Rhea hajnalig sétált Bristolban, szinte az egész várost bejárta. Éjjel hatalmas zivatar volt, minden ruhája átázott, csuromvizes haja a homlokára tapadt. Egész testében reszketett, a szokásosnál is sápadtabb volt, szeme alatt sötét árkok húzódtak, ajkai egészen lilává váltak.

Nem tudta felfogni, amit tett.

Talán még lett volna esély arra, hogy Noah visszatérjen régi önmagához. Talán a megfelelő támogatással, szakemberekkel, ha Rhea biztatja... Ehelyett a szó szoros értelmében szíven szúrta.

Valahol mélyen tudta, hogy jobb lesz így. A bátyja árnyéka nem magasodott többé fenyegetően fölé, nem kellett többé attól tartania, hogy mikor bántja újra. Talán elrontotta az évek alatt, hogy nem volt elég támogató és hagyta, hogy Noah szép lassan szörnyeteggé váljon. Talán akkor is ez történt volna, ha nem viselkedik vele olyan elutasítóan, ha nem mondja meg Haydennek, hogy próba-alany, ha nem... Túl sok kérdés, és hiába tudta, hogy egyikre sem fog már választ kapni, mégis újra és újra ismétlődtek a fejében.

Leült a földre a folyóparton. Nem foglalkozott a vizes talajjal, a sár volt a legkisebb problémája abban a pillanatban. Fáradt volt, és üresnek érezte magát, mintha kivágtak volna belőle egy darabot.

A sötéten hullámzó vizet nézte és azon gondolkozott, hogy most mégis hogyan tovább.

******

Hale egy sötét időszakon volt túl az életében, ezért cseppet sem örült annak, amikor egy jól ismert próba-alany, maga Szurok állított be a lakásába.

- Ha egy mód van rá, csak azután füstöld be a lakást, miután végig hallgattál – közölte a férfi köszönés nélkül.

- Nem hiszem, hogy bármi olyat mondhatna, ami érdekelne – vont vállat a fiú. Az utóbbi hónapokban nem volt kedve fodrászhoz menni, úgyhogy most színtelen, szürke hajtincsek lógtak nem sok napfényt látott arcába. – Szóval meg is spórolhatná magának a drága időt, és el is húzhatna a lakásomból.

- A fiatalok olyan fárasztóak – dünnyögte Szurok. – Nem vagyok benne a próba-alanyok szövetségében, nem arra akarlak rávenni, hogy csatlakozz hozzájuk.

- Akkor meg mégis mit keres itt? – fonta össze karjait a mellkasa előtt Hale. – Teázni jött, vagy mi?

- Nem egészen – mosolyodott el óvatosan a férfi, ami idegennek tetszett örökké merev arcán. – Bosszút akarsz állni Hullócsillag miatt, igaz?

- A bosszú miatt nem fogom jobban érezni magam – motyogta a fiú. – A bosszú nem hozza vissza Jordan-t...

- Ezt te mondod vagy a terapeutád? – billentette oldalra a fejét Szurok, mire Hale-nek a torkán akadt a szó. – Igen, a bosszú tényleg nem fogja visszahozni Jordan-t, azonban a bosszúhoz semmi nem hasonlítható. Éreztél bármitől is adrenalint, élvezetet, mióta a barátnőd meghalt? A bosszútól újra érezni fogod, hogy élsz.

- Ez egy pocsék álláshirdetés – közölte Hale. – Egyáltalán miért akar ennyire rávenni? Mi a célja?

- Az egész dráma Brannan és Kamuflázs ellentétéről szól, nem igaz? – Hanglejtésétből következtetve Hale arra következtetett, hogy nem ez az első alkalom, hogy a próba-alany előadja ezt a beszédet. – Mennyivel egyszerűbb lenne, ha magára hagynánk őket ebben a harcban?

Hale várakozóan hallgatott.

- Segítenél nekem meggyőzni a próba-alanyokat, hogy szálljanak ki? – folytatta a férfi.

- Mennyiben garantálja, hogy ez lehetséges? Találkoztam már elég elvakult próba-alannyal, akik inkább mentek volna önként máglyára, minthogy cserben hagyják Kamuflázst.

- Nos, akire nem lehet szóval hatni, ki kell iktatni – köhintett Szurok és látva, hogy a fiú már tiltakozna, hozzátette. – De neked persze elég részt venned a beszélgetésekben.

- De miért én?

- Mert te vagy az egyetlen független próba-alany, akit ismerek – felelt egyszerűen a férfi. – És mert neked még személyes ügy is.

******

- Nos – kopogott körmével az asztalon Natasha. – Mit szóltok hozzá?

- Nem értem – állította makacsul Landon. – Mégis miért akarják ezek a... próba-alanyok bántani úrnőnket?

