Natasha a kocsinak támaszkodva csavarta ki hajából és ruhájából a vizet, és igyekezett rá sem nézni Markra, aki szintén méla csendben álldogált.

- Sajnálom - törte meg a csendet a lány, kínosan állva egyik lábáról a másikra.

- Nézd, tudtam, hogy nem vagy őszinte velem és hogy bizonyára jó okod van rá. De úgy gondolom, arról szólhattatok volna, hogy nem egy egyszerű gyakorlatról van szó. Bár magamtól is gondolhattam volna rá - csóválta a fiú csalódottan a fejét. - Nem kell megmagyaráznod, megértem, ha nem teheted. Akkor viszont szeretném, ha nem találkoznánk többet.

- Persze, megértem - bólintott a könnyeit nyelve Natasha. - Szívesen elmondanám, de veszélybe sodornálak... És azt nem szeretném.

Ezután hallgatásba süppedtek, míg dr. Frances meg nem érkezett.

A férfinek azonnal feltűnt a fagyos hangulat és Natasha vizes ruhája, de Mark előtt nem akart kérdezni. Így csak biztató jellel felmutatta a pendrive-ot, miszerint megszerezte a szükséges fájlokat.

A lány halványan elmosolyodott, de a mosoly az arcára is fagyott, amikor beültek a kocsiba.

Natasha végigaludta az utat. Ez volt az egyetlen biztos módja annak, hogy ne kelljen beszélnie egyik utastársával sem.

Amikor Bristolba értek, röviden elköszöntek Marktól, innen viszont Natasha látta a végeláthatatlan beszélgetést dr. Francesszel, amit annyira nem bánt, hiszen neki is rengeteg kérdése volt.

- Mondd el, mi történt – kérte a férfi egyszerűen.

Natasha pedig elmondta.

Dr. Frances hümmögött néhány percig, majd bővebben is kifejtette a véleményét.

- Világos, hogy tesztelni akart. Tudta, hogy van tervünk, és tudta, hogy hogyan fogsz reagálni. Csak egyszerűen leütött?

- Nem... Nem tudom - felelt elbizonytalanodva a lány. - Onnantól teljes képkiesés.

- És azt mondod, hogy fájt?

- Igen - bólintott homlokráncolva. - Az utolsó emlékem az, hogy nagyon fájt. Az első alkalomnál nem történt ilyen.

- Szerintem pihenj le, kimerítő nap volt - javasolta a másik. - Addig kigondolok valamit... És holnap megbeszéljük.

- Még valami, dr. Frances.

- Parancsolj.

- Brannan... Esőcseppnek szólított.

- Nyilván nem tudja a neved - legyintett türelmetlenül a férfi. - Nem is érdekli. Hurrikánt is mindig Hurrikánnak hívta, bár gondolom szerencsétlen fiúnak volt rendes neve is.

- És akkor az én nevem... Esőcsepp?

Dr. Frances megvonta a vállát.

- Brannan bizonyára ezt a szót találta, ami passzol a tényeződhöz, és jól is hangzik. Mint mondtam, nem érdekli, hogy ki vagy.

Natasha nem szólt, hogy Brannan ugyanezt állította dr. Francesről is. Utóbbi világosan megmondta, hogy Brannan nagyon tehetségesen manipulálja az embereket. Nem szabad hinni neki.

- Jó éjszakát - szólt csendesen.

******

Natasha erős fejfájással ébredt, és eleinte egyáltalán nem akart kikelni az ágyból. Azonban hamar belátta, hogy sok dolga van mára.

A konyhába vánszorgott, ahol dr. Frances már javában sürgölődött.

- Jó reggelt! - intett oda sem nézve, és folytatta a kávéfőzést. - Egész éjjel az aktákat olvasgattam, amiket tegnap elloptam. Nem volt olyan könnyű kiszűrni a szükséges adatokat, mint gondoltam. Ne aggódj, sikerült. Arra jutottam, hogy allergiás vagy az eperre.

