Egy facebookos poszt hatására szállt meg az ihlet, úgyhogy ez egy hirtelen felindulásból elkövetett skicc vagy mi.

A poszt arról érdeklődött, hogy kinek akad képe a története(i) galád gaztevőiről, mikor még nem voltak olyan galádok. Nekem rögtön Daniel és Jeff Artful kattant be az Álomjáró és Névtelenből. Mert hogy ők bizony nem született kalózok, csak... igen, megvan a maguk története, ami a kalózos korábbi verzióban szerepelt is, de ebben az utolsóban kivágásra ítéltem, mert nagyon hosszú, nem a hősre koncentrál, nem viszi előre a cselekményt, és a benne található infók is irrelevánsak a történet szempontjából.
De! Most megragadom a lehetőséget, és megosztom veletek ezt a kiollózott részletet, hátha azért páran kíváncsiak vagytok, hogy kallódtak el ennyire ezek az amúgy rendes családból származó kölykök.

A részlet eredetileg a crestmorimi pihenő alatt játszódott, ahol Jeff mesélte el a történetüket Levának egy éjjel, amikor egyikük sem tudott aludni, mert azon paráztak, hogy Jeff kislánya (Iza) nehogy lelógjon megint a kikötőbe tök egyedül.

„- Mi a francért kellett lelépnetek?

- Odelimből vagy Skiénából? - kérdezett vissza Jeff, majd mikor látta, hogy értetlenül bámulok, elvigyorodott, és leereszkedett a pálmafa tövébe.

- Mindkettő?

- Skiénából, mert elloptuk a flotta legújabb, egyedi építésű szkúnerjét... Odelimből meg egy rosszul sikerült játszma miatt.

- Milyen játszma?

- Kártya.

- Hm...

- Nem hiszed?

Jeff aggályos ráncai most egészen kisimultak. Csak a vidám szarkalábak hunyorogtak a szeme sarkában. Ha azt a játszmát nem is, ezt most egész biztosan élvezte.

- De... csak a részletek ismerete nélkül kicsit meredeken hangzik: tizennyolc éve nem jártatok a szülővárosotokban, mert rosszul sült el egy kártyaparti.

- Lehet jobb, ha az elejéről kezdem.

- Az sosem árt - mosolyodtam el én is.

- Hát jó... na... Dan... Daniel meg én... szóval, a szüleinknek közös fazekasműhelye volt. Apám és a néném korongoztak, anyám mázolta és díszítette, amit már kiégettek, Dan apja meg a vevőkről gondoskodott. A nővéreim többnyire az inasokkal dolgoztak együtt, kivéve Izabelt. Ő Dan apjának segített, amolyan titkárként. Szépen írt, ha a festés nem is ment neki jól. De mindegy is. A lényeg, hogy a műhely mellett ránk nem nagyon maradt idejük, de ezt nem is bántuk.

Dannek nincs testvére, és az apja nagyon keveset volt otthon, dajkát meg nem fogadott, mert hogy a néném meg anyám mellé minek. Csak hogy Dan már négyévesen is unta a műhelyet, és állandóan elcsavargott. Mindig engem küldtek utána... aztán persze én sem siettem vissza. Már azelőtt ismertük az összes környékbeli gyereket, mielőtt bedugtak volna minket az iskolapadba. Aztán onnan is mindig meglógtunk valahogy, bár nem magunktól.

Volt egy fiú a szomszéd utcában. Egy kajla fogú, szőke, sápadt kis mitugrász. Csak egy kicsivel volt ifjabb Dannél, de olyan alacsony volt, hogy évekkel fiatalabbnak hittük. A szülei igen módosnak számítottak azon a környéken: az ő fogadójukban mérték a legjobb sört, és vagy tíz kiadó szobájuk volt. Kicsit meg akartuk tréfálni a fiút. Volt egy színes búgócsigája. Nagyobb, mint az öklünk, és olyan hangosan búgott, hogy még a házunk előtt is hallani lehetett, ha éppen azzal játszott. Dan ki akarta próbálni, szóval eldöntöttük, hogy kölcsönvesszük, és otthagyjuk helyette az én régi csigámat. De a fiú valószínűleg megneszelte a dolgot, mert alighogy Dan odalépett hozzá, fejbe vágta a fakardjával, és közölte, hogy vele aztán ne szórakozzon, mert ellátja a baját. Mi meg csak tátott szájjal bámultunk. A fiúnak olyan ártatlan képe volt, hogy lánynak is elment volna, és alig ért Dan hónaljáig, mégis simán kiállt volna kettőnkkel is. Peetnek hívták, és attól a naptól kezdve barátok voltunk. Együtt jártunk iskolába is... vagy inkább mellé.

