Ez egy kicsit olyan 'Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?' helyzet.

Mivel kicsit borongós, és eléggé hó nélküli ez a tél, gyakrabban érzem magam padlón, mint szárnyalósan. Egy ilyen egyáltalán nem szárnyalós nap ihlette ezt a képet és a hozzátartozó verset is. Bár nyilván, a kép elkészítése több időt vett igénybe, mint pár sor lefirkantása. De a lényeg, hogy fogadjátok szeretettel a Pengő Szivárvány első verzióját 🌈

Szivárványba kapaszkodva,
Opálos szemmel bámulom az eget.
Érthetetlen.
Miért nem engedem el?

Karomban az ín már feszül,
vállamon egy görcs szörny ül.
Ujjaimba ezerszín drót vág.
Nem bírom tovább!

El kéne engedni...
Vagy inkább tépni, szaggatni!
Puha, vak sötétbe zuhanni,
Üresen bongó, néma dalra ringatózva.

Elengedném, ha engedne.
Ha szikrázó szalagja
Nem ölelné selymesen
Utolsó, körömszakadtáig kapaszkodó ujjbegyem.

Ha vibráló színei nem égnének retinámba.
Ha kósza szálai tétova ecsetet formálva
Nem festenének reményszikrákkal pettyezett,
Csalfa képeket a bús égbolt peremére.

Nézem, mert muszáj
Tátott szívvel bámulni az illékony csodát,
És csimpaszkodni, akárcsak egyetlen körömmel a
Pengő Szivárványba.

Kapaszkodni, míg az Akarat összetartja a szálakat.
Mert a húr végül úgyis elpattan,
Hogy színes gyöngyeit csörögve szórja szét,
És végre hagyja, hogy elnyeljen a Mély.