Ma ismét a Tolvajok!-ból szeretnék bemutatni nektek egy figurát, már csak azért is, mert írtam egy novellát róla és Taugaláról.

Pár szó Sargonról: A fickó egy talpig becsületes rendőr felügyelő Sebrosetto városában. Az ő feladata lenne előkeríteni Etienne Alota-Garant, az eltűnt bonil úrfit élve... vagy holtan. Ám ő igazi hősi igazságosztóként elsősorban azon munkálkodik, hogy kiderítse, ki és miért tört az Alota-Garanok életére. Ennek pedig meg is lesz a böjtje.

Az ő megrajzolása közel sem ment olyan gördülékenyen mint Taugaláé vagy Artfulé. Valószínűleg azért, mert benne igazából (külsőleg), nincs semmi extra. Egy tök normális pasas, különösebb jellegzetesség nélkül. Olyan tipikus sebrosettói: sötét bőr, fekete haj, barna szem, határozott állkapocs ív és kicsit szélesebb orr. Szóval szenvedtem vele, mint a kutya, hogy elcsípjem azt, amitől Sargon olyan sargonos.

Mivel leírás konkrétan nincs róla sem a regényben, sem a novellában, egy olyan részletet biggyesztek ide nektek az első regénybeli felbukkanásából, ami árulkodik a jelleméről:

„- Engedd ide hozzám egy kicsit a gyereket! - Sargon figyelmét nem kerülte el, ahogy az a fiú bámult az asztalán heverő tőrre. Persze, azonnal elkapta a pillantását, mikor ő rászólt Abydosra, de attól még jól megnézte magának a díszes fegyvert. Nem a tolvajok kíváncsiságával, nem azért mert nem látott még tőrt közelről. A fiú szemében felismerés csillant. - Azért az ajtókra figyelj - tanácsolta a járőrnek, aki a kérésére rögtön elengedte a kis tolvaj karját, és kicsit hátrébb húzódott, de ugrásra készen méregette a kölyköt.

- Nem most látod először, ugye? - kérdezte Sargon a tőrre mutatva, de a fiú csak szeppenten hallgatott. - Ne félj! Nincs semmi baj. Lopáson kaptak, igaz?

- Igaz - suttogta a fiú rekedten, aztán villámgyorsan hadarni kezdett. - De csak egy erszényt, és csak a Kőfej miatt, és rögtön odaadtam neki - bökött Abydosra -, és nem is akarok visszamenni a rejtekhelyre. Csak a bátyámat akarom, és nem is fogok soha többé lopni...

- Jól van, fiam, lassabban - szakította félbe a szóáradatot Sargon, miközben felállt a székből, és megkerülte az asztalt, hogy a fiúhoz léphessen. - Gyere, foglalj helyet!

Finoman tette a kezét a kölyök vállára, és kedvesen kísérte oda a székhez. Ő maga nem ült le, csak az asztalnak támaszkodott. A fiú összeszorított szájjal bámulta a tőrt. Még csak nem is pislogott, Sargon pedig ezen az octanon először szerencsésnek érezte magát. A kölyök tudott valamit.

- Kezdjük az elején. Én Sargon Enusat felügyelő vagyok. Téged hogy hívnak?"

Szóval ő ilyen. És ezt (meg az árnyoldalait, testi-lelki fájdalmait) próbáltam rajzba önteni. Most így sikerült:

Nem vagyok vele 100%-ig elégedett, de talán nem lett olyan rossz. És persze a színezéssel is próbálkozgatok, továbbra is.

Bónuszként pedig az új novellából biggyesztek még ide egy kis részletet, hogy legyen mire várnotok ;)

„Az ajtó nyikorgására figyelt fel először. Az öreg sarokvasak kínlódó, elnyújtott csikordulására. Már ebből tudta, hogy nem Abydos tért vissza egy asztalon felejtett parancsért vagy más kelekótya balgaság miatt. Az ifjú folyvást rohant, és a házba is rendszerint úgy rontott be, mint a sivatagi vihar. Ám az ajtó ezúttal lassan nyílt, és a kapitány a durva nyikorgás után könnyed, finom léptek surrogását hallotta. Lélegzete egy pillanatra elakadt, mert felismerni vélte a puha lépteket. Sokszor álmodott róluk bebörtönzése után, cellája sötétjében.

Lehunyt szemmel állt nappali szobája közepén, a tőle telhető legegyenesebb tartással, nyújtott karjait mellkasa előtt összeérintve. Épp a délelőttre előírt testedzésnek látott neki, és mint mindig, most is szédült az orvos által javasolt mozdulatsortól, ezért szinte biztosra vette, hogy a sarokvasak csikordulása és a léptek nesze sem valódi, csupán képzelete játéka. Aztán felcsendült a leány hangja:

- Enusat kapitány?

Az a lágy hang, amit évekkel ezelőtt, Hantas palotájában hallott utoljára.

A férfi karja lehanyatlott, térde megroggyant. Taugala nem lehetett itt..."