Natasha fejét a hűvös falnak döntötte és megpróbált gondolkozni.

Végre sikerült szót értenie Amelie-vel, aminek kétségkívül tanúja volt valaki, aki ezt annyira ellenezte, hogy meg is ölte a lányt. Ebből pedig az következik, hogy valaki követte vagy őt, vagy Katarzist, utóbbinak pedig nagyobb sansza volt.

Nyilván egy továbbra is hűséges próba-alany, talán Dylan, bár a fegyver valahogy nem illett hozzá. Natasha tovább pörgette fejben a szövetség elhivatott tagjainak listáját és leginkább Nadragulyára tippelt, mert azt azért mégsem gondolta, hogy Kamuflázs személyesen végezte el a piszkos munkát.

Azonban, ha már mindketten ott voltak, miért csak Amelie-vel végzett?

Ez is csak egy új sakklépése Kamuflázs játszmájának? Talán attól fél, hogyha megöli Natashát, megbillenne az egyensúly annyira, hogy véget érjen ez a hosszú folyamat, amit Safia annyira élvez?

Mégis elrabolták, vagyis azt akarják, hogy tartsa a száját Amelie haláláról.

És mintha tanultak volna korábban elkövetett hibájukból és Esőcsepp-biztossá tették a zárkát, a helyiségnek ugyanis első ránézésre sem ablaka, sem ajtaja nem volt. Natasha persze gyanította, hogy ez így a szó szoros értelmében nem igaz, hiszen valahogy mégiscsak bejutott ide, annak pedig nem nagy a valószínűsége, hogy befalazták volna a bejáratot, mivel akkor nem sok értelme lett volna annak, hogy életben hagyták.

A feje még kissé lüktetett az eszméletvesztést okozó ütéstől, de nekilátott felmérni a terepet, leginkább csapóajtókat és titkos kijáratokat keresve.

Újra és újra lejátszotta magában Amelie szavait, amiket az Atlantiszról és a harmadik oldalról mondott. Ha tényleg semmi olyan nem volt a hotelben, amiről eddig nem tudtak volna, akkor miért gyújtották fel az épületet és hagyták benn égni Wyatt hadnagyot?

Ezt a kérdést azonban amint gondolatban kimondta, meg is tudta válaszolni, hiszen ők talán tudtak róla, de attól még minden bizonnyal kompromittáló lett volna, ha a rendőrség is tudomást szerez róla.

Néha nem tudta, hogy Kamuflázs hogyan tudja követni a saját gondolatmenetét.

Körbejárta a zárkát egyszer, kétszer, tízszer, azonban hiába keresett kilazult padlódeszkákat és mozgó téglákat, valóban úgy tűnt, hogy csapdába esett, a próba-alanyoknak pedig minden bizonnyal ez volt a céljuk. A minden szorításból kicsusszanó Esőcsepp most az egyszer kiút híján maradt...

Sóhajtva rogyott vissza a padlóra, fejét a falnak döntötte és reménykedett abban, hogy valaha kijut ebből a sötét lyukból.

******

- Beszélnünk kell – közölte Albert az ajtófélfának támaszkodva.

- Magának is kellemes reggelt – motyogta Willa, majd a fejével intve mondhatni beinvitálta a férfit. – Túl sok időt töltött a volt férjemmel, ugyanis elfelejtette az illemet.

- Ne haragudjon – visszakozott Albert, zavarában pedig végigszántott ezüstszürke tincsein. – Azért se, hogy bunkó vagyok és azért se, hogy magára törtem az ajtót.

- Biztosan velem akar beszélni? – érdeklődött a nő. – Nem tudom, miben lehetnék a segítségére.

- Biztosan magával akarok beszélni – erősítette meg Albert. – Egészen biztos, hogy Stanley nincs itthon?

- Á, szóval őt akarja kibeszélni – biccentett Willa. – Egy kávét esetleg?

- Nem, köszönöm. Ittam már ma – felelt a férfi, majd elgondolkodott. – Azt hiszem, már hármat is.

- Még csak tíz óra van.

- Hosszú volt a reggel – legyintett Albert.

- Na, ki vele – biztatta a nő. – Mi a baj?

- Egyelőre semmi, de tartok tőle, hogy hamarosan lesz.

- Albert, ne ködösítsen – csattant fel Willa. – Ha aggódik Stanley miatt, akkor azt mondja, ha meg nem, akkor meg ne húzza az időt.

- Oké, aggódom Stanley miatt – emelte fel a hangját Albert is. – Maga ott volt vele Peruban, igaz?

A nő fürkésző pillantást vetett rá.

- Igen, ott voltam.

- Jó – bólintott Albert, és szinte hallani lehetett agya fogaskerekeit. – Úgy hallottam, egy bizonyos növényt kerestek, aminek a nedvéből mérget lehet kinyerni.

- Valami olyasmi – biccentett Willa. – Tudja, Stanley nem oszt meg velem minden tudományos részletet, ugyanis én nem értek hozzá és nem akar untatni.

