Connorban túl sok negatív érzés kavargott, hogy értelmesen tudjon gondolkodni. Azt se tudta hova megy, csak rótta az utcákat egymás után, az sem érdekelte, vajon a többieknek feltűnt-e egyáltalán, hogy elment. Megsértve érezte magát, de nagyon!

Hirtelen eleredt az eső.

Még ez is! A fiú megtorpant, és felnézett a szürkülő égboltra. Egy kis utca egyik üzlete előtt állt, és nem mozdult, hagyta, hogy zuhogjanak rá a hideg cseppek. Hamarosan beázott a cipője, haja a homlokára és a tarkójára tapadt, neki mégis az járt a fejében, hogy miért a világos farmerja van rajta, amin sokkal jobban látszanak a vízfoltok, mint egy sötéten.

Nem is vette észre, milyen sok ideje álldogál ott, egészen addig, míg az egyik üzlet eladója meg nem szólította.

- Segíthetek?

- Nem... nem köszönöm. – Connorban hirtelen tudatosult, hogy kívülről biztos úgy tűnhetett, mintha az előtte lévő kirakatot bámulná.

- Biztos? – Az eladónő szélesebbre tárta az ajtót. – Nekem úgy tűnt, mintha nagyon keresne valamit. Hátha nálam megtalálja!

Connor feszülten kifújta a levegőt. Semmi kedve nem volt bemenni az asszony boltjába, amiről még csak azt sem tudta, mit árusít, ám végül elkezdett fázni a hideg esőtől, így elfogadta a javaslatot.

- Nézzen csak körül!

Connor körülnézett. Az elő gondolata nem éppen volt nevezhető pozitívnak, de úgy érezte, egész délután pesszimistán mászkált, úgyhogy eggyel több már igazán nem számított.

Az üzletben szorosan egymás mellett polcok álltak, szinte alig lehetett elférni köztük. A sötétbíborra festett falakon mindenféle érmék, medálok, láncok és még ki tudja mi minden lógott, Connor alig tudta befogadni a látványt. A pénztáros pult mögött egy polcon könyvek sorakoztak, gerincükön mindenféle érdekes címmel. A levegőben tömény füstölő illat terjengett, és Connor szinte azonnal szabadulni akart. De mivel az asszony olyan kedves volt hozzá, és a boltban is meleg volt, találomra odalépett egy polchoz, és nézelődni kezdett. Eredetileg csak udvariasságból akart körülnézni, ám hirtelen a sok mütyür közt megakadt valamin a tekintete. Egy egyszerű ezüstlánc volt, rajta apró bronz színű hangjegy fityegett, és amint a fiú a kezébe vette, még rosszabbul érezte magát Robin miatt.

Elszégyellte magát. Milyen ostobán viselkedett! Csapot-papot ott hagyott, még csak el sem köszönt. Legszívesebben azonnal beszélt volna Robinnal, és bocsánatot kért volna, de tudta, hogy az iskolának már régen vége, és hogy a lány valószínűleg haza ment.

- Megtetszett valami, kedves? – tudakolta az eladónő, és mosolyogva közelebb jött. Connor sietve megrázta a fejét, és vissza akarta tenni a medált, amikor hirtelen arra gondolt, milyen jó bocsánatkérő ajándék lenne ebből a láncból.

- Igazából, azt hiszem, ezt szeretném.

Az asszony bólintott, majd kis papírzacskóba tette a medált, a fiú pedig fizetett. Még jó, hogy volt nála annyi pénz!

Újult erővel sietett haza, és alig várta holnapot, hogy végre odaadhassa Robinnak az ajándékot.

Belépve az ajtón Elly futott hozzá, és átölelte a derekát. Connor nevetve felkapta az ölébe, és addig csiklandozta, amíg Elly visongani nem kezdett a nevetéstől.

- Halkabban gyerekek – szólt ki Anya a dolgozó szobájából a fejét csóválva.

