- Annyira örülnék, ha leszoknál erről az ájulásról.

Natasha elmosódva hallotta Lauren bosszankodó hangját, majd óvatosan kinyitotta a szemét és felült.

- Mi történt?

- Sikerült erőt gyakorolnod a vízre, aztán pedig elájultál. Csak a szokásos.

- Bocs. - Natasha megdörzsölte a szemét. - Pocsékul vagyok.

- Nem csodálom, a vérnyomásod a kétszázat veri. Ez normális?

- Fogalmam sincs. Mindenesetre eléggé szédülök.

- Oké, semmi gond. Feküdj vissza - sóhajtott a lány. - Egyébként nagy baj van.

- Mi lehet még rosszabb?

- Vérdíjat tűztek ki a fejedre.

- Mi a... Mi? - ült fel Natasha ismét, amit a fejébe nyilalló éles fájdalom miatt azon nyomban meg is bánt.

- Ötezer fontot kap, aki élve valamelyik bűnszervezet kezére keríti Vízlányt.

- Mégis miért vagyok olyan érdekes? - nyögött fel a lány.

- Azért, kedves Vízlány, mert úgy gondolják, nagy találmányt fedeztek fel benned és sokat fogsz érni a piacon.

- Szörnyű ez a név - fintorgott "Vízlány". - Ennél még Brannan Esőcseppje is fényévekkel jobb volt...

- Nem ez most a lényeg. Az a fontos, hogy semmiképp nem mozdulhatsz el a házból, mert veszélyben vagy.

****

Matthew Frances bőrig ázva haladt London csúszós utcáin. A homlokán ragtapasz díszelgett, amit vörösre festett a vér. Ruhájából és hajából csöpögött a víz, miközben lassan arra lett figyelmes, hogy felkelt a Nap.

Tudta, hogy hibázott. Az őr mindent el fog mondani, bizonyítékként pedig ott lesz a vércsepp a padlón. Brannan olyan gyorsan fog értesülni, hogy annyi idő alatt nem fogja tudni elhagyni a várost.

Matthew úgy ismerte London utcáit, akár a tenyerét, így még kora hajnalban sem okozott gondot a tájékozódás.

Elágazáshoz ért, egy pillanatra elgondolkodott, melyik irányba induljon tovább. Egyik a Buckingham, másik az egyik kedvenc cukrászdája felé vezetett. Tudta, hogy előbbi lenne a logikusabb választás, mert onnan közel van a buszmegálló, de annyira kimerült volt, hogy úgy érezte, mindenképp szüksége van egy szelet francia krémesre. Így, jelentős lelkifurdalással abba az irányba indult. Egyszer ő is lehet önző, nem?

Amint betért cukrászdába, egyből megcsapta az ismerős illat. Mélyen beleszagolt a levegőbe, és konstatálta, hogy igencsak éhes.

- Helló - köszönt a pult mögött álló nő. - Segíthetek?

- Egy... Egy szelet francia krémest kérek - mondta a rendelést a férfi halkan. Olyan erővel szakadt rá a fáradtság, hogy szinte összerogyott alatta. Laposan pislogva próbálta nyitva tartani a szemét, miközben fizetett. A pultos nő sokáig fürkészte az arcát.

- Maga nagyon ismerős.

- Előfordulhat - vonta meg a vállát Matthew. - A környéken nőttem fel.

- Á, már tudom is! - kiáltott fel hirtelen. - Albert! Nem, maga nem Albert. Magának kék a szeme...

- Az öccse vagyok. Matthew Frances - nyújtott kezet.

- Penelope Langston.

- Honnan ismeri a bátyámat? - érdeklődött Matthew, miközben bekapott egy falat süteményt.

- Munkatársak voltunk néhány hónapig, jó barátként tekintettem rá. Hogy van mostanság?

- Jól - vonta meg a vállát dr. Frances.

- És maga még Londonban lakik?

- Nem, Bristolban. Csak rövid időre jöttem, hamarosan indulok haza.

- Akkor jó utat.

- Köszönöm.

Matthew megette a francia krémest, elköszönt, majd kiment a cukrászdából.

Amikor Penelope Langston biztos volt benne, hogy dr. Matthew Frances elég messze ért, egy számot tárcsázott.

- Stanley? A célpont útnak indult.

*****

- Nat, ébren vagy?

- Nem - motyogta a lány félálomban.

- Nem vagyok biztos benne, hogy ez gond, de... Megnéznéd?

