Connor Spark gondosan megtisztogatta a szemüvege lencséjét. A hátsó padból néha igen nehezen látta a táblát.

Még épp sikerült leírnia az utolsó mondatot, mielőtt megszólalt volna a csengő.

Összecsapta a füzetét, és szinte ösztönösen nyúlt a szemöldökén fénylő piercinghez. Szórakozottan birizgálta, miközben a gondolatai már a délutáni gitár órán jártak. Szüleitől végre kapott egy gyönyörű, új gitárt a régi kopott helyett. Az egész vasárnap délutánt azzal töltötte, hogy behangolja az akusztikus hangszert, most pedig alig várta, hogy végre kipróbálhassa.

Összepakolta a tankönyveit, és megvárta, amíg mindenki kimegy a teremből, csak utána lépett ki ő is a folyosóra. Igyekezte kerülni a feltűnést. Vékony alkata, és szemüvege miatt könnyen az idősebb diákok célpontjává válhatott, és még mindig élénken élt benne az emlék, amikor a gimi első hetén az egyik nagydarab srác a haverjaival nyilvánosan megalázta az ebédlőben azzal, hogy kigáncsolták, mire ő orra bukott, és arccal a kezében tartott ételben landolt. Azóta nem szívesen keresi mások társaságát, de nem is nagyon akar barátkozni vele senki. Connor mindig azzal nyugtatta magát, hogy nincs is szüksége senkire, mert így legalább kellően tud a tanulásra koncentrálni, és minden gitár órájára gond nélkül elmehet, de a szíve mélyén néha igazán vágyott egy barátra.

Vállára kapta a táskáját, és elindult az ebédlő felé. Amint egyre közelebb ért, úgy erősödött a bűz átható szaga. Connor fintorogva elhúzta a száját, amint belépve a menzára, megpillantotta az aznapi menüt, ami inkább hasonlított egy tányér moslékra, mint normális ebédre. Beállt a sorba, és miközben figyelmen kívül hagyta a mögötte álló lányok gúnyos beszélgetését, elvette a tányér ételt. Az asztalok között lavírozva megpróbált egy nyugodt helyet keresni magának.

- Légyszi, arrébb húznád egy kicsit a széked? – szólított meg egy lányt, aki láthatóan észre vette, hogy a fiú útjában áll, de magasról tett az egészre.

- Bocsika, hozzám szóltál? – pillantott fel sűrű, sötét szempillái alól, és megvetően nézett Connorra. A fiú eltűnődött, vajon ennyi festék alatt, hogy képes egyáltalán pislogni.

- Igen.

A lány hátra vetette dús haját, és irritálóan magas hangon nevetett fel.

- Ja! Azt hittem, csak a szél fúj. – Majd többé ügyet sem vetve Connorra, visszafordult a barátnőihez, és hogy mutassa, mennyire nem veszi észre a fiút, a világért sem ment volna arrébb a székével. Connor megköszörülte a torkát.

- Légy szíves, menj arrébb.

- Mit akarsz már megint? – csattant fel a lány, és haragos pillantást lövelt a fiú irányába. – Akárhogy könyörögsz, nem ülhetsz ide!

- De én nem is...

- Oh, édesem, attól még, hogy fúrattál egy lyukat a fejedbe, nem leszel kevésbé szánalmas. Bocs, de ez az igazság.

Connor reflexből a piercingjéhez kapott, és érezte, hogy lángba borul az arca. Hány perce is vesztegeti az idejét azzal, hogy találjon egy ülőhelyet, ahol megehetné a kajáját? Hányszor kötöttek bele, alázták már meg? Még ha a lábujjait is hozzá veszi, akkor sem lett volna elég ujja, amin megszámolhatná. Vetett egy pillantást a tányérjában gőzölgő trutyira, és hirtelen úgy érezte, teljesen felesleges az egész. Azért akar leülni, és azért vitatkozik ezzel a ribanccal, hogy utána tíz percig turkálja az ételt, aztán szinte érintetlenül dobja ki?

