- A következő lépés – ismételte Albert öccse szavait. – És én vagyok a legalkalmasabb jelölt ennek megfejtésében? Sosem találkoztam Kamuflázzsal.

- Beavatunk, mint új megfigyelőt – pontosított Matthew.

- És mert maga okosabb nálunk – tette hozzá Stan.

- A magad nevében beszélj – kuncogott Natasha, mire a fiú oldalba bökte.

Matthew megköszörülte a torkát.

- Szóval, Kamuflázs eddigi ritmusa alapján mi lehet szerinted a következő lépés?

- Nos – hümmögött a férfi. – Tehát, az volt a célja, hogy megint kicsit szétessetek, és ez sikerült is volna, ha közben nem jöttök rá arra, hogy hogyan mozgatja a szálakat...?

- Valahogy úgy – bólintott Natasha. – Ki az, aki még útban lehet neki?

- Én, természetesen – szólt Matthew. – Azonban az a véleményem, hogy ahhoz eléggé kétségbe kellene esnie, hogy engem kivonjon az egyenletből.

- Kamuflázs sem akar feleslegesen embereket ölni – vélekedett Albert.

- Tényleg? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Waterloo híd?

- Nem szívesen mondom ki ezt, de az nem volt felesleges. A robbantás egy célt szolgált, és ez Kamuflázs fejében valahogy úgy hangozhatott, hogy a cél szentesíti az eszközt.

- Attól, hogy nem értünk egyet valaki indokaival, még nem jelenti azt, hogy nincsenek is – motyogta Natasha.

Albert bólintott.

- Pontosan. Ok, okozat, következmény, ez viszi előre a világot. Szóval, éppen most ölette meg a saját emberét, úgyhogy egyelőre az lenne a logikus lépés, hogy meghúzza magát egy kicsit, hogy mire újra előmerészkedik, ismét felkészült legyen.

- És biztos, hogy logikusan fog lépni? – vonta fel a szemöldökét Hayden.

- Ha valamit biztosan meg tudok állapítani Kamuflázsról, az az, hogy türelmes – magyarázta Albert. – Több, mint harminc éve forralja a bosszúját Brannan ellen és annyi, de annyi lehetősége lett volna már, hogy megölje, vagy mit tudom, én mit csináljon vele, de mégsem tett semmit. Helyette kedélyesen elbeszélget vele minden alkalommal, amikor szembe kerülnek egymással, de sosem lép a tettek mezejére. Kérdezem én, hogy miért van ez?

- Csak nekem tűnik úgy, hogy kezd átalakulni egy zsémbes professzorrá? – suttogta Natasha Haydennek, ám a férfi így is meghallotta.

- Scott és Gilles, szétültetlek titeket – közölte unottan, a szeménél összefutó ráncok azonban arra utaltak, hogy nagyon is jól szórakozik. – Nos? Natasha?

- Mert gyáva? – tippelt a lány. – Mert nem mer már kiszállni?

- Jól van – biccentett Albert, és valószínűleg ennél nagyobb elismerésre nem lehetett számítani tőle. – Az élete nagy részét felölelte a terve Brannan ellen, a bosszú tölti ki a mindennapjait már nagyon-nagyon régóta. Az a véleményem, hogy nem tudná, mit kezdjen az életével, ha vége ennek az egész bosszúhadjáratnak.

Matthew szeme elkerekedett.

- Azt mondod, hogy...?

- Igen – bólintott a bátyja. – Úgy gondolom, hogy ha vesztésre fordul a helyzet, ha szükséges, Kamuflázs önkezűleg fog véget vetni az életének.

Néhány percig hallgattak.

- Mondjuk tényleg nem tudom átlagos nyugdíjasként elképzelni – szólalt meg végül Hayden.

- Én őszintén örülnék, ha nem kellene több embert megölnöm – pillantott fel Natasha. – Úgyhogy nekem teljesen megfelel, ha Kamuflázs elvégzi a munka nehezét.

