- Akkor mutasd meg, mit tudsz - dörzsölgette a tenyerét másnap Albert. - Tudsz-e saját akaratodból halmazállapotot váltani?

- Eddig még nem sikerült. - tájékoztatta Natasha.

- Akkor majd most fog. Tudod, hogy pontosan mire vagy képes?

- Hát... - bizonytalanodott el. - Esőcseppé tudok válni.

- Tehát a válasz nem - tűnődött el a férfi. - Tudod, hogy milyen folyamat során változol át?

- Nem. Dr. Frances szerint bonyolult.

- Annyira azért nem. Dióhéjban annyi, hogy a kísérlet módosította a sejtjeid normális tulajdonságait, és így képesek vízzé válni.

- Igen, valami ilyesmit egyszer már dr. Frances is magyarázott - gondolkodott Natasha.

- Nagyon jó, akkor körülbelül tisztában vagy a dolgokkal. Eddig, ha jól tudom, kétszer váltottál halmazállapotot. Mi történt akkor?

- Az egyik alkalommal egy képre néztem rá, a másiknál leütöttek. Dr. Frances szerint az eperallergiám miatt volt mindkettő.

- Akkor szerezzünk epret - tárta szét a karját, majd odaszólt az éppen a helyiségben tartózkodó öccséhez. - Hé, Matt, hoznál?

- Nem vagyok a szolgálólányod - morogta dr. Frances. - Ha visszaadnád az ötven fontom, talán elmennék venni.

- Nincs egy rongyom se - ráncolta a homlokát Albert.

- Akkor szerinted ki lopta el a pénzem? - fonta össze a karját a mellkasa előtt.

- Natasha - közölte halálos nyugalommal a férfi.

- Mi? - siklott dr. Frances tekintete a lányra, aki dobogó szívvel, hevesen rázta a fejét.

- Csak viccelek - legyintett Albert, ezáltal kirántva Natashát a szorult helyzetből. - Nem tudom, ki vitte el a pénzed.

- Nem volt vicces - forgatta a szemét dr. Frances.

- Szerintem se - értett egyet Natasha.

- Mindegy, csak van valami pénzem eperre - morogta a férfi.

Amikor a felesleges harmadik elhagyta a szobát, Albert a lány felé fordult.

- Miért loptál el ötven fontot? - érdeklődött, mintha csak az aznapi időjárásról kérdezne.

- Ez nem tartozik magára - köszörülte meg a torkát. - Amúgy meg miből gondolja, hogy én tettem?

- Láttam, hogy elsápadtál, amikor Matthew a pénzéről beszélt. És még képes lenne rám kenni - morogta. - Nem kell a pénze.

- Értem - A lány nem igazán tudott mit mondani, ezért inkább csak egyetértett.

- Mindegy is. Ameddig ide nem ér az eper, kimegyek friss levegőt szívni, rendben? - tápászkodott fel a férfi.

Natasha bólintott. Nem tudott csak arra gondolni, hogy igenis átverte dr. Francest. Ő segített neki, ő pedig hátba szúrta. A saját baromsága miatt.

A lány a gondolataiba süppedt, egy idő már az idő múlását sem érzékelte. Arra eszmélt fel, hogy kinyitódott az ajtó.

Dr. Frances, kezében az eperrel belépett a konyhába, ahol Natasha is tartózkodott. Gyanakodva nézett körbe.

- Albert...?

- Azt mondta, levegőzik - tájékoztatta Natasha.

- Rendben. Itt az eper - tette le a férfi azt asztalra, majd elkomolyodott. - Beszélnünk kell.

- Oké - bólintott Natasha.

- Az az igazság, hogy munkát kell vállalnom. Egy darabig még ellehetünk, de így hogy két - vagyis jelenleg három személyről kell gondoskodnom, valahonnan muszáj pénzt szereznem. Téged nem küldhetlek el, Albert meg úgyse menne el, tehát nekem kell. Bőven elég valami egyszerűbb munka. De az sürgős, különben pár hónap múlva hajléktalanok leszünk.

- Rendben.

- Azt hiszem, a sarki közértbe fogok munkát kérni, mert az közel van, és ha baj van gyorsan haza tudok ugrani.

- Rendben - bólintott ismét a másik.

- Már vissza is értél? - tért be a konyhába Albert, nem is titkolva csalódottságát.