Peet már úgy ült be, hogy olvasni és számolni is tudott, vagyis piszkosul unta magát, és ha a tanár elfordult, már bent is volt a pad alatt, és kúszott is az ajtó vagy az ablak felé. Dan meg nem akart semmiről sem lemaradni, szóval ha Peet ment, akkor ment ő is. Én meg tudtam, hogy Dan miatt is én szorulnék, akkor is, ha kimaradok a balhéból, szóval gondoltam, ha így is úgy is megbüntetnek, legalább legyen miért. Egy ilyen szökés alkalmával tévedtünk be Lord Vannera kertjébe. Akkor már nagyobbak voltunk. Dan már betöltötte a tizenhármat, és Peet piszkosul irigykedett rá, mert a piacon az egyik lánytól egy csókot is kapott a születésnapjára. Talán ezért akart aznap valami igazán nagy őrültséget csinálni: belógni az egyik lord rezidenciájába, és meglovasítani valamit. Én még nagyban a számat téptem, mikor Daniel Peet után kapaszkodott a kőkerítést befutó borostyánon. Persze hiába. Mire észbe kaptam, már én is a falon voltam, és biztosra vettem, hogy semmi értelme utánuk kiáltani a bokrok közé. Pláne, hogy a fal tetejéről láttam, hogy a kislord meg két másik jólöltözött gyerek odakint ülnek valami karót nyelt lakájjal.

Jól befürödtünk. A lopásból nem lett semmi, és még a három kölyökkel is meg kellett verekednünk, hogy kijuthassunk, mielőtt a tanítójuk vagy valaki más nyakon csípne minket. De aztán barátság lett ebből is... vagy valami olyasmi. Az ifjú lord: Henry Vannera elintézte, hogy szívesen látott vendégek legyünk a rezidencián. Ő, az unokatestvére meg a tanító fia vívni tanítottak minket, mi meg kártyázni és verekedni őket. Jó üzletnek tűnt. Vannera mindig süteménnyel meg teával tömött minket, mi meg, ha sikerült nagyritkán kiszökniük a városba, sörözni hívtuk őket. Peet anyja mindig el volt ragadtatva, ha Vannera felbukkant. Annyira, hogy még fizetnünk sem kellett az italért, sőt, olyankor még Peetnek is hagyta, hogy igyon egy pohárral.

Abban a néhány hétben tényleg átkozottul jól ment a dolgunk. Henryék meg... igazából pont olyan kölyköknek tűntek, mint mi magunk. Csak jobb ruhában.

- Velük kártyáztatok?

- Velük - bólintott Jeff. - Ridley Hobbson neve mondd neked valamit?

- Aha. Azt hallottam, anno elég hírhedt fickó volt, és hogy ő alapította az első várost a zátonyok között.

- Hát igen. Az emberek szerették a róla szóló történeteket. Az admiralitás kevésbé. Miatta született külön rendelet arról, hogy minden tengerésznek be kell jegyeztetnie magát a hajóskönyvbe, és hogy évente három hónapnál több időt nem tölthetnek a szárazföldön, mert akkor munkakerülőnek minősülnek, és bezárják őket. És rengeteg akasztást tartottak, hogy bizonyítsák, ők mindent megtesznek a kalózkodás felszámolásáért. Odelimben is tartottak egyet. Nálunk lógatták fel a Foltos Vent.

- Őt is ismernem kéne?

