Avery nem látott semmit.

A szemére kötött sál műszálain keresztül próbált megfigyelni bármit is, de mire bármi is kirajzolódott volna a szeme előtt, irányt váltottak, és újra teljes sötétségbe borult minden.

A mögötte haladó próba-alany hanyagul lökdöste a vállát, és egy szót sem szólt hozzá. Léptei hangjából következtetve bakancsot viselt, ez volt minden, amit Avery tudott róla.

Avery látása hiányában a többi érzékszervére hagyatkozott. A levegőben fertőtlenítő és dohányfüst terjengett, illetve valahonnan messziről tea illatát is érezte. Becslése szerint szőnyeg volt a lába alatt.

Olyan hirtelen álltak meg, hogy a lány kis híján elveszítette az egyensúlyát. A következő pillanatban a vállánál lefelé nyomva leültették, és lerántották a sálat a szeméről.

A szobában öten voltak, egytől egyig furcsa alakok. A sarokban egy sápadt lány és egy szőke fiú beszélgetett, mellettük egy emós fiú ácsorgott türelmetlenül, neki pedig az idősebb férfi magyarázott valamit. Egyikük sem tűnt meglepettnek, hogy éppen most vonszoltak be a helyiségbe egy csapzott lányt, akin eddig szemkötő volt.

Mind közül a legfurcsább azonban mégis a karosszékben helyet foglaló nő volt. Rövid, sötét haja a plafon felé meredezett, aranyszínű karneváli álarcot viselt, ujjai között pedig egy csontot forgatott. Avery igyekezett arra gondolni, hogy nem emberit. A ruhája fekete volt, hosszú és csuklyás, védelmezőként omlott a nő köré.

- Szóval te vagy az.

A hangszíne semleges volt, így Avery nem tudta eldönteni, hogy csalódott-e vagy sem. Felállt - köpenye uszályként követte, - és lecövekelt a lánnyal szemben, majd hosszú percekig csak méregette, de olyan mélyrehatóan, hogy Avery kezdte kellemetlenül érezni magát.

- Sokat hallottam már rólad – folytatta, és járkálni kezdett, léptei nyomán köröket rajzolva a szőnyegre. – A lány, akit a Nightmare a szó szoros értelmében rémálomba taszított...

Avery hátán végigfutott a hideg, de nem szólt egy szót sem.

- Na, mindegy is – legyintett a nő. – Én Kamuflázs vagyok, a próba-alanyok vezetője. Nagyon örülök, hogy végre találkozhatunk.

Avery-től csak egy biccentésre futotta.

- Tudod, Holló, ha közénk akarsz tartozni, részt kell venned a beavatási rítusunkon.

- Az mit takar? – csúszott ki a lány száján. A terve az volt, hogy nem fog türelmetlennek mutatkozni, de kíváncsisága máris átvette az irányítást.

- Szóval tudsz beszélni – bólintott elégedetten Kamuflázs. – Á, semmi különöst, ez csak egy egyszerű szertartás, nem fogjuk kivágni a nyelved, nyugodj meg. A rítus után természetesen bizonyítanod kell majd hűséged, de maga a szertartás csak jelképes. Nem kell félned.

- Oké – bólintott lassan Avery. – Van valamilyen apróbetűs szerződés? Szeretném átbogarászni.

Kamuflázs arca egy pillanatra árnyékba borult.

- Semminek nem szabad papíron nyoma maradnia, bogaram – felelt dallamos hangon, már-már gondoskodóan. – És nem, nincs szerződésünk. A mi egyesületünk többről szól, mint holmi papírmunka.

Avery ezt a kijelentést üres terelésnek sejtette, de nem ellenkezett.

- Remek – csapta össze a tenyerét Kamuflázs, majd intett a sápadt lánynak. – Katarzis, készítsd fel a lányt a szertartásra!

*****

Natasha éppen hazafelé haladt Rheától, amikor észrevette, hogy követik. Nem látta, hogy ki az, csak azt, hogy jó ideje a nyomában van, és attól tartva, hogy esetleg Noah lehet az, megszaporázta lépteit.

