Amikor Connor reggel kinyitotta a szemét, hirtelen azt sem tudta, hol van és miért. Úgy tetszett neki, mintha a tegnapi szörnyű felfedezés csak egy rémálom lett volna, ám ahogyan a tudata szépen lassan összerakosgatta a részletetek, rá kellett jönnie, hogy minden esemény valóságos. Összeszorította a fogát, és heves fájdalom nyilallt belé, amikor eszébe jutott, hogy soha többé nem zenélhet. Soha. Soha.

Legszívesebben üvölteni lett volna kedve. Miért vele történik ez meg? Mit tett ő, amiért ezzel büntetik?

Kikecmergett az ágyból; az élet nem áll meg, menni kell tovább, mintha mi sem történt volna. Felkapta a kis csomagot az asztalról, legalább Robin ajándékát nem felejtette el. Lecammogott a lépcsőn, de a reggelinél azonban csak Apát és Ellyt találta.

- Anya? – kérdezte és kihúzta az egyik széket, majd leült. Apa két falat között válaszolt:

- Ma korábban ment dolgozni. Megkérhetlek, hogy vidd el te Ellyt az óvodába? Nekem sincs sok időm. – Az órájára nézett. – Öt perc és indul a buszom.

Connor fájdalmas fintort vágott, de aztán bólintott. Mi neki egy kis plusz séta? Legalább ezzel is tehet valami hasznosat.

- Köszönöm, Connor – mondta Apa, aztán már húzta is a cipőjét és elsietett a buszára.

- Jók legyetek! – intett még az ajtóból, aztán Connor és a húga egyedül maradtak.

A fiú felkelt és ő is készülődni kezdett.

- Gyere, Elly, lassan nekünk is indulnunk kell.

- Nem is eszel? – csodálkozott a kislány, mire Connor csak vállat vont.

- Nem, most nem vagyok éhes.

Elly szélesen rámosolygott, Connorban pedig hirtelen felötlött a gondolat, hogy a húga milyen ártatlan és kedves, ő biztos nem utálná meg, ha kiderülne a bátyjáról... nos, ami kiderült. Mialatt segített neki felvenni a cipőjét, Connor megköszörülte a torkát és finom célzást tett:

- Mit gondolsz Rayről, Elly?

A kislány összeráncolta a homlokát, látszott, hogy nagyon gondolkodik.

- Szép a bőre színe és kedves a mosolya – mondta végül, Connor pedig majdnem elnevette magát ezen az aranyos válaszon.

- És mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy... én nagyon közeli kapcsolatban állok vele?

Elly szeme kerekre tágult.

- Komolyan?

A fiú bólintott, és óvatos mosolyra húzta a száját, még ő sem tudta, mit és hogyan fogalmazzon.

- Még nem ismerem olyan jól, de... talán erre is sor kerül majd valamikor.

- Találkozhatok vele? – csillogott Elly szeme továbbra is, bátya pedig megsimogatta a fejét.

- Hm, hát reméljük nem kerül sor rá.

- Miért? – szomorodott el a kislány, Connor pedig mélyen a szemébe nézett.

- Mert akkor engem elveszítenél. Ezt szeretnéd?

Elly megrázta a fejét, arcán fájdalom és értetlenség keveredett. Ám mielőtt még rákérdezhetett volna, Connor leguggolt, hogy egy szemmagasságba kerüljön vele, és ezt mondta:

- Mi van akkor, ha azt mondom, amikor én itt vagyok, Ray alszik, és amikor Rayt látod, én alszom?

Elly nem válaszolt azonnal, Connor pedig kézen fogta és elindultak az ovi felé.

- Érted, ugye? – nézett le a húgára, aki bizonytalanul bólintott, és megszorította a fiú kezét.

- Két bátyám lenne? – kérdezte végül halkan, Connor pedig sóhajtott.

- Úgy is mondhatjuk.

- Szeretlek titeket – mosolygott a húga, és úgy tűnt ezzel lezártnak tekintette a témát. Connor elcsodálkozott, mennyire máshogy kezel egy gyerek bizonyos szituációkat, mint egy felnőtt tenné. Elly csak szereti őt, – őket! – és kész. Egy gyerek számára ez ilyen egyszerű. A fiú eltűnődött, nem kéne-e néha példát venni róluk az idősebbeknek az élet felfogását illetően.

