Dr. Brannan ujjai közt morzsolgatta a radírját, miközben Fren jelentésére várt. Órák teltek már el, az állítólagos tudós pedig még mindig sehol.

- Elnézést - lépett be végre az irodába Fren, majd leült. - Híreim vannak.

- Akkor akár el is kezdhetné sorolni - dünnyögte unottan a férfi.

- Esőcsepp tudomást szerzett mindenről. Albert Frances mindent elmondott, amit tudott.

- Nem, mindenről ő sem tudott... De Johnról igen, ami viszont probléma.

- Mit tudunk tenni?

- Maga? - Brannan hátradőlt karosszékében, kezét összekulcsolta a térdén, majd úgy nézett a másik férfi szemébe. - Semmit. Én végiggondolom a lehetőségeket, mérlegelem azokat, döntök, majd cselekszem. Ahogy mindig. Maga szépen nyugton marad.

Dr. Fren megalázva érezte magát, ezért elhagyta a főnöke irodáját.

Dr. Brannan elégedetten sóhajtott.

****

- Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de ez nagyon izgalmas! - lelkesedett Lauren. - Az életed egy valóságos kaland.

- Inkább dráma - sóhajtott Natasha. - Szerinted most mihez kellene kezdenem?

- Mindenképp meg kell tudnunk mindent erről a John Gilles-ről - fontoskodott a lány.

- Aki Hurrikán apja - fűzte hozzá Natasha.

- Igen.

Lauren az ölébe vette notebook-ját.

- Mit csinálsz?

- Google a barátom - biccentett a lány. - Á, meg is van. John Gilles, atomfizikus született 1960-ban, meghalt 1996. július 2-án. Hoppá...

- Meghalt? - tűnődött Natasha. - 1996, az a baleset után történt. Nem írják, hol?

- Nem, de mindjárt utánanézek - pötyögött a klaviatúrán a lány. - Itt van az is, hogy a kilencvenes években Torontóban élt. De mindjárt mondom is, hol halt meg. És bingó. London.

- Ez tudod mit jelent?

- Igen, hogy Brannan-nek köze van hozzá...

- Nem erre gondoltam - vágott a szavába Natasha. - Brannan ismerte John Gilles-t, ismerte a fiát, Hurrikánt is. Ami arra enged következtetni, hogy nem véletlenszerűen választotta ki Hurrikánt a Nightmare kísérletre.

- Akkor sem logikus - tűnődött Lauren. - Tudtunkkal neked a kísérlet előtt semmi közöd nem volt Brannan-hez...

- De, biztosan volt, csak nem tudom mi. Erre utalt Albert, amikor azt mondta, ne kutakodjak a múltamban, nehogy olyan dologra bukkanjak, ami nem fog tetszeni.

- John Gilles nyilván tudott a Nightmare-ről, hiszen ő adta ki magát rendőrnek és feltehetőleg Brannan-nek, vagy vele dolgozott. Tudnia kellett arról is, hogy a fia a kísérlet első alanya lett...

- Vagy éppen ezért ölték meg, mert belsős volt és a fia miatt köpött volna.

- Istenem, annyira jó lenne, ha valaki válaszolna a kérdéseinkre - sóhajtott Natasha.

- Várj egy percet - emelte fel az ujját Lauren, miközben a másik kezével ráerősen gépelt. - Igen, John Gilles és a fia valóban meghalt, de a felesége, Rosa még él és... Swindonban él. Alig negyven perc az út, és messze van még a nap vége...

- Nem - rázta a fejét Natasha. - Túl kockázatos. A fél város rám vadászik, ezenkívül egy veszélyes tudós is, plusz, ha dr. Frances hazaér, nem tehetem meg vele, hogy nem vagyok itt...

- Egyszer élsz, Nat - vont vállat Lauren.

- Igen, de ezt később is el lehet intézni...

- Úgysem bírod ki, hogy ne menj bele. Ismerlek. Ez fog foglalkoztatni elalvás előtt, ezen fogsz agyalni minden percben, úgyhogy úgyis bevállalod. A dokidnak pedig hagyunk egy üzenetet, és akkor nem fog aggódni.

- Jó, menjünk - adta be a derekát Natasha sóhajtva.