- Ne haragudj – húzta be a nyakát Connor és letette a földre a húgát. – Hogy vagy? – jött beljebb a szobába, Anya pedig fáradtan nézett fel rá.

- Fiam, ülj le, szeretnék beszélni veled.

Connor összeráncolta a homlokát, és rossz érzés keletkezett a gyomrában, de azért óvatosan leereszkedett a fal mellett álló fotelba. Végig pörgetett minden emléket, csínytevést, titkot, hazugságot, ami esetleg Anya fülébe jutott volna, így most akar vele elszámolni emiatt, és egyre idegesebb lett.

- Nem is fogok sokat körtönfalazni, egyszerűen csak belevágok – fordult felé az asszony és finom mozdulattal összecsukta vékony, aranyszín keretes szemüvegét.

- Tudod te is, hogy mostanában megjelent az utcákon ez a Ray nevű fickó, akiről semmi adatunk nincs, de az biztos, hogy nem evilági. Lehet, hogy eddig nem csinált semmi bajt, de úgy gondolom, ez csak idő kérdése. Nem szeretném, ha sokat kódorognál fiam, főleg esténként.

Connor alig láthatóan biccentett, és indult volna ki a szobából. Anya is felidegesítette. Most már a szabadságát is korlátozni akarják? Mi jön még?

- Connor! – szólt utána Anya. – Vedd ezt komolyan, rendben?

A fiú nem felelt, csak megfordult és megcélozta a fürdőszobát, majd egy hosszú zuhany után a szobájába ment. Menet közben még hallotta az asszony lemondó sóhajtását, és megrázta a fejét. Olyan szintű ellenszenvet érzett Ray iránt, amilyet még soha nem tapasztalt senkinél, még az ebédlőben rajta gúnyolódó lányoknál sem. Miért nem tudják egész egyszerűen lecsukni ezt az öntelt pojácát?

Connor levágta magát az íróasztali székére, bekapcsolta a laptopot, és mialatt magához tért a gép, újfent eszébe jutott Robin. Kitapintotta a medált a zsebében, és érezte, amint össze-vissza kezd verni a szíve. Vajon örülni fog neki? Lehet, hogy csak hülyét fog csinálni magából, talán oda se kellene adnia. Félre dobta a kis zacskót, és megrázta magát. Gyerünk, szedd össze magad! Amikor azonban az első, ami a neten szembe jött vele, egy újabb cikk volt a kékfejűről, ismét elöntötte a méreg. Kinyomta az egészet a fenébe, és egyre csak azon járt az agya, hogy mi teszi ennyire különlegessé ezt a srácot. Miért olyan vonzó, ha valaki hangos, pimasz és nőcsábász? És egyébként is: miért nem rendelkezhet ő ezekkel a tulajdonságokkal? Akar egyáltalán? Nem, dehogy is akar, ez hülyeség.

- Connor! Gyere, játszunk! – Elly futott be a szobájába, nagy lelkendezve lóbálva a babáit.

- Most nem játszunk – morogta oda sem nézve a fiú. – Menj ki a szobámból!

- Sosem játszol velem – duzzogott a kislány, és arcán piros foltok jelentek meg. Connor riadtan ugrott oda hozzá, ugyanis, ha Elly egyszer elkezd bőgni, sose hagyja abba, és a fiúnak semmi kedve nem volt Anya szidalmazását hallgatni.

- Ne, ne sírj, na jól van, játszunk valamit.

Elly arcáról abban a pillanatban varázslatos módon eltűnt a sírás előjele, és édesen felmosolygott a bátyjára. Megkapta, amit akart. Egyik babáját a fiú kezébe nyomta, és kézen fogva átvezette a saját szobájába. Connor ügyetlenül tartotta a játékszert, és teljesen használhatatlannak érezte magát, míg húga zavarba ejtően otthonosan mozgott a mesék világában. Két perc sem kellett neki, és már ki is találta a cselekményt, a fiú pedig először nem igazán tudta, mit és hogyan kéne csinálnia, de egy fél óra múlva azon kapta magát, hogy élvezi a játékot. Na jó, azért ne essünk túlzásba, annyira nem is élvezte. Talán csak egy icipicit.