- Mert... - kezdte Natasha, de megakadt, ugyanis az eredeti terv szerint nem szabadott felrúgniuk a hollók hitét. – Nem mindegy? Először megvéditek úrnőtöket és majd utána kérdeztek, nem?

- Jó, de azért nem rohanunk fejjel a falnak – ellenkezett az egyik holló, akinek Natasha elfelejtette a nevét. – Valami bizonyíték kellene arról, hogy valós a veszély és biztosan jóra használjuk fel az erőforrásainkat.

Natasha sóhajtva masszírozta a halántékát.

- Biztosan hallottatok a Waterloo híd felrobbantásáról. – Szünetet tartott, hogy elérje a kellő hatást. – Na, azért a próba-alanyok a felelősek.

- Megvan az esélye, hogy megsérülök – dobta be az adu-ászt Avery. – Vagy talán meg is halhatok. Legutóbb mennyi időt kellett várnotok az újabb Holló eljövetelére?

- Ötszáznegyven évet – motyogta a Christopherként bemutatkozott holló.

- Atyám, ti aztán kitartóak vagytok – motyogta Natasha. – Ha nagyon nem akarództok segíteni, még fel tudom ajánlani az ingyen kaja lehetőségét...

- Segítünk – vágta rá Landon. – De azért szeretnénk még információkat.

- Hogyne, persze – vágta rá sietősen Natasha, és közben Avery-re pillantott, némán megbeszélték, hogy az nem lesz egyszerű annak tekintetében, hogy akkor kiderülne, hogy nagyra becsült úrnőjük mégsem egy inka uralkodónő reinkarnációja.

- Oké, szóval évtizedekkel ezelőtt egy őrült tudós kísérletezni kezdett – kezdte Avery, mire a másik lány szeme fenyegetően rávillant, Avery azonban tudta, mit csinál. – És néhány... barátom alanya lett ennek a kísérletnek, ami a Nightmare névre hallgatott. Akiken nem működött a kísérlet, próba-alanyok lettek, és egy gonosz nő állt az élükre és az alanyok ellen fordultak, akiket én támogatok.

- Segít a barátainak – suttogta az egyik holló átszellemülten.

Natasha a tenyerébe temette az arcát, hogy elrejtse szemforgatását.

- És mivel ti meg az én barátaim vagytok – lendült bele Avery. – Ti is segítetek az én barátaimnak. Mert hozzám hűségesek vagytok, igaz?

- Ki gondolta volna, hogy ekkora boszorkány is tudsz lenni – morogta Natasha, amikor elhagyták a baljós kastélyparkot. Vigyorogva vállon bokszolta a lányt. – Nos, úgy tűnik, van némi plusz emberünk.

- Azért remélem, egyiküknek sem fog baja esni – motyogta Avery hátrafordulva, a kastélyt nézve. – De legalább tudják, hogy mi ellen lépnek fel, még ha manipuláltam is kicsit őket.

- Egyébként hogy haladsz a képességeddel? – váltott témát Natasha, ugyanis úgy vélte, hogy bőven elég, ha ő emészti magát minden miatt.

- Hát, a múlt éjjel találtam egy fekete tollat a párnámon, de nem vagyok biztos benne, hogy nem csak álmodtam – felelt vonakodva a lány, és a haját kezdte birizgálni. – Nem tudom, olyan nehéz ez az egész, hiába próbálkozom, nem történik semmi.

- Légy türelmes magaddal – javasolta Natasha. – Ne add fel, csak azért, mert első, második, ötödik próbálkozásra nem sikerült. Majd fog tizedjére, huszadjára, ezredjére, de nem hagyhatod abba a próbálkozást, oké?

- Oké – sóhajtott Avery. – De tudod, mindig ott van az a bizonyos „mi van, ha soha nem fog sikerülni?" gondolat a fejem hátuljában.

- Akkor majd mi vigyázunk rád – veregette vállon a lány. – Amúgy meg tanuld meg már csak azért is, mert kíváncsi vagyok, hogy mennyire vagy felismerhető holló alakban.

- Igyekszem – ígérte Avery.

*******

Napokkal, rengeteg mászással, eséssel és rovarcsípéssel később Peruban felcsillant a remény halovány sugara.

A levegő mintha a szokásosnál is párásabb lett volna, Willa éppen arról panaszkodott, hogy megolvadt a szendvicsében a sajt, dr. Augustín Ocampo egy páfránynak szentelte a figyelmét, egyedül dr. Brannan koncentrált továbbra is hajthatatlanul a küldetésre, és abban a percben, délután kettőkor meglátta a jellegzetes cikkcakkos levelű, halványrózsaszín virágú, kérges szárú növényt.

Megtorpant, és mielőtt bármit mondott volna, Willa máris érzékelte, hogy valami rendkívüli, valami fontos történt.

- Mi az? – érdeklődött a nő a nyakát nyújtogatva. – Megtaláltad?

- Megtaláltam – suttogta dr. Brannan, tányérnyira kerekedett szemébe majdhogynem könnyek gyűltek.