- Tessék? - pördült meg a sarkán a lány. Igazán nem erre a válaszra számított, sokkal inkább valami tudományos dologra.

- A tesztek eredményei mind tökéletesek. Nem vagy asztmás, nem vagy hajlamos semmilyen betegségre, minden szerved tökéletesen ép, az ételteszteken mind átmentél, a légutaid tiszták, egyszerűen semmi, semmi és semmi! Azután találtam meg kóddal védett dokumentumot, amit nem volt nehéz feltörni, hiszen Brannan mindenhol azt a dátumot adja meg, amikor kitalálta a Nightmare-t. Az egy allergiateszt volt, ami kimutatta, hogy egyedül az eperre vagy allergiás. Ez az egyetlen fizikai gyengepontod! Őrület, mi?

- Igen - dünnyögte a lány. – Végül is, az eper ellen nem olyan nehéz védekezni.

- Ne ítéld meg könnyelműen Brannan-t! Bármit képes kitalálni. Ettől függetlenül tényleg nehezebb dolga lesz.

- És akkor most mit fogunk csinálni?

- Folytatjuk a gyakorlást. Az elsődleges cél továbbra is az, hogy megtanuld használni a tényeződ. Reggeli után mehet is a menet!

******

- Most komolyan az a cél, hogy felemeljem azt a könyvet? - nézett a másikra értetlenül Natasha. - Nem vagyok képes telekinézisre.

- Természetes, hogy nem, és nyilván soha nem fogod tudni megemelni a puszta akaratoddal azt a könyvet. Mindössze az érdekel, hogy hogyan erőlködsz, ezen megmutatkozik-e a tényeződ.

- Hát jó - vonta meg a vállát a lány. A fejét oldalra billentve megmozgatta, aminek következtében hangos reccsenés hallatszott. - Au.

- A feladatra koncentrálj. A lehető legnagyobb erőbedobással próbáld meg felemelni azt a könyvet.

- Felemelhetem a kezem, hogy olyan filmes benyomást keltsen? - érdeklődött a lány, és kinyújtotta a kezét előre.

- Emlékszel filmekre. Ez jó dolog - tűnődött dr. Frances, majd eszébe jutott, mit is csinálnak éppen. - Koncentrálj!

- Rendben.

Natasha lehunyta a szemét, és összpontosított. Egyetlen célja, hogy megemelje azt a könyvet. Ha megemeli... Ha megemelem, minden jóra fordul - győzködte önmagát.

- Rendben, elég lesz. - szólalt meg dr. Frances néhány perc elteltével. - Úgy látom, a kísérlet nincs hatással a koncentráló képességedre. Ez jó.

Natasha bólintott, majd a férfire nézett.

- Kérdezhetek valamit?

- Nem kell mindig mindenre engedélyt kérned.

- Kilencvenhét-hat-huszonkettő... Ez egy dátum, ugye? 1997. június huszonkettedike. Mi történt akkor?

- Nézd - sóhajtott a másik. - Brannan egy egoista seggfej.

- Mi történt akkor? - ismételte meg a kérdést Natasha.

- Brannan akkor talált rá Hurrikánra. Hihetetlen, hogy a kód, amit megad a zárokon mind az, amikor elvette egy gyermek szabadságát.

- Szóval... Nekem is van ilyen dátumom?

- Bizonyára - vonta meg a vállát dr. Frances. - 2007. Szintén nyár volt, de nem emlékszem pontos dátumra.

- Értem - nyelt egyet a másik. - Még valami...

- Parancsolj.

- A családomnak nem kellene szólni, hogy mégse haltam meg? Elvégre... Biztos vannak rokonaim.

Az orvos arcára árnyék vetült.

- Nem tehetjük.

- Miért nem?

- Mert... Nagyon komoly dologba keveredtél. A családod érdekében is sokkal jobb, ha nem tudnak rólad, így... Brannan-t nem érdeklik.