Óvatosan nézett hátra a válla felett, és amikor felismerte az alakot, futás helyett inkább bevárta. Nem volt kedve próbára tenni a lány erejét.

- Helló, Amelie – köszöntötte nyugodtan, tudva, hogy még a csak látszólagos magabiztosság is rengeteget tud jelenteni. – Miben lehetek a segítségedre?

Katarzis arca fintorba rándult, de végül magára erőltetett egy mosolyt.

- Beszélgessünk, Esőcsepp.

- Tudod, megadhatnám a számom Kamuflázsnak, és akkor felhívhatna, ha beszélgetni akar, nem kellene állandóan rám küldenie valakit – dünnyögte Natasha. – Szóval, mi van?

- Nem Kamuflázs küldött – közölte Amelie, és befordult egy szűk utcába.

- Hogy én mennyire imádom a sikátorokat – motyogta Natasha, majd felfogva, hogy mit mondott a próba-alany, felé fordult. – Ó, valóban?

- Kössünk alkut – javasolta a lány.

- Hallgatlak.

- Nálunk van Holló – jelentette be Katarzis.

- Hát, sejtettük, de reméltük, hogy nincs így...

- Szirén telebeszélte a fejét, és Kamuflázs végre akarja hajtani rajta a beavatási szertartást.

- Az nem az, aminek keretében Noah-nak meg kellett ölnie Mayát? – vonta össze a szemöldökét Natasha.

- Nem, az már csak a hűség próbatétele, a beavatási szertartás igazából csak jelképes, annyiból áll az egész, hogy el kell mondani valami hangzatos szöveget arról, hogy szolgálni fogod halálodig a próba-alanyok szövetségét, satöbbi.

- Miért mondod el ezt most nekem?

- Tudom, hogy kell nektek Holló – nézett a másik szemébe Amelie. – Hiszen ő is az öt alany egyike, és egy kis háttérinfó, hogy rajta keresztül megoldhatjátok az emberproblémáitokat is.

- Oké, szóval segítesz nekünk megszöktetni – összegezte Natasha. – És mit kérsz cserébe?

- Ellenszert.

- Ellenszert? De hiszen egy csomót kaptatok.

- Igen, azonban sokan nem bíznak Brannan-ben, ezért továbbra is Neil Norman gyógyszerét szedték be, amitől kritikusra romlott az állapotuk.

- Ó, értem. Igen, az ellenszert el tudom intézni – bólintott Natasha tűnődve.

- Szuper. Akkor áll az alku?

- Aha, de ne akarj átverni – figyelmeztette a lány. – Világos?

- Nem félek tőled, de világos – biccentett Amelie. – A beavatási ceremónia ma éjfélkor lesz az Atlantisz hotelben az ötödik emeleten.

- Az az új főhadiszállás?

- Igen, és ha felbukkantok, gyorsan le kell majd lépnünk, úgyhogy használjatok fel mindent, amit ott hagyunk, és ne olyan hanyagul nézzetek körül, mint ahogy a vidámparkban tettétek.

- Ezzel nem tudok vitatkozni, ugyanis nem voltam ott, de tudtommal találtunk ott egy listát – ráncolta a homlokát Natasha.

- Igen, mit direkt hagytunk ott – legyintett Katarzis. – Esőcsepp, nem véletlenül mondom, hogy forgassátok fel a hotelt.

- Értem – bólintott a lány. – Nem lesz gyanús, hogy csak úgy felbukkanunk ott?

- Kamuflázs azt fogja gondolni, hogy Hullócsillag adta meg nektek az új főhadiszállásunk helyszínét.

Natasha nyelt egyet.

- De Jordan már majdnem két hónapja meghalt. Ha tudtuk, hogy hol vagytok, miért nem mentünk volna oda korábban?

- Ez legyen az én gondom – mondta Amelie. – Majd kitalálok valami hihető hazugságot.

- Oké – biccentett Natasha. – Atlantisz, éjfél, ötödik emelet.

