Connor reszketve ébredt. Bár már kinyitotta a szemét, nem látott mást, mint sötétséget. Egy fa alatt feküdt a hátán és nehezen lélegzett, szédült, és fogalma sem volt róla mi történt. Nyögve feltápászkodott, ám ekkor éles fájdalom hasított a tenyerébe, mire felszisszent. A szeme végre hozzászokott a sötéthez, és borzadva nézte az apró, kiálló üvegszilánkokat a tenyerében. Odanyúlt, hogy kihúzzon egyet, és rögtön könny szökött a szemébe a fájdalomtól. A hátát neki támasztotta a fának, és összeszorított foggal szedegetni kezdte az szilánkokat. Mit csinálhatott most Ray? Kárt tett magában, méghozzá jó alaposan. Kárt tett Connorban. Minden tagja sajgott, és úgy érezte, mintha legalább egy mérföldet futott volna megállás nélkül.

Alig bírta behajlítani az ujjait, és amikor felállt, az arcában is szúrást érzett. A francba! Odanyúlva alvadt vért tapintott, és még néhány üvegdarabot. Megöli ezt a gyereket, ezt az egyet biztosan tudta.

Hirtelen eszébe jutott a levél, és a fájdalommal nem törődve belenyúlt a zsebébe. Ott volt a papíros. Izgatottan előhúzta, és odabicegett egy lámpa alá, hogy elolvassa Ray válaszát. Összeráncolt szemöldökkel meredt az össze-vissza folyó betűkre, és nem tudta hova tenni Ray rosszindulatú hangnemét. Még őt hibáztatja! Hát ez megbuggyant. Lemondóan megcsóválta a fejét, és mialatt elindult hazafelé, már is a válaszon törte a fejét.

Amikor belépett a lakásba, síri csend fogadta, de a lámpák mindenütt égtek. Ez nem jelenthetett jót.

- Megjöttem – mondta halkan, és ekkor megjelentek a szülei. Fáradtan, csalódottan néztek fiúkra, és nem szóltak semmit.

- Oké, ennél bármi jobb, mondjatok már valamit – sóhajtott frusztráltan Connor, és összefonta a karját a mellkasán.

- Mit mondjunk, Connor? – kérdezte Apa. – Tisztában vagy vele, hogy hány óra van? Hogy hogy nézel ki? Mit csináltál az arcoddal? Hol voltál, és miért mentél el szó nélkül?

Connor lesütötte a szemét, felkavarodott a gyomra szégyenérzetében. Válaszokkal nem szolgálhatott, hiszen ő maga sem tudta, mi történt.

- Ne haragudjatok – suttogta lehajtott fejjel, és úgy érezte, nincs ennél rosszabb pillanat, amit átélhet. A szüleit ennyire csalódottnak és szomorúnak látni felért számára egy kínzással. Mégis a legdühítőbb az egészben az volt, hogy ő semmit nem csinált, de nem magyarázhatta ki magát. Ugyan ki hinne neki? Megint drogozással gyanúsítanák, talán még pszichológushoz is elküldenék.

Anya és Apa összenézett, aztán ismét Connorra.

- Nem tudom, mi zajlik benned most fiam – kezdte Anya. – De elfogathatatlannak tartom a viselkedésedet, és ahogyan az egészhez viszonyulsz. A kamaszkor nem kifogás mindenre! – Idegesen tördelni kezdte az ujjait, majd a fia kezére és arcára nézve Apa felé fordult:

- Kérlek, vidd be a kórházba, megsérült.

Connor szíve fájdalmasan összefacsarodott az anyja hangjában hallott törődés és féltés miatt. Még ezek után is foglalkozik vele!

- Én elmegyek lefeküdni – motyogta, és a köntösét szorosabbra húzva magán, elindult a hálószoba felé. Connor utána akart szólni, valamit, bármit, csak hogy eltűntesse az üres szomorúságot Anya szeméből, de nem tudta, mit mondhatna.