Connor nem tudta, mi ütött belé, de több évnyi sérelem feszítette a mellkasát belülről, és abban a pillanatban tört ki, amikor egy határozott mozdulattal a lány gyönyörű, fényesbarna hajára öntötte a tényárja tartalmát.

Egy pillanatig dermesztő csend szállt alá, és Connor nem érzett mást, csak a bosszú mennyeien édes ízét. Azonban ez az érzés hamar elszállt, amikor a lány olyan frekvencián sikított fel, hogy már csak a denevérekkel tudott volna kommunikálni. Az egész ebédlő feléjük kapta a fejét, és izgatottan várták, mi fog történni. Fejek fordultak egymás felé, és pusmogták:

- Az ott Connor? A kis Connor Spark a 11/B-ből? Leöntötte Stellát? Miért tette? Talán bekattant?

Stella, miután elfogyott a levegője a sikításra, felált, és fenyegetően megindult Connor felé. Hajáról az arcába folyt az aznapi menü, a nyakán és a ruháján tészta csíkok voltak, de nem lehetett rajta nevetni, mert szikrázó pillantásában olyan gyilkos düh lángolt, hogy hideg rázott mindenkit, aki látta.

És Connor hátán szaladgált is a hideg rendesen, de most már nem volt mit tenni, a baj megtörtént.

- Szánalmas hülyegyerek! – kezdte Stella, de mielőtt odáig fajultak volna a dolgok, hogy megüti a fiút, egy szigorú hang harsant az ajtóból.

- Mr Sprak? Ms Gloire? Elárulnák mi folyik itt?

Stella azonnal a belépő tanárhoz fordult, dühét varázslatos módon átfordítva sajnálatba, kezdett bele a történetbe. Részletesen ecsetelte, hogy ő nem tudja, mi történt, Connor egyszer csak, mintha bekattant volna, ráöntötte a kaját, és hogy ő nem tehet semmiről, de most nézzék meg hogy néz ki, és neki ma még különórája lesz, valamint a barátjával találkozik, és nem jelenhet meg így, csináljanak valamit. Stella gyakorlatilag esélyt sem adott a fiúnak, hogy megszólaljon, és miután befejezte, a hatás kedvéért még pár csepp könnyet is kisajtolt hosszú műpillái alól.

A tanár összeráncolt homlokkal, hosszan meredt kettejükre, végül mély levegőt vett, és Connor-hoz fordult:

- Nos, Mr Spark, tagadja-e, hogy mindez megtörtént?

- Nem, de...

- Akkor bizonyára nem bánja, ha személyesen kísérem el az igazgatói irodába. Ms Gloire, kérjen váltás ruhát a testnevelés tanártól, valamint próbáljon meg megtisztálkodni, amennyire lehetséges. Kövessen! – intett Connor felé.

A fiú érezte, amint gyűlik benne az indulat. Az egész úgy volt igazságtalan, ahogy volt. Lecsapta a még mindig a kezében tartott tányért a mellette lévő asztalra, és akik a közelben álltak, összerezzentek a hirtelen zajra. Connor elhagyta az ebédlőt, és amíg a tanár nyomában a folyosókat rótta, idegesen túrt bele sötétbarna hajába, mert eszébe jutott, mit fognak mind ehhez szólni otthon.

Az igazgatói iroda ajtaja előtt aztán a tanár szó nélkül otthagyta, Connor pedig bekopogott.

- Tessék.

Amikor belépett az ajtón, az igazgató felvonta a szemöldökét.

- Connor? – szólalt meg érdes hangján, és áthelyezte a testsúlyát a székben, mire szegény ülőalkalmatosság tiltakozva reccsent meg a férfi majd' százhúsz kilója alatt. – Nem jellemző rád, hogy... na, szóval, mit csináltál? – Az igazgató nem magázott senkit, és mindenkit ismert.

