Chapter Thirteen
- Mégis mit vegyek fel? – tűnődött Natasha, fejjel kis híján beleesve a szekrénybe.
- Nem szükséges túlbonyolítani – vélekedett Avery.
- Jó, de akkor is. Mégis mi felelne meg egy ősi mítosz hívőinek? – gondolkodott a lány hangosan, majd megfordult. – Hű. Te viszont máris tekintélyt parancsolsz.
- A tusvonal teszi – legyintett Avery. – Mindenki gonoszabbnak néz ki tőle.
- Aha – bólintott nevetését elfojtva Natasha. – Szóval, szerinted mi legyen?
- Biztosan ne az a szoknya – mutatott az egyik ruhadarabra a lány. – A fekete blúz viszont jó lehet.
- Oké, köszi – biccentett Natasha. – Párizsban vettem, miután elloptunk egy festményt. Ki gondolta volna, hogy jól jöhet még egy hollóálarcos társaság tárgyalásának során is...
- Biztos, hogy csak ketten kellene mennünk? – aggodalmaskodott Avery.
- Nyugodj meg, vigyázunk magunkra. Amúgy meg igen, mivel Hayden és Matthew elment megkeresni Rheát, aki nem volt a lakásán, mert azt állítja, hogy a csapatunkban van, de közben meg hetek óta nem dugta ide az orrát... Stan Albertnek segít valamiben, Lily pedig Gailnek segít összepakolni, mert végre úgy döntöttek, hogy hazaköltöznek, mert a próba-alanyok legutóbbi támadása után veszélyben érzik magukat.
- Mondjuk jogosan – ráncolta a homlokát Avery.
- Persze – legyintett Natasha. – Eleinte még rendben volt, hogy itt voltak, hiszen nem volt biztos, hogy használni fog Daisy-nek a gyógyszer, aztán idehozta a másik lányát is, de egy ideje már csak a vízszámlát hizlalják.
- Valószínűleg nem túl jó körülmények között éltek korábban – vélekedett Avery. – És itt... Jól érezték magukat.
- Persze, persze – sóhajtott a lány. – De tényleg veszélyben vannak. Nem csak a próba-alanyoktól, de tőlünk is. Én már hivatalosan is beszámíthatatlannak számítok...
- Ne ostorozd magad – szólt közbe Avery felismerve, hogy Natasha problémája igazából az, hogy úgy hiszi, ő üldözte el őket.
- Mindenki ezt mondja – dünnyögte a lány. – „Nem a te hibád volt!", „nem akadályozhattad volna meg!", „minden rendbe jön"... Mindenki azt hiszi, hogy ezt akarom hallani, pedig talán jobban esne az igazság.
- Az igazság relatív.
- Hogyne – motyogta Natasha. – Menjünk inkább meggyőzni a holló-klubot, hogy támogassanak minket!
- Ha te mondod – tárta szét a karját Avery.
******
Albert utált kémkedni.
Az inge ujját gyűrögette, egyre idegesebben és gyorsabban szedte a lépcsőfokokat. Paranoiája fokozódott, ahogy meglátta a sarkon befordulni Odellt, Brannan kedvenc biztonsági őrét.
- Jó reggelt, dr. Frances! – köszöntötte a magas, szikár férfi.
- Jó reggelt, Odell – motyogta Albert, és a normálisnál gyorsabban, szinte futva közelítette meg a folyosót, ahova befordulva örömmel tapasztalta, hogy egy lélek sem jár arra. Az egyik lámpa vészjóslóan villogott a feje felett, úgyhogy lábjegyzetként megjegyezte magának, hogy szóljon róla a karbantartóknak.
Érzésre órákkal később végre elérte Brannan irodáját.
Az ajtón „házon kívül. Jöjjön vissza később!" felirat díszelgett, amit Albert nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyott, és a gondnoktól szerzett kulcsát a zárba csúsztatta, ami hamarosan kattanással jelezte, hogy kinyílt, ő pedig még egyszer megbizonyosodva arról, hogy senki nem látja, beosont az irodába.
Ugyanaz a káosz fogadta, mint mindig, amikor eddig a tudós irodájában járt. Az asztalon papírok tömkelege sorakozott egymásra dobálva, illetve egy térkép kiterítve, amin egy nem éppen egészséges színű szendvics ült.
Albert elhúzta a száját és a szendvicset a kukába hajította, majd folytatta a szemlélődést.
Az üres kávésbögre mellett egy nyitott füzet hevert, ami Brannan kusza kézírásától volt sűrű. Kémiai képletek sokasága sorakozott egymás mögött, rengeteg átfirkálás, majd az oldal alján egy perui város, sok vonallal aláhúzva. Albert lapozott, a másik oldalon pedig egy telefonszám állt és az Augustín Ocampo név, aminek kézírása elütött Brannan-étől.
