Aki még nem volt: Pukkancs, a Tolvajok! egyik legfontosabb figurája. Izgága, enyves kezű kis bajkeverő, akinek mégis aranyból van a szíve.

Nagyon régóta szerettem volna őt megrajzolni (kb. mióta belevágtam ebbe a rajzoskodásba), de igencsak meggyűlt a bajom a gyerekarcokkal. Na, de most ugrik a majom elásva! Talán megértem a kihívásra.

Úgy érzem, most elkaptam a figurát, és ha már itt a rajz, hozok pár Pukkancsos részletet (kedvcsinálónak – azoknak akik még nem vágtak bele a Tolvajok!-ba, és nosztalgiázásnak – mindenkinek, aki már olvasta).

„– Félsz? – kérdezte Kódorgó. Nem volt a hangjában se számonkérés, se gúny, Etienne mégis úgy érezte, hogy ezt rosszindulatból firtatja.

– Miért, te nem? – vágott vissza élesen, de Kódorgó csak vállat vont.

– Én nem félek – karattyolt közbe Pukkancs, próbálva oldani a feszültséget. – De mitől kéne félni?

Etienne elhűlve bámult a kisfiúra.

– Ő nem tudja?

– Mit nem tudok? Kódorgó! Mit nem tudok?

– Hogy mit ír a törvény - válaszolt Etienne Kódorgó helyett, aki megint csak bámult.

– Hát azt tényleg nem tudom, csak azt, hogy mit mond, de csak azért, mert eszem ágában sincs megtanulni olvasni, és Kódorgó megígérte, hogyha nem akarok, akkor nem kell.

– És tényleg nem félsz? – kérdezte Etienne kétkedve, Pukkancs pedig büszkén kihúzta magát.

– Én aztán nem.

– És ha elkapnak?

Pukkancs éretlenül húzta össze a szemöldökét.

– Ha elkapnak? Úgy kell csinálni, hogy ne vegyék észre. Akkor nem kapnak el.

– Áh. Persze, erre nem gondoltam.

A gyerek nem értette az iróniát, ezért elégedetten elmosolyodott, Etienne pedig kényszeredetten viszonozta. Akármekkora rohadék is volt Kódorgó, Pukkancsot nem hibáztathatta érte. És Pukkancs kedves kölyöknek tűnt.”

Kedves, naiv kis Pukkancs. Hát persze, hogy van olyan alkalom, amikor őt is elkapják. 😅

„– Nem most látod először, ugye? - kérdezte Sargon a tőrre mutatva, de a fiú csak szeppenten hallgatott. – Ne félj! Nincs semmi baj. Lopáson kaptak, igaz?

– Igaz – suttogta a fiú rekedten, aztán villámgyorsan hadarni kezdett. - De csak egy erszényt, és csak a Kőfej miatt, és rögtön odaadtam neki - bökött Abydosra -, és nem is akarok visszamenni a rejtekhelyre. Csak a bátyámat akarom, és nem is fogok soha többé lopni...

– Jól van, fiam, lassabban - szakította félbe a szóáradatot Sargon, miközben felállt a székből, és megkerülte az asztalt, hogy a fiúhoz léphessen. – Gyere, foglalj helyet!

Finoman tette a kezét a kölyök vállára, és kedvesen kísérte oda a székhez. Ő maga nem ült le, csak az asztalnak támaszkodott. A fiú összeszorított szájjal bámulta a tőrt. Még csak nem is pislogott, Sargon pedig ezen az octanon először szerencsésnek érezte magát. A kölyök tudott valamit.

– Kezdjük az elején. Én Sargon Enusat felügyelő vagyok. Téged hogy hívnak?

– Pukkancsnak – mondta a fiú, miközben még mindig megbabonázva meredt a bonil fegyverre.

– Örvendek a szerencsének, Pukkancs! – nyújtott kezet a kölyöknek, aki erőnek erejével elszakította tekintetét a tőrről és sután elfogadta a felé nyújtott jobbot. Apró, puha bőrű keze volt, mint a gyerekeknek általában.