- Mit? - ült fel Natasha fáradtan dörzsölve az arcát.

- Itt van egy cikk, vezető hír az egyik hírportálon. Frances neve van benne...

- Mutasd - ment ki az álom azonnal Natasha szeméből.

- Ne aggódj, nem Matthew Frances, csak a vezetéknév azonos. Azért nézd meg... - nyújtotta át a laptopját Lauren.

Dr. Albert Frances - Az egykori híres tudóst letartóztatták

Natasha érezte, hogy az arcából kifut a vér.

- Ismered? - nézett barátnője vértelen arcába Lauren.

- Dr. Frances bátyja - suttogta elképedve Natasha. - Jézus Istenem.

- Mit írnak a cikkben?

- Annyit, hogy fény derült Albert évekkel ezelőtti bűnösségére, amit dokumentumok bizonyítanak, azonnal le is tartóztatták, a tárgyalás holnap lesz, de semmi esély, hogy felmentik - futotta át a sorokat Natasha, majd a fejéhez kapott. - Brannan! Csak ő lehetett. Megfenyegette dr. Francest, hogy nála vannak a dokumentumok. Nyilván, történt valami Londonban és Brannan úgy döntött, közzé teszi őket...

- De az miért lenne jó Brannan-nek?

- Gondolom, hogy dr. Frances szenvedjen... De nem is tudom. Mindenesetre feltétlenül szeretnék beszélni Alberttel, legalább arról, hogy miért is van ez az egész balhé. Többet tud, mint amit elmond.

- Figyelj, várjuk meg a holnapot, hogy hogyan dönt a bíróság. Utána felkeressük, akárhol is lesz éppen.

*****

Matthew lassan nyitotta ki a szemét, a Nap vakító fénye miatt azonban rögtön be is csukta. Hol vagyok?

Felült, majd látta, hogy egy padon, minden bizonnyal még mindig Londonban. Valószínűleg elaludhatott.

Két kézzel dörzsölte az arcát, miközben megpróbálta beazonosítani, hol van. Igen, ez kétségtelenül London egy eldugott utcája, ahol valóságos csoda lenne, ha nem rabolták volna még ki. A zsebéhez nyúlt, ami elgondolásának következtetően valóban üres volt. Ami nagyon rossz hírnek számított, pénz nélkül nem egyszerű hazajutni Bristolba.

Mélyet sóhajtott, majd a koszos aszfaltot nézve próbált rájönni, mihez is kezdhet most. Mindenképp fel kellene keresnie egy ismerőst, aki tud tömegközlekedésre elegendő pénzt adni. Ez egyelőre nem okozott problémát, rengeteg rokona és barátja élt a fővárosban, csak azt nem tudta, ki fogadná szívesen kora reggel.

Hamarosan zsebre dugott kézzel sétált a Temze partján, rendkívül nosztalgikus hangulattal. Már csak a táska kellene a vállára, a kávé a kezébe, és újra egyetemistának érezné magát, aki korán kikelt az ágyból a tanulás miatt.

Most azonban nem volt idő ilyeneken gondolkodni, hiszen éppen a Ralph nevű bácsikájához igyekezett, aki remélhetőleg megszánja szerencsétlenül járt unokaöccsét.

Dr. Frances a kékesen fodrozódó, itt-ott megtörő víztükörre nézett, és abban a pillanatban csak reménykedni tudott.

*****

- Jó napot - támaszkodott a pultra Natasha. - Az egyik rabbal szeretnék beszélni.

- Kivel? - nézett fel a börtöni recepciós unottan.

- Dr. Albert Frances.

- Ez egy börtön, kislány. Itt mindenki elhagyja a doktori címet, akit lecsuknak. - A számítógépen matatott, miközben motyogott még valamit a tudatlan fiatalokról. - Á, itt is van. Csak tegnap szállították ide. Fokozottan veszélyes, de nem erőszakos. Bemehet, feltéve, hogy az öreg fogadja magát. Találkoztam már vele, és igencsak morcos.

- Szólna, hogy látni szeretném?

- Én is sok mindent szeretnék, például egy jobb munka jól jönne - dünnyögte a férfi. - A nevét megmondaná?

- Persze - vágta rá Natasha, majd elbizonytalanodott. Nem volt semmi közös titka Alberttel, amivel üzenhetne neki, így jobb ötlet híján a saját nevét mondta. - Natasha Scott.

