Hogy tudsz még tükörbe nézni?

Dr. Stanley Brannan felszegett állal, magabiztosan nézett farkasszemet önmagával a falra szerelt üveglapban. A tükörképe határozottan nyúzottnak tűnt, haja mintha őszesebb lett volna, mint legutóbb, arca kissé beesett, homlokán ráncok futottak össze, szeme alatt sötét karikák húzódtak. Lassú mozdulatokkal gombolta be az ingét, majd az angliai időjárást ismerve felvett még egy pulóvert is. Sóhajtott, a hajába túrt, de tudta, hogy nincs már visszaút.

Célja volt. És tudta, hogy bármit fel fog áldozni ennek oltárán.

Szóval sikernek nevezed mások megkínzását, ártatlanságának kihasználását és azt, hogy a saját eszközöddé formálod őket?

Volt, hogy félt önmagától. Megijesztette, hogy milyen könnyen lépte át a határt, milyen könnyen vesztette el emberi mivoltát. Volt, hogy úgy érezte, nincs már vesztenivalója. Safiának fogalma sem volt arról, hogy mekkora öngólt rúgott azon a februári estén, amikor becsengetett egykori barátjához.

Dr. Brannan sok mindenen ment keresztül. Nem egyetlen rossz nap volt az, ami a Nightmare létrejöttéhez vezetett, nem egyetlen sebet kapott, ami miatt ártatlanok vérével töltötte meg a laborját. Megtört az események súlya alatt és utólag már látta, hogy nem szabadott volna elvesztenie a kontrollt, hagyni, hogy kicsússzon a kezéből az irányítás.

Sok mindent bánt meg, de azt is tudta, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Tudta, hogy nem ugyanaz az ember lenne ezen a napon, ha a szülei nem adják örökbe, ha Willa nem töri össze a szívét, ha Lily nem születik meg, ha nem magad magára annyiszor, ha sosem ismeri meg Safiát.

Talán minden meg van írva a csillagokban. Talán minden úgy történt, ahogy történnie kellett, minden ehhez a naphoz vezetett. Dr. Brannan feltekintett a szürke felhőkkel tarkított égre és most az egyszer, olyan régóta, békésnek érzett mindent.

Kihalászta a zsebéből a telefonját és az önmagának tett tiltás ellenére tárcsázott, nem tudta megállni, hogy ne tegye meg. A hívás azonban hangpostára kapcsolt.

- Willa – kezdte, igazából nem is tudva, hogy mit mondjon. A levegőbe beszélt, senki nem hallotta és furcsán érezte magát ettől. – Nem tudom, mikor kapod meg ezt az üzenetet... És igazából azt sem tudom, hogy tulajdonképpen mit akarok mondani. Valahol vicces, hogy mindig mindenki milyen okosnak tartott, pedig én voltam a legnagyobb idióta, amiért annyi évet nélküled töltöttem, a saját sebeimet nyalogatva, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna egymásra. Szülők lehettünk volna, Willa. Csinálhattuk volna rendesen, megadhattuk volna a kislányunknak, hogy szeretetteljes környezetben nőjön fel... Talán csak nem küzdöttünk eléggé. Talán, ha nem vagyunk olyan makacsok mindketten, ha túl tudunk lépni a sérelmeinken, ha nem titkolod el előlem hosszú évekig... De nem akarlak hibáztatni, többé nem. Tudom, hogy te is csak ember vagy, emberi félelmekkel, büszkeséggel és hibákkal és én így szeretlek. Megérdemled, hogy boldog légy. Győzd le a démonjaid, nincs többé senki, aki bántani akar. Minden rendben lesz, ígérem.

Stanley elgondolkodott azon, hogy mit mondott volna, ha a nő felveszi a telefont. Azonban a következő gondolata az volt, hogy túl sokat agyal olyan dolgokon, amik nem történtek meg.

Szíve szerint felhívott volna még mást is, de tudta, hogy nem vesztegetheti az időt. Nem félt attól, ami várt rá, tudta, hogy mit csinál, talán még sosem volt ennyire biztos a dolgában.

Úgyhogy fogta a telefonját és kissé színpadiasan a Temze fenyegetően hömpölygő, szürkés vízébe dobta, majd nézte, ahogy elsüllyed.

