Connor a homlokát masszírozva próbált úrrá lenni a gyötrő fejfájáson, miközben Robin ügyetlenül a hóna alá nyúlva felsegítette. Aznap már másodszorra vesztette el az eszméletét, és gyanította, hogy nem tesz valami jót a szervezetének. Az alkarjára támaszkodva visszaült a lépcsőfokra, és lehajtotta a fejét. Nem mert Robinra nézni. Félt, hogy a lány pillantása valami olyasmit tükröz majd, amit nagyon nem akar látni.

Néhány másodperces csend következett. Egyikük sem szólt, bár Connor érezte, hogy Robin lopva rápillant a szeme sarkából. Végül a lány felállt, és pár lépést hátrált a lépcsőtől.

- Connor – szólalt meg, hangja bizonytalan volt. – Nem tudom, mit mondjak.

Connor minden bátorságát összeszedve felemelte a fejét, hogy Robinra nézzen, és meglepve tapasztalta, hogy amaz nem ellenségesen pillant rá, csupán zavarodottan.

- Ilyen csak a filmekben szokott megtörténni – mondta, majd halványan elmosolyodott.

- Mondott valamit? – kérdezte Connor, Robin pedig megrázta a fejét.

- Nem – felelte. – Amint kinyitotta a száját, kikapcsoltam a zenét.

- Kösz – biccentett megnyugodva Connor.

- Bár – ráncolta össze a szemöldökét Robin eltöprengve –, eléggé úgy tűnt, mintha lenne mondanivalója. A pillantása teljesen olyan volt, mint, aki elvesztette az eszét, kicsit ijesztő volt. – Kurtán felnevetett.

Connor szótlan maradt.

- Szóval, ez most a helyzet – mondta végül egy nagy sóhaj kíséretében. Robin arcáról eltűnt a mosoly, és ajka vékony vonallá préselődött.

- Tudod – kezdte zavartan. – Ez így nagyon vicces.

- Tessék? – kérdezte döbbenten Connor. Lehet, hogy az ő humorérzékével volt a baj, de nem látott a helyzetében semmi nevetnivalót. Ám ekkor Robin hirtelen az arca elé kapta a kezét, és hisztérikus vihogásban tört ki. Connor kerekre tágult szemmel bámulta, fogalma sem volt, mi történik.

- Robin? – kérdezte óvatosan. – Jól vagy?

- Persze, persze, csak ez annyira ciki most már... - motyogta még mindig a szemét törölgetve.

- Micsoda?

A lány lehuppant mellé a lépcsőre és teljes testével felé fordulva beszélni kezdett; Connor megütközve nézte. Arra számított, hogy Robin félni fog majd tőle, ehelyett még közelebb jött.

- Szóval, emlékszel, Lolával mennyire bele voltunk zúgva Raybe? – kérdezte vörös arccal, Connor pedig érezte, amint égni kezd a füle.

- Igen...

- Tehát igazából akkor nem is csak Ray tetszett nekünk, hanem...

- Állj! – tette fel a kezét Connor, mire a lány elhallgatott. – Elég is ebből.

- Mi a baj? – Robin azonnal abba hagyta a nevetést. – Megsértettelek?

- Nem, dehogy is – legyintett a fiú, és elfordult. – Csak olyan hülyén érzem magam. Kérlek, ne folytasd.

- Oké...

- Neked nem szabadna ilyen oldottan viselkedned a közelemben. Nem érted, mit tettem?

Robin enyhén félrebillentett fejjel nézett Connorra, majd kezét vigasztalóan a vállára tette. A váratlan érintéstől Connor izmai megfeszültek, el akart húzódni, de aztán végül nem tette.

- Nem hiszem, hogy te tetted.

- Ray volt – sziszegte összeszorított fogai közt Connor.

- Miért vagy ebben ilyen biztos? Ilyen jól ismered?

Connort hirtelen olyan déjà vu érzés kapta el, hogy beleszédült. Valaki, nem is olyan régen, feltette neki ezt a kérdést. Igaz, egy egész másik oldalról megközelítve a helyzetet.

- Nézd, nem ismerem olyan jól – vallotta be Connor és zavarában a piercingjét kezdte piszkálni. – De Dr. Hulster szerint ő volt, és hiszek neki.

- Ki az a Dr. Hulster?