- Pontosan. Ha viszont legkésőbb a hétvégén nem adod át az ellenszert, meglátogatom Rhea Glandrea barátnődet.

- Nincs szükség fenyegetésre – legyintett Natasha. – Megegyeztünk.

*****

- Nem tetszik ez a terv – dünnyögte Hayden az ablakpárkányba kapaszkodva. – Egyáltalán nem tetszik, hogy ilyen könnyen megbízunk Katarzisban.

- Korábban segített már Rheának is – felelt Natasha, és miután nagy nehezen felhúzta magát, nem kifejezetten tompítva az esést, a szobába gurult.

- Az nem csak azért volt, mert Noah utána küldte?

- Ha bármi balul sül el, akkor pucolunk – ismertette a tervet a lány, és hátrapillantott a válla felett. – Stan, megvagy?

- Aha – érkezett meg az Atlantisz ötödik emeletének egyik szobájába a fiú is. Leporolta a nadrágját, és körülnézett a helyiségben. – Mégis mióta nem üzemel ez a hotel?

- Az ötvenes években, a második világháború után zárt be – válaszolt Natasha, ujjával pedig letörölte a vastag porréteget a szekrényről. – A pontos körülményeket senki nem ismeri, de valami történt itt '48-ban, ami miatt az a hír járta, hogy a szálloda kísértetjárta. Találtam összeesküvés-elmélet fórumokat, de egyik sem tűnt túlságosan megbízhatónak, úgyhogy szerintem biztonságban vagyunk.

- Á, tehát szellemek nem fognak megtámadni, szóval csak a próba-alanyoktól van félnivalónk – morogta Hayden.

Natasha vállba bokszolta.

- Vidd innen a negatív hullámaid! Amikor legutóbb összekerültünk a próba-alanyokkal, akkora szelet csináltál, hogy senki nem maradt talpon. Úgyhogy nyugalom! Ki kell vinnünk tőlük Hollót, mielőtt túl mélyre merül.

A fiú bólintott.

- Akkor küldetésre fel, nem igaz? – csapta össze a tenyerét Stan.

- Amelie nem mondott semmit arról, hogy mégis melyik szoba? – érdeklődött Hayden, miután óvatosan kilesett a folyosóra. – Mert van itt egy pár...

- Nem említette, de van egy erős tippem, hogy a szertartás ott lesz, ahol fény van – mutatott Natasha a folyosó legtávolabbi végén lévő ötszázkettes számmal jelzett ajtóra, ahonnan halvány fény szűrődött ki. – De persze nem muszáj rám hallgatni...

- Nem azért, mert a falra akarom festeni az ördögöt, – szólalt meg feszülten Stan – de miért nincsenek őrszemeik? Vagy bárki, aki vigyáz arra, hogy illetéktelen látogatók térjenek be ide? Valaki, akinek már rég észre kellett volna vennie minket...?

- Ez egy jó kérdés – felelt töprengve Natasha. – Ha szerencsénk van, akkor mindannyian a ceremóniára készülődnek, és nem foglalkoznak semmi mással.

- Nincs szerencsétek – szólt egy hang gúnyosan a sötétből.

Hayden felszisszent.

- Mit csináljunk?

Natasha nem reagált, helyette viszont vízcsepp képében közelebb kúszott a hanghoz, és ahogy visszaváltozott emberré, egy jól irányzott ütéssel egyszerűen tarkón vágta Árnyékot.

Stan csak döbbenten pislogott.

- Ezt meg kitől tanultad? – kérdezte Hayden, miközben a vállánál megragadva behúzta az egyik szobába Árnyék eszméletlen testét, és rázárta az ajtót.

- Lily-től – válaszolt a lány, és a nadrágjába törölte a kezét. – Ha jó helyre ütsz, garantált az ájulás, mindegy, mekkora az ellenfeled.

- Ezt muszáj megtanítanod – közölte Stan lenyűgözve.

Natash biccentett.

- Természetesen. Most azonban nem ártana haladnunk; valószínűleg nem Harvey volt az egyetlen őr.