- Brannan, mindig csak Brannan! - heveskedett Natasha. - Nem érdekel sem Brannan, sem a hülye kutatása! Én csak az életemet akarom. Az emlékeimet.

- Megértem, hogy ez most nagyon nehéz...

- Dehogy érti meg! - csattant fel a lány. - Sokkal jobb lenne, ha békén hagyna.

- Natasha, ezt már megbeszéltük egy párszor.

- És nem jutottunk semmire! Mindig azzal jön, hogy maga ért a problémámhoz, de jutottunk bármire is!?

- Ne várd, hogy minden első próbálkozásra sikerüljön - vonta fel a szemöldökét dr. Frances. - Küzdeni kell a dolgokért ahhoz, hogy sikerüljenek. Most viszont rájöttem valamire. Hangulatingadozásaid vannak, talán ez is egy mellékhatás.

- Miért érzem úgy, hogy több a mellékhatás mint a hatás? - dünnyögte Natasha, és leroskadt a székre.

- Ó, hatás is van, amiatt ne aggódj, hogy nincs. Amiatt kellene aggódni, hogy nem tudod irányítani.

- Jó, eddig már eljutottunk - sóhajtott Natasha. - És még mindig nem tudom.

- Türelem, ennyi a titok. Ígérem, nem lesz olyan sok idő.

******

Képtelen volt elaludni. Újra és újra lejátszotta maga előtt az elmúlt napok történéseit, de nem tudott dűlőre jutni. Fogalma sem volt, mit kellene tennie. Hogy kellene viselnie ezt az egész dolgot, hogy kellene éreznie amiatt, hogy elvesztette az emlékeit. Kellene-e, hogy hiányozzon a családja, akikre nem is emlékszik? Vajon szomorúnak kellene lennie? Sajnáltatni magát? Vagy felállni és továbblépni? Hiszen nem fog újra emlékezni. Ami elveszett, elveszett, annak kell örülnie, hogy legalább a szabadságát visszakapta. Most is önmagának hazudik, hiszen nem tud örülni neki. Talán jobb lett volna, ha ott marad a londoni laborban kísérleti alanyként. Akkor legalább végig aludta volna ezt az egész rémálmot, és az álom sosem válik valóssá. Igen, minden így lett volna a legjobb. Sosem keveredik bajba, sosem lesz emlékek nélkül, mindez sosem történik meg. Hirtelen elszorította a torkát a sírás, és nem tudott másra gondolni, csak mindazra, amit elfelejtett. A boldog és a szomorú emlékeket együttvéve, de abban a pillanatban bármi jó lett volna, ami kötődik a családjához, a barátaihoz, vagy bármihez, ami a régi életéhez köti.

Könnyei lassan csorogtak végig az arcán, majd a párnára hullottak. Könnyek, akár ezernyi esőcsepp hullottak alá.

Lehet-e most szomorú? Érezheti-e magát elveszettnek? Fájhatnak-e a történtek? Ki kellett volna, hogy bírja könnyek nélkül? Azért, mert sír, most gyengévé vált? Kudarcot vallott? Mindent emelt fővel kellett volna végig csinálnia? Most is hinnie kellene önmagában, hinni, hogy képes rá? Felállni? Túlélni?

Ismét folytak a könnyei, nem tudta megakadályozni, hogy ne folyjanak.

Gyengeség. Nem képes rá, nem tudja megcsinálni, nem tudja megtanulni kezelni az erejét, nem tud semmit, ő maga egy egész csődtömeg. Nincs benne semmi különleges, csak egy lány, aki mindent elfelejtett.

Végül lassan lehunyta szemét és álomba szenderült.

*****

Amikor újra kinyitotta a szemét, még mindig teljes sötétség honolt. Natasha felkelt, kibotorkált a konyhába. Az óra hajnali fél kettőt mutatott.

Megdörzsölte a szemét, majd gondolkodni kezdett, hogy most mihez kezdjen. Visszaaludni már nem fog tudni, de jó lenne hasznosan tölteni az időt.