- Hobbson elsőtisztje volt jó ideig, de aztán szerzett magának saját hajót és legénységet. Ez lett a veszte. Összeveszett az embereivel, azok meg néhány hűséges csatlósával együtt partra tették, és ott hagyták. Nem húzta sokáig. Tengerre nem szálhatott, mivel nem szerepelt a Nagykönyvben, és balszerencséjére olyan himlőhelyes pofával és ferde orral verte meg az ég, hogy még az ötéves kölykök is ujjal mutogattak rá. Nem vették fel inasnak sem. Eltűnni sem tudott. Megpróbált meglépni a városból, de a kapunál felismerték. Két embert lepuffantott, de így is elfogták, másnap meg már vitték is a bitó alá.

Az egész város a főtéren tolongott, mikor fellógatták, szóval gondolhatod: Dannel és Peettel nem sokat láttunk belőle. Úgyhogy megkerestük Vannerát, aki az apjával páholyból nézhette végig a kivégzést. Nem kellett sokáig bíztatni, mindent elmondott, sőt, még teára is meghívott minket másnapra, és azt is hozzátette, hogy miénk lesz az egész rezidencia, mivel az apja vadászatot szervezett.

Jeff arca elkomorult, és karba fonta a kezét.

- Tudod, Zöldfülű, azon a reggelen meg bírtam volna folytani Danielt. Egy nagy megrendelést kaptunk, és tudtuk, hogy ránk is szükség lesz, ő meg hajnalban lelépett, és biztosra vettem, hogy a meghívás miatt. Felajánlottam, hogy megkeresem, és némán azt is, hogy ha megtalálom, akkor el is páholom az árulásért, de nem volt szerencsém. Nem engedtek el. Egész délelőtt a korong fölött görnyedtem, és ott kellett volna töltenem a délutánt is, de Peet elrángatott. Mondjuk nem is kellett volna rángatnia. Mikor megláttam a halálra vált képét, tudtam, hogy baj van... akkor követtük el az első hibát: senkinek nem szóltunk egy szót sem, csak futottunk.

Peet menet közben hadarta el, hogy hogyan durvult el a játék. Hogy Henry gorombaságnak tartotta, hogy én nem mentem el, de azért rövid duzzogás után mégis játszottak: a nagy ház egy labirintus volt valami lakatlan sziget közepén, vagy ilyesmi. Nem is számít. Peet és Dan játszották a sziget kalózait, Henryék meg a skiénai kincskeresőket. Peet azt mondta, egy ideig jó móka volt, csak aztán találtak a Lord dolgozószobájában egy flintát. Mind az öten kipróbálták. Eldurrogtatták majdnem az összes puskaport, mielőtt Henry elunta, és inkább visszatértek a kincskereséshez. A bajt az okozta, hogy amíg a többiek lövöldöztek, Peet kivitte a „kincses ládát" a kertbe, és az egyik bokorban rejtette el, így mikor Henryék végül bevették az „erődöt" a házban, semmit sem találtak. Már akkor összeverekedtek, de aztán egy seprűnyélnek meg egy piszkavasnak köszönhetően a „kalózok" mégis elszeleltek. Aztán kergetőzés közben Peetet újra elfogták. Azt mondta, kicsit össze is rugdosták, de ez még belefért volna. Csak akkor ijedt meg, mikor a két nagyobb fiú lefogta, Henry meg egy almát tett a fejére, és újratöltötte a flintát. Nem tudta eldönteni, hogy csak blöfföl-e, vagy tényleg lőni akar, szóval inkább megmondta, hogy hová dugta a kincset... Vannera ennek ellenére ledurrantotta az almát a fejéről. Peet meg majdnem összehugyozta magát.

Daniel begurult, és a piszkavassal rontott neki Henrynek. Balszerencséjére ő volt a gyengébbik vívó, és Vannera alig egy perc alatt megszabadította a fegyverétől. De amíg dulakodtak, Peetnek sikerült elpucolnia. Rögtön hozzám jött...

Jeff sóhajtott, és megcsóválta a fejét.

- Dan nem először került bajba... volt, hogy a kikötőben egy trágyás hordóból kellett kivakarnom, és olyan is, hogy két részeg matróz kishíján agyonverte, mert nem vigyázott a szájára. De ami akkor fogadott, arra tényleg nem számítottam... Dan hátrakötött karral állt a nagy gesztenyefa alatt, a nyakában kötéllel. A kötél az ágon átvetve, a másik vége meg az ifjú Oran kezében. Vannera és a tanító fia, Doug meg szájtátva bámulták, ahogy a kivörösödött képű Oran meghúzza a kötelet, Daniel lábai meg elemelkednek a talajról.