- Bocs, hogy megzavartam a "levegőzésedet" - szólt epésen dr. Frances.

- Ne mondd meg, mit csinálhatok és mit nem. Nem vagy az anyám - közölte Albert színtelen hangon.

Dr. Frances vágott egy grimaszt, majd szavait újra Natashához intézte.

- Folytassátok a gyakorlást, a témára pedig majd később visszatérünk. Tessék, az eper - nyújtotta a dobozt. Natasha bólintott, majd elvette. Mind a két férfi rábámult, hogy történik-e valami, de a lány semmilyen hirtelen változáson nem ment keresztül.

- Ez érdekes - tűnődött Albert. - Matthew, biztos, hogy jól gondoltad ezt az eper dolgot?

- Igen, biztos - vágta rá dr. Frances majdhogynem dühösen. - Megkérdőjelezed a pontosságomat?

- Ami azt illeti, igen - fonta össze a mellkasa előtt a karját Albert. - Vagy ezt mivel magyarázod?

- Bármi lehet, nyilván magasabb dózis hat. Elvégre csak megfogta. Ettől még senki sem fog a földön fetrengeni - vélekedett a másik.

- Natasha, edd meg! - szólt parancsoló hangsúllyal Albert.

A lány rémült pillantást vetett dr. Francesre.

- Megőrültél!? - kiáltott fel a férfi vádlón meredve a bátyjára. - Honnan tudod, hogy nem hal bele!?

- Nem tudhatom - vonta meg a vállát Albert. - De azt sem tudhatom, hogy igazad van-e. Nem gondolod, hogy ez mennyire bizarrul hangzik? Ráadásul miért volt pont mindig kéznél eper? Az ember nem sűrűn hord magával epret...

- Ha csak nem tudja, hogy ez veszélyes Natashára - folytatta a mondatot dr. Frances.

- De miért éppen az eper?

- Szerinted én találtam ki? - förmedt a másikra. - Nem én találtam ki, hogy Natasha mire allergiás és mire nem, ez genetika vagy mi... Hacsak...

- Rohadt életbe - csóválta a fejét Albert.

- Bocsánat, de miről van szó? - szólt a beszélgetésbe Natasha is, aki kezdett nagyon rosszat sejteni.

Dr. Frances sóhajtott. A sóhajtás sosem jó jel.

- Az eperallergia nem a legelterjedtebb allergia, bár nem is túl ritka. Mégis alapvetően nehéz mesterségesen beleültetni a sejtekbe, éppen ezért sem jöttünk rá hamarabb.

Natasha gyanakvón húzta össze a szemöldökét.

- Mire akarnak kilyukadni?

- Arra, hogy neked valószínűleg sosem volt természetes eperallergiád. Brannan ültette sejtjeidbe, egyelőre fogalmam sincs milyen céllal. Ez azt jelenti, hogy nem eheted meg az epret, mert fogalmunk sincs hogyan reagálnál. Azért nem történt semmi, amikor hozzáértél, mert olyannyira nem erős a hatása, és nem hozza elő bármi, vagyis inkább beépített programként működik. Kódokat fogad be, dekódolja és ilyenkor lép reakcióba. A kód lehet akár egy szó is, egy fájdalompont, egy hang, egy dal, bármi.

- Szóval... - kezdte lassan Natasha. - Ez szó szerint a belső démonom? Képtelenség, hogy legyőzzem?

- Csak azzal, hogy megtanulod kezelni az erődet. Ezzel olyan védelmi vonalat építhetsz fel, ami legyőzi a sejtjeidbe ültetett vírust.

- Az nem lehet, hogy Brannan erre is gondolt?

Dr. Frances a fejét rázta.

- Nem. Mert nem gondolja, hogy képes vagy megtanulni kezelni, nem hisz a képességeidben. Legvadabb rémálmaiban se jutna eszébe, hogy képes vagy rá.

- És ha tényleg nem vagyok? - kérdezte óvatosan Natasha.

- Dehogynem vagy! - erősödött dr. Frances. - És ezt most be is bizonyítom neked.

*****

- Csukd le a szemed és koncentrálj.

Natasha követte az utasításokat. Csukott szem és koncentrálás. Nyugalom. Menni fog.

Gondolatai még bőven önmagának meggyőzősénél tartottak, amikor változásra lett figyelmes. Bőre nyirkosodott, szeme elhomályosult, teste szép lassan vízzé alakult.