- Szerintem nem az a típus, aki könnyen feladja – mondta Avery. – Úgyhogy ahhoz, hogy úgy döntsön, nincs már célja az életének, tényleg sarokba kell szorítanunk.

- Oké, nehogy én legyek az első, aki rájön – dünnyögte Hayden, de amikor mindenki rámeredt, sóhajtott és kifejtette. – Ha Brannan meghal, Kamuflázs elveszti az életcélját. Nem?

- Szóval rendezzük meg a halálát – bólintott Matthew. – Igen, ez jó ötlet.

- Hagyjuk ma érvényesülni a fiatalságot – motyogta Albert mosolyogva. – Viszont, ügyes tervnek és hihető színészi játéknak kell lennie, különben nem fogja bevenni.

- Nem ártana egyébként Brannan-nel konzultálni? – vetette fel Natasha. – Neki egyrészt jó ötletei szoktak lenne, másrészt szerintem illik megkérdezni az illetőt, mielőtt megrendeznénk a halálát.

- Brannan Peruban van – ismertette a szituációt Albert.

- És mikor jön vissza?

- Ha végzett azzal, amiért odament.

- Akkor addig tartanunk kéne a frontot? – kapta fel a fejét Hayden.

- Nem lehet egyszerűen... felhívni? – próbálkozott Avery. Végül is ez a huszonegyedik század.

- A telefonokat be lehet mérni, Brannan pedig nem akarja, hogy a próba-alanyok megtalálják.

- Miért, mégis mit művel Peruban? – ráncolta a szemöldökét Natasha.

- Nem kötötte az orromra – vallotta be Albert. – De remélhetőleg hamarosan visszatér, és beszámol mindenről.

- Ajánlom is neki – morogta a lány. – Akkor várunk?

- Várunk – biccentett Matthew.

******

Dr. Brannan a mohával borított sziklán ülve a tenyerébe temette az arcát. A levegő túlontúl párás volt, fojtogatta, nem tudott gondolkodni tőle. Szaporán kapkodta a levegőt, és már éppen az az érzése támadt, hogy el fog ájulni, amikor Willa a vállára helyezte a kezét és biztatóan megszorította.

- Nyugodj meg.

- A bolondját járatom még saját magammal is – motyogta a férfi elkeseredetten. – Felvettem ezt az álarcot, és úgy húsz év elteltével már én is elhittem, hogy igenis képes vagyok olyan dolgokra, amikre mások nem.

- Na, elég – közölte Willa. – A Nightmare kísérlet alanyai az élő példák arra, hogy újraírtad a tudomány szintjeit, szóval ne keseregj nekem, légy szíves.

- Igazad van – dörzsölte az orrnyergét dr. Brannan. – Azonban kezd egyre inkább úgy kinézni a dolog, hogy ez az egész kirándulás csak felesleges időpocsékolás.

- Nos, ebben lehet valami – biccentett Willa. – Nekem is kezd elegem lenni egész Dél-Amerikából, de ha már idejöttünk, nem adhatjuk fel, mielőtt az összes lehetséges helyet végig jártuk volna.

- Jó – sóhajtott a férfi. – Egy percre még van szükségem, hogy összeszedjem magam. Nincs már sok hátra ebből az egészből, ha minden jól megy.

- Emlékezz vissza, hogy ezt a háborút Safia kezdte – mondta a nő. – Azonban mi fogjuk befejezni.

*******

Natasha üres tekintettel bámult maga elé, pillantását az asztalterítő mintázatára függesztette és addig nem pislogott, ameddig könnybe nem lábadt a szeme.

- Mi van már megint? – érdeklődött Lily fáradtan.

- Semmi – dünnyögte a lány. – Érezted már azt, hogy nem akarsz tükörbe nézni?

- Elméleti értelemben? – vonta fel a szemöldökét a nő, és szőke tincseibe túrt, amik újra egészen hosszúak voltak. – Mert nem mindegy.

- Igen, elméleti értelemben.