Tekintete a bakancsára tévedt, és akaratlanul is eszébe jutott egy ötlet...

Öt perccel később már felöltözve állt az ajtó előtt, és utoljára átgondolta a dolgot. Végül is, csak kimegy sétálni egyet. Senkinek sem kell megtudnia, két óránál többet nem lesz távol. Körülnéz, olyan helyekre megy, ahol eddig nem volt. Ismeri a környéket, nem fog eltévedni.

Kilépett az ajtón.

A hajnali levegő csípte az arcát és a szemét, de alapvetően kellemesen érezte magát. Kapucniját a szemébe húzta, majd nekivágott az éjszakának.

Végigsétált a sikátoron, majd kiért egy szélesebb útra.

Csak néhány autó járt az utakon, és Bristol kihaltnak tűnt.

Körbenézett, de mivel már sokszor járt erre, semmi újdonság nem tűnt fel. Ott van a fogászati rendelő, a zálogos, a posta, a pékség, a telefonközpont, a turkáló... Egy pillanat, a telefonközpont...

Visszafordult, érdeklődve nézett az épületre. És hirtelen az eszébe ötlött valami.

Az éjjel-nappal nyitva tartó telefonközpont az egyetlen alkalmazott kivételével teljesen üres volt. A nő sem igazán látszott ébernek, ugyanis az asztalra hajtott fejjel horkolt.

- Öhm... Jó napot! - próbálkozott Natasha, de mivel a nő nem reagált, megismételte hangosabban. - JÓ NAPOT!

Az alkalmazott álmatag tekintettel nézett fel.

- Jó estét. Vagy jó reggelt. Mit akar?

- Telefonálni szeretnék - Natasha úgy gondolta, ez egy logikus dolog egy telefonközpontban.

- Ó - fejtette ki a véleményét a nő. - Ez meglepő. Manapság az emberek már nem járnak ide.

- De én most mégis eljöttem. Szóval... Telefonálni szeretnék.

- Á, értem. Kit szeretne hívni?

- Natasha Scottot - mondta ki a lány.

- Ez egy gyakori név, esetleg város?

- Brighton.

- Nézem.

Natasha bólintott, majd tovább dobolt az ujjaival a térdén, hogy enyhítse idegességét.

- Három Natasha Scott él Brightonban.

- Értem - nyelt egyet a lány. - Meg tudja adni esetleg a címüket?

A nő gyanakodva húzta össze a szemöldökét.

- Ez bizalmas információ, hölgyem.

Natasha mély levegőt vett, majd tizenöt fontot helyezett maga elé.

Az alkalmazott előhúzta a száját.

- Ennyivel nem fogja megkapni.

A lány tovább kutakodott, majd kitett az asztalra még huszat.

- Harmincöt font, nem rossz. - méregeti a pénzt a nő. - De nem elég.

Natasha kiürítette a zsebeit, és talált még tizenöt fontot. Dr. Frances biztosan megfogja ölni...

- Nincs több pénzem.

- Az utolsó öt már nem kellett volna, de azért kösz. - vette el a nő, majd egy papírlapot nyújtott át. - Tessék, a lakcímek.

- Köszönöm.

- Én is, a zsét.

- Viszlát. - Natasha sietősen araszolt a kijárat felé.

Kilépett az éjszakába, arcát pedig újra megcsapta a hideg. Kezét zsebre dugta, és hazafele indult.

Van nála három lakcím. Ha végre megtanulna normálisan átváltozni, elmehetne oda. Ha már dr. Francest nem érdekli a dolog, hogy megismerje a családját, majd ő megoldja magának. Ez a három lakcím közül az egyiken lakott egészen négy évvel ezelőttig. Tudnia kell, honnan származik. Hogy ki ő.

De nem ma. Ma visszamegy a házba, befekszik az ágyába, és erről a kalandról sosem szól dr. Francesnek.