- Ja, bocs, a nevét még nem is említettem. Ő az intézet vezetője, aki szerint nem vagyok emberek közé való.

- Már megbocsáss – húzta ki magát Robin felháborodottan –, de ez a nő még annyira sem ismeri Rayt – se téged – mint te. Mit szól bele?

- Ezer ilyen és ehhez hasonló helyzetet látott már – idézte Dr. Hulster szavait Connor. – Nagyon tapaszaltnak tűnt, tudja mit csinál és miért.

- Nekem ez akkor sem tetszik – rázta meg a fejét Robin. – Mi van, ha valami szélhámos?

- Miért lenne? – csattant fel türelmét vesztve Connor, de rögtön meg is bánta kirohanását. – Ne haragudj – motyogta.

- Semmi baj.

Egy darabig egyikük sem szólalt meg, és Connor már kezdett csodálkozni, hogy szülei még mindig nem jöttek utána, hogy megkérdezzék, mit csinál itt kint ilyen sokáig. Vagy, suttogta egy kis hang a fejében, talán már nem is érdekled őket. Oda mész, ahova akarsz, addig amíg jó távol vagy tőlük és Ellytől.

Elly. Amint eszébe jutott a kislány, és hogy mi mindent kéne hátra hagynia, a gyomra kényelmetlenül fickándozni kezdett.

- A többiek tudják? – szólalt meg hirtelen Robin, ezzel kizökkentve Connort a gondolataiból.

- Alexékre gondolsz?

Robin alig láthatóan biccentett, mire Connor legyintett.

- Dehogy tudják. Hisz alig ismerem őket. Ők biztos, hogy nem kezelnék ilyen higgadtan, mint te, sőt lehet, hogy örökre megutálnánk.

- Szerintem ez nem igaz – vetette ellen Robin. – Én régebb óta ismerem őket, és egyikükből sem nézném ki, hogy így reagáljanak.

Connor vállat vont.

- Remélem megérted, hogy nem most akarom kipróbálni, vajon melyikünknek van igaza.

A lány felnevetett, de a hangjában semmi vidámság nem volt.

- És akkor elmész? – kérdezte aztán halkan. Nem nézett a fiúra, hanem egyik tincsét az ujjai közt morzsolgatva meredt maga elé.

- Igen – motyogta összeszorított fogin keresztül Connor. – Muszáj.

Robin vett egy mély lélegzetet, mint aki valami nagyon fontosat akar mondani, de aztán csak Connor szemében nézett és elmosolyodott.

- Akkor jó, ha tudod, hogy kedvellek Connor. Örültem, amikor a társaságunk tagja lettél, és még jobban szerettem volna veled együtt zenélni. Bár most már értem az okot, hogy miért nem lehet...

A lány felállt, és sűrűn pislogott, mintha a könnyeit próbálná visszatartani.

- Mikor jössz vissza?

- Nem tudom – felelte Connor, és ő is felállt. Közelebb lépett Robinhoz, és a lány szemébe nézett.

- Csak annyit kérek, hogy ne mond el senkinek. Kiváltképp a többieknek ne. Tudom, te úgy gondolod, megértenék, de én nem bízom bennük még eléggé.

Robin összeszorította a száját és némán meredt Connorra.

- Rendben – tört meg végül, és elfordította a fejét. – De tudod, mi erről a véleményem. Ha több ember támogat, erősebbnek érzed magad.

Connor sötéten felnevetett.

- Ó, elég biztos vagyok benne, hogy nem támogatnának!

- Nem tudhatod – makacskodott a lány.

Connor úgy döntött, nem száll vitába a lánnyal. Bár még csak délelőtt volt, hirtelen borzasztó kimerültnek érezte magát, legszívesebben csak elterült volna az ágyán és a fejére húzta volna a takarót, hogy megszűnjön a világ.

Ekkor kinyílt az ajtó és Anya dugta ki a fejét a résen.

- Be tudnál jönni? – nézett a fiára. – Be kéne fejeznünk azt a beszélgetést.

- Persze, csak egy pillanat – válaszolt Connor. Csak essenek már túl rajta!

Miután az ajtó becsukódott anyja mögött, Robinhoz fordult, aki várakozásteljesen nézett rá.