- Baszd meg...

- Nem tudtam türtőztetni magam. Miután beugrottam a kertbe, akkorát kevertem le az ifjú Lord Orannak, hogy a fiú nekivágódott a fának, és összerogyott, mint egy zsák krumpli. Peet már rajta volt Dougon, szóval nekirontottam Henrynek, és ütöttem, ahol értem. Nem is nagyon emlékszem, hogy meddig. Arra ocsúdtam, hogy erős kezek ragadnak meg, és rángatnak le a véres arcú fiúról, Danielnek és Peetnek meg nyoma sincs. Oran még mindig a gesztenyefa alatt nyöszörgött, Doug meg az orrát törölgetve magyarázott valamit az apjának.

A tanító a fülemnél fogva rángatott be a házba, és bezárt az egyetlen helyiségbe, amit Peeték nem forgattak fel a játék során: a könyvtárba. Megpróbáltam kilógni az ablakon, de az egyik inas észrevett, és nagyon csúnyán nézett rám, úgyhogy kénytelen voltam visszamászni. Utána odaállítottak egy másik fickót a virágágyásba őrködni, szóval esélyem sem volt. Dühömben széthajigáltam egy egész polcnyi könyvet, de persze ennek sem volt semmi haszna. Eljött az uzsonna idő, aztán el is múlt, és egy lélek sem nézett felém.

Szinte biztosra vettem, hogy azért vagyok egyedül, mert Danéknek sikerült meglépniük. És ahogy elnéztem, Peet nem igazán tett kárt a tanító fiában. Csak Oran és Henry végezték a földön, velük meg én bántam el. Szóval nem lehetett okuk Danielék után eredni, csak magam miatt kellett aggódnom. És biztosra vettem, hogy a két kislord elpáholását nem úszhatom meg ép bőrrel... a könyvtár felforgatásáról nem is beszélve... végül erőt vettem magamon, és összeszedtem a szétdobált köteteket. Megpróbáltam olvasni is, de túlságosan tele volt a gatyám. Utólag nagyon bántam, hogy úgy összevertem Vannerát. Lehet, hogy almát lőtt Peet fejéről, de nagyszerű céllövő volt. Mind tudtuk. A feldobott agyaggalamok közül sem hibázott el soha egyet sem. És lehet, hogy fent hordta az orrát, és mindig mindennek úgy kellett történnie, ahogy ő elképzelte, de hát nemes volt. Egy lord meg azt csinál a saját házában, amit akar. Lehet, hogy elszaladt vele a ló, de nem hiszem, hogy meg akarta ölni Danielt, csak...

- Csak mi? - horkantam fel. - Szórakozott egy kicsit? Baromi jófej lehetett.

Jeff vállat vont.

- Akárhogy is, ő lord volt, én meg csak a fazekas fia... aki ráadásul annyit nyomott, mint a két kislord együtt.

- Kövér voltál?

- Nem. Csak nagydarab. Már akkor olyan széles vállaim voltak, mint egy férfinak, Henryéknek meg még a bajuszuk sem pelyhedzett.

- És mi lett a vége?

- Lord Vannera elbeszélgetett a fejemmel... sejtettem, hogy dühös lesz. Pláne, ha már látta Henry képét, mégis valahogy ledermedtem, mikor a tanító kinyitotta előttem a dolgozószobája ajtaját. Úgy kellett belöknie a szoba közepére. Nem is értem, miért rettentem meg annyira... Lord Vannera az ablaknál állt, és egészen emberinek tűnt. Egyszerű lovaglónadrágot viselt, koszos csizmát meg egy erősen összeizzadt inget. A haja is olyan csapzott volt, mint egy kikötői rak munkásé. Talán azért tűnt olyan rémisztőnek, mert az első néhány percben felém sem nézett. Vagy talán mert a lovaglóostorával végig a csizmaszárát csapkodta... Én ott ácsorogtam a szoba közepén, ő meg a kertet bámulta az ablakból, mintha észre sem vette volna, hogy ott vagyok. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Szólítsam meg, esedezzek a bocsánatáért, vagy hajoljak meg némán? Fogalmam sem volt az etikettről. Aztán hátra sem fordulva rám parancsolt, hogy üljek le. Engedelmeskedtem. Töltött egy pohár whiskyt magának és nekem is, odahúzott egy zsámolyt a fotel elé, amibe lehuppantam, és megparancsolta, hogy mondjak el mindent töviről hegyire. Én elmondtam neki, amit tudtam. Azt is, hogy szeretnék Henrytől bocsánatot kérni, amiért úgy nekiugrottam, mert abban nem volt igazam, csak elragadtak az indulataim.

