2008 februárja

Dr. Stanley Brannan régóta küzdött inszomniával, a felette lakó szomszéd hegedűgyakorlása pedig kicsit sem javított a helyzeten. Este tizenegykor a konyháját csak laptopja gyér fénye világította meg és éppen zöldteát ivott, amikor csengettek.

Ez igencsak ritka jelenség volt, tekintve, hogy szinte soha nem volt vendége. Gyanakodva vette fel pizsamájára a melegítőfelsőjét és bújt bele papucsába, majd mély levegőt véve résnyire nyitotta az ajtót.

Majd végig futott a hideg a gerincén.

- Safia – állította meg tárgyilagosan, és érezte, hogy mennyire fagyosan ejti ki egykori legjobb barátja nevét.

- Ne haragudj – mondta a nő, lehelete látható volt a folyosón. – Nem tudtam, hogy hova menjek.

Dr. Brannan nem felelt, csak szélesebbre tárta az ajtót és beinvitálta Safiát. A nő vészesen le volt fogyva, sötét bőre az arccsontjára tapadt, korábban mindig fonatokban viselt haja most csak a válláig ért, száraz és zsíros volt, a nő drapp kabátja alatt szinte elveszett.

Leültek az asztalhoz, és néhány percig egyikük sem tudta, hogy mit mondjon.

- Hogyhogy Londonban vagy? – törte meg a csendet a férfi.

- Egy konferencián voltam – ismertette a helyzetet Safia, kabátján pedig bizonyítékként lógott egy belépőkártya, bár Brannan-nek az az érzése támadt, hogy egy jól megrendezett színdarab nézője. Nem, inkább szereplője. – Aztán törölték a járatomat, és így hirtelenjében nem találtam szabad szobát.

- Aha – dünnyögte Stanley. – És tényleg én vagyok az egyetlen ismerősöd Londonban?

- A környéken jártam, megláttam a házat és eszembe jutott, hogy itt éltek a nevelőszüleid. Megnéztem a kaputelefont, hátha még itt laknak és akkor vettem észre, hogy már a te neved áll ott... Mi történt Johnnal?

- Meghalt – felelt dr. Brannan tömören. – Már tíz éve.

- Sajnálom – bólintott Safia. Körbenézett a konyhában, mintha arra utaló jeleket keresne, hogy él még itt valaki. – És Willa?

- Elváltunk. Annak már húsz éve.

- Ó – motyogta a nő.

- Van egy lányom – tette hozzá a férfi, maga sem tudva, hogy miért akarta ezt megosztani egykori barátjával. Talán bizonyos érzelmeket sosem lehet kitörölni. – Huszonegy éves.

- Szuper – bólogatott Safia, látszólag kissé kiesve a szerepéből. Dr. Brannan azon gondolkodott, hogy miért nem ment a nő inkább drámaszakra. – Használhatom a mosdót?

- Persze. A folyosón a második ajtó balra.

Brannan üres bögréjébe bámult, ameddig várt. Hajlamos volt arra, hogy hosszú percekre elmerüljön a gondolataiban úgy, hogy semmit ne fogjon fel abból, ami körülötte történik, ezért nem is tűnt fel neki elsőre, hogy a nő mennyi ideje nem tért már vissza. Amikor azonban matatást hallott – egészen biztosan nem a fürdőszobából -, gyanakodva állt fel és indult a dolgozószobája felé.

Sejtése helytállónak bizonyult, Safia ugyanis valóban ott kutakodott, ahol nem szabadott volna neki. Éppen a fiókok tartalmát fésülte át, amikor a házigazda rányitotta az ajtót és villámló tekintettel, fejét ingatva nézett egykori szaktársára.

- Tudtam, hogy te semmit nem teszel véletlenül – mondta és hangja újra hidegen csengett. – Komolyan azt gondoltad, hogy engem meg tudsz vezetni? Kevés embert ismerek olyan jól, mint téged.

- Huszonöt éve nem találkoztunk, Stanley – sóhajtott a nő és ellépett a fiókos szekrénytől. – Már rég nem ugyanaz az ember vagyok.

- Néhány dolog sosem változik. Például, még mindig ugyanúgy hazudsz – állapította meg a férfi. – A kisujjadat behajlítod, ha hazudni készülsz, tudtad ezt?

Safia hanyagul megvonta a vállát.

- Most, hogy már nem kell tettetnem a jópofizást, akár el is mondhatom, hogy ténylegesen miért jöttem ide.

Dr. Brannan hosszan nézte.

- Jobban örülnék, ha elmennél.

