- Nekem is hiányzik.

Hayden szótlanul bólintott, és tovább bámulta a sírkövet. Jordan nevét és születése, illetve halála idejét cikornyás betűkkel vésték rá, a mécseseket Natasha gyújtotta meg, a virágokat pedig Stan vette.

Egyedül ő nem csinált semmit.

- A lényeg, hogy utolsó tettével mellettünk állt – suttogta Natasha. – Nem hagyjuk, hogy egy ballépése befeketítse az emlékét, igaz?

- Folyton csak arra gondolok, hogy ez elkerülhető lett volna – szólalt meg végül a fiú, minden szótagot lassan ejtve. – Ha észrevesszük, hogy boldogtalan, akkor talán...

- Ne ostorozd magad – kérte halkan a lány, és megszorította a kezét. – Attól már semmi nem fog változni.

Mintegy vezényszóra, egyszerre pillantottak a temető túlsó végén ácsorgó Hale-re. A fiú a padon ülve bámult maga elé, ujjai közt pedig egy vörös rózsát sodorgatva, aminek tüskéi a mozdulatsor közben kisebezték a bőrét, de nem úgy tűnt, mint aki egyáltalán észrevette.

- Próbáltam beszélni vele, de egyre csak azt ismételgette, hogy az én hibám – motyogta Natasha, és elcsuklott a hangja. – Hogy én vagyok az oka annak, hogy rosszul érezte magát a bőrében, és hogy úgy érezte, az én árnyékomban kell élnie. Hayden, én...

- Semmi baj – csitította a fiú, és a vállát átkarolva húzta magához, hagyva, hogy a lány könnyei a kabátjára csorogjanak. – Nem tehettél arról, ahogy én viselkedtem vele, amikor hozzánk került. Hogy lehettem ekkora idióta, hogy nem is törődtem azzal, hogy megbántom! Hiába kerültünk utána közel egymáshoz, én voltam az, aki először megforgatta a szívében a tőrt.

- Nem – suttogta Natasha. – Ezt senki nem láthatta előre. Talán egy kis szerepünk mindannyiunknak volt benne, de nagyrészében mégiscsak Kamuflázs tehet róla.

- Arról viszont mi tehetünk, hogy megfelelő célponttá vált.

Natasha hallgatott.

- Az viszont semmiképpen nem jogos, hogy Hale téged hibáztat – morogta a fiú. – Megmondom neki, hogyha még egyszer ilyennel vádol, eltöröm az orrát.

- Ne, hagyd – mondta szomorúan lány. – Kell neki egy bűnbak. Engem pedig könnyebb hibáztatni, mintha azon kezdene el gondolkozni, hogy ő hol hibázott, ami pedig nagy valószínűséggel szintén átfutott az agyán.

- Ez akkor sincs rendben.

- A világban sok minden nincs rendben, Hayden.

- Tudom, de akkor sem hagyhatom, hogy zaklasson az őrült elméleteivel...

- De ne fenyegesd – emelte fel a fejét a válláról Natasha, és a fiú tekintetét kereste. – Kérlek.

- Rendben – sóhajtott Hayden. – És most mi lesz? Hazamegyünk és éljük tovább az életünket?

- Igyekszünk nem bajba keveredni, ameddig Matthew és Lily nincs itt – ismertette a tervet a lány. – És ötleteket gyártunk. Kamuflázs most gyenge, nem fog csettintésre felépülni a láblövésből, most kell cselekednünk.

- De mit tehetnénk? Nem fog meggondolatlanul cselekedni, különösen most nem. Mi pedig erősen emberhiányban vagyunk...

- Matthew és Lily megérdemelnek két hét szabadságot – mondta a lány. – Meg ez egyébként is a nászútjuk, hagynunk kell nekik teret. Tegnap éjjel erősen közel álltam ahhoz, hogy felhívjam valamelyiküket némi lelki erősítősért, de végül letettem róla, mert nem akartam zaklatni őket, és te se tedd.

- Ennyire mélyen alszom? – vonta fel a szemöldökét Hayden.

- Arra se ébrednél fel, ha bomba robbanna a fejed mellett – közölte Natasha.

- Fel is kelthetnél volna.

- Á, nem akartalak. Te legalább végre tudtál aludni...

- És végül mit csináltál?

- Felhívtam Albertet, aki nem tudom milyen okból kifolyólag, de ébren volt hajnali háromkor... Ráadásul éppen a St. James Parkban sétált a macskájával.

- Nem kutya kellett volna neki, ha sétáltatni akarja?

- Én is feltettem neki egy hasonló kérdést, mire azt állította, hogy ő nem sétáltatja Newton-t, hanem ő és Newton együtt sétálnak – emlékezett vissza a különös beszélgetésre Natasha.

- Albert a legantiszociálisabb ember, akit ismerek.

- Igaz – biccentett a lány. – Hívjuk el valamikor moziba.

Hayden fojtott hangon felnevetett.

- Rendben. De csak akkor, ha megígéri, hogy tud viselkedni...