- Talán nem ért hozzá, de nem ostoba – vonta fel a szemöldökét a férfi. – A növény mérgével akarja megölni Kamuflázst, igaz?

Willa mintha kissé összerezzent volna, de meglepettnek nem látszott.

- Lényegesen tisztább megoldás, mint a pisztoly vagy a kés, nem gondolja?

- Nem ez a lényeg – tiltakozott Albert. – Amit nem értek, hogy miért ilyen körülményesen csinálja a dolgot... Magának nem volt gyanús, hogy egészen Peruba elment, sőt még magát is elvitte egy növény miatt?

- Mentségére szolgáljon, hogy azt hittük, csak ott nő az a növény – szólt közbe Willa, majd összevonta a szemöldökét. – Arra gondol, hogy engem is manipulált?

- Talán így van – vont vállat a férfi. – Annyi méreg létezik, amit könnyen be lehet szerezni... Addig még oké, hogy nem akart például ciánt választani, hiszen az könnyen felismerhető a mandulaillatáról, Kamuflázst megmérgezni pedig valószínűleg nem sokszor van lehetősége az embernek, épp ezért nem ajánlatos elbaltázni... Maga jobban ismeri, mint én. Mit gondol, miért ment egészen Peruig?

- Nézze, Albert – sóhajtott a nő. – Nem látok Stanley fejébe és ennek nagyon is örülök, de azt biztosan tudom, hogy mindent okkal tesz és tudja, hogy mit csinál.

- Persze, ezt tudom én is – legyintett Albert, Willa pedig gyanította, hogy tulajdonképpen nem is konzultálni, hanem csak beszélgetni jött hozzá ezen a reggelen. – Túl homályos ez az egész ügy...

- Gondolkozott már azon, hogy mit csinál, ha Stanley terve sikerrel jár és Kamuflázs végre eltűnik a képből? – kérdezte Willa hirtelen.

A férfi kissé megütközve pillantott rá, de azért válaszolt.

- Nem tudom, talán folytatom a regényírást. Talán elköltözöm az országból... És a legfontosabb, hogy soha többet nem kísérletezem, legfeljebb a kávéfőzéssel.

- Jó tervek – biccentett Willa, elfojtva a mosolyát. – Tudom, hogy maga nagyon okos, de egyvalamiben hallgasson rám, valakire, aki talán a leginkább tisztában van azzal, hogy mi folyik Stanley Brannan fejében. Ő pontosan tudja, mit csinál és higgyen nekem, hogy maga nem akar keresztbe tenni a terveinek.

- Akkor sem, ha veszélybe sodorja magát...? – kérdezte Albert óvatosan.

- Akkor sem. És megmondjam, hogy miért? – vonta fel a szemöldökét Willa.

- Azért, mert ezt a harcot nem vívhatjuk meg helyette – fejezte be a férfi motyogva.

- Pontosan – bólintott a nő. – Kér egy teát?

******

- Natasha hol van? – érdeklődött Lily, miközben vacsorához készülődtek.

- Elment megkeresni Amelie-t – tájékoztatta Hayden. – Nem akarta, hogy vele menjek, amit nem támogattam kifejezetten, de azt mondta, nem tart soká. Mennyi az idő?

- Hét – pillantott a faliórára a nő. – Mikor ment el?

- Négykor – szaladt ráncokba a fiú homloka. – Kezdjek aggódni?

- Mondanám, hogy Natasha nagylány, de Katarzisnak biztosan nem a kedvenc embere jelenleg, úgyhogy lehet nem ártana utána járni a dolognak – gondolkodott hangosan Lily. – Tudod, hogy hol találkoztak?

- Igen.

- Akkor nézz rá, biztos, ami biztos – bólintott Lily. – De te ne menj egyedül, vidd magaddal Avery-t és Stan-t is.

Amint kimentek az ajtón, egy hollóálarcos árnyék is kivette őket, aki eddig a függöny takarásában rejtőzött.

- Mindenhol ott vannak – csóválta a fejét Matthew. – Múltkor szóltam az egyiküknek, hogy vacsorázzon velünk, de úgy tűnt, mintha meg sem hallotta volna.

- Azt hiszem, nekik más a normális, mint nekünk – vont vállat Lily a konyhapultnak dőlve. – Pedig azért mi sem vagyunk teljesen átlagosak...

Matthew halkan elnevette magát.

- Tényleg nem. De akkor is, nem érzem magam túl jól, hogy mindenhova követnek.

- Igazából nem téged követnek, hanem Avery-t – javította ki Lily és oldalra simított egy, a férfi homlokába hulló sötétszőke hajtincset.

- Mert az sokkal jobb – dünnyögte válaszul Matthew. – Hogy fog így valaha normális életet élni? Nem járhatnak mindig a nyomában. Én legalább már megbarátkoztam a paranoiával, de ő még fiatal és ráadásul nincs is szokva a helyzethez... És még mindig nem tudja használni a képességét.