- Nem hiszem, hogy tanácsos lenne rájuk rontani a rítus közben – kockáztatta meg Hayden. – Főleg akkor nem, ha Kamuflázs Avery közelében van... A mentőakciónk közben megváltoztathatja gyorsan az emlékeit, és ültethet a fejébe olyan gondolatokat, hogy például meg kell ölnie minket.

- Jogos, jogos – bólogatott Natasha. – Kellene valamilyen stratégia.

- Azt nem azelőtt kellett volna kidolgozni, hogy idejöttünk volna?

- Nem igazán volt rá időnk.

- Ez igazán remek, mondhattad voln...

- Csss – pisszegte le Natasha. – Van itt valaki.

Stan dobbantott a lábával, mire a padlót tükörjég borította be, az alak pedig egyszerűen elcsúszott rajta.

- Ez nem próba-alany ­– állapította meg Hayden, ahogy felrántotta a földről az újabb váratlan látogatót, és a fény felé fordította az arcát. Különös, fekete álarcot viselt.

Natasha elővette a zsebkését, és az idegen torkának szegezte.

- Ki vagy? Beszélj!

- Landonnak hívnak – mutatkozott be kissé riadtan a férfi.

- Mit keresel itt?

- Az úrnőmet jöttem megmenteni – jelentette be Landon olyan hangszínen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb ténye.

- Az úrnődet – ismételte Natasha. Pillantása az álarcra siklott, és lassan kezdett összeállni a fejében a kép. – Hollót?

Landon bólintott.

- Ez kezd egyre furább lenni – dünnyögte Hayden. – Csak én nem értem, hogy mi folyik itt?

Natasha leintette.

- Bármit megtennél az úrnődért, igaz? – intézte a kérdést a hollóálarcos férfinek, aki habozás nélkül bólintott. – Remek. Látod azt a szobát, ahonnan fény szűrődik ki? Az az ajtó mögött van az úrnőd.

- Mit művelsz? – súgta a lány fülébe Hayden.

- Improvizálok – felelt egyszerűen Natasha, majd visszafordult Landonhoz. – Vannak még itt hozzád hasonlók, akik az úrnőt megmenteni jöttek?

- Igen, az alsó szinten vannak.

- Szuper – Natasha leengedte a kését. – Szólj nekik! Aztán mi is segítünk nektek megmenti Hollót, oké?

- Azt megköszönnénk – hajtott fejet a férfi, majd elővett egy rádiót hosszú kabátja zsebéből, és valamilyen ismeretlen nyelven mondott bele valamit.

Alig egy percen belül legalább egy tucat hollóálarcos alak jelent meg az Atlantisz ötödik emeletén.

- Látod? – fordult Natasha Hayden-hez. – A stratégia pedig csak egy flancos szó a józan ész egy speciális fajtájára, a képességre, hogy lássuk az opciókat, vagy ha nincsenek, akkor létrehozzuk azokat.

A fiú elismerő pillantást vetett rá, a hollóálarcos emberekre nézve azonban aggodalom suhant át a tekintetén.

- Őket küldjük be előre?

- Igen, de fedezzük őket és nem hagyjuk, hogy járulékos veszteség legyen bármelyikük is – jelentette ki a lány magabiztosan, majd arckifejezése hirtelen olyanná vált, mintha villanykörte gyúlt volna az agyában.

- Mi az?

- A próba-alanyok tudnak róluk – mutatott Landonra. – Erről beszélt Amelie, amikor azt mondta, hogy Avery-n keresztül megoldódhat az emberhiány problémánk.

- De mégis kik ezek?

- Fogalmam sincs – vont vállat Natasha. – Jelen pillanatban csak az releváns, hogy itt vannak, és a célunk közös. Majd, ha túl vagyunk ezen, akkor kérdezősködünk.

- Igazán nem akarom félbeszakítani a bájcsevejt, de nem ártana haladnunk – szólt közbe sürgetően Stan. – A nyílvesszős alakok mindjárt betörik az ajtót.

- Nyílvesszőjük is van? – nézett fel a lány. – Klassz. Mondtam én, hogy érdemes együttműködni velük!