- Mert ha nem tud, akkor nem kap sütit – gonoszkodott Natasha, majd felsóhajtott azt realizálva, hogy oldódott a hangulat.

- Menjünk haza? – érdeklődött a fiú, jól értelmezve a csendet.

A lány bólintott.

- Menjünk haza.

******

Avery tudta, hogy minél hamarabb meg kell szabadulnia a kórházi gönceitől.

A különös épületben szétnézve talált némi pénzt, illetve egy gyűrött férfiinget, ami arra a célra tökéletesen megfelelt, hogy eltakarja a fehér kórházi hálóinget. Fogalma sem volt, hogy mi ez a hely, de valamiért erős késztetést érzett, hogy minél előbb eltűnjön innen.

A hátsó ajtón ment ki, majd átmászott a kerítésen, és már kint is volt.

A levegő hűvös volt, a járda pedig vizes, de az eső már elállt. Hiába forgolódott, megközelítőleg sem tudta megtippelni, hogy hol van, a mai napon már sokszor hallott hatodik érzéke azonban azt súgta, hogy az otthonától nagyon messze, ezt pedig az emlékeiben élő napsütötte Kalifornia képe is alátámasztotta.

Az első ruhaboltba, amit meglátott, betért. Nem divatos vagy szép ruhát keresett, egyszerűen csak valamit, amiben beleolvadhat a tömegbe, erre a célra pedig tökéletesen megfelelt egy farmer és egy fekete kapucnis pulóver, illetve egy pár cipő, eddig ugyanis mezítláb haladt.

Már éppen belebújt volna új ruháiba, amikor az árcímke láttán hátrahőkölt, az ár ugyanis fontban volt közölve. Kisebb pánik kerítette hatalmába, miközben a zsebébe túrt a pénzért, amit meg sem nézett, amikor elvette, hiszen eszébe sem jutott, hogy külföldön lenne. A lopott pénz azonban szintén font volt, aminek elmondhatatlanul örült, bár arról fogalma sem volt, hogy hogyan került Angliába.

Miután kilépett az üzletből, az az érzése támadt, hogy figyelik.

Óvatosan tekintett hátra a válla felett, a távolban pedig egy magas alakot pillantott meg, akivel egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük.

Az ismeretlen felgyorsította lépteit, mire Avery is tempósabban kezdett haladni, míg végül futásnak nem eredt.

******

Dr. Stanley Brannan meredten bámult a kávéfőzőre, és nézte, ahogy megtelik a sötét folyadékkal a bögréje. Lassan vette el, és ugyanolyan ráerősen fordult volt felesége felé.

- Na jó, elég volt! – csattant fel Willa, aki messze földön híres türelmetlenségéből fakadóan hamar megelégelte a semmittevést. – Odamegyek Safia házához, és a Kraft nevében lelövöm. Megfelel?

- Nem, mert azzal nem mennék sokra – hessegette el az ötletet a férfi, és unottan belekortyolt a kávéjába.

- Miért nem? – heveskedett Willa. – Ez a nő már több, mint harminc éve keseríti meg az életünket, eleve az ő hibája volt, hogy el kellett hagynunk Oslót...

- De hát utáltad Oslót – pillantott fel csodálkozva dr. Brannan.

- Nem ez a lényeg. A lényeg, hogy túl régóta gyűlik meg a bajunk miatta.

- Túlerőben vannak a próba-alanyai, ha egyszerűen csak odamész és lelövöd, azzal csak annyit érnénk el, hogy feldühítjük őket, és azt nem akarjuk.

- Akkor mi a terved, Stanley? – fonta össze a karját a mellkasa előtt Willa.

Brannan sóhajtott.

- Lassan és óvatosan kell eljárnunk, hogy minél kevesebb sérülés legyen... Jordan halála volt a lecke, hogy kapkodtunk és nem voltunk elég elővigyázatosak. Nem történhet még egyszer ilyen, nem hagyhatjuk, hogy újabb áldozatokkal járjon Safia bosszúhadjárata.

- Több ember kell – jelentette be a nő. – Nem tudom, hogy honnan, de muszáj embereket szereznünk, mert ez így nem lesz jó.

- Hát, a próba-alanyok közül nem igazán akar senki átállni, és a volt kollégáid sem valószínű, hogy szívesen segítenének.

- Ha valaki át akar állni a próba-alanyok közül, az azért nem tette meg a folyóparton, mert tudták, hogy jön a főnükük – legyintett Willa. – Ott hülyén jött volna ki, ha valaki oldalt változtat... Később még jelentkezhetnek.

- Nem hiszem, hogy nagyon sorba fognak állni – jegyezte meg savanyúan Brannan.

- Akkor sem adhatod fel, Stanley! Nem úgy ismertelek meg, mint aki egyszerűen csak beletörődik a sorsába... Küzdened kell! És nem fogom hagyni, hogy ne tegyél így, rendben?