Miután a fiú tőmondatokban elmesélte, mi történt, a férfi néhány percig nem szólalt meg.

- Tehát, jól értelmeztem, hogy konkrétan a fejére öntötted az ebédedet? – kérdezte.

- Igen, uram.

Az igazgató elmosolyodott, és hátra dőlt a székén, amit az újból fájdalmas reccsenéssel nyugtázott.

- Ülj le, fiam – intett az íróasztal előtti székre. Connor helyet foglalt, nem igazán tudta hova tenni, a mosolyt és a hellyel kínálást.

- Most nem megbüntetnie kéne, uram? – tette fel bizonytalanul a kérdést, reménykedve, hogy mihamarabb túl esnek az egészen, és végre haza mehet.

- Megbüntetni? – kérdezett vissza csodálkozva az igazgató. – Dehogyis fiam, hova gondolsz?

Connor most már teljesen összezavarodott.

- Igaz, nem volt szép dolog, amit tettél, de én mégis jól szórakoztam a történeten, mert eszembe juttatja az ifjúkoromat. – Öblös hangon felnevetett. – Ugyanilyen vézna, szerencsétlen flótás voltam, mint te, és lám, mire vittem! – Magára mutatott, majd felnevetett. – Na persze, nem a testsúlyomra értem ezt, az még mindig jó lenne, ha kevesebb lenne.

Connor érezte, amint a szája sarka mosolyra húzódik, és ezt az igazgató jó jelnek vette, így hát folytatta:

- Csak azt akarom ezzel mondani Connor, hogy megértelek, és neked adok igazat. De nem szabad elfelejtened, hogy az ilyen helyzetben meg kell tanulnod uralkodni magadon, mert nem intézhetsz el mindent agresszióval. Na, persze, nem mintha te egy nagyon agresszív gyerek lennél – nevetett fel újfent jóízűen. – De érted, mire célzok.

Connor bólintott, és hirtelen nagyon megkedvelte az igazgatót. Végre valaki, aki a szívébe lát.

- Elmehetsz, fiam – intett az ajtó felé, majd, amikor a fiú kinyitotta, még utána szólt:

- És ne felejtsd el, amit mondtam!

- Értem, köszönöm.

Végül is akkor nem történt semmi baj, gondolta magában. Nincs is mit elmesélnie otthon. Volt egy kis baleset, egy percre elveszítette a fejét, és ennyi, igazán nem nagy ügy. Bárkivel megeshet. Gondolatai ismét a gitárjára terelődtek, és remélte, hogy olyan szépen fog szólni, ahogy elképzelte. Imádta a zenét, lételeme volt. Szinte előbb tanult meg kottát olvasni, mint meséket, és előbb pengette a hangszert, minthogy írni tudott volna. Tehetségesnek is tartják, olyannak, aki erre született.

- Sziasztok! – köszönt, amikor haza érve, belépett a bejárati ajtón.

- Connor! – Vékony karok fonták körül a derekát. A fiú megsimogatta kishúga fejét.

- Szia, Elly – guggolt le hozzá a fiú. – Jó napod volt az oviban?

- Igen! Lehettem kiskutya a játékban, és én nyertem a futásban!

- Ügyes vagy.

Elly közelebb hajolt hozzá, és mint aki valami nagy titkot készül megosztani vele, suttogóra fogta a hangját.

- Képzeld, ettem homokot – súgta Connor fülébe.

- És finom volt? – suttogta vissza Connor.

Elly fintorogva megrázta a fejét, és felkacagott.

- Nagyon nem. Pfuj, soha többé nem eszem olyat!

Connor felegyenesedett és a konyha felé indult.

- Szia, anya – köszönt, és felvonta a szemöldökét, amikor megpillantotta a csupaliszt asszonyt.

- Szervusz, Connor, ne haragudj, nem tudlak ma elvinni gitárra, temérdek dolgom van.