- Gyere, fiam – mondta Apa, és nem nézett Connor szemébe.

- Egy pillanat. – A fiú halkan felsietett a lépcsőn, és felkapta az első keze ügyébe kerülő füzetet, egy tollat, aztán már vágtázott is lefelé. Minden egyes lépésnél grimaszba torzult az arca a fájdalomtól.

Élete legcsöndesebb, legborzasztóbb autóútján vett részt, attól tartott, sosem érnek oda a kórházhoz.

A regisztráció után, helyet foglaltak a váróteremben, és Connor sóhajtva hátra döntötte a fejét. Lehunyta a szemét, és egy pillanatra azt képzelte, hogy minden újra a régi, normális, mielőtt még felfordult volna az élete. Olyan fáradtnak érezte magát, mint még soha azelőtt, aludni mégsem tudott, a gondolatok egymást kergették a fejében. Remélte, hogy hamar behívják, mert az események okozta adrenalin már rég felszívódott, helyette csak tompa fájdalmat érzett az egész testében.

Apa elővette a telefonját a zsebéből, és a szemét dörzsölgetve nézett rajta valamit. Connor megszólalt, nem bírta elviselni a súlyos csendet:

- Apa, ne haragudj. Nem tudom, mi történt.

A férfi leeresztette a kezét a mobillal, és fáradtan nézett a fiára.

- Tudod – folytatta Connor – néha úgy érezem, mintha nem is csak egy személyiségem lenne.

- Nem te vagy az egyetlen, hidd el.

Connor nem lett kisegítve ezzel a válasszal, érezte, hogy az apja gúnyolódik rajta, és hiába próbál bármit is, ezen nem tud változtatni. Ma legalábbis biztosan nem.

- Te meg mi az ördögöt művelsz? – kérdezte Apa, amikor látta, hogy fia megpróbálja megfogni a tollat.

- Csak le akarok írni valamit. – Nagy nehezen kinyitotta a füzetet az első oldalnál, és az ujjai közé erőltette a tollat.

- Normális vagy? Csupa seb és vér a kezed!

- Épp ez a lényeg.

Azt akarta, hogy Ray lássa majd, mit művelt vele, amikor olvassa a választ. Fogait összeszorítva, remegő kézzel firkálta a sorokat. Minden egyes betű kanyarításával megszenvedett, és néhány helyen összevérezte a papírt, de nem bánta. Dühös volt, elkeseredett és csalódott. Ráadásul, a kórház lassúsága is bosszantotta. Még a sürgősségin is várni kell.

Ray,

Itt Connor, tudod, aki „elvette az életed" (Vagy várj, nem épp fordítva van?) Nézd már, mekkora baromságot csináltál. Befejeznéd? Tönkre teszel. Amit eddig műveltél sem volt épp piskóta, kezdve azzal, hogy egyáltalán létezel, de most épp a sürgősségin ülök, és alig bírok írni a szétroncsolt kezem miatt, amiből néhány szilánk még mindig kiáll. Mi a szart csináltál ma éjjel, és minek?? A szüleim csalódtak bennem, és kimagyarázni sem tudom magam, mert mégis ki hinne nekem?! Ezentúl mindenről tudni akarok, amit csinálsz! Ebbe a füzetbe írd a válaszod, és itt találod meg majd az enyémet is.

Biztos megőrültem. Saját magamnak írok levelet.

UI.: Amúgy a kedvenc színem a piros.

Connor

Az aláírása enyhén elkenődött az odacsöppent vérpaca miatt, de nem foglalkozott vele, csak becsukta a kis noteszt és eltette. Apró, A5-ös, fekete borítójú füzet volt, épp belefért a dzsekije zsebébe.

- Connor Spark! – hallotta a nevét, és feltápászkodva, végre bebicegett az orvoshoz.

***

A szülei és a közte lévő feszültség egész hétvégén érezhető volt, még Elly is tudta, hogy valami nincs rendben. Connor, amikor csak tudott, elrejtőzött a szobájában, és vagy tanult, vagy csak feküdt az ágyán lehunyt szemmel, és azon gondolkodott, mennyire elcseszte.