- Rendben, szólok az illetékesnek - bólintott, majd tárcsázni kezdett.

Natasha kőkemény ötvenhat percet unatkozott a váróban ülve, ezalatt megszámolta a repedéseket a falon, nyolcféleképpen kötötte be a cipőfűzőjét, háromszor fogta össze újra a haját, frizurájából azonban minden alkalommal kilógott néhány rakoncátlan tincs. Úgy érezte, mintha az egész napot itt töltötte volna, a tizenkettedik percben pedig már nagyon kezdte bánni, hogy lebeszélte Lauren-t arról, hogy jöjjön be vele. Újdonsült barátság ide vagy oda, biztos volt benne, hogy a beszélgetés csak Albertre és rá, Natashára tartozik. Meg esetleg dr. Matthew Frances-re, de ő ugye nem volt itt...

A hivatalos terv szerint Natasha egyáltalán nem hagyhatta volna el a házat, de végül meggyőzte Lauren-t, hogy a beszélgetés Alberttel mindennél fontosabb. Dr. Frances Lauren beleegyezése miatt nyilván a lányt is megbízhatatlannak tartaná...

Nem.

Nem gondolhat dühvel a férfire, azzal most tényleg semmire nem megy. Csak jó lett volna, ha visszajönne és elmagyarázna egy-két dolgot.

- Miss Scott! - lépett felé egy egyenruhás őr. - Jöjjön velem.

- Na végre - motyogta a lány, és szófogadóan követte.

Hamarosan egy szobához értek, ami berendezése alapján (mindössze egy asztal, két szék) a filmekben látott börtönlátogási helyszíneket idézte. Hoppá, ilyenre is emlékezik. Vannak még csodák.

Albert nem sokat változott az elmúlt nyolc hétben, amikor nem találkoztak. Ugyanaz a fáradt tekintet, a zsírosodó haj, a mélyen ülő sötét szempár, ugyanaz a keserű mosoly.

- Helló, Natasha.

- Üdv.

- Hol van Matthew?

- Brannan elrabolta.

Hosszú percekig szótlanul nézték egymást, majd végül Natasha törte meg az üres csendet.

- Mi történt?

Albert Frances sóhajtott.

- Most, vagy annyi évvel ezelőtt?

- Mindent tudni akarok.

- Hát jó... - sóhajtott a férfi. - Nem vagyok rossz ember, baleset volt, a fiatal énem baklövése.

- Hallgatom.

- Én... Akkoriban egy kísérleten dolgoztam, egy igencsak veszélyes kísérleten. Tudtam, hogy áldozatokkal fog járni, a munkatársaim számára sem volt titok. Azonban mi sem gondolkodtunk mindenre. Baleset volt, egy szörnyű, tragikus baleset, ami a mai napig emészti a lelkemet. Én akkoriban elismert és híres tudós voltam, és minél előbb be akartam fejezni a kutatásomat, ezért kapkodtam és meggondolatlan döntést hoztam, amit még mindig bánok. Sosem szabad élesben tesztelni azt, aminél még nem bizonyos, hogy alacsony a katasztrófa lehetősége. Én viszont haladni akartam, és... Megtettem. Egyetlen gombnyomás tizennégy ember halálát okozta.

Natasha elszörnyedve hallgatta a férfi keserű szavait.

- Nem kell sajnálnod, nagyon is az én hibám van. Én indítottam be a szerkezetet, én okoztam a vesztüket. Áramütést kaptak, halálos dózisban, fel tudod ezt fogni? Tizennégy jó ember veszett oda az én hibámból.

- De... - kereste a szavakat Natasha. - Miért voltak a dokumentumok, és ha ugyanazokért a bűnökért most lecsukták, miért nem akkor varrták be magát?

- Matt segített, mint mindig - mosolyodott el szomorúan a férfi. - Mindketten tudtuk, hogy ez az eset a karrierem végét jelenti, ezért meghamisítottunk néhány papírt, ami szerint a gomb véletlenül nyomódott meg, nem én tettem, így senki sem felel az emberek haláláért.

- És az eredeti dokumentumok? - kérdezte a lány, ugyanis néhány dolog még mindig elég homályos volt a számára. - Miért nem semmisítették meg?

- Mert az a rendőrtiszt, akit akkor hívtam ki, amikor tudtam, hogy megtörtént a baj, mindenről tudott. Ugyanis annyira meg voltam rémülve, hogy dadogva előadtam neki a történteket, a gonosz kis rohadék pedig megírta a jelentést, ami alapján én két év börtönt kapok gondatlan emberölésért.

