Szép nap virradt Londonra.

Dr. Stanley Brannan azonban mégis lehúzott redőnyök mögött próbálta összefoglalni gondolatait, amikor egy látogató megzavarta a koncentrálásban.

- Á, csak te vagy az - nézett fel csalódottan.

- Azt hittem, örülni fogsz - foglalt helyet a váratlan látogató.

- Nem igazán alkalmas, ugyanis a helyzet nem túl fényes - sóhajtott a férfi.

- Á, Esőcseppre gondolsz - biccentett. - Azt hittem, ezt is előre eltervezted, hiszen te mindig minden lépést előre kiszámítasz...

- Valóban, most azonban ez a lány komolyabb fejtöréseket okoz, mint szabadna.

- Gondolod, hogy ő az?

- Nem. Az nem lehet. Éretlen, tapasztalatlan és gyerek. Nem lehet ő.

- Miért érzem úgy, hogy saját magadat győzködöd? - billentette oldalra a fejét a látogató.

- Értsd meg, tudom, hogy nincs így. Ha meg olyan okos vagy, mondd el!

- Nem, mivel nem tudom. Csak arra próbálok rájönni, te mennyit tudsz.

- Mit keresel itt egyáltalán? - sóhajtott dr. Brannan gondterhelten.

- Üzletet akarok ajánlani.

- Egyből gondolhattam volna.

- Ne gúnyolódj! Mondom az alkut. Esőcsepp meghal hat hónapon belül, vagy elmondom Lilynek az igazat.

- Ez nem alku, ez zsarolás.

- Esőcseppnek nem is szabadna léteznie, csakis a te hibád, hogy nem maradt az a naiv lány Brightonból. Törlesztened kell. Hat hónap, vagy Lily mindent megtud.

Brannan mélyet sóhajtott, de jobb ötlet híján elfogadta a felé nyújtott kezet.

****

Natasha egy pók ügyességével kapaszkodott át az épület falain, a párkányra támaszkodva lépdelt, és nem is haladt rosszul. Majd megcsúszott.

A fájdalom villáma nyilallt a testébe, a feje hátracsuklott, lába megbicsaklott, kezével a betonra támaszkodva tompította az esést. Bőre felhorzsolódott, bokája lüktetett, és fáradtan feküdt a földön. Nos, talán van ennél egyszerűbb módszer is arra, hogy bejusson.

Nyögést hallatva kecmergett fel a földről, leporolta ruháját, majd újult erővel indult tovább. Talán az a legegyszerűbb, ha egyszerűen bemegy a bejáraton, és nem próbál Pókembert játszva bemászni valamelyik ablakon.

Vastag kerítés volt a bejárat előtt, ami előtt egy recepció.

- Igazolványt kérek - dünnyögte a recepciós félkómásan. - Ha nincs, most lehet elmenni, mielőtt hívom a rendőrséget. Ez privát terület.

- Aha - motyogta Natasha. Nos, ez sem jött be. Már ment volna vissza a tetőre próbálkozni, vagy talán fel is adta volna, amikor meglátott egy ajtót, ami vészkijáratnak volt jelezve.

Körbenézett, majd, amikor megbizonyosodott róla, hogy senki nem figyeli, kivett két hullámcsatot gondosan eligazított frizurájából, majd némi ügyeskedéssel az ajtó hamarosan nyitva állt. Ezt a trükköt Lauren tanította neki, és most végre hasznát vehette.

Belépett, és egy ablaktalan folyosó fogadta. A rideg hangulat borzongva futott végig a testén, Natasha azonban tudta, hogy ez itt most nem a félelem ideje.

- Nem szabadna itt lenned.

A lány olyan gyorsan pördült meg, hogy a hirtelen lendülettől hanyatt esett. Sietve tápászkodott fel, és nézett farkasszemet a zöldeskék szempárral.