Vasárnap délután, amikor épp ismét leült az íróasztalához, hogy valamivel elfoglalja magát, tekintete megakadt az asztal szélén lévő vaskos újságokokon. Alex és Felix képregénye! Eszébe jutott az ígérete, miszerint a hétvége folyamán időt kerít rájuk, és azonnal értük is nyúlt. Legközelebb akkor nézett fel, amikor már lámpát kellett kapcsolnia, annyira besötétedett. Jókora pozitív csalódás érte, nem számított rá, hogy ennyire tetszeni fog neki a fiúk képregénye. Nem is értette, miért nem olvassák többen őket. Megfogadta, hogy másnap első dolga lesz beszélni a fiúkkal.

***

- Connor?

A fiú felkapta a fejét, és kábultan nézett Robin szemébe.

- Igen?

- Azt kérdeztem, mi történt a kezeddel? Miért van bekötve? – ismételte meg hangosabban a lány a kérdést, és aggódó pillantást vetett a fiúra.

- Öhm... véletlenül megvágtam magam.

- Ennél azért már jobban ismerlek – fújta ki a levegőt bosszúsan Robin. – Plusz, nem tudsz jól hazudni.

Connor érezte, amint szégyenében elvörösödik, de nem szólt semmit.

- Mi az, nem mondhatod el?

- De, elmondhatnám.

- Akkor?

- Úgysem hinnél nekem.

Robin néhány pillanatig fürkészőn nézett Connorra, mint aki nem biztos benne, hogy hallani akarja a folytatást.

- Tégy próbára – mondta végül és felvonta a szemöldökét.

Connor feszülten kifújta a levegőt, semmi kedve nem volt most Rayről és az egész elmebajról csevegni, főleg nem Robinnal, akit a kék bőrű mása úgyis jobban érdekel.

Ekkor megszólalt a csengő, és a fiú izmai megkönnyebbülten elernyedtek. Gyorsan felkapta a tankönyveit, majd sietve, épp csak a válla felett hátra szólt Robinnak:

- Majd máskor, jó?

Aztán meg sem várva a lány válaszát, már kint is volt az ajtón, és a folyosón lavírozva megpróbált minél távolabb kerülni mindenkitől.

Egészen ebédig képes volt a rejtőzködni, Robinnak egyszer sem sikerült elkapnia őt egy beszélgetésre, sem az órák után, sem szünetben. Amikor azonban az utolsó óráról is kicsöngettek, és kezdetét vette az ebédszünet, Connor nem tudta, mit tegyen. Ha nem ül oda a többiekhez, nagyon hamar elveszti ezt a kevés barátját is, ezt pedig nem akarta. De ha oda ül, akkor Robin valószínűleg számon fogja kérni, hogy miért nem hajlandó vele beszélni egész nap, és mi ez az egész cirkusz. Végül elsétált az ebédlőig, és óvatosan benézett az ajtón. Enyhe remegés futott végig rajta, amikor megpillantotta barátait a szokott asztalnál, éppen harsányan nevettek valamin, talán a testvérpár viccelt ismét.

Connor elbizonytalanodott. Bele illik ő egy ilyen társaságba? Aztán további filozofálgatás helyett inkább csak vett egy mély levegőt, és egyenes háttal elindult Robinék felé. Amikor az asztalhoz ért, mind elhallgattak, és felnéztek rá.

- Leülhetek? – kérdezte Connor halkan. Egy pillanatig senki nem válaszolt, végül Tina egy grimasz kíséretével így szólt:

- Ezt miért kell megkérdezni? Nem itt ültél eddig is?

- Köszi – hagyta a fiú figyelmen kívül a lány hangszínét, és kihúzva egy széket, csatlakozott a társasághoz. Amikor elhelyezkedett, felnézett, és a tekintete egy pillanatra találkozott Robinéval, aki vele szembe fogalt helyet. A pillantása jelentőségteljes volt, tudta, hogy Connor nem volt őszinte vele, sőt, hogy valamit elhallgat előle.