- Semmi baj. Mi készül? – hajolt előre érdeklődve a fiú, de anya hátrébb tolta. – Vigyázz fiam, le ne verj valamit!

Connor jobbnak látta eliszkolni a konyhából és magára hagyni anyát. Ilyenkor sosem lehetett zavarni, annyira belemerül a sütés-főzésbe, hogy csoda, ha egyáltalán válaszol, ha szólnak hozzá. Ez ma megkönnyítette a fiú dolgát abból a szempontból, hogy nem kellett elmesélnie neki a menzás bakit. Bement a szobájába, és magára csukta az ajtót. Volt még egy órája a gitár órájáig, úgyhogy elővett egy könyvet és hasra vágva magát az ágyán, olvasni kezdett.

- Connor? – Elly nyitott be a szobába.

- Igen? – Connor félre tette a könyvet, és felült az ágyon.

- Szerinted, Rebecca vagy Katy a szebb? – És a háta mögül előhúzott két, a fiú számára teljesen egyforma babát.

- Hát... - Connor megvakarta a tarkóját, és erősen koncentrált, hogy valami pozitív dolog hagyja el a száját.

- Mindkettő egyformán szép – mondta, és borzasztóan büszke volt magára a leleményessége miatt.

- Nem – mondta Elly. – Válassz egyet!

Ajaj, tehát mégsem volt jó a válasz. Találomra rábökött az egyikre, remélve, hogy húga most már elégedett lesz, és békén hagyja őt.

- Miért őt választod? – Elly ezzel a kérdéssel minden reményt eloszlatott, amibe eddig a fiú kapaszkodott.

- Azért, mert... neki szebb a ruhája – nyögte ki végül tanácstalanul. A kishúgára mosolygott, amaz azonban durcásan összeszorította a száját.

- Ő viszont nagyon okos! – Feltartotta a másik babát. – Szerintem ő sokkal szebb!

- Jó, jó, igazad van! Ő a szebb – próbálta menteni a menthetőt Connor, de mind hiába. Egyedül az jelentett neki kibúvót a kínos helyzetből, hogy idő volt, indulnia kellett órára. Vállára kapta a gitárokot, benne a vadiúj gitárral, és elindult a zeneiskolába. A levegő még csípős volt kissé, érződött már, hogy jön a tavasz, de korántsem volt meleg.

Connorsietősre fogta a lépteit, nem akart elkésni. Felszaladt az iskola előtti lépcsőn,majd tenyerével belökte a nehéz faajtót. Elindult az aulán át, hogy a megfelelőteremhez érjen, azonban ekkor valami váratlan dolog történt. A falon függőhangszóróból megszólalt egy pop sláger, és Connor megtorpant. A zeneiszonyatosan hangos volt. Túl hangos. Úgy érezte, menten szétrobban adobhártyája. A koponyája falait rezgette, feje dübörgött, a szívverésefelgyorsult. Alig érezte a végtagjait, és elöntötte a pánik. Mi történik vele?Látása elhomályosult a könnyektől, amik a szemébe szöktek a zizegő fájdalomtól,ami átjárta a testét. Mintha valaki a nevén szólította volna, de nem hallottsemmit a zenén kívül. A gitárral a hátán rohanni kezdett, kétségbeesettenkeresve egy olyan helyet, ahol egyedül lehet. Végig futott egy üres folyosón,de akárhová menekült, mintha minden sarkon hatalmas hangfalak állták volna azútját, és csak bömbölt a zene, bömbölt, de úgy, hogy úgy érezte leszakad azarca. Nem volt menekvés. Connor a földre rogyott, és felüvöltött a fájdalomtól.Úgy érezte, mintha lángokban állnának a végtagjai. Amikor a kezére nézett,elnémult a pániktól, mert a karját valóban narancsszínű tűz vette körül. Egész testébenremegett, fejét két keze közé szorította, ajkát hangtalan sikoly hagyta el...Aztán minden megszűnt.