápászkodott.

- Aha - mondta, aztán amikor Connor mellé ért, gúnyos hangon odavetette:

- Láttam, jól elvoltál Li-Yuval. Remélem mindent megtudtál rólunk, ami érdekelt.

- Miről besz...? - kezdte Connor, de Jenna egy mozdulattal elhallgattatta.

- Az a csaj az osztály, hacsak nem az egész iskola pletykafészke. Imád másokról beszélni, ez a hobbija. Sosem hagy ki egy lehetőséget sem, és mivel te új vagy, tökéletesen kapóra jöttél neki.

- Ha ő a pletykás, akkor te most mit csinálsz?

Jenna kinyitotta a száját, hogy visszavágjon, de aztán becsukta.

- A különbség kettőnk között az, hogy én valós tényeket állítok róla - mondta végül fagyosan. Meggyorsította a lépteit, nyilván azzal a szándékkal, hogy otthagyja Connort, amikor a fiú, maga sem tudta, miért, de elkapta a karját, és visszahúzta.

- Mit művelsz? - meredt rá a lány, mellkasa indulattól hullámzott.

- Rólad nem mondott semmit. - Connor tudta, hogy lassan el kéne engednie a lányt, de valahogy nem volt rá képes. Nagyon közel álltak egymáshoz, a szíve úgy vert, mintha rohant volna. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy végül lefejtse az ujjait Jenna karjáról, aki szinte megbabonázva követte tekintetével a mozdulatot. Felnézett, egyenesen Connor szemébe.

- Csak annyit tudok rólad, hogy el akarsz menni - suttogta a fiú. - De miért?

Jenna gyomra idegesen összeszűkült. Connor szemébe nézve hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába, szinte beleszédült. Már annyira közel volt a fiúhoz, hogy ha felemelné a kezét, meg tudná érinteni az arát. Vagy akár pofon üthetné.

- Soha, de soha többé ne nyúlj hozzám - sziszegte, még mindig Connor szemébe nézve, majd leengedte a kezét. Mikor emelte fel, és mit akart vele csinálni?

Indulatosan megrázta a fejét; szőke tincsei csak úgy repkedtek az arca körül.

Aztán kikerülte Connort, és vissza se nézve elrobogott a lift irányába.