A váratlan siker örömét azonban eltompította a fejébe hasító kellemetlen fájdalom. Oda akart kapni, de a folyékony halmazállapot miatt nem igazán tudott.

Már se nem látott, se nem hallott. Ugyanazt érezte, mint pár hete Londonban. Ugyanazt a kábító fájdalmat, azt a sűrű ködöt, mely az agyára nehezedett...

Aztán egyszerű megszűnt a fájdalom. Csend lett és nyugalom. Újra látott, tudta mi folyik körülötte. Ott volt a földön esőcsepp alakban és mégis teljesen tudatában.

Próbált mozogni, megismerni milyen is ez a test. Így, hogy eltűnt a zsibbasztó fájdalom, korántsem érezte olyan kényelmetlennek és megerőltetőnek.

Egész kellemesen érezte magát, ami meglepő volt az utóbbi időben. Lassan kezdett hozzászokni a víztesthez, és ráébredt, hogy teljesen kordában tartja a folyamatot. Hirtelen olyan könnyednek és egyszerűnek tűnt minden.

Eszébe jutott egy esős éjszaka gyerekkorából. Valakivel fogócskázott a zivatarban, amikor...

Amikor - erőltette Natasha az elméjét. Lassan beúszott a tudatába egy kép, ami egy kisgyereket ábrázolt. Nem, volt ott még valaki. Egy sötét alak ráncigálta a gyereket, aki üvöltött szenvedésében.

Natasha elkínzottan nézte a jelenetet. Új képkocka ugrott be, ezen egy tinédzser lány volt látható, aki a szemét forgatva nézett egy kisebb fiúra. A fiú a nyelvét nyújtotta a lányra, aki kergetni kezdte.

Változott a szín, ezúttal egy fehér falú kórházi szoba volt a helyszín. Az ágyon egy sötétszőke hajú lány ült, akinek borzas frizurájában egy kék szál húzódott. Tizennyolc év körül lehetett.

Natasha elborzadt. Futni akart, messzire menni, csak ezt ne lássa. Két férfi közeledett a filmen szereplő lány ágyához, az egyik lefogta őt, a másik pedig...

Natasha reszketett a hidegtől és a félelemtől, de újra emberi alakban ült a nappali szőnyegén. Remegett, és patakzottak a könnyei. Fájt a feje, fájtak a végtagjai. Egész teste csuromvíz volt, fázott, és főleg félt. Nagyon félt.

Dr. Frances felélépett.

- Mi történt? - kérdezte csendesen.

Natasha a fejét rázva zokogott. Eddig emlékezni akart, most már a felejtés felé hajlott.

- Natasha? - lépett oda Albert is, akinek láttán a lányra még inkább rátört a sírás. Mert akkor már tudta, hogy a férfinek igaza volt. Ne akarjon emlékezni.

- Nagyon ügyes voltál - simogatta a lány rázkódó vállát dr. Frances. - Nyugodj meg. Nem kell elmondanod mit láttál, ha nem akarod.

Natasha mély levegőt vett, és ruhája ujjával letörölte könnyeit.

- Emlékek - szóltalt meg rekedten. - Emlékeket láttam. A saját emlékeimet.

A két férfi összenézett.

- Láttam az öcsémet - tört ki újra a zokogás a lányból. - Van egy öcsém. Végig nézte, ahogy Brannan elrabol. Még mindig hallom a fülemben az üvöltését.

A Frances testvérek ismét gyors pillantást váltottak, Natasha pedig folytatta.

- Azután magamat láttam. Egy kórházi szobában voltam, ahol kísérleteztek rajtam. Borzalmas volt végignézni.

- De sikerült tökéletesen az átalakulás. Csak utána kezdted el látni az emlék kockákat?

- Eleinte nagyon rosszul éreztem magam, aztán egyszerre jól lettem - mesélte Natasha. - Utána jöttek az emlékek.

- És most mit érzel? - szólt Albert izgatottan.

- Sss - suttogta dr. Frances. - Hagyd békén. Pihenésre van szüksége.

******

Natasha a távolba révedve nézett ki az ablakon. Verőfényes napsütés világította meg Bristol utcáit, az emberek pedig boldogan sétálgattak, örülve a jó időnek.

Ő mégis benn ül a szobában, lelkében tomboló zivatarral.

Rettenetes érzés volt harmadik személyből végignézni a saját emlékeit. A kellemeseket és a kellemetleneket egyaránt.