******

Kamuflázs nem tűnt cseppet sem meglepettnek, amikor meglátta a küszöbén. Talán valahol mélyen mindketten érezték, hogy annyi évtizeden átívelő párharcuk a végéhez ért.

- A végső összecsapás? – kérdezte Safia, fejét oldalra billentve. Úgy hangzott, mintha csak egy délutáni teát egyeztettek volna.

Stanley bólintott. Ő sem akarta elsietni.

- Tudja bárki, hogy itt vagy? – érdeklődött a nő, miközben teát töltött egy-egy csészébe.

Brannan lassan megrázta a fejét.

- Te is tudod, hogy ez csakis kettőnkre tartozik.

- Mily meghitt – vonta fel a szemöldökét gúnyosan Kamuflázs. – Viszont igazad van. Szóval, akkor kezdjünk is hozzá, mit szólsz? Rántsd elő a zsebedbe rejtett fegyvered, én pedig a páncélszekrényemhez sétálok és előveszem a sajátomat. Aztán lelőhetjük egymást.

- Nem igazán szeretem a fegyvereket – rázta meg a fejét dr. Brannan. – Ebből az okból kifolyólag nem is hoztam magammal.

- Kár – biggyesztette le az ajkát csalódottan a nő. – Valahogy örültem volna annak, ha az új fehér szőnyegemet a te véred festi vörösre.

- Erről az álomról lemondhatsz – közölte a férfi. – Mit szólnál, ha először meginnánk a teát és csak békésen elbeszélgetnénk?

- Olyan unalmas tudsz lenni, de legyen – legyintett beletörődően Safia. – Ha ragaszkodsz hozzá... Tudod, lassan annyi teát ittam már, hogy tiszteletbeli angolnak kellene lennem.

- Csak miattam jöttél el Norvégiából? – kérdezte dr. Brannan, mert ez valahogy mindig is furdalta az oldalát.

- Nagyrészben – ismerte el Kamuflázs. – De ne tartsd magad nagyra emiatt. Azért jöttem ide, mert meg akartalak – akarlak – ölni, azt pedig Norvégiában nem tudnám megtenni, mivel te itt vagy.

- Őszintén, Safia, miért gyűlölsz engem annyira?

- Mert ugyanazok voltunk – felelt a nő. – És mégis, te jobb lettél nálam.

Dr. Brannan hallgatott. Tudta, hogy Safia már nem az, akivel 1982-ben az oslói kampuszon összebarátkozott, de ebben a pillanatban a nő újra fiatalnak tűnt, kétségekkel és rengeteg, de rengeteg bizonyítási vággyal.

- Tudod, hogy ez nem az én hibám – mondta végül csendesen.

- Tudom – bólintott Kamuflázs és most újra a felnőtté válás okozta, egyre halványodó tűz ragyogott a szemében. – De ameddig itt vagy, nem tudok pontot tenni az ügy végére.

Ezt Stanley is tudta.

- Mérget kevertem a teába – jegyezte meg, mintegy mellékesen.

A nő tekintetén árny suhant át.

- Nem lep meg, hogy aljas módszert választottál. De – csak kíváncsiságból – mikor raktad bele? Végig figyeltem.

- Tegnap éjjel erre jártam – magyarázta a férfi. – És beletettem a vízforralódba.

- Nem is rossz – biccentett Safia. – Viszont te is ittál a teából.

- Így történt – erősítette meg Brannan. – Én azonban vettem be az általam készített ellenszerből is, mielőtt idejöttem volna.

- Peru – suttogta a nő, szeme megrebbent. – Onnan szerezted.

- Bizony. És nem olyan kotyvalék, ami ellen secperc alatt tudsz ellenmérget keverni.

- Mindent elterveztél, igaz? – dőlt hátra Kamuflázs, kezét összekulcsolta a tarkóján. – Csak azzal nem számoltál, hogy mindig van még valami a tarsolyomban.

Dr. Brannan lassan elmosolyodott, mert tudta, hogy ezzel összezavarja a nőt.

- Természetesen számítottam rá, hisz ismerlek. Tudod, mi a legnagyobb hibád, Safia? Szörnyen kiszámítható vagy.

- Szóval számítottál rá, hogy nem adom meg magam egykönnyen – húzta fel a szemöldökét a nő. – És mégis idejöttél.

- Valakinek le kellett győznie – vont vállat hanyagul a férfi. – És te is tudod, hogy én vagyok az egyetlen méltó ellenfeled.