*****

Swindon egyik mellékutcájában élt az egykori Gilles család, mára azonban csak Mrs. Rosa Gilles lakta a négyemeletes panelház 17-es lakosztályát. Az épület igencsak rossz állapotban volt; a falak koszosak voltak, a lift nem működött, a lépcső recsegett, a plafon repedezett volt. Ezzel szemben Mrs. Gilles lakása vintázs stílusú, ápolt és tiszta volt. A falról színes festmények lógtak, a bútorokat mintázatok borították, a szőnyeg kifakult ugyan, de újkorában élénk színekben pompázhatott.

Natasha a lakásba belépve úgy érezte magát, mintha a hetvenes évekbe csöppent volna. A berendezés erősen emlékeztette a nagyszülei házára, ami halvány emlékként élt a fejében.

- Hahó, Mrs. Gilles! - lépkedett óvatosan a konyhában Lauren.

- Megnézem a nappaliban, te menj a hálószobába - intett Natasha, majd saját döntése szerint a nappali felé indult. A kanapé és a fotelek bőrből készülhettek, az asztalon pedig egy kép állt. A lány közelebb lépett és megnézte azt, eddig ugyanis eddig egyetlen fényképet sem látott a házban. A fotográfia fekete-fehér volt, és egy sötét hajú, nevető kisfiút ábrázolt. Natashának összeszorult a szíve a kisgyerek Hurrikán fényképe látván, bár nem tudta megmagyarázni, miért. A fotel felé fordult, majd a szája elé kapta a kezét és minden akaraterejére szükség volt, hogy ne sikítson fel.

A hajdani Rosa Gilles félig elrohadt hamvai hevertek a bőrfotelben. Arcán és testén rovarok mászkáltak, már szinte megették szegény asszonyt. Ruháját belepte a por, de nagyjából látni lehetett még a fekete pulóvert és nadrágot, amit halála előtt viselt. A gyász színe.

Miután Natasha szabályozta a légzését, közelebbről is megszemlélte a holttestet. Rosa valaha erős nő lehetett, vastag szálú fekete hajjal, amiből mára csak megrágott cafatok maradtak. Bőre elszenesedett, arca rothadásnak indult, szeme kifordult, itt-ott már alig maradt a végtagjaiból.

- Rosa nem járhat errefelé sűrűn, ugyanis elég vastagon áll a por mindenhol, az ágy pedig bevetetlen - szólt Lauren a másik szobából.

Natasha lenyelte a hányingerét, majd válaszolt.

- Lauren, Rosa itt van. Gyere ide.

A másik lány érezhetett valamit barátnője hanglejtéséből, ugyanis hamarosan mellette állt, és elborzadt a néhai Mrs. Gilles maradványai láttán.

- Megtaláltuk - jegyezte meg csendesen Natasha. - Ő itt Rosa Gilles. Csak az a gond, hogy elkéstünk pár évet.

****

- Rosa Gilles nagy valószínűséggel sok éve halott - összegezte Lauren. - Csak nincsenek látogatói, így senki nem találta meg.

- Most már csak az a kérdés, hogy természetes halál volt-e, avagy sem.

- Te is tudod, hogy nem. Túl sok a véletlen. Brannan ellopja a kísérlet vázlatait, megtörténik a baleset, John Gilles Brannan-t segíti, nem sokkal azután azonban meghal. Brannan arra gondol, hogy Gilles fia megfelelne első alanynak, az anya azonban ebbe nyilván nem egyezett volna bele, így ki kellett iktatni. Innentől pedig azt tehetett a Gilles fiúval, amit csak akart.

- De ki végezhette el a piszkosmunkát? - birizgálta a pulóverét Natasha. - Akkoriban Brannan projektje igen kezdetleges volt, segítségül is a féltestvérét hívta. Nem hiszem, hogy nagyon futotta bérgyilkosra.

- Ne felejtsd el, hogy nem ismerjük a háttértörténetet, sem Brannan akkori anyagi állapotát. És azt is figyelembe kell vennünk, hogy Brannan saját kezűleg is megölhette John-t és a nejét.

Percekig ültek csendben a kocsiban, majd végül Natasha szólalt meg.