Látta, hogy kínozták. Erőszakkal vonszolták el az otthonából, a testvére szeme láttára. Mit tett, hogy ezt érdemli?

Az, hogy tudomást szerzett öccse létezéséről, újra fellobbantotta benne a kíváncsiság tüzét.

A zsebébe nyúlt, és előhúzta belőle az összegyűrt papícfecnit, ami a brightoni lakcímeket tartalmazza. Az a három lakcím közül az egyik valaha neki adott otthon.

Figyelmesen elolvasta mind a három címet, de egyik sem keltett benne különösebb érzelmeket.

Kutatni kezdett az emlékei között, hogy vannak-e emlékei Brighton városáról. Nem igazán jutott eszébe semmi, még az se, hogy Anglia melyik részén fekszik.

Sóhajtva hunyta le a szemét. Miért is erőlködik? Eddig azért küzdött, hogy sikerüljön esőcseppé válnia, most pedig minden egyszerre sokkal rosszabb lett.

Már nem tudta értékelni azokat a dolgokat sem, amik eddig felvillanyozták. Már nem tudott örülni az emlékeknek.

Mert aznap olyan emlékeket látott, amikre nem lett volna kíváncsi.

*******

Szaporán dobogó szívvel riadt fel az éjszaka közepén.

Valami hatalmas zagyvaságot álmodott, amiben szerepet kapott egy négyfejű sárkány, aminek a fejei kísértetiesen hasonlítottak dr. Brannan-ére, illetve egy szőke kisfiú, akinek vöröslöttek a szemei.

Natasha megrázta a fejét, hogy elfeledje azt álmot. Lerúgta magáról a takarót, és kiment a konyhába némi vízért.

Szinte meg sem lepődött, amikor Albertet is a helyiségben találta. Köszönésképpen biccentett, és többet nem is kívánt hozzászólni a másikhoz, a férfi azonban beszélgetést kezdeményezett.

- Holnap elmegyek.

- Tessék? - kérdezett vissza szórakozottan Natasha, miközben egy pohárba vizet töltött.

- Nem jó nekem ez az... Ez az egész. Nyomós indokkal hagytam abba a kutatást. Nincs szükségem a tudománya, mert rohadtul nem teszi jobbá a világot. Sőt, minden sokkal rosszabb lesz.

Igen, ezt én is tapasztaltam. - motyogta gondolatban a lány, de hangosan egy szót sem szólt.

- Visszamegyek a régi életemhez, aminek semmi köze az idióta orvosokhoz meg a még idiótább kísérleteikhez. Van elég bajom így is, nincs szükségem plusz stresszre. Matthew megoldja egyedül is, nem kellek én ide.

Natasha bólintott - jelezve, hogy megértette. Már éppen indulni készült, amikor Albert még egyszer utána szólt.

- Fogadj meg egy tanácsot, kérlek. - A lány megfordult, hogy a férfi szemébe nézzen. - Ne akarj kutatni a múltadban, nehogy olyat találj, ami nagyon nem fog tetszeni.

Natasha ismét bólintott, de nem tudott ígéretet tenni.

- Még látjuk egymást – búcsúzott Albert.

A lány, miután végre sikeresen el tudott iszkolni a konyhából (a pohár vizet ott is felejtette), lerogyott az ágyra, hogy megeméssze Albert mondandóját.

Teljesen igaza van, hogy a tudomány rossz hatással van a világra, de mégse ez gondolat foglalta le leginkább.

Ne kutasd a múltad, nehogy olyat találj, ami nagyon nem fog tetszeni.

Mi az, ami nem fog tetszeni neki? Tudja, hogy kínozták. Tudja, hogy miket tettek. Más nem történt. Ugye?

Saját magát győzködte. Felállt, és járkálni kezdett a szobában. Ennek sürgősen pontot kell tenni a végére.

Le kell zárnia ezt a témát. Mivel tudná elérni, hogy ne érdekelje a múltja?

Aznap már majdnem feladta, úgy döntött nem akar emlékezni. Most, Albert szavai azonban felélesztettek benne valami új érzést. Mi az, amit ennyire titkolni kell? Mi az, ami ennyire rosszul esne neki?

Újra a zsebébe nyúlt, elővette a gyűrött papírt. Ránézett, és hirtelen nagyon merész ötlet jutott eszébe.