A fiú gyorsan másfelé nézett, majd eszébe jutott valami, és táskáját az ölébe véve, megbökte Felixet.

- Tessék, mindet elolvastam – vette elő a képregényeket egymás után. – És imádtam! Baromi igényes, és a sztori is izgalmas!

Felix ragyogó arccal vette át a füzeteket, aztán amikor Connor mutogatni kezdte a kedvenc jeleneteit, majd külön kiemelt néhány képkockát, mindet másért dicsérve, látszott rajta, hogy még sosem kapott ennyi pozitív visszajelzést.

- Hallod ezt? – fordult Alex felé, akinek az arcán tükröződtek az érzései.

- Nem! – mondta a másik. – Szerintem ezt csak hallucináljuk! Ilyen nem létezik! – hülyült, aztán elnevették magukat.

- Komolyan, ezzel feldobtad a napom – vigyorgott Alex, és hátra dőlt a széken. – Kész, ennyi. Ma bármit mondhattok, mindenre mosollyal és öleléssel fogok reagálni – mondta, mire Lola kuncogni kezdett, Tina pedig értetlenül felvonta a szemöldökét.

- Azt inkább nem is akarom elképzelni.

- Tényleg? – Alex előre dőlt, és nagyon úgy tűnt, mint aki meg akarja ölelni Tinát.

- Hozzám ne érj, hallod? – hőkölt hátra a lány, Alex pedig nevetve visszasüppedt a székbe.

Robin elgondolkodva kavargatta a levesét, aztán mint akinek valami vicces jutott eszébe, halványan elmosolyodott, és egyenesen Connorra nézett.

- A hétvégén lesz egy buli az egyik barátunknál. Jössz?

Connor torkán megakadt a falat.

- Tessék? – nyelte le nagy nehezen az ételt, és meghökkenve pillantott körbe a többieken, akik viszont semmi furcsát nem találtak a hirtelen meghívásban.

- Egy buli – ismételte Robin még mindig mosolyogva. – Medencével, tánccal, ilyesmi. Na, eljössz?

Connor idegesen megforgatta a kis karikát a szemöldökében. Tudta, hogy bármilyen buli kihagyhatatlan része a zene. Tehát számára tiltott terület.

- Ezen azért nem szoktak ennyit gondolkodni – motyogta Tina az orra alatt fel sem nézve a telefonjából. Már a többiek is kezdtek furcsán nézni, Robin arcáról lassan eltűnt a mosoly, és már inkább tűnt feszültnek, mint vidámnak. Connor érezte a nyomást, a szívét a torkában dobogni. Persze, hogy elszeretett volna menni, Robinnal táncolni, a többiekkel együtt lazulni, de ott volt a zene.

Aztán megelégelte. Nem fog Ray miatt kimaradni mindenből! Mielőtt még alaposabban átgondolhatta volna, szinte kiabálva mondta:

- Igen!

A többiek összerezzentek, és zavartan néztek Connorra.

- Haver, minden rendben? – húzta össze a szemét aggódva Felix, Connor pedig mély levegőt véve, mosolyt erőltetett az arcára, és kicsit nyugodtabb hangon felelt:

- Persze. Bocsánat, azt hiszem, kicsit leblokkolhattam, vagy mi – legyintett, mintha nem lenne nagy dolog. – Azt akartam mondani, hogy nagyon szívesen elmegyek veletek a buliba.

Amint ezt kimondta, szeme sarkából elkapta Robin pillantását. Csak a képzelete játszott vele, vagy tényleg megkönnyebbülést vélt felfedezni az arcán? Nem tudta eldönteni, mert a következő pillanatban a lány arckifejezése megváltozott, és melegen a fiúra mosolygott.

- Szuper – mondta. – Üzenetben elküldöm majd a címet.