Azt hiszem, Az Álomjáró és a Névtelen hajó a legrégebbi vállalható regényötletem. A megvalósítás a mai napig biceg, de akadnak benne hatalmas arcok. Mint például kitalált világom rettegett kalózkapitánya. Hidegvérű gyilkos (természetesen), és kicsit sem veti meg az erőszakot, ám a maga módján mégis empatikus és felvilágosult korának/környezetének elfogadott eszméihez képest.

Kamaszként megpróbáltam lerajzolni, de nem igazán sikerült megragadnom a lényét.

A történet végső verziójában Leva (a főhős), így írja körül a fickót első felbukkanásakor:

„Nem semmi pasasnak tűnt. A többséggel ellentétben fittyet hányt a kánikulára, és hosszú, vastagnak tűnő, éjkék zubbonyban meg térdig érő csizmában parádézott. Tuti, hogy imádta a feltűnést. Egyrészt, a zubbonyán annyi aranyozott rojt meg gomb villogott, hogy egy karácsonyfára is sok lett volna, másrészt hosszú szakállát és derékig érő koromfekete haját vékony tincsekbe fonva viselte, és minden fonat végén díszes kagylóhéj vagy csigaház fityegett. Igen, a szakállában is. Nem lehetett nem bámulni. Röhejes volt. Vagyis röhejesnek kellett volna lennie, valamiért mégsem nevetett senki, mikor végigtrappolt a mólón. Persze megbámulták. A kikötőben mindenki áldozott a jelenségnek egy kósza pillantást, de inkább csak lopva, mintha tartanának a nagyhangú, fonott fejű fickótól. Aláírom, elég őrültnek tűnt. Sötét szemeiben, mintha szikrák pattogtak volna...”

Mivel a múltkor megígértem, hogy rajzolásra adom a fejem, hajnalban, a gyerekszoba sarkában kucorogva megpróbáltam reprodukálni azt a régi rajzot. Ez lett belőle:

Valami tuti átkattant szülés után az agyamban, mert ez határozottan jobb lett, mint az a tizenkét évvel korábbi próbálkozás.

De színezni még mindig nem tudok. 🤣

Bár talán így is pattognak azok a sötét szikrák.