Hulla fáradtan, és megviselten léptem át a szentély küszöbét. Fogalmam sem volt, hogy mégis, hogyan viszonyuljak ezek után a doktorhoz. Már biztos elfelejtette. Legalábbis, ezt próbáltam bemesélni magamnak, de a doktor sosem felejt. Nyúzottan dőltem le az ágyamra, a gondolataimmal együtt.  Átkoztam magamat, a napomat, az álmomat, mindent ami csak élt és mozgott. Kezeimmel szemeimet masszíroztam, és igyekeztem kitörölni, az aznap emlékeit. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy mindent képes legyek egyszerre átgondolni. Nem akartam visszagondolni arra, hogy mit, mikor és miért rontottam el. Felkaptam táskámat, és kihalásztam belőle a szent könyvet, majd egy nagyot nyelve kiléptem az ajtón. Folyamatosan azt lestem, hogy mikor futok össze a doktorral, vagy Wonggal, de hál' isten ez nem következett be. Amikor a Kamar Taj könyvtárába értem, minden egyes helyet végignéztem, de a kínai mágust sehol sem leltem. Az addig visszatartott levegőmet kifújva, mentem a nagy mágiával bíró könyvek sorába. Visszahelyeztem a könyvet a helyére.
Hogy rájöttem e valamire? Megtudtam, hogy miért vannak ilyen álmaim?
Nem.
Semmit sem értem el a könyvvel, csak még több félelmet váltott ki belőlem. Ott és akkor éreztem, hogy beszélnem kell Stephennel. Ez már nem tűrt halasztást. Elhatározva magamat, siettem vissza a New Yorki szentélybe. Minden egyes szobát és sarkot átkutattam, viszont a doktor kilétére nem leltem rá. Kicsit idegesen szeltem át másodjára is a szentélyt. Mintha mindenki felszívódott volna aznap este. Leültem a bejárati ajtó előtti legalsó lépcsőfokra, és arcomat kezeimbe temettem. Valami belül összekuszálódott bennem. Eluralkodott a káosz, és éreztem, hogy könnyeim utat törnek maguknak. Nem akartam sírni. Utáltam sírni...gyengének és sebezhetőnek éreztem akkor magamat, de a sok stressz, és az a rengeteg minden, ami történet, így szakadt ki belőlem. Arcomat törölgetve ültem egyedül a lépcsőn.
– Fiúk miatt, sosem szabad sírni! - Mikor meghallottam a hangot, hirtelen felkaptam a fejemet. Körülnéztem, de egy árva lélek sem volt rajtam kívül a helyiségben. Megijedtem, azt hittem, hogy képzelődök, de ez a hang nagyon tiszta volt. Egy nő hangját véltem felismerni a magasabb hanglejtésekben. - Használd a gyűrűdet, Raven!
Egyből felkeltem a lépcsőröl, és körbe körbe forogtam, a hang tulajdonosát keresve.
– Ez nagyon nem vicces! - nyögtem ki végül. Magabiztosnak akartam tűnni, de hangom megremegett.
– Használd a gyűrűdet! - suttogta. - Kövesd a hangomat, és nyisd meg az átjárót!
– Mégis hova? - kérdeztem értetlenül. Ez is biztos, csak egy agyament álom. Legalábbis én ezt gondoltam.
– A sötétségbe.
Szemeimet forgattam. Nem elég, hogy egyszer álmodtam a sötétségről, még egyszer kell? Miért nem lehet leszállni rólam?
– Miért tenném?
– Én tudok neked segíteni Raven, csak nyisd meg az átjárót!
Ha ez egy álom nem lehet belőle gond. És mi van akkor, ha mégsem az? Ha valamilyen sötét energiát, vagy lényt a világra szabadítok?
Vacilláltam. Na Raven, most dönts jól. Végül felhúzva gyűrűmet, megpróbáltam megnyitni a kaput. Első próbálkozásom kudarcba fulladt, majd a második, és a harmadik is.
– Ez reménytelen! - sóhajtottam fel.
– Nem csak látni kell, hanem érezni is. - felelte a hang. - Ügyes vagy!
