A sorozat utolsó darabja: Kódorgó. És erre igazán büszke vagyok. Azt hiszem, sokkal jobban sikerült, mint a januári próbálkozásom.

Kódorgó ötlete indította el útján az egész Tolvajok!-at, ahogy ezt a kis mini képsorozatot is, szóval tényként kezelem, hogy akaratlanul is kénytelen vezető pozíciót betölteni a „banda” élén. Ezért most két olyan részletet szeretnék megosztani veletek, ahol a négyes fogat minden tagja jelen van. (És csak mellékesként jegyzem meg, hogy nem mindig könnyű és szórakoztató mind a négyüket mozgatni egy-egy jeleneten belül. XD)

Kódorgó az első kötetben, mint határozott falkavezér:

„Taugala furcsa gurgulázó hangot hallatott, majd gyorsan összekuporodott az ablak alatt.

- Valaki jön.

És valóban. A gangos ház kapuján járőrök zörgettek.

- Eion büdös segglyukára - káromkodott Kódorgó, miközben gyorsan belenyúlt a mosdótálban poshadó zavaros vízbe, és elkezdte átmosni izzadságtól mocskos, karmolásokkal szabdalt arcát. - A kendőt! - sürgette Taugalát, aki a félelemtől kerekre tágult szemmel meredt maga elé, és közben arra gondolt, hogy nekik lőttek. De nem ez volt a legriasztóbb, hanem az, hogy Pukkancs még mindig kifejezéstelen arccal gubbasztott az ágyon, előre-hátra hintázva[...]

Taugala bénultan állt a szoba közepén, míg Kódorgó és Etienne fejvesztve rohangált a szobában. Macskamód mosakodtak egy kis lavórból és szinte úgy tépték le magukról az összeizzadt, hajszában elkoszolódott tunikáikat. A lány arca lángba borult, mivel a két fiú anyaszült meztelenül kapkodott az orra előtt.

- Az inget! Gyorsan!

- Még nyirkos.

- Nem számít, csak add már! A turbán?

- A gerendán lóg - mutatott fel Etienne, miután a csavargó felé hajított egy enyhén gyűrött inget, majd vörös köpenyéért nyúlt[...]

- Taugala! - A lány összerezzent, mikor Kódorgó ráförmedt. - Fogd már azt a kiba... - a suhanc, aki az ingét már felöltötte, de nadrág még nem volt rajta, a mondat közepén megköszörülte a torkát, és lejjebb húzta az idegenül buggyos inget, mint egy tunikát, hogy éke véletlenül se látszódhasson ki alóla. - Khm... a kendő... Fedd el a hajadat!

A bonil lány engedelmesen bólintott, és gyorsan a fejére terítette a lopott kendőt.

- Bejöhet? - kérdezte Etienne fojtott hangon miután betűrködte a ruhaként magára öltött trerath köpeny szabad végét az övébe, és felcsatolta a kardját.

- Reménykedjünk - vágta rá a tolvaj, miközben elkezdte felcsavarni a turbánját.

- Ha nem?

- Ablak.

- Pukkancs?

- Őt én, te Taugalát.

Taugala érezte, ahogy mérhetetlen zavarát lassan túlszárnyalja a pánik. Már az udvarról hallatszottak a fegyveres férfiak hangjai. Dörömbölve kopogtattak a földszinti lakások ajtajain. Meglepett, ingerült szóváltások. És ha ez nem lett volna elég, Kódorgó Etienne iránt érzett haragját, mintha elfújták volna. Etienne hangjából is eltűnt a dacos él, és kerekre nyílt szemekkel leste az idősebb fiú szavait, majd rutinosan, kérdés nélkül hajtotta végre minden utasítását.

- Fogd az erszényed!

- Megvan.

- Rejtsd Pukkancs belső zsebébe! Tedd át a másik ágyra, és le a saruval! Véres.

- A fasz...

Etienne idegesen tépte le magáról, és hajította be a zavaros vízzel teli lavórba a halott zsoldosok vérétől pettyes lábbelit, majd nyalábolta fel Pukkancsot, aki a nyüzsgés ellenére továbbra is tompa tekintettel, összekuporodva bámult maga elé. Taugalának elszorult a szíve valahányszor ránézett. Most is, ezért inkább félrekapta a tekintetét. Leginkább lefelé pislogott, mert Kódorgó még mindig azzal a furcsa turbánnal vesződött egy szál ingben. Így vette észre, hogy az ő cipője is vérfoltos, és nem csak a cipője. Egykor hófehér ruhája alsó szegélye arasznyira vörös foltos volt, sőt, feljebb is. Az agyonsújtott gárdisták vére egészen a melléig felfröccsent. A gaberán kénköves mélyére! Ha meglátják így, mit számít, hogy kendő fedi-e a fejét?