- Megzsarolták?

- Inkább ő minket. Beleegyezett, hogy titkosítja a dokumentumokat, ha cserébe... Folytatjuk, vagyis valaki folytatja helyettem a munkát.

Natasha erősen törte a fejét. Érezte, hogy valahogy összeérnek a szálak, de nem gondolta, hogy így.

- Mi volt a kísérlet, amin maga dolgozott?

- Nem fogod kitalálni - vigyorodott el sötéten Albert, amikor látta, hogy Natasha számára kezd kitisztulni a kép. - De különleges erővel akartam felruházni embereket. Én az áramot akartam hasznosítani úgy, hogy az emberek használni tudják, természetesen békés célokra. Ezzel nem is lett volna gond, csakhogy valaki ellopta a tervrajzaimat. Ezért hibáztam akkorát azon a végzetes éjjelen... Nem ellenőriztem, hogy minden rendben van-e, fejből dolgoztam és meg is lett a következménye.

- Mondja csak, mi is volt a kísérlet neve?

- Dreamnek neveztem.

Natasha felállt, és járkálni kezdett. Albert szinte hallani vélte a lány agyában kattogó fogaskerekeket, de meghagyta neki azt az élvezetet, hogy maga találja ki a válaszokat.

- Utolsó kérdés, és összerakom a dolgokat - fordult a férfi felé Natasha. - Ki volt az a rendőr, aki titkosította maguknak a dokumentumokat a kísérlet folytatásáért cserébe?

- Sosem láttam teljesen az arcát, ugyanis mindig sapkát és napszemüveget viselt. A hangjában tükröződő acélos önbizalmat azonban sosem tudtam elfelejteni...

- Istenem! - pattant fel ismét Natasha, majd elgondolkodott. - És megtette a kérést? Folytatta a kísérletet?

- Próbáltam, de nem ment. Csak az áldozatokra tudtam gondolni.

- Minden egybevág - tűnődött a lány. - Brannan volt az. Ellopta a tervrajzokat, a maga ötletét, hogy aztán a saját céljaira fordíthassa. Megrendezte a balesetet...

- Nem, az minden esetben megtörtént volna - vágott közbe Albert.

- Akkor csak rásegített. A lényeg, hogy odament, rendőrnek álcázva magát, hogy maga őszinte legyen vele, ezt felhasználta, de... Igazából sosem akarta közzétenni azt a jelentést, mert tudta, hogy maga meg Matthew meg fogják zsarolni és ez pont kapóra jött neki... Azt akarta, hogy maga folytassa a kísérletet, azután pedig nyilván tönkre akarta tenni magát, hogy ő profitáljon a kísérletből. Dream-ből Nightmare, álomból rémálom, ez szinte már önirónia... De azután mi történt? Á, meg is van. Rájött, hogy maga már nem fogja tudni befejezni a kísérletet, így a saját kezébe kell vennie az irányítást. Azonban mégsem tette közzé a dokumentumokat, mert azzal az ő kilétére is fény derült volna. De miért éppen most? Hiszen azóta sok év telt el, azóta pedig már teljességgel övé a kísérlet... Miért most?

- Mert megjelentél te - mutatott rá Albert. - És felkavartad az állóvizet.

- De ennek az egésznek mi köze hozzám?

- Ó, sokkal több, gondolnád - dőlt hátra Albert, majd meg sem várva a lány válaszát, folytatta. - Ezzel tereli el a figyelmedet. Brannan erre épít: figyelemelterelés. Nem nehéz kiismerni. Jó az észjárásod, de valamit nem vettél figyelmbe.

Natasha néhány percig tűnödött, majd feltett még egy kérdést.

- Ez melyik évben volt?

- 1995-ben.

- És hol?

Albert szája gúnyos mosolyra húzódott.

- Torontóban.

- Miért ott? - tűnődött a lány, ugyanis ismét nem akart összeállni a kép. Jó néhány darab megvolt már hozzá, de az utolsók még hiányoztak.

- Mindig is az volt az álmom, hogy ott éljek, így kiköltöztem. Matthew Londonban lakott, akkoriban még egyetemre járt.

- Ennek így nincs értelme - ült le Natasha ismét, és erősen törte a fejét. - Lehet, hogy Brannan is éppen akkor Torontóban volt, és tudott magáról és... Itt túl sok a véletlen, véletlenek márpedig nem léteznek.