A lord csengetett az inasnak, én meg kortyoltam egyet a whiskyből... életemben nem ittam még olyan erős italt. Köhögnöm kellett, Lord Vannera pedig megvetően végigmért, és egy húzásra kiürítette a poharát. Én inkább félretettem a magamét.

Henry csúnyán nézett ki. A jobb szeme úgy feldagadt, hogy ki sem látott rajta, az orra egész biztosan eltört, és a szája is több helyen felrepedt. Az egész képe szilvaszínű volt. Hát, ha valamit biztosra vettem, azt, hogy ezek után nem fog a csicskájának nézni... Azért persze bocsánatot kértem, Henry meg biccentett egy aprót, hogy elfogadja... ő nem kért bocsánatot...

Aztán jött a büntetés. Mikor a lord rám parancsolt, hogy bújjak ki az ingemből, hálát adtam az égnek, hogy nem a gatyámat kell letolnom az inas meg Henry előtt. Akkor még nem tudtam, hogy milyen piszok nagyot lehet ütni azzal a nyomorult lovaglóostorral, de eldöntöttem, hogy inkább leharapom a nyelvem, minthogy megnyikkanjak a büntetés alatt... Hát nem volt könnyű bent tartani a hangomat. Mire vége lett, biztosra vettem, hogy nem maradt bőr a hátamon, Lord Vannera meg... az a rohadék élvezte. Olyan elégedetten vigyorgott, mikor letette az ostort, mint más akkor, ha asszonyt ölelhet... Ha nem is nyúzta le az összes bőrt a lapockámról, az biztos, hogy kamatostul visszakaptam, amit Henrynek okoztam.

Emlékszem, már sötét volt, mire összeszedtem az erőmet, hogy elinduljak. Amint kiléptem a kapun, elbőgtem magam, és nem is bírtam abbahagyni, amíg be nem értem a városba. Aztán még otthon is megmosták a fejemet. Az apám valószínűleg jól el is kalapált volna, ha nem vérzem át az ingemet. Dan is csak azért úszta meg a verést, mert mikor az anyja meglátta, hogy egy gyulladt, vörös csík díszeleg a nyakán, elájult. Aztán mire újra életre keltették, Dan elmondta, hogy engem még ott fogtak Vanneráéknál. Meg akkor már azt is, hogy mibe keveredtünk. A szüleink persze megígértették velünk, hogy ezek után messzire elkerüljük a rezidenciát és Henryéket, amit végül is nem is lett volna olyan nehéz betartani, mivel mielőtt kipenderítettek a házból, azt is a tudtomra adták, hogy többé nem látnak minket szívesen.

- És hogy jön ehhez az egészhez a kártya?

- Az lett volna a bosszúnk... - sóhajtotta Jeff - de elég balul sült el. Pedig szépen kitaláltunk mindent. Peet ment el leadni a meghívást Henryéknek, mivel ő könnyedén bejutott bárhová, és az ártatlan képe miatt amúgy sem bántották volna, Dan meg kerített egy hamiskártyást a kikötőben, aki két üveg rumért mutatott néhány trükköt, és azt is vállalta, hogy lesi nekünk a lapokat, hogyha neki is csurran-cseppen valami a megkopasztott úrfik tollaiból.