– Tudod, Pukkancs, én egy nagyon fontos ügyön dolgozom már hónapok óta.

– Nem tudtam, Enusat úr – mondta őszinte, tiszta tekintettel a fiúcska, Sargon pedig bátorítóan elmosolyodott.

– Azzal bíztak meg, hogy kerítsem elő Etienne Alota-Garant. Biztosan hallottál már róla.

– Az ő képe van a hirdetőkön?

– Igen. Az ő képe van a hirdetőkön. És tudod, hogy mi van a képek alá írva?

– Nem. Nem tudok olvasni.

– Az áll ott, hogy száz arany üti a markát a nyomravezetőnek.

Pukkancs szemei egy kissé elkerekedtek.

– Az rengeteg pénz!

– Bizony ám!

– És senki sem látta?

– Senki.

– Ilyen sok aranyért sem?

– Ilyen sok aranyért sem. Különös nemde?

– De – mondta a fiú, miközben visszafordította a fejét az asztal felé, és megint a tőrt bámulta.

– Az is jutalmat kap, aki bármilyen hírt tud mondani erről a tőrről.

– Aha.

– Te tudsz valamit róla?

– Nem.

Sargon csalódottan sóhajtott.

– De láttad már korábban.

– Nem.

– Gemre! Ne hazudj nekem, Pukkancs! - A kölyök hátrahőkölt hirtelen mozdulattól, és riadtan megmarkolta a szék karfáját, de egyetlen szót sem nyögött ki. – Úgy bámulod, hogy majd kiesik a szemed.

– Mert... mert nagyon szép kés, Enusat úr.

– Miért hazudsz nekem, fiacskám?

– Nem hazudok. Miből veszi a felügyelő úr, hogy hazudok? Azt is meg mertem mondani, hogy loptam, szóval egy vasam sincs. Nagy bolondság lenne hazudni, mikor jutalom is járna érte – kezdett megint bősz hadarásba a kölyök, Sargon pedig fáradtan megdörzsölte a halántékát.”

Azt hiszem, ezzel a rajzocskával már egészen elégedett vagyok. Remélem, ti is láttok benne valami pukkancsosat, és azt, hogy sikerült megszerettetnetem veletek a kis hőst.

(Utolsó kis részlet, amiben Pukkancs remekel, ezúttal a második kötetből:)

„Erőt vett magán, és bátyjával összekapaszkodva araszolt előre a beláthatatlan sivatagban. Lépni és lélegezni... nem gondolni... De piszok nehéz volt nem gondolni arra, hogy mennyire fáj a feje. Tudta, hogy a szomjúságtól, ahogy azt is, hogy az őket körüllengő, ecetre emlékeztető szag semmi jót nem jelent. Szomjan fognak halni... előbb, mint éhen... vagy betemeti őket a homok... Igen. Valószínűleg eltemetődnek, aztán előbb szomjan, majd éhen halnak.

Ahogy Kódorgó léptei nehezedtek, tudta, hogy vége. Tudta, hogy a szél nem fog elcsitulni, hanem csak hízik és hízik, amíg el nem sodorja őket a közeledő homokvihar. Amíg bátyja egyenletesen lépdelt, addig bízott, de mikor botorkálásra váltott, tudta, hogy ennyi. Meg kellett volna halniuk. Ha nem lelnek rá az oszlopra, akkor ott vesztek volna.

Az oszlop magányosan állt a semmi közepén, mint valami lombját vesztett, villámsújtotta fa.

Pukkancs elengedte bátyja hátán a tunika vékony anyagát, amibe eddig kapaszkodott, és két kézzel leárnyékolta a szemét. Hunyorogva bámult az égre meredő csonkra, amiről az egyre vadabbul kavargó homokörvényektől képtelen volt megmondani, hogy micsoda lehet. Szerette volna, hogy fa legyen. Az azt jelentette volna, hogy vízhez juthatnak, és ha elég mélyre ásnak, akkor a vihart is átvészelhetnék a gyökerei között. Így nem csoda, hogy lemondó sóhaj szakadt fel belőle, mikor kiderült, hogy csak egy ósdi kőoszlop. Nem csak ő, a barazanos banda is csalódottnak tűnt. Biztosan ők is egy fát reméltek vagy óriáskaktuszt. Esetleg egy olyan építményt, aminek az árnyékában meghúzhatják magukat[...]