- Hát, akkor... szia – mondta Connor, és esetlenül ölelésre tárta a karját. A lány először meglepődve nézett rá, de aztán közelebb lépett, és vékony karjaival magához szorította a fiút.

- Még találkozunk – búcsúzott Robin, aztán kibontakozott az ölelésből. Integetett Connornak, majd határozott léptekkel elindult. Kilépett a kapun, és úgy távolodott a háztól, hogy közben egyszer sem nézett vissza.

Pedig Connor számított rá. Egyszerre érezte magát megkönnyebbültnek és feszülnek attól, hogy Robin immár tudja a titkát.

Tehetetlenül megrázta a fejét, gondolatait visszaparancsolta a szülei és a Hulster Intézet irányába. Felbattyogott a lépcsőn, és belépve a házba olyan érzése támadt, mintha amíg ő kint volt, az idő megállt volna, és most indult újra, amikor visszajött. Anya és Apa ugyanott ültek, és szinte hajszálpontosan ugyanolyan feszült arcot vágtak. Connor leült velük szemben és várt.

- Szóval – köhintett Anya. – Amíg te kint voltál, sikerült még egyszer átbeszélnünk a dolgokat, kicsit nyugodtabb körülmények között.

Connor nem válaszolt, várta, hová akarnak kilyukadni.

- Kicsim. – Anya most átnyúlt az asztalon, és megfogta fia kezét. – Mi mindig szeretünk téged, és mindig is szeretni fogunk, bármi történik. De hosszas beszélgetés után úgy gondoljuk, hogy... nos... - kereste a szavakat küszködve, de Connor nem hagyta, hogy befejezze.

- Hogy elküldötök.

Apa felmordult, de nem szólt semmit.

- De ezt ne úgy vedd, hogy bármi baj is lenne veled, Connor! – mondta Anya, de a fiú nem tudta eldönteni, saját magát, vagy őt próbálja biztatni. – Csak úgy látjuk, amíg ez a... probléma nem tisztázódik, jobb, ha... elutazol egy kis időre.

Connor most vette csak észre, milyen érdekes az asztalterítő mintázata. Jobb szeme felett egyre erősödő, tompa, lüktető fájdalmat érzett.

- Értem – mondta végül. – Ennyi? Mehetek?

Anya és Apa összenéztek, láthatóan minden reakcióra fel voltak készülve, csak erre nem.

- Hát... - pislogott zavartan az asszony. – Menj csak.

Connor hátra rúgta a székét, ami majdnem feldőlt, és elindult a szobájába.

- Összepakolok.

- Segítsek? – szólt utána Anya, Connor azonban megrázta a fejét.

- Nem kell, kösz.

Amint beért a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót, és a homlokára szorította a kezét. A fejében zúgó fájdalom nem csillapodott, sőt inkább erősödött, és Connornak le kellett ülnie, hogy csillapítsa a szédülést és gyomra remegését. Nem bírta feldolgozni, ami történt. Lemondtak róla. A saját szülei! Sorsára hagyták, hadd menjen csak el, ki tudja hová, ki tudja kivel, mert az majd NEKIK biztonságos lesz. Connor száját apró nyögés hagyta el, amint fájdalma fokozódott. Ez már majdnem olyan volt, mintha épp Ray-jé változna át. Nagy nehezen feltápászkodott; pakolnia kell. Mivel az intézményről szóló papíron világosan kijelentették, hogy nem lehet sok holmit hozni, Connornak szelektálnia kellett. A még mindig tartó szúró fájdalomtól könnybe lábadt szemmel körbe nézett a szobájában. Mi az, ami igazán fontos, és nem tudna nélküle élni? Hamar rájött, hogy nincs túl sok ilyen tárgy. Amiről eddig azt hitte, az élete nem lenne teljes, ha meg kéne válnia tőle, most nem értette, miért ragaszkodott eddig hozzá. Milyen érdekes, gondolta, hogy egy ilyen szituáció mi mindenre rá nem döbbentheti az embert.

Az összes dolga belefért egyetlen bőröndbe. Javarészt ruhákat és könyveket pakolt, a telefonjára sem lesz szüksége, a fülhallgatója pedig már napok óta a szemetes alján hevert. Ahogyan ott állt a szoba közepén, az életével egy bőröndben, egyszerre rájött, milyen hülyeség tárgyakhoz ragaszkodni. Borasztóan üresnek érezte magát, szinte mintha már nem is lakna otthon, csak vendéggént lenne ott.