Jó mókának tűnt. Henryék mindhárman eljöttek a találkozóra, és mikor Peet anyja sikoltozva Vannerához rohant, hogy mégis mi történt a szép kis arcocskájával, Henry csak annyit felelt, hogy ledobta a ló. Szóval minden rendjén ment. Oran felhúzta az orrát, mikor megmondtam, hogy én osztok, erre Dan megrángatta a vén hamiskártyás ingujját, aki „véletlenül" pont mellettünk támasztotta a pultot, hogy osszon ő, mint pártatlan fél, és így Oran lelke is megnyugodott. Dan a megbeszéltek szerint dühösen és vakmerően játszott, és a harmadik kör végére mindent bebukott, Henryék meg teljesen felengedtek, mintha a két nappal korábbi vérengzés meg sem történt volna. Mire lement a nap, már mindhárman feltették az összes pénzüket, Henry meg az aranycsatos övét, és a mandzsetta gombjait is. Már az ingét tette fel, mikor lebuktunk... Nem figyeltünk Dougra. Neki nem volt annyi pénze, meg olyan drága holmijai, mint a barátainak, és már körökkel korábban kiszállt. Az elején még az asztalnál téblábolt, és próbált tanácsokat adni Henryéknek, de aztán elunta magát, kért egy korsó sört, és átült Daniel mellé a lépcsőre. Onnan látta, hogy a hamiskártyás hogy lesi Oran lapjait, Dan meg Henryét. Azt a pillanatot is sikerült elcsípnie, mikor terítés előtt kicseréltem az egyik lapot az ingujjamban lévővel... én észre sem vettem, mikor ment ki... azt sem, hogy Daniel mikor követte, csak azt, hogy Peet bokán rúgott, aztán látványosan nyújtózkodott egyet, hogy lassan be kellene fejezni, különben szegény Henry kénytelen lesz alsóneműben hintót kéretni magának. Bólintani akartam, de addigra már késő volt. Két csendőr lépett a fogadóba a tanító fiával, aki mutatta nekik, hogy kit kell keresni.

Akkor még nem tudtuk, pontosan mivel is gyanúsítanak minket, de azt éreztük, hogy vaj van a fejünkön, szóval elhajítottuk a lapjainkat és uzsgyi... A csendőröket valószínűleg megzavarta, hogy nem a sikátor felé menekülünk a konyhán keresztül, hanem fel az emeletre, és ezzel pillanatnyi előnyhöz jutottunk. A nagy előnyt akkor szereztük, amikor kimásztunk a tetőre, és a szomszédos épület erkélyén át menekültünk. Peet rengeteg egérutat ismert, csak sajnos a többségébe én nem fértem be. Ez lett a vesztünk. Én beakadtam két kerítésléc közé, ahol Peet gond nélkül átsurrant, és visszajött értem. Mindkettőnket lefogtak, sőt, még az öreg hamiskártyást is. Csak Danielnek sikerült meglépnie...

- Megszöktetek?

- Próbálkoztunk, de még Peet sem boldogult, pedig ha valakinek, hát neki volt tapasztalata.

- A szökésben? - vontam fel a szemöldököm.

- Tudod, Peet... elég balhés kölyök volt. Lehet, hogy úgy nézett ki, mint egy ártatlan, bolyhos bárányka, meg beleverték az illemet és nagyon csinosan öltöztették, de átkozott kis gazfickó volt. Folyton valami csínyen törte a fejét és folyton bajba került, hiába tángálta el az apja minden héten. Mikor rájött, hogy ez nem segít a fián, akkor jöttek a bezárások. Először a konyhába, aztán a szobájába, a sufniba... egyszer még az árnyékszéket is rálakatolták, de onnan is meglógott.

- Onnan hogy?

- Nem részletezte, de bűzlött, mint a gané, mikor előkerült.

Halkan kuncogtam, mikor elképzeltem a szőke, kajla fogú srácot - aki a fejemben Eronra hasonlított - ahogy vígan beállít Jeffékhez talpig szarosan. Jeff is elmosolyodott, de csak egészen röviden.

- Kár érte - mondta végül.

- Miért? Mi lett vele?

- Felakasztották.

- Oh... kalózkodásért?

- Nem... amiatt a kártyaparti miatt.

- Ezt most nem mondod komolyan.

- Te tényleg nem jártál még Skiénában.

- Nem, de basszus! Ki akasztat fel egy tizenkét éves gyereket azért, mert svindlizett egy játékban? Ez nem normális...