Albert hirtelen ötlettől vezérelve felnyitotta Brannan laptopját, és begépelte a keresőbe Augustín Ocampo nevét. A Google rengeteg találatot dobott fel, Albertnek azonban az tűnt a legreálisabbnak, ami egy Peruban élő növénybiológus oldalára vezette. A kutatások és a cikkek semmit nem mondtak a férfinek, úgyhogy következő lépésként a keresési előzményeket nyitotta meg a ctrl+h betűkombináció segítségével. Azonban úgy tűnt, Brannan vagy paranoiás volt, vagy számított kutakodásra, ugyanis vagy nem ezt a laptopot használta, vagy kitörölte a keresési előzményeit.
Albert sóhajtva csukta le a laptop fedelét, és a parafatáblát bámulva próbált gondolkodni, azonban újra és újra az a szó visszhangzott a fejében, hogy „áruló."
Nem örült annak, hogy még mindig nem tud bízni Brannan-ben, azonban az is igaz volt, hogy a férfi nem tette könnyűvé a helyzetet. Tudta, hogy okkal jár külön utakon, mégis borzasztóan furdalta a kíváncsiság, másrészt pedig az aggodalom, hogy Brannan valami olyanba tenyerel, amiből már nem tud kimászni.
Hirtelen megakadt a szeme az egyik képleten, ami láthatóan nem volt befejezve. Összevonta a szemöldökét, kezébe vett egy tollat és felírta majd levezette az egyenletet a firkák alapján, az eredményt pedig ismét a keresőbe ütötte be.
Albert hátradőlt a széken, remegő kézzel túrt a hajába és pislogás nélkül bámult a megoldásra.
******
Az elhagyatott földalatti parkoló koszos falai, pókhálóval szőtt ablakai, a levegőben terjengő benzinszag és a csap ütemes csöpögése enyhe horrorfilmes beütést keltett, amitől Rheának újfent hideg borzongás futott végig a gerincén.
- Bocsáss meg – szólt Noah, és ujjai közt forgatta zsebkését. – Nem akartalak ilyen koszos helyre hozni, de félek, hogy máshol túl hamar megtalálnának. Mielőtt beszélni tudnánk.
- Nem vagy normális – sóhajtott fáradtan Rhea, és a falnak dőlt. – Rakd már el a kést! És egyébként sem akarok beszélni veled.
A fiú összevonta sötét szemöldökét.
- Nem akarsz beszélni velem – ismételte. – Én viszont szeretnék beszélni veled. Meghallgatnál, vagy már arra sem vagy képes?
- Az egész életemet hallgatással töltöttem. Hallgattam az apánkat, ahogy a halálos ágyán megígérteti velem, hogy nem hagyom anyánknak, hogy minket is szélhámossá neveljen, majd hallgattam Lindsay történeteit a tragikus gyerekkoráról, majd arról, ahogy az a pszichopata dél-európai az ujjai köré csavarta, majd hallgattalak téged, amikor rajtad is kezdtek megmutatkozni a kísérlet nyomai. Nem akarom még azt is végighallgatni, ahogy bizonygatod, hogy szeretsz, hogy sosem akartál bántani és hogy mindezt valami nagyobb ok érdekében teszed, és hogy bocsássak meg. Nem, Noah. Attól, mert egy vérből születtünk, még nem kell puszipajtásoknak lennünk, főleg annak tekintetében nem, hogy te Kamuflázst támogatod, én viszont az alanyokat.
- Újra és újra hátba szúrsz, kishúgom – csóválta a fejét a fiú. Rhea csak most vette észre, hogy sötét hajába ősz szálak vegyültek. Majdnem rákérdezett, de inkább nem akarta tudni, hogy Kamuflázs hogyan bánik az alattvalóival. – Komolyan képes vagy összeállni Brannan-nel? Ő az oka minden konfliktusnak közöttünk.
- Fontosak az okok? – mosolyodott el szomorúan a lány. – Nem tudom, hogy meg lehet-e javítani még a kapcsolatot köztünk.
- Az a bajod, hogy megöltem Lángot, igaz? – Noah közelebb lépett, és szemében újra felvillant gátlástalan énje. – Mindennap halnak meg emberek, Rhea, ő pedig sok mindenkit bántott. Emellett pedig még áruló is volt, szerinted egy árulónak meg kellene úsznia büntetés nélkül?
- Nem döntheted el, hogy kinek van joga élni és kinek nincs. És Kamuflázs sem.