- Kódorgó... - hördült könnyes szemmel, két kézzel ruhájába markolva.

A járőrök léptei már a lépcsőn dobbantak.

Kódorgó ingerülten, félig felcsavart turbánban fordult a lány felé.

- Mi... - Ekkor neki is leesett. Nem is értette, hogy kerülhette el a figyelmét, hogy a leány ruháját is vér szennyezi. És nem volt több tiszta öltözetük Pukkancs Málétól örökölt tógáját, régi, lyuk hátán lyuk ingét és kopott térdű nadrágját leszámítva. De egyik sem lett volna jó a sudár lányra, hacsak... nem. Nem volt idejük. A lépcső recsegett a megtermett férfiak súlya alatt.

- Vedd le! - súgta sürgetően.

- De...

- Gyerünk már! Aztán bújj az ágyba! - intett a csavargó oda, ahol Pukkancs kuporgott, amíg Etienne át nem rakta a másikra. Az ágy felé, amire pont rálát az, aki be kíván lépni. Ha Kódorgó ajtót nyit, a járőrök őt fogják először megpillantani... ruhátlanul.

A lányt most már egyenesen fojtogatták a kétségbeesés könnyei. Ezt nem kívánhatják tőle!

- Gemre, tedd amit mond! - sziszegte dühösen Etienne is, aki már az ajtó mögé húzódott, méghozzá kivont karddal.

Taugala szerette volna szóvá tenni, hogy könnyű így felfegyverkezve morogni, hiszen nem neki kell közszemlére tenni a...

- Mozdulj, vagy mind meghalunk![...]

Zörgettek.

Kódorgó és Etienne kővé dermedt, sőt, még Pukkancs is felhagyott az előre-hátrahintázással. Taugala idegesen remegve lehajtotta a fejét, és előre rázta kócos fürtökbe gubancolódott haját, miközben lábbal berúgta a maradék ruhakupacot az ágy alá.

Ismét zörgettek. Hangosabban. Türelmetlenebbül.

- Csak egy pillanat! - kiáltott ki Kódorgó merev, szögletes mozdulatokkal az ajtó felé fordulva.

Taugala ügyetlenkedve a haja köré tekerte a kendőt, hátracsapta a tarkójára és hangosan dobogó szívvel az ágyba vetette magát. Mikor Kódorgó elhúzta a reteszt, ő szemérmesen magára vonta a takarót.

Kódorgó nem hitte, hogy sikerülhet egy ilyen ócska trükkel. A kénköves gaberánba! Minek vesződött a turbánnal? Inkább nadrágot kellett volna öltenie, hiszen mindegy! Amint belépnek tudni fogják. Még csak a kendőt sem kell leszedniük a lány fejéről, hogy rájöjjenek. A véres holmik a lavórban, Pukkancs, a felfegyverzett bonil... a francba! Így képtelenség megpucolni. Túl sokan vannak. A négy túl sok. Hárman is kockázatos, de így, hogy Pukkancs nincs magánál és ennyire alulöltözöttek, esélytelen. Eion büdös talpára! Így fogják végigvonszolni őket az utcán... Taugalát is!

Nem. Higgadj le! Bejöhet. Marlene Tarasev vagy, a tehetséges, egzotikus ékszerészsegéd. És ezek járőrök, nem zsoldosok. Csak ne kelts gyanút! Legyél Marlene! Találj ki valamit, miért nem jöhetnek be! Valami hihetőt... valami sefronit... Gem, te átkozott, ha vagy, segíts!

Az ifjú még akkor is lázasan gondolkodott, mikor a harmadik zörgetésre kényszeredetten kitárta az ajtót.”

És a második kötetben:

„Azt a faragványt próbálta kitapogatni, amin Kóbor ott hagyta a kése nyomát. A karcolásokat, amiket kölyökként órákon át nézett az isteneket és a bátyját átkozva. Nehezen találta meg, és mire meglett, tisztán értette Nikanuur szavait, aki mellette óbégatott az oszlopba kapaszkodva.

- Hol van!? Hol az az átokfajzat! A kölyök csinálja! Vasat bele, ha meglátjátok! Ez a fattyú műve... mind itt döglünk.