- Csak emlékeztetlek, hogy ezt egy olyan embertől kérdezed, akit arra képeztek ki, hogy a hitüket vesztetteket rángassa vissza valamilyen úton-módon az egyházba, bármilyen szükséges eszköz bevetésével. Bármi áron – hangsúlyozta Lily, és felült az asztalra. – Azonban tudod mi az, ami motiválni tud?

- Nem, de szívesen fogadok tanácsokat – dünnyögte a lány.

- Hogy nem lát mindenki szörnyetegnek – felelt egyszerűen. – Hogy minden ellenére is vannak, akik szeretnek, törődnek velem, és nem vér és szenvedés nyomát látják rajtam.

- De fontos a saját magad véleménye is, nem? – kérdezte Natasha. – Oké, hogy vannak, akik támogatnak, de jelent ez bármit is akkor, amikor viszont egyedül vagy és csak a saját gondolataidat hallod?

- Persze, hogy fontos a saját magam véleménye is – vont vállat Lily. – Egyetlen ember van jelen az egész életed során, és az te vagy, úgyhogy természetesen fontos. Azonban a pozitív visszajelzések másoktól azt szajkózzák nekem, hogy igenis van remény arra, hogy megbékéljek mindazzal, amit tettem.

- Az a gondolat kicsit sem vigasztaló, hogy kényszerítettek?

- Nem – nevetett fel a nő. – Lehet, hogy nem önszántamból bántottam másokat, de mégis az én memóriámban élnek olyan képek, hogy családos asszonyok térdelnek előttem, könnyeik átáztatják a szőnyeget, én pedig kíméletlenül fenyegetem meg a gyerekeit. Áltathatom magam azzal, hogy nem az én hibám, mégis nekem kell együtt élnem vele.

- Wyatt meghalt – mondta hirtelen Natasha.

- A rendőr?

- Aha. Most ért véget a nyomozás az atlantiszi tűzről és azonosították a holttestét – suttogta a lány. – Neki is volt családja... Most áltassam magam azzal, hogy nem az én hibám volt?

- Nézd, az az ember a saját feje után ment – sóhajtott Lily. – Nem vigyázhatsz mindenkire, áldozatok mindig vannak, mindig esnek el olyanok, akik nem érdemelnék meg.

- Oké, de mostanában túl sok áldozat volt.

- Valóban – bólintott Lily. – Azonban mondok neked valamit, figyelj rám nagyon jól. Figyelsz? Oké. A legnagyobb bölcsesség, amit át tudok adni neked az, hogy attól, hogy keseregsz és bámulsz magad elé, nem lesz jobb.

Natasha felkapta a fejét.

- Így van – folytatta a nő. – Ez hangozhat szenvtelenül, de igaz. Sokkal kevésbé érzed rosszul magad, ha ténylegesen csinálsz valamit. Aztán amikor már Kamuflázs egy sírkő alatt fekszik, megpihenhetsz, kereshetsz egy dilidokit és szép lassan tovább léphetsz.

- Köszi. Asszem – ráncolta a homlokát Natasha.

- Bármikor – biccentett Lily. – Most azonban én kérném a segítséged valamiben.

******

Kamuflázs a botjára támaszkodva futtatta végig tekintetét az összegyűlt tömegen. Nem szeretett beszédeket tartani, nem szeretett az emelvényen állni, azonban mégsem hagyhatta, hogy Dylan vezényelje a gyűlést. Tudta, hogy a fiú hűséges szövetségese, de egyszerűen nem sugárzott elég tekintélyt.

- Próba-alanyok! – kiáltotta, mire a tömeg moraja elnémult és mindannyian a színpadra függesztették tekintetüket. – Mint már sokan tudjátok, nem egy veszteség ért minket az utóbbi időben. Az áldozatok nevének felolvasása után egy perc csenddel emlékezünk meg róluk.

Biccentett Szirénnek, mire a hidrogénszőke lány szintén kiállt az emelvényre.

- Carter Cooke. Aarav Stevens. Anika Hamilton. Penelope Lee. Harvey Mitchell.