- Okos lány - mosolygott a férfi.

- Tehát nem Brannan volt... De akkor honnan szerzett róla tudomást? Nyilván a valódi embertől, aki rendőrnek állította be magát... Ennek így semmi értelmi. Acélos önbizalom Brannan hangjában van...

- Nem gyötörlek tovább, ezt nem tudnád kitalálni - dőlt előre Albert, és bizalmasan közelebb hajolt. - Az illető Brannan féltestvére, aki a John Gilles nevet viseli. Bár talán jobban ráismersz, ha azt mondom: Hurrikán apja.

****

Dr. Matthew Frances az asztal szélének dőlt, miközben a nagybátyjára, Ralphra várt, hogy visszatérjen a pénzzel, amivel el tud jutni Bristolba.

A férfi hamarosan vissza is tért, egy kevés pénzzel, amit unokaöccse kezébe nyomott.

- Maradj még egy kicsit, olyan rég beszélgettünk - kérlelte Ralph Frances a ritkán látott rokonát.

- Nem lehet - rázta meg a fejét Matthew, majd kezet fogott Ralph-fal. - De mindenképp hamarosan.

Kifelé indult, amikor a nagybátyja még szomorúan utána szólt.

- Mindenesetre sajnálom, ami Alberttel történt. Beszéltél vele mostanában?

- Tessék? - pördült meg dr. Frances, majd a heves reakciót visszafogva kissé higgadtabban kérdezte. - Hogy érted?

- Mi? Nem is tudsz róla? - ráncolta a homlokát Ralph. - Benne volt az újságban is.

- Az elmúlt néhány napban nem voltam újság közelében - hadarta Matthew. - Meg tudnád mutatni?

Ralph néhány percnyi matatás után az unokaöccse kezébe adta az újságot, aki gyorsan átfutotta, amikor pedig felnézett, a düh tüze lobbant fel a tekintetében.

- Elintézhetek egy telefont? - kérdezte remegő hangon, majd elvette nagybátyjától a felé nyújtott készüléket, és odébb sétált.

Kicsöngött, majd a vonal másik végén dr. Stanley Brannan szólt bele.

- Á, Matthew, már vártam, hogy hívj.

- Te szemét - sziszegte a férfi. - Megígérted!

- Ugyan már, ennyire nem lehetsz naiv - válaszolt a másik szinte sajnálkozva. - Megígértem. Na és? Hazudtam. Megesik az ilyesmi, azt ne mondd, hogy nem számítottál rá...

Dr. Frances hallgatott.

- Szóval nem - nyugtázta elégedetten Brannan. - Semmi baj, Matt, az ember a hibáiból tan...

Matthew lecsapta a kagylót.

****
A fiú szapora léptekkel haladt a sikátorban, szíve a torkában dobogott. Tudta, hogy ha ezt most megteszi, visszafordíthatatlan következményekkel járhat. De... Muszáj volt, legalábbis így érezte.

Nehéz helyzetekben nehéz döntéseket kell hozni, az apja legalábbis mindig ezt tanította. A hibákat ki lehet javítani, mindig van második esély. Most hibázik, de ő hisz a megbocsátásban.

Befordult a sarkon, immár célegyenesbe. Izgult, sőt talán félt is, de úgy érezte, nincs más választása.

Kisimított egy izzadt hajtincset gyöngyöző homlokából, majd mély levegőt véve lenyomta a kilincset.

Az ajtó túlsó oldalán álló tetovált férfi unott tekintettel meredt a fiúra.

- Mit akarsz?

- Tudom, hol van Vízlány.

- Gyere be - mutatott maga mögé a férfi, a fiú pedig készséggel követte.

- Remélem ismered a feltételeket - kezdte halk, fenyegető hangján a férfi, majd beleivott egy gyanús színű italba. - Ha hazudsz, kibelezlek. Érted?

- Valós az információ.

- Ajánlom, hogy az legyen - dünnyögte, majd a fiú elé nyújtott az lapot. - Írd le, amit tudsz. Lakcím, telefonszám, bármi, amit tudsz.

A fiú bólintott, majd leírta a telefonszámot és a lakcímet. Mást nem írt, úgy érezte, nincs rá felhatalmazása.

- Egy aláírást is kérek - biccentett a férfi.

A fiú várt néhány másodpercet, majd szapora lélegzetvétellel a Mark Williams nevet firkantotta a lap aljára.