Kódorgó nem tudta tisztán kivenni a barazanos alakját, sőt senkiét sem, de azt látta, mikor a harcos felé lendült, épp mikor rálelt a vésetre. Nikanuur utána kapott, de csak a tunikája szegélyét érte, mert ő azonnal hátraugrott. Az anyag reccsenve szakadt, de egy pillanatig sem törődött vele, iszkolt ahogy bírt, a madzagnál fogva Nirut és Pukkancsot is magával rántva.

- Málé! - kiáltotta többször a viharba, fejben számolva a lépteit, amit bátyja megkopott üzenetétől tett meg a semmi felé[...]

Két kézzel kotorta a homokot, ahogy csak bírta. Hallotta Niru kétségbeesett zihálását, Pukkancs motyogását és Málé köhögésbe fulladó káromkodását is, de nem ettől állt tótágast a gyomra, hanem Nikanuur eszeveszett óbégatásától. A barazanos öccse vérét akarta... érthető módon, hiszen a szél már orkánként zúgott.

Itt kell lennie... itt... kell... tíz lépés volt... vagy nyolc? A nyolc jobb lenne... Nem... Kóbor sem hitt a hülye szent számban... kilenc... kilenc éves voltam, de tíz lépésre vájták... vagy nyolc... a franc!

Nem emlékezett. Sosem hitte, hogy visszatér ide, hát nem is gondolta, hogy fontos lehet bármi, amit...

- Mit keresünk? - kérdezte fojtott hangon Málé.

- Ponyvát.

Málé keze megállt, és Pukkancs kántálása is elhalt... vagy inkább köhögésbe fulladt, de Kódorgó Niruval együtt kapart tovább. A tolvaj értékelte, hogy a lány nem kérdez, csak teszi, amit kért, mert így is alig győzték. Amit félrekotort, a szél szinte azonnal visszahányta. Igazából nem hitt benne, hogy megtalálják, mert már az orráig sem látott. A világ sötéten kavargó örvénnyé változott, és csak lopva tudta kivenni hol Niru, hol Pukkancs alakját. Rendszerint akkor, mikor megrándult a csuklóján a zsinór, amivel magához kötötte társait, hogy el ne veszítse őket a viharban. Csak azért mélyesztette körmeit újra és újra a porba, mert nem akarta, nem bírta tétlenül várni, hogy még elevenen eltemesse a Jissnea. Aztán fájó, száraz ujjbegyei egyszer csak más, ellenállóbb anyagba ütköztek, mint a száraz homok... anyag... vászon... a régi sátruk oldala.

- Itt! Itt van. Segítsetek - súgta sürgetőn, miközben megrántotta a csuklójára hurkolt zsinórt.

A többiek közelebb másztak amennyire tudtak, és együtt próbálták tisztán tartani a ponyva közepét.

Nem volt idejük. Kódorgó már szinte közvetlenül a háta mögött hallotta a barazanosok lépteit... vagy maga mellett? A szél mindent eltorzított, de azt tudta, hogy át kell szakítania a vásznat... Eion faszára, bár meglett volna még a bicskája!

Hason kúszva túrt a homok alá, és próbálta megkeresni a cölöpöket, amikkel évekkel ezelőtt ékelték feszesre a ponyvát, de nem találta.

- Menj odébb! - kiáltotta hirtelen Málé, előhúzva a kardját, ő pedig gondolkodás nélkül arrébb gördült. Azt hitte, Málé látja a gottit, Nikanuurt vagy valamelyik másikat, és hogy végük, de nem.

Málé a megtisztított felület közepébe vágta fegyverét és végig hasította azt. Kódorgó kiengedte a tüdejében rekedt levegőt, miközben felnézett a fiúra, aki alig bírt állva maradni a kérlelhetetlen szélben.

- Ugorj! - intett a luk felé, attól tartva, hogy Málét elsodorja tőlük a szél, de barátja tétovázott. Nem mozdult... leblokkolt, mint oly sokszor, mikor lopni próbálta tanítani. De most nem pár garasról volt szó, hát elkapta a bokáját, és megrántotta, már amennyire erejéből telt. Bordái belesajdultak a hirtelen mozdulatba, de nem hagyhatta hátra a fiút. - Gyerünk már! Nem olyan mély!

Málé ugrott, ő pedig szinte azonnal követte, magával húzva Pukkancsot és Nirut is.”

Szóval ők az én kis botcsinálta hőseim.