Mindenesetre, amikor egy bő óra múlva felállt, hogy hozzá fogjon a leckéinek, sokkal jobban érezte magát. Előhalászta a történelem könyvét és füzetét, és az íróasztali székén hátra dőlve keresett a telefonján valami halk zenét, ami segíthet neki a koncentrálásban. Végül egy zongoradarab mellett döntött, és újra Robin jutott eszébe. A lágy dallam betöltötte a szobát, és Connor hirtelen nagyon rosszul lett. A pánik és a fájdalom mellett egy mondat cikázott át az agyán, mielőtt elájult volna: A zene az oka mindennek!

Amikor magához tért, a szobája padlóján fekve találta magát. Nehezen lélegzett, ujjai görcsösen szorították a mobilt. Enyhén szédelegve feltápászkodott, és az órára pillantva megállapította, hogy most csupán néhány percig tartott az egész. A kezében tartott telefonra meredt és látta, hogy a zene meg van állítva. Hirtelen úgy érezte magát, mintha valaki jó erősen fejbe verte volna. A zene hatására vesztené tehát el az eszméletét? És amikor csend van... magához tér. De miért? És ha ájult, akkor mégis hogy kerül egyik helyről a másikra?

Connorban hirtelen kérdések garmadája tört elő, és egyiket sem tudta megválaszolni. Leült az ágya szélére, és a hajába markolt. Egyre jobban frusztrálta a sok magyarázat nélküli adat. Ekkor eszébe jutott, hogy legelőször pont a zenesuliban volt, és ott állandóan szól a zene. Aztán később az ebédlőben, Lola egy vidám számot akart mutatni, mire őt elfogta a rosszullét, és az orvosiban kötött ki. Harmadjára együtt szeretett volna zenélni Robinnal, de a zenesuli felé vezető úton meghallott egy kocsmából kiáradó dalt. A fiú szaggatottan vette a levegőt, és remegő kézzel a telefonjáért nyúlt. Gyorsan becsukta a szobája ajtaját, aztán találomra rábökött egy számra a lejátszási listáján. Tenyerével a falnak támaszkodott, a szíve dörömbölt a mellkasában, és amikor ismét megérezte a lángoló fájdalmat, összerándult és majdnem elejtette a készüléket. Szerencsére még épp volt annyi lélekjelenléte, hogy kikapcsolja a zenét, és a perzselő fájdalom azonnal megszűnt. Sikerült tudatánál maradnia. Nehézkesen nyelt egyet, és megnyalta kiszáradt ajkát. Úgy érezte, menten elájul, amikor tudatosult benne, hogy soha többé nem zenélhet. Sőt, nem hogy nem zenélhet, de egyetlen kedvenc számát sem hallgathatja meg. Soha többé nem létesíthet semmilyen kapcsolatot a zenével. Hányinger tört rá, és sokkos állapotban meredt maga elé. Úgy érezte magát, mint a világbajnok futó, aki egy baleset következtében lebénult. Ott volt a zene iránti szenvedélye és tehetsége, de hozzáférhetetlenül, meg sem tudta érinteni. Hiszen a zene tette őt azzá, aki. Most akkor mivé vált? Csak egy üres porhüvely maradt utána, semmi több. Ezzel elvesztette létének eszenciáját.

Lent csapódott a bejárati ajtó, ami Apa hazajöttét jelentette. Connor nem akart lemenni hozzá, most nem. Résnyire nyitotta a szobája ajtaját, és épp elcsípte, amint Anya azt mondta:

- Egyre jobban aggódom miatta. Próbáltam ma beszélni vele, de nem nagyon jártam sikerrel. Ráadásul mintha az a kékbőrű fiú sem izgatná túlzottan.