- Vajon valaha meg fogják találni Rosa Gilles holttestét?

- Kicsi a valószínűsége - mondta Lauren az utat figyelve. - Nem kell lakbért fizetnie, nem látogatja senki.

Ezután szótlanul telt az út.

****

Matthew Frances szinte szédelegve sétált az úton. Olyan szinten fáradt volt, hogy azon csodálkozott, hogy nem esett még össze. Viszont végre Bristolban volt, és ez valamiképp felvillanyozta. Alig tíz perc gyaloglásra volt a buszmegálló a házától, a célegyenesben azonban kissé lelassított.

Elképzelni nem tudta, mi várhat rá odabenn, pedig két hét sem telt el. Natasha vajon semmit sem tett, csak rá várt? Nem, ezt teljességgel elképzelhetetlennek tartotta, ugyanis ismerte már annyira a lányt, hogy nem képes két percig nyugton maradni, és valami úgyis történt. Csak azt remélte, hogy komoly bajba nem keveredett.

Végül nagy nehezen, de lenyomta a kilincset.

- Ki ez? - hallott egy ismertelen női hangot a nappaliból.

- Megnézem - felelte Natasha, majd hamarosan megjelent az ajtóban. Amint meglátta a férfit, elakadt a lélegzete. - Dr. Frances...!

- Sajnálom - suttogta Matthew, majd magához ölelte a lányt. - Nem szabadott volna, hogy cserben hagyjalak.

- Nem, maga... Én nem...

- Natasha? - lépett Lauren az előszobába. - Minden oké?

Dr. Frances kibontakozott az ölelésből, majd a két lány között váltogatta a pillantását.

- És te ki vagy?

- Bocsánat. Lauren Fischer - nyújtott kezet. - Natasha gyerekkori barátja.

- Matthew Frances - rázta meg a lány kezét dr. Frances, majd vetett Natashára egy "erről még beszélünk" pillantást. - Nos, azt hiszem meg kellene osztanunk egymással az elmúlt két hét történéseit.

- Meg bizony - bólintott Natasha. - El sem fogja hinni!

****

Natasha és Lauren egymás szavába vágva mesélte el az elmúlt napok történéseit, dr. Frances pedig csendben hallgatta a lányokat. Alig pár nap, és mégis mennyi mindenről maradt le.

- És Albert mindent elmondott neked? - nézett Natashára hitetlenkedve.

- Igen, mármint a balesetről meg utána.

- Rosa Gilles pedig meghalt... - nézett maga elé döbbenten.

- Meg. Méghozzá sok éve, már amire a maradványaiból engedtem következtetni - tette hozzá Lauren.

- Itt már csak az a kérdés, hogy John vagy a felesége halt-e meg előbb.

- John - mondta határozottan dr. Frances. - Brannan ott volt a temetésén, és említett valamit a feleségével kapcsolatban is.

- Az a kérdés, hogy John vajon tudott-e arról, hogy a fia lett a Nightmare első alanya.

- John elmebeteg volt - szólt Matthew. - Egyszer találkoztam vele, de pont olyan becsavarodott tudós volt, mint Brannan.

- Akkor simán hagyta, hogy a fiából Hurrikánt csináljon?

- Azt már nem élte meg - mutatott rá Lauren. - Ami homályos, hogy John-nak miért kellett meghalnia.

- Tudott valamit, amiről nem kellett volna tudnia - felelt Natasha.

- Valószínű - értett egyet dr. Frances is.

- Mi volt ez? - rezzent össze hirtelen Lauren.

- Mi?

- Ez a zaj. Várj, megint hallom.

Most már mindhárman feszülten, és valóban; mintha valaki kaparászta volna az ajtót.

- Talán csak a... - kezdte Natasha, de befejezni már nem volt ideje, ugyanis a következő pillanatban négy férfi jelent meg a nappaliban, felfegyverkezve.

- Melyikőtök Vízlány? - mozgatta közepén álló alak a pisztolyát Natasha és Lauren között. A betörők minden bizonnyal az a bűnszervezet tagjai lehettek, akik pénzt kértek Vízlány felderítéséért.