- Miért, Brannan igen? – vonta fel a szemöldökét a fiú. – Neki volt joga gyerekeket összeszedni a világ minden tájáról, hogy a saját szórakoztatására végezzen rajtuk kísérleteket?
- Természetesen nem – emelte fel a hangját Rhea. – Én soha nem kerestem kifogásokat Brannan-nek, de attól, mert az egyik oldal rossz, még nem jelenti azt, hogy a másik jó.
- Nem létezik jó és rossz, minden viszonyítás kérdése.
- Ezért kellett ide jönnöm? – tárta szét a karját Rhea és körbenézett a koszos parkolóházban. – Hogy arról beszélgessünk, hogy mi jó és mi rossz? Ennél van jobb programom is, ne haragudj.
-Tényleg? – Noah szemében mohó kíváncsiság csillant. – Mégis mi? Mit csinálnál az alanyoknak?
A lány csalódottan megrázta a fejét.
- Erről szól az egész, igaz? Eszedben sincs bocsánatot kérni vagy rendbe hozni a viszonyunkat, csak az számít, hogy jó kémje legyél Kamuflázsnak.
- Nem – reagált automatikusan Noah. – Nem. Azért vélekedsz úgy, ahogy, mert sosem érezted azt, amit én, mert nem voltál alany.
- Mostanában ezért már kitüntetésnek kellene járnia – morogta Rhea.
Hallgattak, míg végül a fiú meg nem elégelte a csendet.
- Mondj valamit! Kérlek.
- Menjünk el – szakadt ki hirtelen a lányból. – Tűnjünk innen! Menjünk haza Aurorába, vagy akárhova, messze innen, messze ettől a nevetséges harctól. Nincs szükségünk rájuk, Noah. Nem tartozunk senkinek semmivel, legyünk újra a magunk urai!
- Nem tehetem – rázta a fejét a fiú, és egy pillanatig Rhea őszinte megbánást látott rajta. – Nem lehet.
- Akkor nincs több mondanivalóm számodra – vonta meg a vállát Rhea, azonban összeszorult a torka.
Amikor távozni próbált, Noah elkapta a karját, és olyan erővel rántotta vissza, hogy a lány érezte, ahogy kiugrik a válla.
- Ne menj el! – kérte a fiú érdes hangon.
- Noah, engedj el.
- Nem lehet – ismételte, hangja megbicsaklott. – Itt kell, hogy tartsalak.
- Mondtam én, hogy csak Kamuflázs terve miatt vagyok itt. – Rhea oldalra billentette a fejét. – Nem vagyok én olyan fontos! Az alanyok tudnak nélkülem is boldogulni. Engedj el, Noah!
A fiú megint csak a fejét rázta, mire a lány újabb kísérletet tett a szabadulásra. A könyökével állon ütötte a bátyját, és ahogy egy pillanatra lecsuklott a feje, kirántotta karját az elernyedt szorításból, majd megbotlott és végül pókmászásban kezdett hátrálni.
Noah lesajnálóan megrázta a fejét és újra elővette rövidnyelű, de pengeéles kését.
- Így akarsz játszani?
Rhea érezte arcára tapadó izzadt tincseit, a vér az agyába tolult, szíve olyan hangosan kalapált, hogy szinte visszhangzott az üres épületben.
- Nem akarlak bántani – mondta a fiú, amikor a húga nem válaszolt. Óvatosan közelebb lépett és leguggolt mellé.
Rhea úgy érezte, egyre jobban kezd kiszáradni a torka és egyre kevésbé kap levegőt.
- Nem akarlak bántani – ismételte meg Noah.
Rhea gyorsan mozdult. Látta, hogy bár a fiú ujjai a kés nyelére fonódnak, nem fogja szorosan, és amikor rúgott, számításai szerint kiesett Noah kezéből a kés. A penge csörömpölve esett újra a padlóra, úgy egy méterre a Glandrea testvérpártól. Az ikrek egymásra néztek, majd egyszerre indultak a késért a mocsokban kúszva, egymást lépten-nyomon ellökve.
A lány ért oda elsőként és megragadta a fegyvert.
Noah megtorpant. Haja az arcába hullott, és már-már elnevette magát, és csak akkor olvadt le a mosoly az arcáról, amikor a lány csapásra készen felemelte a kést.
- A bátyád vagyok, Rhea – suttogta a fiú, és tekintete ebben a pillanatban nagyon hasonlított a húga emlékeiben élő képekre. – Nem teheted ezt.
Rhea hosszan nézett a szemébe.
- A bátyám már régen meghalt – mondta, és a pengével a szívébe döfött.
Megvárta, míg utoljára lélegzetet vesz, majd felállt, nadrágjába törölte a vért és egészen hazáig rázta a zokogás.
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top