Connor azzal a lendülettel csukta vissza az ajtaját, amivel kinyitotta. Nem akart többet hallani. Rayről teljesen meg is feledkezett, de ettől az egyetlen elejtett mondattól megállt benne az ütő. A gondolatai száguldani kezdtek, és hirtelen azon kapta magát, hogy az eszméletvesztéseit összekapcsolja a fiú feltűnésével. Az agya, akár egy horrorfilmet, pörgette vissza az elmúlt hetek eseményeit, és rémülten jött rá, hogy valahányszor elájult, abban az időpontban valamilyen szinten feltűnt Ray. Villámcsapásként érte a gondolat, hogy Robin pont akkor találkozott Ray-jel, amikor a zenesuli felé igyekezett. Ahová eredetileg Connor is tarott. Érezte, amint megfordul körülötte a szoba és meg kellett kapaszkodnia a hozzá legközelebb eső tárgyban, hogy el ne essen. Akkora badarságnak érezte a gondolatot, ami eszébe jutott, hogy nem hogy kimondani, de mélyebben belegondolni sem mert. Mert hát hogy élhet egy emberben egyszerre két személy, anélkül, hogy tudnának egymásról? Vagy, gondolta Connor, lehet, hogy Ray tud róla. Akkor hát melyikük irányít? Miért kezdődött ez? Connor nem értett semmit, de abban biztos volt, hogy senkivel sem akar osztozkodni. Ez az ő teste, az ő tudata, senki másé.

Hirtelen abszurd módon nevethetnékje támadt, amikor rájött, hogy tulajdonképpen végig saját magát gyűlölte olyan nagyon, és önmagára volt féltékeny. Legalábbis a testében élő másik személyre, aki, ha tetszik neki, ha nem, egy külön személyiség. Erős viszolygás fogta el Ray iránt, most még jobban utálta, mint azelőtt. Irigy volt rá a Robinnal töltött idő miatt, hogy a lánynak Ray tetszik, és nem ő, és főleg gyűlölte, amiért megfosztotta a zenétől.

Benyomta a laptopját, és idegesen dobolt az ujjaival, amíg betöltött a kezdőképernyő. Azonnal a hírportálra kattintott, és nem is kellett sokáig keresgélnie, szinte mindenhonnan Ray kék arca vigyorgott rá. Keresett egy közeli fotót, és nem bírta nem összehasonlítani vele magát. Tekintete a fiú bal szemöldökében lévő piercingre esett, és szinte öntudatlanul nyúlt oda a sajátjához.

- Ezt nem hiszem el – motyogta kábultan.

Mihez fog most kezdeni? Eszébe jutott a gitárja, és úgy érezte meghasad a szíve, amiért soha többi nem veheti kezébe imádott hangszerét, hogy játsszon rajta. Legszívesebb azonnal keresett volna valakit, akinek mindent elmesél, de tudta, hogy ez lehetetlen.

- Connor! Vacsora!

A fiú megrázta a fejét, és igyekezett magához térni, legalább annyira, hogy a szülei előtt ne csináljon magából komplett idiótát. Azonban hiába próbálkozott, egész vacsora alatt szótlanul ült, és alig evett pár falatot. Egyáltalán nem volt étvágya, egyre csak az imént felfedezetteken kattogott az agya. Anya kérdésére is, miszerint minden rendben van-e vele, csak hümmögéssel felelt. Testben volt csupán jelen, a gondolatai teljesen másutt jártak. Azt szerette volna, ha Robin őt szereti, és nem Rayt. De Connor tudta, hogy ő sosem lesz olyan, mint Ray. A fiú minden volt, ami ő nem: hangos, magabiztos, népszerű, és tudatában volt annak, hogy milyen jól néz ki.

Este lefekvés előtt Connor egy kicsit már jobban érezte magát. Még mindig felkavart állapotban volt, és szünet nélkül Ray-en és a zenén járt az agya, de már nem volt olyan sokkos állapotban, mint délután. Persze, egy leckéje sem készült el, de nem is csoda.

Azt tudta csak, hogy a saját ura akar lenni, a lehető legjobban el akarja nyomni Rayt. Ehhez pedig mindenféle zenétől távol kell tartania magát.