Beérve a terembe vettem észre, hogy senki sem tartózkodik ott.
– Mi a... - nyíltak tágra szemeim.
– Mr. Martinez beteg, és elmaradt az első órája. - hallatszott mögöttem egy hang, amire megfordultam.
Egy barna szempár, és egy ugyan olyan színű kusza haj. Egy kedves mosoly, és a jól megszokott, kockák által viselt ruha. Nos, Peter Parker. Már vagy két éve jártam vele spanyolra, de csak néha váltottunk pár szót. Ebből látszik, hogy nem igazán figyeltem a sulis környezetemre. Mindenki furának tartott, és antiszociálisnak. Ha jobban bele gondolok, Amelián kívül más nem is állt velem szóba. Nekem sosem hiányzott az iskolai életben a rivaldafény, vagy a népszerűség. Nem voltam én Betty Brant, vagy esetleg Mary Jane, akik a suli menő lányai voltak. Ez csak úgyis egy iskola volt. Nem az számított, hogy a mércén hova tartoztál, az számított igazán, hogy legyenek terveid, és elérd a céljaidat. Miután leérettségizünk, úgysem fogunk találkozni egymással, vagyis kicsi az esély rá.
– Szia Peter. Mi a helyzet? - kérdeztem, bár nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék.
– Nem sok. - rántotta meg a vállait. - Van kedved segíteni? - kérdezte.
– Miben? - ráncoltam a szemöldökeimet.
– Lenne egy fizika példa, amit meg kéne oldani, de nekem nem igazán megy. - mondta egyszerűen.
– Hogy micsoda? - nevettem. - A nagy fizikás srácnak nem megy a fizika? Mi van veled, Peter Parker?
– Persze nem muszáj, ha nem akarod...
– De, szívesen segítek. - feleltem mosolyogva.
– Ma délután jó? - kérdezte.
– Persze, lehet kicsit kések, de megoldom. - mondtam. - Háromkor a könyvtárban?
– Szuper! Oké, rendben! Akkor a könyvtárban!
A fizikás fiúnak teljesen biztos, hogy volt valami más szándéka is. Miért pont engem kérne meg, hogy segítsek neki? Pont neki? Mindegy is, a lényeg, hogy valahogy ki kellett szöknöm az elzárásról. Ötig mindenképp vissza kellett érnem a szentélybe, mivel a doktornak aznap valami dolga volt, amiben segítenem kellett neki. Persze nem kötötte az orromra, hogy mi is pontosan a teendő, de reménykedtem benne, hogy majd csak felvilágosít.

✧

A suli egy eldugott szegletében ülve, olvasgattam a más dimenziókról szóló könyvet, amit a doktor nyomott még előző nap a kezembe. Ha már úgyis elmaradt egy órám, akkor kihasználtam. Kicsit gyakoroltam elméletben, ha per pillanat gyakorlatban nem tehettem.
A könyvet elnézve, tényleg nem volt olyan bonyolult, az egyik ismeretlen dimenzióból a másikba jutni. Viszont csak annyi problémám adódott, hogy akkoriban máshol járnak a gondolataim. Furcsa érzéseim voltak. Mindig volt egy olyan hullám, ami azt jelzi, hogy veszély közeleg. Fogalmam sincs, hogy beképzeltem e, vagy tényleg közelgett valami. Talán beszélnem kéne a doktorral. - gondoltam magamban, de gyorsan el is vetettem az ötletet. Vele nem mindig olyan egyszerű megtalálni a fonalat. Gondolataimból - aznap már másodszorra is - Amelia rántott vissza a való világba:
– Te meg mit csinálsz? - kérdezte.
– Minek tűnik? - kérdeztem vissza.
– Le ne harapd a fejemet! Van valami baj?
Csak megráztam a fejemet. Felálltam és a - még - néptelen folyóson, elkezdtünk sétálni a matek terem felé.
– Remélem, hogy Mr. Sangnak ma jó napja van. - jegyeztem meg, mikor megláttam a tanárunkat bejönni az ajtón.
– Hát, nem tűnik boldognak.
És nem is volt boldog. Egy újabb hármassal lett gazdagabb a napló. Gratula Raven. Valamiért ezek a "normális" tantárgyak, sosem voltak annyira élvezetesek számomra. A varázslással sokkal jobban kibékültem, mint például egy dög unalmas matek órával, Mr. Sang társaságában.
– Én ezt nem értem! - kezdett bele ismét barátnőm. Valamiért tudtam, hogy ismét jön a jól megszokott monológja. És lássatok csodát, tényleg bejött a tippem. - A mágikus könyveket, meg még isten tudja miket, kívülről fújod, de matekból mindig hármast kapsz! Meg így nagyjából minden tantárgyból!
– Tudod, mindenki ahhoz ért a legjobban, amihez kedve is van!
– Ne kezd már megint ezt, Raven! Pontosan jól tudod, hogy nekem nincs választásom!
– Pedig lehetne, ha kicsit a sarkadra állnál!
Egy szemforgatás volt erre a válasz, mint mindig. Amelianak jól tudtam, hogy nem volt egyszerű az élete. De néha kicsit túlságosan is komolyan vette a dolgokat. Számára érthetetlen volt, hogy az én agyammal, hogy nem vagyok képes kitűnő lenni. Igazából, nekem nem ez volt a célom az életben. Míg neki - vagyis számára - egy sikeres jövőt terveztek el a normális emberek körében, addig nekem azokat az embereket, és az univerzumot kellett megmentenem a képességemmel. Sosem hencegtem az erőmmel, sőt még ügyesen titkoltam is.
– Ráérsz ma? - kérdezte Amelia, miközben ismét a szekrényekhez sétáltunk.
– Nem, sajnos dolgom van.
– Ja tényleg, büntire kell menned...
– Nem egészen... - motyogtam alig érthetően.
– Rav, ne már! Ugye nem akarod ellógni? - kérdezte megint tudálékosan.
– Micsoda? Én ellógni? Nem, dehogy. - hazudtam. - Nyugi elmegyek. - mondtam. Csak éppenséggel nem a büntibe.