- Szeretlek – közölte hirtelen a férfi, amivel sikeresen kizökkentette Willát a motivációs beszédéből.

- Nem tudtam, hogy... Ezt még mondogatjuk egymásnak – köhintett zavartan a nő, mire Stanley visszakozott.

- Nem azért mondtam, mert elvárok tőled bármit is... Csak gondoltam, tudj róla.

Willa egy hosszú percig átható tekintettel vizslatta a férfit.

- Emlékszel, amikor először mondtad ezt nekem?

- Még csak két-három hónapja találkozgattunk – idézte vissza az esetet Stanley, még mindig kissé zavarban. – Elmentünk kirándulni, valami eléggé kanyargós és nem feltétlen biztonságos hegyi ösvényre, te elvesztetted az egyensúlyod és...

- ... És mielőtt felhúztál volna, azt mondtad, hogy szeretsz – fejezte be a történetet Willa.

Egy pillanatra találkozott a tekintetük, majd mindketten lesütötték a szemüket.

- Neked kicsit több idő kellett – veszett el az emlékek sűrűjében Brannan. – Már kezdtem nagyon aggódni, hogy véglegesen elrontottam mindent, ami jól ment köztünk, majd amikor leértünk a hegyről, és végre biztos talajon voltunk, felém fordultál, nagy levegőt vettél, szinte láttam, ahogy fejben győzködöd magad, majd kinyögted, hogy te is szeretsz.

- Így történt – hagyta jóvá Willa biccentve, majd óvatosan felpillantott. – Tudtad, hogy te voltál az egyetlen férfi az életemben?

Brannan félrenyelte a kávéját.

- Nem, ezt nem tudtam.

- Volt, hogy majdnem, de végül nem – dünnyögte a nő. – Neked, felteszem, voltak mások is.

- Próbáltam randizni, miután elváltunk, de két-három hónapnál tovább egyik sem működött – mormolta Brannan. – Talán, mert mindenkiben téged kerestelek.

- Stanley?

- Igen?

- Ugye tudod, hogy én is szeretlek?

- Reménykedtem benne, de már megint kezdtem pont rosszul érezni magam – motyogta a férfi, majd fél karjával átkarolta Willát.

- Jól elszúrtuk az életünket, mi?

- Az tény, hogy ennél egyszerűbben is megoldhattunk volna dolgokat... De az életünknek még nincs vége. Még van idő helyrehozni mindent.

******

Avery a tükörbe bámult.

Miután lerázta az üldözőjét, kivett egy olcsó szállóban egy szobát, hogy meg tudja valahol húzni magát éjszakára, reggel pedig majd kitalálja, hogy hogyan tovább.

Mégis miért követte őt az az alak?

Talán csak túlontúl paranoiás volt. Végül is, egy illegálisnak tűnő kórházban felébredni egy idegen országban, miközben ráadásul valaki üldözi is, nem adott elég okot a félelemre...

Miután lezuhanyozott, máris sokkal jobban érezte magát. A tükör a hőtől bepárásodott, így csak homályosan látta az arcképét. Egyenes sötétbarna haja vizesen a háta közepéig ért, zöld szeme csillogott, egykor napbarnított arcbőre feltűnően sápadt volt, mintha évek óta nem látott volna napfényt.

Megrázta a fejét, és haját törülközőbe csavarva visszament a szobájába, ledőlt az ágyra, és bekapcsolta a tévét, hogy legyen némi háttérzaj. Tekintetét a halványan pislákoló lámpára függesztette, és a plafon mintázatait szemlélte.

Mégis mi történt vele?

A nevén és egy-két alapadaton kívül semmi nem akart az eszébe jutni, hiába erőltette bármennyire az agyát. Fogalma sem volt, hogy hogyan került Angliába, mi történt vele a különös kórházban, min ment keresztül az elmúlt ki tudja, mennyi időben, amikortól végképp elhomályosodnak az emlékei.

Hirtelen lendülettel ült fel. Letekerte fejéről a törülközőt, hagyva, hogy nedves tincsei a vállára omoljanak, majd az éjjeliszekrény felé fordult, ahol a kisméretű biblia mellé a pénzét helyezte el. Gyors fejben számolás után kénytelenül realizálta, hogy ez bizony nem túl sok.

Felállt, az ablakhoz lépre kibámult az alatta elterülő utcára.

Megesküdött volna, hogy csak egy perc volt az egész, ám amikor visszafordult, az ágyán egy fekete, hollót ábrázoló álarc pihent. 

*****

Sziasztok! :)

Visszatértem! Ennek remélem, ti is örülök... Ez most már tényleg az utolsó kötet lesz, és remélem ti is annyira várjátok, mint én (behind the scenes secret: már a végére értem :D)

Az álarcot valahogy így képzeltem el.

Mivel kivételesen a borítón nem szerepel Avery faceclaimje, ezért megmutatom itt, hogy végül nagyon-nagyon sok variálás után Marie Avgeropoulos-ra esett a választásom:

Minden jót nektek!

Eszti