- Ha zavarni fogja, elküldi őket, ezt elhiheted... Biztonsági szempontból azonban nem hátrány, ha egy fiatal nőt őrangyalként követ és bármi áron megvédene egy csapat férfi...

- Borzasztó, hogy ilyen dolgokat is számításba kell már venni – sóhajtott Matthew, átkarolva a feleségét. – Csak nekem van olyan érzésem, hogy közelítünk a végéhez?

- A Kamuflázs-korszak végéhez, talán – bólintott Lily és csókot nyomott a férfi arcára. – De azzal még semmi nem ér véget...

- Oké, de akkor is... Semmi sem lesz már ugyanolyan utána.

- És ez így rendben is van...

- ... Természetesen, szinte bármit megadnék azért, hogy végre nyugodtan élhessünk, de közben meg nem tudok nem gondolni arra, hogy mennyi minden meg fog változni, ha végre legyőzzük Kamuflázst...

- Jajj, fogd már be – nyögött fel Lily és a férfi nyakát átkarolva magához húzta, aki nem bánta kifejezetten, hogy pesszimista gondolatai helyett a feleségére fordíthatja figyelmét.

- Igazán bocs a zavarásért – morogta mögöttük egy ismeretlen hang, mire meglepetten fordultak meg.

Meglepő módon Matthew szedte össze magát hamarabb.

- Nadragulyához van szerencsénk, ha nem tévedek.

- Ó, valóban, mi még hivatalosan nem is találkoztunk – csettintett Nadragulya.

- Nem, de maga követett minket a nászutunk alatt, nem igaz? – fonta össze karját a mellkasán Lily.

- Végig tiszteletben tartottam a magánszférájukat – emelte fel a kezét védekezően a férfi. – Viszont most, hogy ezen túljutottunk, csevegjünk el kicsit, rendben?

- Van más választásunk? – húzta fel a szemöldökét Matthew.

- Nem kifejezetten – vont vállat Nadragulya, majd kissé közelebb lépett és már-már bizalmaskodó hangmenet ütött meg. – Ugyanis nálunk van Esőcsepp.

Matthew kissé elsápadt, de nem ingott meg.

- Mit akar tőlünk?

- Magától semmit, dr. Frances – közölte a férfi. – A nejétől ellenben annál inkább. Hallottam a Krafttól a hírét és nos... igénybe venném a hatékonyságát.

- Fogalma sincs, hogy ki vagyok, igaz? – érdeklődött nyugodtan Lily, miközben óvatosan hátrált az asztal felé, ahol egy nem kifejezetten éles, de azért használható kés hevert.

- Ó, dehogynem – duruzsolt negédesen Nadragulya. – Bár a Nightmare-hez valójában nincs köze, mégis fontos szerepet játszik, már az elejétől kezdve. Tudják, hogy elárultam Kamuflázst?

- Nem, ez igazából új – felelt Matthew és gyors pillantást vetett arra a fiókra, ahol a pisztolyát tárolta. – Azt hittem, maga az egyik leghűségesebb csatlósa. Mi történt?

- Az, hogy nem szeretek a vesztes oldalon állni.

- Tehát úgy gondolja, hogy Kamuflázs veszíteni fog? – szaladt fel a férfi szemöldöke egészen a haja tövéig.

Nadragulya tekintetén felismerhetetlen érzelem suhant át.

- Talán. Azonban, ha ez vigasztalja magukat, azt sem gondolom, hogy maguk győzni fognak.

Egy hosszú percig csend honolt a Frances-ház konyhájában.

- Kérdés, hogy mit ért győzelem alatt – szólalt meg végül Lily.

Nadragulya elismerő pillantást vetett rá.

- Nem csak csinos, de okos is.

- Mit akar tőlem? – emelte fel a hangját a nő, az asztalhoz érve pedig ujjai a kissé tompa késre fonódtak.

- Bármilyen meglepő, de segíteni jöttem.

Matthew összevonta a szemöldökét.

- Ne haragudjon, de ezt nehezen hisszük el.

- Ne húzzák már az időt – ingatta a fejét Nadragulya. – Röviden összefoglalva az Kamuflázs primitív, unalmas és ostoba terve, hogy Lily-vel akarja zsarolni Brannan-t.

- Nos, ez tényleg nem túl kreatív – köhintett Matthew, de közben gyors pillantást váltott a nővel. – És maga ezt miért is mondja el most nekünk...?

- Mert Dylan hamarosan ideér – tekintett karórájára a férfi.

- Dylan?

- Ő az egyetlen, akiben a vén boszorkány megbízik – legyintett Nadragulya. – Lily, remélem, valóban felér a hírnevéhez és el tud bánni vele. Matthew, magára máshol van szükségem.

- Szüksége...? És mégis miből gondolja, hogy segíteni fogok?

- Onnan, hogy csak maga alkalmas a feladatra és ez talán jelent valamit – mosolyodott el gonoszul a férfi. – Nos, jön vagy sem?