- Megtalálta – motyogta Augustín. – Dios mío.

- Sikerült – mondta Willa is, arcán széles mosoly terült szét. – Megcsináltad!

- Nos, szigorúan véve ez még csak az első lépés. Csak az lehetőség, hogy talán, hogy talán beválhat az ötletem – magyarázkodott Brannan, de nem panaszkodott, amikor Willa a nyakába borult. Végül ő is elmosolyodott, és átkarolta a nőt, néhány percig csak élvezték a pillanat mámorát és nem gondoltak a jövőre.

- Señor Brannan, maga véghez vitte a lehetetlent – veregette vállon Augustín gratulációja jeléül, amikor elhúzódtak egymástól. – Mennyi tudós halt már bele abba az útba, ami ehhez a növényhez vezetett, mennyien őrültek bele, és maga alig pár hét alatt rátalált.

- Biztos, hogy ez az? – hezitált a férfi és újra a növényre pillantott. – Olyan... átlagosan néz ki. Nem keverem össze semmivel?

- Nem – rázta a fejét magabiztosan a biológus. – Maga laikus, azért lát ugyanolyannak minden növényt, én viszont szakértő vagyok és ha jobban megfigyeli, láthatja, hogy éppen az ellenkező irányba állnak a levél cikkcakkjai, mint az eme példányhoz hasonlatos igleishelda, ami egy gyakoribb növény és amivel ön keveri.

- A cikkcakk – motyogta Brannan, és közelebb hajolva jobban megszemlélve belátta Augustín igazát. – És hogy lehet, hogy sok tudós, aki ezt a növényt kereste, nem keverte össze az igl... Nos, azzal amit említett?

- Ó, ez nagyon egyszerű – csapta össze tenyerét a perui növénybiológus, aki más tudósokhoz hasonlóan szintén szívesen büszkélkedett ismereteiről. – Az igleisheda nem él meg az esőerdő ezen részén, sokkal jobban kedveli a ritkásabb fás, naposabb, kevésbé párás területeket, ahol szintén megtalálható az ocleankia.

- Mindent értek – dünnyögte dr. Brannan, még ha ez nem is volt egészen pontos. – Kérdezhetek még? Ha nem gond.

- Señor Brannan – kezdte a férfi. – Hetek óta nálam laknak a feleségével. Bevallom, amikor először felhívott, bevallom, kissé bolondnak tartottam, ezt remélem nem rója fel nekem.

- Ugyan – szólt közbe legyintve Willa. – Elsőre mindenki bolondnak tartja.

- Nos, szóval, igen, de azután megismertem magukat és az ambícióikat. Tudják, az ambiciózus emberek mindig is lenyűgöztek, talán, mert én magam mindig olyan céltalan vagyok. – Augustín visszakanyarodott a téma gyökeréhez. – Úgyhogy minden után, amin átmentünk, ne tartsa magában a kérdéseit, señor.

- Rendben – köhintett kissé zavartan dr. Brannan. – Eddig miért nem találta meg senki ezt a növényt? Mert én sosem voltam különösen otthon a biológiában, és szinte az egész életemet házon belül töltöttem és mégis megtaláltam alig néhány hét alatt. Miért?

- Talán különös adottsága van – próbálkozott Augustín, de Brannan a fejét rázta.

- Ezt nem veszem be, dr. Ocampo. Mi a tényleges ok?

- Oké – sóhajtott a férfi. – Talán nem igaz mindaz, amit a blogomon írtam.

- Mi? – szisszent fel Willa. – Akkor ez csak közönséges páfrány?

- Nem – felelt Augustín. – Az a része igaz, a hatóanyag, amit keres, señor Brannan, valós, és tényleg ennek a növénynek a nedvében található. Viszont...

- Viszont a mítoszt csak hozzáköltötte – fejezte be Brannan. – Jó, ezzel még együtt tudok élni, mert segített, de azért szedje le onnan és ne szédítsen gyanútlan turistákat.

- Kérem mondja meg, hogy nem ok nélkül jöttünk Peruba és ezt a növényt nem lehet megrendelni a Sieberz-től – masszírozta a halántékát Willa.

- Nem, tényleg csak ezen a környéken nő – bizonygatta Augustín.

Brannan sóhajtott.

- Megtenné, hogy előremegy és összepakolja a holminkat, mire mi is visszaérünk?

- Én... - kezdte a férfi hápogva. – Én nem vagyok szolga!

- Valóban nem, de ha nem teszi meg, nem fizetem ki a tartozásunkat.

Augustín szólásra nyitotta a száját, majd meggondolva magát inkább becsukta és elindult lefelé az ösvényen.

- Végül is, a lényeg, hogy megvan – mondta Willa, és a fejét ingatva nézett a biológus után.

- Persze – motyogta dr. Brannan. – Most már imádkozzunk, hogy használni is fogom tudni...