– Tudod, mi ez? – hebegte rekedten, mire bátyja tétován bólintott, Taugala kisasszony viszont (aki Máléhoz hasonlóan nem volt többé bonil, szóval kisasszony sem, csak Niru), szavakkal válaszolt.

– Ez a Bukottak Mementója[...]

Pukkancs a faragásokat nézte, ahogy mindenki más is. Volt ott minden: dicső, erős hátú alakok, büszke arcok, díszes lovas kocsik, málhát cipelő tevék, burjánzó kertek, halak, szárnyaló madarak, magasba csapó lángoszlop, hosszúlábú sáskák, leomló falak és rengeteg, rengeteg írás. Olyan betűképek, amilyeneket Niru mutatott neki még Sebrosettóban.

A kisfiú szája elnyílt, szemei kikerekedtek, és már nem is zavarta a gomolygó homok. Az örvénylő szemek között a kőminták mintha megelevenedtek volna. Az arcok elmozdultak, a tevék felbőgtek, a madarak csőre összecsattant és sáskaraj zúgott. Zúgott... vibrált... az oszlop suttogott, épp mint az a pajzs az Északi Kapunál. Nem, nem úgy... ezekben a szavakban sötét él rezgett. Oti... I'quon... V'chi... Yoqo... Oto... Szólt, ismétlődött, majd eggyé olvadt, mint valami bűvös ige: otiquon'chi yoqoto.

– Otiquon'chi yoqoto... otiquon'chi yoqoto... otiquon'chi yoqoto - Pukkancs önkéntelenül kezdte ismételgetni a sírkőre emlékeztető csonk sustorgó igéjét. Nem gondolkodott, mivel nem volt min. Ez a különös, minden tagját elöntő meleg, nem is meleg, hanem forró, izzó, sürgető érzés ismerős volt. Máskor is használta már. Már-már ismerősnek tűnt. Ezt kereste, ezt akarta, mikor Kódorgó arra biztatta, hogy varázsoljon. Most itt volt. Az erei mélyén, a fejében és a szeme mögött is lüktetett. Ezt használta, mikor megszöktek a városból. És akkor is, mikor engedett a meglazult kődarab, és... igen... érezte máskor is... enyhe, gyengéd bizsergés volt, mikor Sebrosetto parkjai mellett osont el éjszakánként... Ettől zsibbadtak az ujjai a Quadratum pultjainál. Ettől... Gem... épp így bizsergett talpa alatt a talaj, mikor Niru azért a halott útonállóért imádkozott... Halott... Halál... Moronom... Morim... O'lim... Oti... Otiquon'chi yoqoto...

Megmozdult a föld... Nem. Csak a szél erősödött fel, leterítve és beterítve őket. Vagy legalábbis Kódorgó erősen remélte, hogy csak ennyi történt. És áldotta az isteneket egészen addig, amíg meg nem hallotta Pukkancs egyre erősödő motyogását.

– Pukkancs! – szólította hiába. Öccse egyszerűen felült, és előre-hátra hintázva folytatta a kántálást.

Kódorgó villámgyorsan előhúzta jobb zsebéből a kis kötegnyi madzagot, amit évek óta magánál hordott, és szabad kezével kitapogatta Niru ruhájának érdes anyagát, akit épp mellette vert le a lábáról a szél... vagy Pukkancs varázslata. Fel sem nézve, szűkre húzott szemréssel hurkolta a madzagot előbb a lány, majd a saját csuklójára és kúszott el Pukkancsig.

– Elég! Elég már! Gyere! – rázta meg a kisfiút, de az csak kántált tovább fennakadt szemekkel. – Ó, a picsába! – nyögte a csavargó, miközben magához kötötte öccse kezét is, és Málét szólongatva az oszlophoz mászott.”