- Figyelj, Elly – mondta, amikor az óvodához értek. – Amiről most beszélgettünk, a miénk és senki másé. Ray a titkos bátyád, nem szabad másnak tudnia róla, érted?

- De miért?

- Ezt hívják titoktartásnak. Ez a mi titkunk, rendben?

A húga arca felragyogott, és láthatóan nagyon örült annak, hogy van egy közös titkuk. A különleges légkör körbe ölelte őket, Connor pedig egy puszit nyomott a lány arcára.

- Menj, és érezd jól magad, játssz rengeteget!

Pár percig még figyelte, amint húga nevetve elvegyül a többi kicsi között, aztán észbe kapott és sietős léptekkel elindult az iskola felé. Épp csengőszóra esett be a terembe, a tanár rosszallóan csóválta a fejét. A fiú gyorsan becsusszant az utolsó padba, és igyekezett láthatatlanná válni.

Ki kell iratkoznia a zenesuliból. Erre a gondolatra sírhatnékja támadt, és szinte már fizikai fájdalmat érzett. Mit fognak szólni a szülei? Hiszen nagyon tehetséges, az egyik legjobb gitáros az iskolában, akármilyen szerény és visszahúzódó volt is, ezt még Connor is tudta magáról. Örült, hogy végre van valami, amiben jobb, mint mások. És Robin? A lánnyal jobbára eddig a zenesuliban találkozott, az iskolában kevesebb volt rá az esély, hogy összefussanak. Áh, merő gubanc az egész. Az arcát a kezébe temette, és bambán meredt maga elé.

- Connor? Mennyi az x?

A fiú felkapta a fejét és a táblára meredt. Oh, szóval matek órán ül. A tanár türelmetlenül az órára pillantott, és a hatás kedvéért még sóhajtott is egyet.

- Mostanában gyakran elkalandozol, Connor – mondta. – Mintha nem is te lennél itt, hanem csak egy burok. Mond már el kérlek, hogy tudok kapcsolatba kerülni az alvó éneddel? – A tanár gúnyosan felvonta a szemöldökét, míg az osztályon diszkrét nevetés söpört végig abban a reményben persze, hogy ezzel jó pontot szereznek.

Connor csak ült, és pörgött az agya. A tanár, igaz akaratán kívül, de pont most adott neki egy briliáns ötletet. Kapcsolatba kerülés. Kapcsolatba kerülhetne Ray-jel. Még ki kell találnia, hogy hogyan, de megoldható lenne, és akkor megismerhetné, talán valahogy meggyőzhetné, hogy menjen el, vagy ilyesmi. Ki kell dolgoznia a részleteket. Meg se hallotta a csoporttársai egyre hangosabbá váló pusmogását és vihogását, csak szórakozottan megforgatta a piercingjét a szemöldökében és lázasan gondolkodott tovább.

- Connor Spark! – A tanárnak elfogyott a türelme. – Most azonnal kijössz, és megoldod ezt az egyenletet!

Connor összerezzent, de készségesen felállt és kiment a táblához. Kezébe vette a krétát, majd némi töprengés után elkezdte a feladatot. Mialatt a hosszú, cirkalmas számokat írta, arra gondolt, milyen szerencsés, hogy a matek jól megy neki.

***

Alig várta, hogy ebédszünet legyen és találkozzon a többiekkel. Mialatt a folyosón lavírozott, egyre csak azon járt az esze, hogy hogy tudna kapcsolatba kerülni Ray-jel.

- Connor!

A fiú a hang irányába fordult és nagyot dobbant a szíve. Robin integetett felé, nyomában Tina, Lola és a testvérpár, Alex és Felix loholt.

- Hé, haver – állt meg Connor mellett Felix. – Hogy haladsz a képregényünkkel? Nem mintha siettetnénk, akármeddig nálad lehet, csak a véleményedre vagyunk kíváncsiak.

Connor a fogát szívta és nagyon kellemetlenül érezte magát. Teljesen megfeledkezett a fiúk munkájáról, valahol most is az íróasztalán hevernek, arra várva, hogy valaki kézbe vegye őket.

- Az a helyzet, hogy eddig még nem igazán volt időm belelapozni. Most hogy jön a hétvége, mindenképp elkezdem – fogadkozott, a fiúk arcán pedig megkönnyebbült mosoly terült szét.