Feltartottam magam elé kezemet, melyen a gyűrű volt, a másikkal pedig körkörös mozdulatokat végeztem. Sikerült megnyitom az átjárót, viszont az, amit a túl oldalon láttam, elrettentett. Sötétség borított be mindent. Haboztam, nem akartam belépni. Meglepetésemre egy kéz nyúlt ki a túloldalról, amit egy sárga anyag fedett.
– Fogd meg a kezemet.
– Miért bíznék benned? - kérdeztem.
– Nem kell megbíznod bennem, csak higgy a lehetetlenben!
Megfogtam a kezét, és egyből berántott engem a sötétségbe. A kapu bezárult mögöttem, és ezek után semmit sem láttam. A sötétséget egyből átvette a fény ragyogása, ami majdnem kiégette a  retinámat. Felszisszenve kaptam szemeimhez kezemet. A gyorsan történő fényváltozás miatt, egy kis ideig csak homályosan láttam. Mikor már viszonylag kitisztult előttem minden, felnéztem. Egy csuklyás alak állt előttem. Ruhája hasonló volt, mint a doktoré, csak ennek színe sárga volt, és sokkal kényelmesebbnek tűnt az anyaga, melyből készült. Kezeivel a csuklyájához nyúlt, és hátradobva azt, felfedte előttem kilétét. Egy nő állt velem szemben. Nem lehetett több negyvennél. Haja helyén, csak egy sima bőrfelület volt, arca pedig kicsit csontosan mutatkozott meg előttem.
– Ki maga? - kérdeztem értetlenül, a nőre meredve.
– Szóval Strange, nem mesélt neked rólam?
A meglepettség hirtelen ütött szíven, amint megismertem a - számomra csak régi történetekből hallott - nőt.
– Maga az Ősmágus? Maga az, aki tanította a doktort? De hisz maga halott! Ez lehetetlen, maga nem él! Mindez, hogy lehetséges? - akadtam ki, miközben a nőre meredtem.
– Igen meghaltam, de attól még, hogy nem szerepelek a mindennapjaitokban, én mindig ott vagyok. Minden egyes léptedről tudok, azóta, hogy megjelentél a szentélyben azon az estén.
– Szóval kémkedik utánam? - értelmeztem mondanivalóját, amire csak egy vállrándítás volt a válasza. Engem kémlelt hatalmas szemeivel, és közben a kezében lévő legyezővel babrált. Annyi kérdés merült fel bennem akkor, mégsem jött ki a torkomon egy hang sem.
– Raven, beszélned kell Stephennel! - kezdett bele. - Mindent el kell mondanod neki az álomról, amíg még nem késő! Az univerzum hatalmas veszélyben van! Már közeledik...
– Mégis miről beszél? Miért van veszélyben az univerzum, és ki közeledik? És mégis, honnan tud az álmaimról? - ráncoltam a szemöldökömet, és karjaimat keresztbe tettem.
– Az álmaid, nem véletlenül annyira valósághűek. Mindenről tudatod kell Stranget. Rólam viszont nem beszélhetsz.
– Ez csodás, és miért hinne nekem? - mintha meg sem hallotta volna kérdésemet, folytatta.
– A végtelen kövek nincsenek biztonságban. Az univerzumnak vége, ha nem cselekedtek. Egyedül csak a te erőddel tudjátok elpusztítani! Ha nem igyekeztek, mindennek vége. Csak te vagy képes megállítani őt! - Annyira gyorsan történt minden, fel sem fogtam a nő szavait, csak pusztán egy kérdést voltam képes kinyögni.
– De mégis kit?
– Thanost.
Nem volt időm több kérdést feltenni, mert amint a nő kimondta azt a rejtélyes nevet, egyből átvette elmémet a sötétség. A fájdalom bele nyílalt az agyamba, és villámgyorsan szétterjedt az egész testemben. A mágus képe, már csak egy homályos foszlány volt előttem.
Egy mondatot hallottam, újra és újra ismétlődni:
Közeledik, Thanos közeledik...