- Ugyan, Stanley – legyintett a nő. – Természetesen érdekel, hogy miért vagyok itt. Áltathatod magad, hogy mennyivel jobb vagy nálam, de körülnézve a lakásodban látom, hogy éppoly szánalmas vagy, mint én. Péntek este itthon ülsz a konyhádban, ahol halmokban állnak a mosatlan edények és zöldteát iszol, megkeseredetten bámulsz régi fényképeket. Amikor legutóbb találkoztunk, még tűz égett a szemedben, terveid voltak, szerelmes voltál, éltél. Most pedig ki vagy fakulva, sötét karikák vannak bevérzett szemed alatt, a hajad őszül, a homlokod ráncos és legalább tíz évvel idősebbnek nézel ki, mint amennyi vagy.

- Tudod, mi volt a baj velünk? – szólalt meg egy percnyi csend után a férfi. – Mindketten irányításmániások vagyunk, a hatalom megszállottjai.

- Ez igaz – biccentett Safia. – Két dudás egy csárdában sosem fér meg, ugye?

- Ezt egy életre megtanultam – dünnyögte dr. Brannan, majd felpillantott. – Szóval? Miért vagy itt? És miért kutatod át a dolgozószobám?

- Ahogy a jegyzeteidből látom, te is a tudomány azon irányába mentél el, amiről annyit beszélgettünk az egyetemi évek alatt – kezdte a nő. – Az igazat megvallva, hallottam a munkádról, azért utaztam Londonba és kerestelek fel.

- Nem kapsz semmilyen részesedést csak azért, mert beszélgettünk valamiről huszonöt évvel ezelőtt – fonta össze a karjait mellkasa előtt Stanley.

- Ó, nem, nem – rázta a fejét Safia. – Én nem pénzért vagyok itt, hanem tudásért.

- Tudásért – ismételte a férfi. – Ugye tisztában vagy vele, hogy cseppet sem bízom benned?

- Természetesen. Ez nem is bizalomról szól, még csak nem is rólad vagy rólam, hanem arról, hogy valami igazán nagy felfedezést tehetünk.

- Nincs szükségem rád.

- Egyszer ezt én mondtam neked, emlékszel? – Safia járkálni kezdett a helyiségben és keze enyhe remegéséből Brannan arra következtetett, hogy igazán vágyik egy szál cigarettára. – Az egy dolog, hogy jelenleg éppen nem vagyunk egymás kedvenc emberei, de azt te sem tagadhatod, hogy ha együtt dolgozunk, sokkal nagyobb dolgokat érhetünk el, mint magányos farkasként.

- Nincs szerencséd – tárta szét a karját dr. Brannan. – Nagyon is kedvelem a magányos farkas életmódot, különösen a munkában.

- Ne már, Stanley – vonta fel a szemöldökét Safia, és hirtelen nagyon is hasonlított az arckifejezése arra, amikor az egyetem alatt arra akarta rávenni barátját, hogy elmenjen vele valamilyen buliba, amit utólag mindketten megbántak. – Ez nem arról szól, hogy antiszociális vagy. Lépj ki a komfortzónádból!

- Már megtettem – csattant fel a férfi. – Amikor emberi alanyokat alkalmaztam.

Safiának csillogott a szeme.

- Szóval tényleg igaz.

Brannan kelletlenül bólintott.

- Éppen te, aki mindig annyira gátlásos volt. Büszke vagyok rád – lépett közelebb a nő valószínűleg azzal a szándékkal, hogy vállon veregesse, de Stanley elhátrált.

- Ne gratulálj azért, mert embereket kínoztam.

- Ó, Stanley – biggyesztette le az ajkát Safia. – Nem szabad megfutamodni, ugye tudod? Ha tényleg igaz a szóbeszéd, és végre hajtottad azt, ne szégyelld.

- Szóbeszéd. Hol hallottad?

- Megragadtad a lényeget, mint mindig – forgatta a szemét a nő.

- Válaszolj arra, amit kérdeztem.

- Erre-arra – vonta meg Safia a vállát. – Tudós körökben. Mármint illegális tudós körökben, természetesen. Ne aggódj, mindenki elismeri a munkádat.

- Mit reméltél, mit találsz a holmijaim között? – váltott témát dr. Brannan.

- Mivel látszólag nem akarsz együtt dolgozni velem, már elmondhatom, hogy egyedül is próbálkoztam hasonlóval, de egyszerűen nem akar sikerülni. – A hajába túrt, és a mozdulata olyan nemtörődöm volt, mintha csak a hétvégi bevásárlást fontolgatná. – Neked miért működik, Stanley? Mi a titkos recept?

Brannan annyit hátrált már, hogy végül az ajtófélfának ütközött.

- Menj el, Safia. Komolyan mondom, tűnj innen.

A nő a fejét ingatta, miközben a kijárat felé araszolt.

- Mindig is álszent voltál. És önző, nagyon önző, most is megtartod magad a dicsőséget és nem osztod meg velem, akivel...