- Köszönöm, Szirén – bólintott Kamuflázs az egy perc csend után, mire a lány fejet hajtva lelépett a színpadról. – Mennyi vér folyt már mindkét oldalon, mennyi barátot vesztettünk... Most azonban itt az ideje, hogy pontot tegyünk az ügy végére. Itt az ideje, hogy az alanyok érezzék a szenvedésünket!

- Itt az ideje! – visszhangozta a tömeg.

Kamuflázs elégedetten pillantott alattvalóira.

- Így van! – harsogta. – Itt az ideje megmutatni nekik, hogy nem ők irányítanak!

Néhányan megismételték szavait, egy hang azonban kivált a tömegből.

- És akkor mi lenne, ha azt mutatnád meg, hogy igazából nem is lőttek lábon?

Katarzis kócosan, több sebből vérezve, de méltóságteljesen állt az emberek között, néhány próba-alany pedig hátrébb lépett tőle.

- Mondhatsz bármit – vonta meg a vállát nyugodtan Kamuflázs. – Tudod, hogy újra megváltoztatom a memóriájukat.

- Valóban, de azért kicsit melós lesz – nézett körbe a lány a száz-százhúsz összegyűlt próba-alanyon.

- Ó, drága Amelie – húzta lassú mosolyra a száját Kamuflázs. – Mint mindig, most is alábecsülsz. És főleg elfelejted az elveimet, miszerint engem nem izgat, hogy mit gondolnak rólam az embereim, ameddig nem tagadják meg a parancsaim.

- Á, hogyne – biccentett gúnyosan vigyorogva Katarzis. – És mit szólnál, ha azt mondanám, hogy valaki mégis megtagadta?

- Átlátszó vagy – felelt a nő. – Talán az én hibám, hogy nem tanítottalak elég jól, vagy egyszerűen te voltál rossz diák. Az, hogy idejössz, félbeszakítod a gyűlést és fennhéjazva, lenézően homályos megjegyzéseket teszel, csakis arra utalhat, hogy kétségbe vagy esve. Kétségbe vagy esve, mert a nevetséges terveid kezdenek kudarca fulladni.

- Mégis milyen tervekről beszélsz? – ráncolta a homlokát Amelie, de magabiztossága érezhetően megbicsaklott.

- Nem hihetted azt, hogy átjárhatsz az eszemen – csóválta a fejét lesajnálóan Kamuflázs. – Mindenhol van szemem és fülem, ezt már aznap megmondtam, amikor a bátyád és te mocskosan, átfázva beestetek az utcáról az én házamba.

- Csak megváltoztatni tudsz emlékeket vagy törölni is? – szólt közbe Katarzis tudva, hogy a nő gyűlöli, amikor félbeszakítják.

- Az emlékek a játékszereim – válaszolt felvont szemöldökkel dr. Safia Awan. – Azt csinálok velük, amit én akarok. Átszínezem, megváltoztatom a kiváltó érzelmeit, összegyűröm és eldobom, ha úgy tartja kedvem. Talán azt szeretnéd, ha kitörölném a bátyád haláláról szóló emlékedet?

- Nem – rázta a fejét Amelie. – Én nem félek a rossz emlékektől. Ami nem öl meg, az megerősít.

- Unalmas vagy – közölte Kamuflázs. – Tekerjünk kicsit előre. Egy kicsit még bizonygatod nekem, hogy mennyire rátermett vagy, ami engem kicsit sem érdekel, úgyhogy megkérem Dylan-t, hogy vezessen el innen, ő pedig készségesen meg is teszi, mert ő odaadó az ügy érdekében. Nincs igazam, Dylan?

A fiú előrébb lépett a próba-alanyok gyűrűjéből és bólintott.

- Köszönöm – bólintott Kamuflázs. Katarzis megpróbált küzdeni, száz próba-alannyal szemben azonban esélye sem volt. Miután elvezették, Safia újra felállt az emelvényre és felejtést szórt a tömegre. Csak azt sajnálta, hogy újra meg kell tartania ezt a beszédet.