Leült az ágya szélére, és szórakozottan forgatni kezdte a telefonját a kezében. Megint rátört a hányinger, le kellett hunynia a szemét.

Valaki kopogott az ajtón.

- Connor? – hallotta Anya tompa hangját a folyosóról. – Bejöhetek?

Connor fejében egy pillanatra megfordult, hogy elküldi, de aztán nem vitte rá a lélek.

- Igen.

Nyílt az ajtó és az asszony óvatosan beljebb lépett. Nagyot sóhatott, majd megállva a fia ágya mellett megkérdezte:

- Nem baj, ha leülök?

- Nem.

Feszült csend telepedett közéjük. Connor nem akart beszélni, abban pedig biztos volt, hogy jelen pillanatban az anyja nem tud olyat mondani neki, amitől jobb kedve lesz.

- Ne érezd úgy, hogy nem szeretünk – mondta csendesen Anya. – Egyáltalán nem erről van szó.

- Ugyan. Féltek tőlem. És nagyon szépen kérlek, hogy ne tagadd le.

Anya mély levegőt vett, és a huzat mintázatát kezdte nézegetni.

- Nem tagadok semmit – motyogta erőtlenül. – De kérlek értsd meg, hogy a legelső, amit szeretnék, hogy a te életed könnyebbé váljon. Ez a gyilkosság... - Elharapta a mondatot. – Szóval, jobb, ha az ügy elcsitulásáig nem leszel itthon – fejezte be végül határozottabb hangon. Miután Connor nem felelt, felállt és körülnézett a szobában.

- Már össze is pakoltál?

- Aha.

- Nem tartott sokáig.

Connor vállat vont.

- Nincs sok minden, amit vinnék.

- Rendben... Akkor én most megyek.

Connor némán figyelte, amint Anya kilép az ajtón, majd finoman becsukja maga után. Keserű ízt érzett a szájában, de igyekezett arra gondolni, hogy azért megy el, hogy megszabadulhasson ettől az őrültségtől, és újra normálisan térhessen majd haza. Talán Robin is megvárja...

A következő pillanatban, mintha csak egy véletlen egybeesés lett volna, felvillant a lány neve a lenémított mobil kijelzőjén.

- Szia! – szólt bele könnyednek szánt hangon Connor a készülékbe. – Mi a helyzet?

Hamar rájött azonban, hogy nem kell jókedvet színlelnie Robin előtt, a lány ugyanis olyan hangon szólalt meg, mint aki épp szünetet tart egy kiadós zokogás közben.

- Connor, ne haragudj, igazad volt! Úgy sajnálom, én tényleg csak jót akartam, de tévedtem! Jaj, annyira dühös leszel rám, tudom...

- Robin, miről beszélsz? – szakította félbe Connor türelmetlenül.

Néhány pillanatig csend volt a válasz, majd egy szaggatott sóhaj következtében a lány suttogásnál is alig hangosabban felelt:

- Beszéltem a többiekkel.

Connor pulzusa egy pillanat alatt szökött az egekbe, a bőre felforrósodott, és csak remélni tudta, hogy nem arról van szó, amire gondol.

- A többiekkel?

- Igen – cincogta rémülten Robin. – És hát... nem úgy reagáltak, ahogyan vártam. – Vett egy nagy levegőt, valószínűleg azért, hogy újra belekezdjen a bocsánatkérésbe, de Connor belé fojtotta a szót.

- Értem – mondta hűvösen. Nem hitte el, hogy alig egy perccel ezelőtt még azon gondolkodott, vajon miután visszajön, lesz-e esélye a lánynál.

- Mintha kértelek volna, hogy ne mond el nekik.

- Igen, tudom... - motyogta cérnavékony hangon Robin. – Annyira sajnálom! Én csak...

- Semmi baj. – Connor hangja olyan érzelemmentes volt, hogy még ő maga is megijedt tőle. – Legalább tudom, hogy bízhatok benned.

- Jaj, ne, kérlek, ne mond ezt, tudom, hogy ezt elszúrtam, én csak azt reméltem, hogy...

Connor azonban nem várta meg a végét.