- Hivatalosan csalásért, fosztogatásért, súlyos testi sértésért és kalózkodás pártolásáért ítéltek el minket.

- Hogy jön ide a kalózkodás?

Jeff sóhajtott.

- Balszerencsénkre a hamiskártyásról kiderült, hogy a Foltos Ven egyik csatlósa volt. Az, hogy rumot adtunk neki, és részt ígértünk a nyereményből, már akkoriban is elég volt az akasztáshoz.

- De gyerekek voltatok!

- A védő is ezzel próbált érvelni, de ahogy a vád okosan rámutatott, én már elmúltam tizenhat, ami már távol állt a gyerektől, és Peet is betöltötte a tizenkettőt, akkor is, ha csak tíznek nézett ki. És neki amúgy is sok volt a rovásán.

- De akasztás...

A felszínre bukott egy nagyon rossz emlék a Boszorkányok Szigetéről. A második tizedem elvesztése[...] Gyűlöltem azt az emléket.

- ...hosszú tárgyalás volt - folytatta Jeff a történetet, amíg én a hirtelen jött hányingeremmel küszködtem. - Peettel már szinte hálásak voltunk, mikor visszakísértek minket a cellába. Alig bírtunk már állni. Aztán lassan, ahogy leszállt az éj, eljutott a tudatunkig, hogy nekünk már nem fognak sem vizet, sem ételt hozni. És hogy reggel tényleg megtörténik. Egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Nem is beszéltünk. Fogvacogva hallgattuk a vén hamiskártyás rémhistóriáit a félresikerült kivégzésekről. Az öreget szemmel láthatóan jobb kedvre derítette, hogy legalább minket riogathat.

- Hogy úsztad meg?

- Daniel... de csak engem tudott megmenteni.

- Hogy csinálta?

- Amíg mi álmatlanul ültünk a szűk cellában, Dan beszökött az összes barátunk házába, és egyesével meggyőzte őket, hogy segítsenek felforgatni a teret másnap a kivégzés alatt... Mi a bitó alól csak annyit láttunk, hogy egyre többen lökdösődnek, és kiabálnak odalent. Aztán, mikor többen összeverekedtek, a hölgyek pedig az emelvény lábához szorultak, a polgármester utasította a kivégzést felügyelő őröket, hogy tegyenek rendet... a hóhért Izabel, a nővérem csalta odébb... - Kérdőn megemeltem a szemöldököm, mire Jeff furcsa kis torokhangot hallatott, ami valahol félúton volt a visszafojtott röhögés, és fújolás között. - Megmutatta a csupasz kebleit...

- Komolyan?

- Majd leesett az állam... Peet meg úgy nevetett, hogy majd kiesett a száján. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy a nővérem keblei, az én döbbent képem, vagy az egymást csépelő polgárok láttán... És akkor valahogy én is megkönnyebbültem. Biztosnak tűnt, hogy megússzuk, és hogy minden eddigi csak valami rossz hecc volt. A hamiskártyás már a hurkot lazította a nyakán, Peet teleszájjal kacagott, Daniel meg Izabelt és a hóhért megkerülve elsurrant a polgármester orra előtt. Tudtam, hogy értünk jön, és hogy a felbolydult tömegben másodpercek alatt felszívódhatunk... de aztán hirtelen megszorult a hurok a nyakamon. Emlékszem, hogy a lábujjaimmal kétségbeesetten kerestem a talajt, de csak a levegőt kaszáltam... valószínűleg valaki nekiesett a bitó tövében az emelvény közepét megnyitó karnak. Az... szerencsém volt.

- Daniel téged választott...

- Talán... sosem beszéltünk erről... de lehet, hogy nem is gondolkodott. Én voltam a szélső ember, közvetlenül a lépcső mellett. Én a helyében nem gondolkodtam volna, hogy kit mentsek, csak vágok... és utána Peetet is levágta. Ha csak egy kicsit gyorsabb... mikor felnéztem a porból, Peet lábai még rángatóztak, de mikor lezuhant mellém... nem mozdult... mikor megfordítottam, és az arcára néztem... - Jeff megborzongott - halottabb nem is lehetett volna.