- Nem tudsz észrevétlen lenni, akkora robajt csaptál, hogy már akkor tudtam, hogy jössz, amikor leestél a tetőről. Hogy kerülsz ide? Felteszem, nem Matthew hozott el.

- Nem, tényleg nem ő - motyogott Natasha.

- Akkor az a lány, akivel olyan nagy barátok vagytok.

- Lauren - biccentett Natasha. Brannan előtt felesleges volt titkolózni, számára az ő egész élete egy nyitott könyv volt.

- Nos, igazán szívesen beszélgetnék veled, de az az igazság, hogy meg kell öljelek.

Natasha szeme egy pillanatra elkerekedett, ugyanis Brannan mindig kertel, sosem közli egyenesen a dolgait, ráadásul eddig arról sem volt szó, hogy az életét el akarja venni. Hiszen annyiszor megtehette volna már.

- Tönkre fogsz tenni. És ezt nem hagyhatom. - Brannan közelített, Natasha hátrált, míg a falnak nem ütközött. - Én elszórakozgatok veled, de most már egy számomra fontos ember is veszélybe került. Meg kell halnod.

Angol hidegvér ide, vagy oda, a férfi szemei lassan vérben forogtak. Nem... Könnyesek voltak.

És ameddig Natasha szapora lélegzetvétellel nézte a férfi szemét, egy injekciós tű landolt a vállában. Majd elsötétült előtte a világ.

Teljes volt a sötétség, amikor magához tért. Talán álmodik.

Bizonytalanul ugyan, de megtett pár lépést előre. Nem érezte a talajt a lába alatt, és ha őszinte akart lenni, a lábát sem érezte. Üres volt a feje, semmit nem érzett.

Hol lehet?

Hirtelen üvegcsörömpölést hallott a másik irányból. Riadtában futni kezdett, futott jó pár percen keresztül, majd megtorpant. Nem fáradt.

- Van ott valaki? - kiabált próbaképpen a sötétbe.

- A belső hangod.

Dr. Stanley Brannan. Ez kétségkívül az ő hangja volt, amibe most különös affektálást csempészett. Össze akarja zavarni.

- Hol vagyok?

- A fejedben.

Hát persze. Hallucinált. Brannan hipnotizálta, irányított álom, vagy akárhogy is nevezi a tudós.

Ez csak illúzió, semmi sem történik meg a valóságban. Nincs ok aggodalomra.

Egy alak vánszorgott felé, csak az alakját látta, annyit se tudott volna megállapítani, hogy az illető fiú-e vagy lány. Mindenesetre erősen vérzett.

Natasha ösztönei életre keltek a sebesült láttán, és felé rohant. De most is csak futott és futott a semmibe, a végtelenbe. Az alak pedig összerogyott, legnagyobb valószínűséggel holtan. Majd egyszerűen eltűnt.

- Mit akar mutatni nekem? - kiabált a lány a vaksötétbe.

- Semmit. Te fogsz mutatni nekem. Ne feledd, ez itt a te illúziód. Te irányítasz.

Natasha csak most vette észre, hogy emberek állnak körülötte. Közülük jó párat ismert, de akadtak ismeretlenek, de mégis furcsán ismerősek is.

Dr. Frances azzal a tipikus pillantásával méregette, mellette Lauren biztatóan mosolygott. Mellettük egy pár állt, egy középiskolás korú fiúval. Ott állt még Mark, Albert, és néhány ismeretlen arc. Páran mosolyogtak, mások tekintete komor volt.

Natasha a kezére pillantott, ami remegett. Hirtelen fázni kezdett, és újra érzett. Izzadság verte ki, fájni kezdett a feje. Térdre rogyott kimerültségében, és érezte, hogy elered az orra vére. A vörös cseppek a feketeségbe landoltak, Natasha pedig ott ült, újra egyedül. Az emberek eltűntek, eltűntek a mosolyok, csak ő maradt, egyedül. Fájdalom vette körbe, vérzett, és félt.