- Tudod, mit Robin? Nem érdekel. Komolyan. Menj a francba! – azzal kinyomta a telefont, és a kijelzőjével lefele fordítva maga mellé dobta az ágyra.

Elárulva érezte magát. Robin volt az egyetlen ember, a húgán kívül, akinek önként mondta el a titkát, és még egy nap sem telt el, a lány máris megszegte a neki tett ígéretet. Hogy tehette? Igyekezett úrrá lenni a bensőjét marcangoló dühön, de nehezen ment, nem bírta elviselni a nyomást. Hirtelen felpattant és teljes erőből belevágta az öklét az ágya mellett álló jobb napokat is megélt szekrénybe. Üvölteni tudott volna tehetetlenségében. Viccesnek tartotta a gondolatot, hogy eddig nem akart elmenni, most azonban alig várta a holnapot, hogy végre szabadulhasson erről a helyről. Indulatosan járkálni kezdett a szobájában, menet közben belerúgott a padlón heverő bőrönbe. Ahogy az adrenalin alább hagyott, kezdte érezni az öklében szétsugárzó fájdalmat. Nem érdekelte. Ugyan mit számít ez már neki?

Az ágyára huppant, és a kezébe vette a mobilját. A kijelzőre pillantva először nem fogta fel, amit lát. Először is Robintól vagy hat nem fogadott hívás érkezett, de nem is ez döbbentette meg igazán, hanem az üzenetek, amiket a többiektől kapott. Döbbenete egy pillanatra elfeledtette vele hirtelen dühét, de, amint rábökött az első névre – Tináéra –, mintha megkétszereződött volna benne az indulat.

Sok mindent gondoltam volna rólad, de ezt nem.

Connor megrázta a fejét, és egy gombnyomással törölte az üzenetet. A követkető Alextől jött, majd rögtön utána egy hosszabb Felixtől. Úgy tűnt, egyik régi barátja sem mulasztja el, hogy jól megmondják neki, mennyire csalódtak benne.

Szia Connor, Alex vagyok, ez a számom. Robin elmondta, mi a szitu, és figyelj haver, szerintem ez elég gáz. Mármint, érted, tökre bírtalak meg minden, de így... Az igazat megvallva, inkább parázok tőled.

Helló, C. Most mi van? Mármint... Azt vágom, hogy jó nagy szarban vagy, de most komolyan te vagy Ray?? ilyen nem is lehetséges! És miért kellett azt a szegény gyereket eltenned láb alól? Fú, gyerek ne haragudj, de elég hátborzongató dolgokat csinálsz, remélem másnak nem lesz baja miattad. Bocsi, de ha lehet, ezek után ne ebédelj velünk. Nehogy hirtelenjében megint bekattanj, ahogy szoktál.

Connor megpróbált mélyeket lélegezni, nehogy a szőnyegre hányjon. Nem akarta ezeket elolvasni, nem is lett volna szabad megnyitnia őket. Nehogy bekattanjon? Tehát már mindenki őrültnek nézi? Egyszeriben ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy felkapja a bőröndjét, és elinduljon gyalog a Hulster Intézet felé. Vagy igazából bárhová, csak ne kelljen itt maradnia.

Egy délután alatt vesztette el az összes barátját.

A kijelző újra felvillant, és bár Connor nem akarta, megnyitotta a Lolától érkezett üzenetet. Az rövid volt, és egyáltalán nem olyan hangvételű, mint amire számított.

Ne haragudj a többiekért. Remélem, hogy a hely, ahová utazol majd segít, hogy jobban legyél.

Egy csepp melegséget érzett a mellkasában miután befejezte az olvasást, és visszaírt a lánynak egy köszit. Hosszú másodpercekig dermedten meredt a kijelzőre, még azután is, miután az elsötétedett, és próbálta feldolgozni az eseményeket. Hanyatt vetette magát az ágyon, és lehunyta a szemét. Nem volt se éhes, se szomjas, a déli napfényt pedig bántóan élesnek találta.

Vajon milyen lesz az intézet? Kik lesznek ott, és hogy fogját őt fogadni? Egyáltalán meddig kell ott maradnia? Ez utóbbi kérdésen aztán nem is gondolkodott annyit, hiszen már nem látta sok értelemét visszajönni. Az oldalára fordult, és felszínes, zavaros álomba merült.