- Úgy elverlek, hogy azt se fogod tudni, fiú vagy-e vagy lány - jegyezte meg durván dr. Frances. - Úgyhogy vagy eltűnsz a szemem elől, vagy azt is megbánod, hogy a világra jöttél.

- Hátrébb az agarakkal, haver - vigyorgott a férfi. - Nekem csak Vízlány kell, utána eltűnök, esküszöm.

- Ki mondta, hogy itt van? - kérdezte Natasha, ügyelve, hogy ne remegjen a hangja.

- Egy megbízható forrás.

Natasha gyorsan végig gondolta, ki tudhatott arról, hogy itt van. Dr. Frances, Lauren, Albert, meg persze Brannan. Meg Mark is, bár ő túl gyáva ahhoz, hogy bűnözőkkel üzleteljen. Meg amúgy is, mi oka lenne rá?

- Kötözd meg mindet - biccentett a középső a bal szélső alaknak. Az bólintott, majd egy-egy vastag spárgával mindhármuknak összekötözte a csuklóját, majd a földre lökte őket.

- Beszélni fogtok, vagy mindhármatokat megölöm - fenyegetőzött a jobb szélső.

- Nem fogsz, mert azzal semmit nem fogsz elérni - mondta dr. Frances. - Üres kézzel nem mehetsz vissza a főnöködhöz.

- Pofa be.

Natasha óvatosan mozgatni kezdte a csuklóját, a durva kötél azonban rögvest kidörzsölte a bőrét. Felszisszent, de nem adta fel.

- Utoljára kérdezem - járkált fel s alá a vezetőnek tűnő férfi. - Melyikőtök Vízlány?

- Egyikünk sem használja ezt a nevet - felelte Natasha, miközben az ajkába harapva próbálta tompítani sajgó csuklóját.

- Akkor máshogy mondom. Melyikőtök képes vízzé változni?

- Miért olyan fontos egyáltalán ez az egész "Vízlány" ügy? - kérdezte dr. Frances.

- Mert újdonság. Egzotikum. És a főnököm szereti az ilyen ügyeket.

- Nem vagyok egy csillogó gyémánt, hogy kiegészítsem a főnöke gyűjteményét - szaladt ki Natasha száján. - Egyáltalán mit akar kezdeni a főnöke Vízlánnyal?

Az elterelés nem hatott, a férfi ugyanis meghallotta az óvatlan mondatot, és gonoszul elvigyorodott.

- Szóval te vagy az. Meg kell, hogy mondjam, nem néztem ki belőled.

Natasha tudta, hogy nincs sok ideje, és cselekednie kell. Gyorsan reagált, halmazállapotot váltott, így könnyedén kicsusszant a kötél szorításából.

Azonban a három férfi sem volt rest, az egyik azonnal előkapta a kameráját, hogy rögzítse a történeteket.

Natasha hirtelen nagyon tanácstalan lett. Tudta, hogy védekeznie kellene a támadók ellen, ők azonban nem támadtak. Akkor egyszerűen el kell őket innen zavarnia.

Az adrenalin az egekbe szökött, a szíve a torkában dobogott, és érezte, hogy ujjai nedvesedni kezdenek. Ez itt a nagy lehetőség, hogy bizonyítson, nem véletlen ő "Vízlány".

A kezében összegyűlt vízenergia pocsolya formájában loccsant a padlón. Az egyik férfi ijedten hátraugrott, a másik előkapta a fegyverét, a harmadik zavartalanul videózott.

A fegyveres Natashára fogta a revolverét, majd meghúzta a ravaszt.

A lány ösztönösen maga elé tartotta két kezét, és úgy várta a lövedék becsapódásának pillanatát. Ami... nem jött el. A keze által létrehozott vízpajzs olyan erős volt, hogy visszatartott egy pisztolygolyót is. Szinte csodálattal nézte a tenyerét, amikor a férfi újra lőtt, Natasha pedig újra kivédte.

Azután akkora vízlöketet zúdított a férfire, hogy ledöntötte a lábáról. A másik két alak felordított, majd az első egyszerűen kirohant a házból.

- Ami azt illeti - zihálta Natasha pillantását a két férfi között váltogatva. - A nevem Esőcsepp.