Könnyei potyogni kezdtek a szeméből, és hosszú percekig, érzésre órákig nem akartak elapadni.

Majd... Minden megszűnt.

Csend lett, ijesztő csend, de lélegzett. Csukott szemmel feküdt, fején egy gépezettel, bár ő ezt nem látta.

Natasha forró könnyei végigcsorogtak holtsápadt bőrén, és mielőtt újra eszméletét vesztette volna, még hallotta dr. Brannan sejtelmesen suttogó szavait.

- Á, ez nagyon édes. Te önmagadtól félsz.

*****

Nedves tincsei izzadt, hófehérre vált homlokára tapadtak, mellkasa egyenletesen emelkedett fel s le.

Dr. Brannan csak nézte az alvó lányt. Gyámoltalannak, aprónak, védtelennek tűnt. Egyetlen mozdulattal elvehetné az életét, és minden gondja megoldódna.

De ő ezt nem akarta. Ő nem akar becsavarodott gyilkos lenni, nem akarja elpusztítani a második sikeres művét. Nem akarta Hurrikáné után Esőcsepp holttestét is a karjában tartani. Bár ez erősen képletes, Hurrikánét ugyanis nem tarthatta meg. Ő odaveszett.

Esőcsepp nem. Benne még mindig megvan a rémálom, és a férfi tudta, hogy képes lenne előcsalogatni belőle. Esőcsepp mindenre képes lenne, nem kellene ebben a burokban élnie.

Annyi mindenre lennének képesek együtt! Nem kellene félnie egyikőjüknek sem, semmitől többé. Esőcsepp nem arra született, hogy burokban éljen.

Natasha nem gyenge, cseppet sem az. Egyszerűen bizonytalan, nincs semmi önhite, és főleg fél. Fél az erejétől, a múltjától, a tetteinek és szavainak súlyától. Nem akar senkit bántani, de közben saját magát teszi tönkre. Pedig nem kellene, hogy így érezzen. Mindent jól csinál, ha az ellenkezőjét is gondolja.

Esőcsepp sorsa előre meg van írva. A lány pedig még csak nem is sejti, hogy ez mennyire igaz.

Lássanak csodát, csak emlegetni kellett, Natasha ugyanis fáradtan nyitotta ki szemét, és ült fel az ágyban.

- Mi történt?

- Rövid időre bezártalak a saját agyadba, hogy lássam az őszinte érzéseidet. Nem okoztál csalódást, bár van bőven finomítani való rajtad.

- Miért mondta azt, hogy önmagamtól félek?

- Mert igaz. Félsz, hogy tönkreteszed azt, amit felépítettél, félsz, hogy érzel, félsz a következményektől, félsz a tetteid súlyától. El akarsz menekülni, felelősség nélkül élni.

- Én nem félek.

- Dehogynem. Emlékszel, mi történt a fejedben. Ne hazudj magadnak.

Pár perc csend után a lány egy kérdést tett fel.

- Hogyha maga a nagybátyám... Magának a féltestvére John Gilles... Akkor Hurrikán és én rokonok vagyunk?

- Sejtettem, hogy meg fogod kérdezni, és a válasz egyértelmű nem.

- Miért?

- Matthew és Albert rosszul tudja. John nem az én féltestvérem... Mostohák vagyunk.

- Vagyis?

- Rossz viszonyok között telt a gyermekkorom. A családom szegény volt, alig tudtunk megélni, minden centre figyelnünk kellett. Koszos ruhákban jártam, keveset ettem, sovány voltam és magányos. A szüleim sosem szerettek igazán, mindig is különc voltam. Így amikor szóba került, hogy Zoe-t vagy engem örökbe adnak, természetesen rám esett a választásuk. A Gilles családhoz kerültem, ahol lényegesen jobb dolgom lett. A velem egyidős John-nal azonnal megtaláltam a közös hangot, igazi testvérként szerettük egymást. John felnőttkorában feleségül vette Rosát, és született egy fiuk, a későbbi Hurrikán. De mivel John és én nem vagyunk rokonok... Így ti sem vagytok Haydennel.