- Dobj egy üzit, amikor végeztél. Nagyon szeretnénk tudni, mit gondolsz.

Connor biccentett, és arra gondolt, mennyire ki lehetnek ezek a srácok éhezve a pozitív kritikára. Nem lehet túl széles az olvasótáboruk.

Aznap viszont egész ehető volt az ebéd, ami Connort dupla elégedettséggel töltötte el. Azért dupla, mert a mai ebédnél Robin még csak fel sem hozta Rayt. Igaz, már rájött, hogy ő és Ray egy és ugyanaz a személy, de az nem jelentette, hogy jobban megkedvelte volna. Egyszerűen csak meg akarta ismerni, meg akarta tudni, mit csinál, és mikor. Végig futott a hátán a hideg, ha arra gondolt, milyen abszurd is ez az egész, de ki akarta hozni belőle a legjobbat. Hagyott magának elég időt az összeomlásra, most már cselekedni kell, nem fog úgy maga alá zuhanni, mint az összes béna a karakter a legtöbb filmben, várva, hogy valaki segítsen.

Péntek révén kevesebb órájuk volt, így már röviddel az ebéd után haza mehettek. Az iskolakapuban Robin Connorhoz fordult, és lehalkította a hangját, hogy csak ők hallják a beszélgetést.

- Beszéltél valakivel... arról?

A fiú jól tudta mire céloz, és megrázta a fejét.

- Nem. Kellett volna? – bizonytalanodott el, Robin pedig vállat vont és a hajával kezdett babrálni.

- Nem tudom. A szüleid? Egy orvos esetleg?

Connor ösztönösen a piercingjéhez nyúlt.

- Azt hiszem, előbb megpróbálok én magam megbirkózni ezzel az egésszel – mondta, Robin pedig meghökkenve nézett rá.

- Bátor vagy – suttogta, hogy a többiek, akik pár méterre álltak tőlük meg ne hallják. – Én biztos pánikba esnék.

- Az már megtörtént – legyintett Connor, aztán csak álltak és nézték egymást. Hirtelen a fiúnak eszébe jutott a medál, amit tegnap vásárolt. Remegő kézzel benyúlt a zsebébe, és Robin felé nyújtotta.

- Mi ez? – csodálkozott a lány, a fiú pedig megvonta a vállát.

- Tegnap csak úgy szó nélkül ott hagytalak titeket. Sajnálom, és nem csak azt. Remélem ezzel kiengesztellek.

Robin kíváncsian nyitotta szét a zacskót, és a tenyerébe ejtette a finom ékszert.

- Úristen, Connor, ezt hol szerezted?

- Tetszik? – kérdezte reménykedve a fiú, Robin pedig sugárzó mosolyt villantott rá.

- Imádom. Köszönöm. – Csak úgy ragyogott az arca. Felcsatolta a nyakába, és szeretetteljesen végigsimított a medálon.

Ekkor Connor, nem tudja miért, hogyan, vagy úgy egyáltalán, de hirtelen felindulásból megölelte a lányt.

Megfagyott a levegő, néhány pillanatig egyikük sem mozdult. A fiú szíve úgy zakatolt, mint a gyorsvonat, azt sem tudta, miért csinálta ezt, és hogy mi lesz a fogadtatás.

Robin visszaölelte. Így álltak a szeles utcán, az iskola előtt, óvatos ölelésben tartva egymást, mintha attól tartanának, hogy a másik hirtelen porrá válik. Connor mélyen magába szívta a lány illatát. Talán méz és vanília? Nem tudta biztosan, de édes volt és megnyugtató.

Végül Robin bontakozott ki először az ölelésből. Arca kipirult, haja enyhén összekócolódott a széltől, és zavart mosolyra húzódott a szája.

- Ez mi volt? – kérdezte végül, Connor pedig érezte, hogy a szavak a torkára fagynak.

- Hát... nem is tudom igazából. Csak úgy jött – nyögte, és a helyzet már épp kezdett volna nagyon kínossá válni, amikor hirtelen Tina jelent meg mellettük.

- Le fogom késni a buszt miattatok – morogta, és felváltva nézett kettejükre. – Induljunk!

Robin kapkodva végigsimított magán, zavarában azt se tudta, mit csináljon.

- Persze, ne haragudj, elbeszélgettük az időt. – Egy utolsó pillantást vetett Connorra. – Szia – köszönt el, és újra elmosolyodott. Connor intésre emelte a kezét, majd nézte, amint a lányok elballagnak.