A kalóz mereven az éjszakába bámult, és percekig egy szót sem szólt. Én is csak ültem jó darabig. Mit lehet erre mondani? Végül inkább kérdeztem. Nem is azért, mert emésztett a kíváncsiság, hogy az odelimi akasztástól hogyan jutottak odáig, hogy elkötnek egy hajót, hanem mert azt reméltem, ha terelem a témát, Jeff legalább egy kis időre elfelejtheti a halott Peet képét... én meg Reyriont, Lukát meg a többieket.

- Hogy jutottatok ki a városból?

Jeff kicsit megrázta magát, majd beletúrt a hajába.

- Az ördög se tudja, Zöldfülű. Vagy legalábbis nem emlékszem, csak annyira, hogy Dan felrángatott Peet mellől... aztán mikor legközelebb észhez tértem, már egy csónakban ültünk. Dan evezett, de abbahagyta, amikor elkezdtem forgolódni. Sötét volt, én meg nem értettem, hol vagyunk. Félig-meddig még mindig Peet elkékülő arcát láttam magam előtt. Dan behúzta az evezőket, és próbált megnyugtatni, mielőtt felállnék, és a tengerbe borulnánk. Azt hiszem, bőgtem is, és Dan is nagyokat szipogott. Nem tudta, mihez kezdhetnénk, csak azt, hogy haza nem mehetünk, és hogy a kaput bezárták, mikor menekülni próbáltunk. Így kötöttünk ki végül egy csónakban... átkozott egy éjszaka volt. Próbáltam kitalálni, hogy hogyan tovább, de folyton elkalandoztak a gondolataim Peet miatt, Izabel miatt, a szüleim miatt, és a felfordulás miatt, amit magunk mögött hagytunk. Ráadásul fáztam és görcsölt a gyomrom az éhségtől, de még csak egy korty vizünk sem volt. Tudtam, hogy akármerre is tartunk, reggel muszáj lesz partra szállnunk, és keresni valami élelmet. És ez végül is segített. Utána hosszú, nagyon hosszú ideig csak így éltem: nem nézni vissza, nem nézni előre, csak megtölteni a bendőm és túlélni a következő napot is.

Pár napig csak tengődtünk gyökereken, vadcseresznyén, meg amit a part menti kertekben találtunk, aztán Pordelimben nagyot fordult a sorsunk... még sosem jártunk akkora városban. És jó helynek tűnt. A legtöbbször ügyet sem vetettek ránk, a piacokon minden este lehetett szerezni valami maradékot, és a kocsmák mögött is sokszor találtunk félig telt korsókat és rumosüvegeket. Néha loptunk is ezt-azt. A gondot inkább az alvás okozta. A legtöbb sikátorban utcakölykök meg zsebmetszők és egyéb jónépek tanyáztak, akik nem szívesen osztották meg a szállásukat idegenekkel. Ahol meg nem aludt senki, pedig lett volna hely, ott mint kiderült, azért nem vertek tanyát, mert a városi őrség szemmel tartotta a környéket, és minden csavargót bevittek a fogdába, akit sikerült nyakon csípniük. Ezt meg nem kockáztathattuk. Igaz, hogy addigra már kitaláltuk az új nevünket, de sokszor még nem jött a nyelvünkre, és nem mellesleg még egyikünk nyakáról sem tűnt el teljesen a kötél okozta seb.

Egy hétig húztuk, aztán döntenünk kellett: vagy beállunk az egyik bandába, vagy felkönyörögjük magunkat egy hajóra. Végül a hajó mellett döntöttünk... Tudod, nem voltunk mi rossz kölykök... mármint persze, rossz kölykök voltunk, de nem akartuk zsebmetszőként vagy bérgyilkosként végezni. A matrózkodás becsületes munkának tűnt. Gondoltuk, hogy nem könnyű élet ez, elvégre a kocsmákban a tengerészek mindig sokat morogtak, de megnyugtatónak tűnt a tudat, hogy megint lesz hol aludnunk, mindennap kapunk enni és világot láthatunk...

Végül Daniel talált nekünk helyet. Az egyik lebujban hallotta, hogy a Gemmelára újoncokat keresnek. Még aznap lementünk a kikötőbe, hogy megnézzük magunknak azt a Gemmelát."