- Natasha!

- Oké, befogtam – dünnyögte, és megszorította a zsebkését. – Mehetünk.

Hayden is bólintott, majd Landon és csapat mögött ők is beléptek a helyiségbe, ahol Avery beavatási szertartása zajlott egészen addig a pillanatig, amíg meg nem zavarták azt.

A próba-alanyok leginkább a menekülésre törekedtek, nem akartak leállni harcolni. Hayden korábbi aggodalmainak ellenére Kamuflázs nem volt jelen, Katarzis, Szirén és három ismeretlen próba-alany az ablakon keresztül távozva mentették a bőrüket, Dylan azonban nem adta meg magát ilyen könnyen, és Hollót védelmezte.

Natasha szeme előtt lepergett a Jordan tarkójának csapódó kő, ezért minél jobban figyelve a lebegő tárgyakra ért oda Dylan-hez, és kirúgta alóla a lábát. A fiú azonban kiemelkedőbb volt közelharcban, mint számított volna rá, így hamarosan ő is arccal a kemény padlónak csapódott. Natasha érezte a homlokán lecsorduló vért, és már készült, hogy felvegye a harcot a fiúval, Dylan azonban a torkához kapta terült el mellette.

Natasha nagy nehezen felült, a feje lüktetett, szeme előtt pedig fekete pontok táncoltak.

- Engedd el, Hayden.

A fiú ellazította eddig ökölbe szorított ujjait, mire Dylan köhögve rogyott a földre.

- Ez egy Darth Vader-t idéző mutatvány volt – jegyezte meg egy halk hang.

Avery Hill éppen a földön ült, és bár kissé rémült volt a tekintete, sértetlennek látszott. Egyesével mindenkit végig mért a felmentősereg tagjai közül.

- Natasha vagyok – mutatkozott be elsőként a lány, és Haydenbe kapaszkodva közelebb lépett hozzá. – Igazán nem akartunk megijeszteni.

- Ti vagytok az alanyok.

- Avery, te is alany vagy – mondta Natasha. – És bármit is mondtak neked rólunk a próba-alanyok, nem akarunk bántani.

- Ez egy kicsit sok nekem – túrta a hajába a lány zavartan. – Mégis honnan találjam ki, hogy kinek higgyek?

- Az ott – mutatott Hayden Dylanre, akit Stan a szekrényhez kötözött – megölte Jordan-t, egy barátunkat. Egy kővel tarkón ütötte és...

- Nem ő volt az, aki elárult titeket?

Hayden egy tizedmásodperc leforgása alatt felkapta a padlóról Natasha zsebkését, és eldobta úgy, hogy éppen Avery feje mellett pár centivel fúródott a falba.

- Nem ismerted őt, úgyhogy nincs jogod ítélkezni – szólt rá a fiú durván.

- A részleteket majd később megbeszéljük, most viszont át kell kutatnunk a hotelt – indítványozta Natasha. – Amelie szerint van itt valami, amit érdemes lenne megtalálnunk...

- Hol vannak az álarcosok? – nézett körbe Stan töprengve.

- Ne is foglalkozz velük. Mesterien értenek ahhoz, hogy felszívódjanak – legyintett Avery, és felállt. – Örülnék, ha valaki objektíven elmagyarázná, hogy mi is folyik itt.

- Stan, visszavinnéd Avery-t a házba? – kérte a fiút Natasha. – Matthew már úgyis biztosan aggódik, hogy hova tűntünk, plusz ő mindig is sokkal jobban el tudta magyarázni a tényeket, mint én. Hayden és én pedig átnézzük a hotelt.

- Rendben – bólintott Stan. – Gyere, Avery. Nincs semmi baj.

- Senki nem megy innen sehova – szólt egy sajnálatos módon ismerős hang az ajtóból. Wyatt hadnagy lépte át a küszöböt, fegyverét pedig előre tartotta.

Natasha felnyögött.

- Ó, ez bizony kínos – motyogta, miközben az utasításnak megfelelően térdre ereszkedett és összekulcsolta ujjait a tarkóján.