- Akivel huszonöt éve nem beszéltem, mert kis híján megölette a feleségem – kiabált dr. Brannan. – Ostoba vagy, ha azzal áltatod magad, hogy mennyire jó barátok vagyunk...

- Ugyan már! – emelte meg a hangját Safia is. – Sok mindent el lehet mondani rólam, de azt nem, hogy ostoba lennék.

Brannan-nek a torkára forrtak a szavak. Sosem tudta jól kifejezni magát, ha dühös volt és ezt a nő is jól tudta.

- Szóval azóta sem lettél a viták királya – vonta fel a szemöldökét a nő. – Semmi gond, Stanley, még te sem lehetsz mindenben jó.

- Miért provokálsz? – sóhajtott a férfi. – Beszéltél arról, hogy milyen szánalmas életem van, talán igazad is van, de te mindig is energiavámpír voltál. Menj haza, Safia! Ha a dicsőséged akarod, találd ki magad, ne tőlem akard ellopni.

- Rá is fogok jönni – állította magabiztosan dr. Awan. – Csak megkönnyíthetted volna az utat, ha nem vagy olyan önző, hogy kisajátítod magadnak...

- A saját ötletem.

- És ki tudja, hogy rájöttél-e volna, ha nem beszélgetünk róla annyit az egyetemi évek alatt...

- Csak kapálózol – csóválta a fejét dr. Brannan. – Nem tudod elviselni a tudatát, hogy hamarabb jöttem rá, mint te. Féltékeny vagy, zavar, hogy nem a tiéd a dicsőség. De tudod mit? Engem nem zavarna a te sikered és talán tényleg nem vagyok semmivel jobb nálad, de ez biztosan különbség kettőnk között.

- A sikered, igazán? – A szeme körül összefutottak a ráncok, mint mindig, amikor egy mély szúrást készült bevinni. – Szóval sikernek nevezed mások megkínzását, ártatlanságának kihasználását és azt, hogy a saját eszközöddé formálod őket?

Abban a pillanatban, hogy az árnyék átsuhant Brannan arcán, Safia máris tudta, hogy nyert ügye van.

- Hogy tudsz még tükörbe nézni? – folytatta, bár a kellő hatást már elérte, még nem akarta elengedni a szóváltás élvezetét. Rég nem vitázott ilyen jót. – Gondolj a családjukra! A törékeny lelked mennyit bír még el? Be mered-e ismerni önmagadnak, hogy valóban nagyon is élvezted?

- Elég – suttogta a férfi, hangja üres volt. – Menj el.

- Ahogy kívánod – vonta meg a vállát a nő. Az ajtóból még visszafordult, és kacsintott. – Remélem, mielőbb újra találkozunk.

- Én meg remélem nem – motyogta dr. Brannan, ahogy becsukta és többször kulcsra zárta az ajtót.

Visszaült a konyhaasztalhoz, mintha mi sem történt volna, főzött magának egy újabb zöldteát, majd meggondolta magát és inkább hozott a kamrából egy üveg régi skót whiskey-t. Miközben ivott és a folyadék lassan végig égette a torkát, majd a bensőjét, újra és újra Safia szavai visszhangzottak a fejében.

Hogy tudsz még tükörbe nézni?

A karjára hajtotta a fejét, hogy elnyomja a nő ismétlődő és egyre fülsértőbbé váló hangját, de nem tudta elnémítani.

Gondolj a családjukra!

A „család" szó említését egész életében fájdalom kísérte. A szülei örökbe adták, mert ő volt a feláldozható, az igazi családjával harminc éve nem beszélt, mert sosem keresték, a mostohatestvére meghalt, majd a nevelőszülei is meghaltak, Willával tönkrement a kapcsolatuk, a lányát pedig ritkán látta, mivel egy norvég szekta tartotta fogságban.

Eszébe jutott Esőcsepp, az unokahúga, aki egy éve volt a labor falai közt. Máris kiemelkedő fejlődést mutatott, a következő gondolata azonban a húga volt, Zoe, akitől elragadta a lányát, nem törődve a következményekkel.

Brannan sosem élvezte, ha bántott másokat. Eljutott addig a pontig, hogy semmi nem tudott érzelmeket kiváltani belőle egészen mostanáig, mikor is az egykori legjobb barátja kéretlenül felsorolta a bűneit, ami miatt most remeg a keze és túl hangosan kalapál a szíve.

A maga ironikus módján éppen Safia váratlan látogatása nyitotta fel a szemét.

******

Hat évvel később a lámpa sápadt fénye mellett kémcsövekkel dolgozó dr. Brannan azon gondolkodott, hogy vajon le tudja-e győzni Kamuflázst, akivé egykori barátja vált.