- Bárki képes az éj leple alatt beosonni a lakásomba és mérget tenni a teafőzőbe – közölte szárazon Kamuflázs.

- Így igaz – hagyta rá dr. Brannan. – Erre bárki képes. Arra azonban már nem, hogy viselje a következményeket.

- A következményeket – ismételte Safia.

- Úgy van. Ugyan, ne húzd az időt, áruld el, mit tettél velem, mert tudom, hogy így történt. Mondd meg, hogy halok meg.

- Arzén – vetette oda a nő és úgy festett, mint egy sértett kamasz. – Örülhetsz. Nem fogom a véreddel felmosni a padlót.

- A csészén volt?

- Igen.

Brannan hátradőlt.

- Akkor most mi lesz? Várjuk, hogy a méreg elszívja az utolsó csepp életerőnket is?

- Pontosan ez fog történni – bólintott Kamuflázs. – És nem ajánlom, hogy menekülni próbálj, mert tényleg van fegyverem. Azt akarom, hogy itt maradj és végig nézd a halálom, vagy én a tiédet. Nem tudom, melyikünk szervezete fogja előbb feladni a harcot...

- Elfogadom a végzetem – mondta Stanley. – Nem bánom, ha meghalok, ha te sem maradsz. Ha már tudom, hogy senki sem fogja bántani őket.

- Jó neked – legyintett a nő. – Én még viaskodom a halál gondolatával.

- Megmérgeztél – közölte a férfi. – Nem fogok motivációs beszédet tartani neked.

Kamuflázs csuklott egyet, ami már-már nevetésnek tűnt.

- Ha együtt emelkedtünk fel, úgy igazságos, ha együtt is bukunk el, nem gondolod?

Dr. Brannan lehunyta a szemét.

- Biztos voltam benne, hogy foggal-körömmel fogsz küzdeni az életedért – jegyezte meg Safia.

- Nem muszáj beszélgetnünk.

- Ugyan, Stanley – csóválta a fejét a nő. – Ez az utolsó lehetőség, hogy meggyónd a bűneid, tényleg nem fogsz élni vele?

- Arra vagy kíváncsi, hogy miért nem menekülök el?

- Igen – biccentett Kamuflázs.

- Nem kockáztathatom meg, hogy valamilyen módon túléled – felelt a férfi. – Ha ehhez itt kell ülnöm és nekem is meghalnom, akkor megteszem. Nem hagyom többé, hogy másokat bánts, Safia.

- És nem zavar az a gondolat, hogy a lányod elveszíti az apját, Willa a szerelmét, mások meg a barátjukat?

- Természetesen zavar. – Dr. Brannan lehunyta a szemét. – Sőt, ez enyhe kifejezés. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy mennyi mindenről maradhatok még le, darabokra hullik a lelkem, ha erre gondolok. Azonban az, hogy nekik jövőjük legyen, azt jelenti, hogy nekem le kell mondanom a sajátomról.

- Gondolod, hogy meg fogják érteni?

- Nem kell, hogy megértsék. Csak annyi, hogy elfogadják, az pedig mindannyiunknak sikerülni fog, ezt biztosan tudom. Másrészt pedig – tette hozzá Stanley, - én is legalább annyira hibás vagyok ebben az ügyben, mint te.

- Szóval úgy gondolod, hogy a vétkes elnyeri méltó büntetését? – vonta fel a szemöldökét Kamuflázs. – Hogy ennek így kell véget érnie?

- Te is tudod, hogy ennek így kell véget érnie – mondta Brannan. – Nem hiszem, hogy csak én fáradtam el. Annyi ember életébe került az, hogy mi ketten nem tudtuk kezelni a saját problémáinkat, ez nem maradhat így.

Kamuflázs köhögött.

- Milyen módon fog végezni velem a méreg?

- A véráramban terjed szét, majd eléri a szívet – magyarázta a férfi. – Nem tart sokáig, de nem lesz kellemes.

- Mit fognak gondolni, amikor megtalálnak minket itt holtan? – váltott témát a nő.

- Minden bizonnyal összerakják a történteket – felelt Brannan csukott szemmel. – Aztán majd eldöntik, hogy mit kezdenek az információval.

Egy órával később Kamuflázs háza már csendes volt. Már nem zavarta meg lélegzetvétel, vagy a teafőző sistergése a délutánt, békés némaság honolt mindenütt.