- Csá, haver, hétfőn találkozunk – rikkantotta Alex, és Felix-szel együtt elindultak az ellenkező irányba.

Connor egyedül maradt. A szél felerősödött, és össze kellett húznia a dzsekijét, hogy ne fázzon annyira. Az idő nagyon belefordult már az őszbe. A haza úton végig Robin járt az eszében, a gyomra fel-le liftezett, de aztán letörölte a vigyort az arcáról, és sietőre fogta a lépteit. Ki kell iratkoznia a zeneiskolából.

Hirtelen csöpögni kezdett az eső, mire a házukhoz ért, már úgy ömlött, mintha dézsából öntenék.

- Megjöttem! – kiáltotta Connor, amikor nagy nehezen beesett a házba. A kilincsben kellett megkapaszkodnia, nehogy elcsússzon; tiszta sár lett a cipője és a ruhája.

- Úristen, nagyon eláztál? – jött elé Anya, és elvette tőle csuromvíz táskáját.

- Jobban nem is tudtam volna.

- Menj, gyorsan zuhanyozz le!

Connor kibújt átázott cipőjéből, és remélve, hogy megszárad holnapra, a radiátorra tette.

- Milyen napod volt? – kérdezte, miközben kibújt vizes pulóveréből, majd pólójából, és úgy, ahogy volt a mosógépbe hajította őket. Míg Anya a napjáról mesélt, készített magának egy bögre forró teát. Úgy érezte, egyedül az tudná most felmelegíteni. Érdeklődve hallgatta Anya minden szavát, azonban, amikor az asszony visszakérdezett, kitérő választ motyogott és elinalt a fürdőszoba irányába. Egy forró zuhany után máris jobban érezte magát.

Amikor belépett a szobájába, szinte bántotta a fülét a csönd. Be akart kapcsolni valami zenét, de aztán eszébe jutott, hogy nem lehet, nem teheti, önmaga akart maradni. Így hát a teájával a kezében leült az íróasztalához, és neki látott tanulni.

Mialatt az irodalom esszét körmölte, hirtelen mintha egy villanykörte gyúlt volna a feje fölött, eszébe jutott, hogy akár üzeneteket is hagyhatnának egymásnak Ray-jel. Connor szíve heves dobogásba kezdett. Kitépett egy füzetlapot és izgatottan kattogtatta a tollát. Mi legyen az első üzenet, amit ír neki? Magyarázzon el mindent? Mi van, ha Ray már amúgy is tudja? Mutatkozzon be? Az meg olyan bénán hangzik. Tanácstalanul rágcsálta a tolla kupakját, végül nagy nehezen döntött.

Szia Ray, itt Connor.

Ha ezt olvasod, akkor valószínűleg én már nem én vagyok, hanem te, pedig nagyon vigyázok, nehogy zenét halljak. Te tudtál erről?! Mert én csak a napokban jöttem rá, és mit ne mondjak, kiborított. Miattad kellett lemondanom életem egyik legmeghatározóbb részéről! Dühös is vagyok még mindig, de elhatároztam, hogy pontot teszek az i-re és megismerlek normálisan, ahogy kell. Hogy kerültél TE az életembe??

UI.: Ezt az üzenetet ne mutasd meg senkinek, és amint elolvastad, semmisítsd meg. Ez nagyon fontos.

Connor

Connor a száját harapdálva újra végig olvasta a levelet, és végül elfogadóan biccentett. Kezdésnek nem is rossz. Ketté hajtotta, majd a zsebébe csúsztatta a papírlapot, és emlékeztette magát, hogy mindig nála kell hogy legyen. Visszafordult a leckéjéhez, ám ekkor fülsiketítő hangon magszólalt a telefonja. A fiú tagjai megdermedtek, pánik hullámzott végig rajta, és eszeveszetten nyújt a táskájáért. Hogy lehetett ilyen hülye, hogy a csengőhangra nem gondolt? Kapkodva húzta el a cipzárokat, fötört, kiborította az összes könyvét, de a telefon csak nem lett meg. Persze, hogy a másik zsebben van. Közben a fájdalomtól már alig látott, elejtette a táskát, és remegni kezdett a földön. Legyen már vége! Csikorogva szorította össze a fogát.

Aztán hirtelen sötét lett és csönd.