- Maga meg az anyám... beszélnek?

- Nem különösebben - mosolygott szomorúan a férfi. - Lassan harminc éve nem találkoztunk.

Natasha sóhajtott.

- És most mi lesz?

- Semmi. A dolgokat magadban kell helyre tenned. Talán szünetre lenne szükséged.

- Nem pihenhetek.

- Miért? Mégis kinek tartozol?

- Mindenkinek, aki bármit is tett értem. Nem vagyok jó ember, de nem akarok senkit cserben hagyni.

- Nem, Natasha - csóválta a fejét dr. Brannan. - Te jó ember vagy. Túl jó. Ha nem lenne ennyi bizonyítási vágyad, mi ketten már rég meghódítottuk volna a világot. Hurrikán kudarcot vallott... Tudom, hogy te nem tennéd.

- Mit akar tőlem?

- Egyességet. Én békén hagylak, békén hagyom Matthew-t meg azt a lányt is, te pedig eltűnsz a színről. Oda mész, ahova akarsz, de ne lehessen hallani rólad.

- Nem értem magát - könyökölt a térdére Natasha. - Előbb még a világ meghódításáról beszélt, meg hogy milyen jó vagyok, most meg azt akarja, hogy tűnjek el. Miért lenne ez jó magának?

- Nos, ez magánügy. Nem tartozik rád. Legyen elég annyi, hogy ez nem értem kell. Nem önzésből kérem, sőt, könyörgök, hanem valaki másért. Az illető személyazonosságához pedig semmi közöd, nem fogod tudni kiszedni belőlem. Igazság szerint meg kellene halnod, de én ezt nem akarom. Még szükségem lehet rád. Tűnj el!

- És ha nem teszem meg?

- Akkor ellenségekké válunk.

- Azt hittem, eddig is azok voltunk.

- Tévedsz. Én mindig is a te oldaladon álltam. A francba is, én alkottalak meg! Én vagyok a hibás, hogy te ezt most így éled meg. Mert egy befejezetlen kísérlet vagy. Matthew Frances tett tönkre, ő legyen az, akire haragszol. Ne én, mert én mindig is csak a javadat akartam, még most is.

- Mindig ugyanazokat a köröket futjuk le. Teljesen más a világnézetünk, maga szerint tényleg az a normális, hogy fiatalokat rabol el, foszt meg a normális élettől, kínoz meg, manipulálja a génjeiket és mindezt mosolyogva hajtja végre?

- Ugyan már, Natasha, mégis ki akar normális lenni? Azt, hogy a Nightmare-kísérlet tagja lehetsz, áldásként kellene felfognod, nem átokként. Vissza akarsz menni Brightonba és élni egy átlagos huszonéves életét? Egyetemi problémákkal, munkakereséssel, meg ilyenekkel foglalkozni? Örülj! Élvezd ki, hogy te nem egyszerűen csak Natasha Scott vagy. Te Esőcsepp vagy. Különleges vagy, hős vagy. Te sose akarj csak Natasha lenni, és sosem leszel már csak az.

- Épp az előbb mondta, hogy tűnjek el Bristolból - emlékeztette Natasha. - Bristol az otthonom. Esőcsepp lettem, vállaltam, de nem az az Esőcsepp, akit maga elképzelt és "megalkotott". Sosem leszek az. Engem nem tud manipulálni, már nem. Mit érdekel engem, hogy magának az a bizonyos titkos ember fontos, és veszélybe kerülhet? Nagy valószínűséggel nem is ismerem. Nem megyek az égvilágon sehova. Ez az otthonom. Nem hagyom el dr. Frances-t és Lauren-t, nem tud rávenni. Itt maradok a városban. Bedrogozhat, megkínozhat, de én nem hagyom cserben a számomra fontos embereket, sem pedig a városomat. És ez itt egy végszó.