Natasha körbetekintett, majd, amikor látta, hogy egy lélek sincs az utcában, óvatosan kilépett az ajtón. A csípős kora reggeli időjárás borzongva haladt végig minden porcikáján, de mély levegőt vett és nekivágott.

Alig tíz perc alatt elérte a buszmegállót, ahol senki sem tartózkodott. A pénztáros is álmos tekintettel szürcsölgette a kávéját.

- Jó reggelt! - támaszkodott a pénztár pultjára Natasha. - A 30-as buszra szeretnék jegyet venni. Jól tudom, hogy az megy Brighton felé?

- Igen, jól tudja - bólintott álmatagon a nő. - Egy font hatvan penny lesz. Ilyenkor még nem tudok számlát adni. Megköszönném, ha nem jelentene fel.

Natasha bólintott, majd átnyújtotta a pénzt.

- Jó utat.

- Köszönöm.

Natasha leült az egyetlen padra, majd jobb ötlet híján elővette a zenelejátszóját, hogy oldja a feszültséget. Innen már nincs visszaút.

Azt mondta dr. Francesnek, hogy a parkban tölti a napot. Ezután minél óvatosabban próbált kiérni a megállóba, hogy elérje a fél hetes buszt. Igencsak aggódott a kaland miatt, azonban úgy tartotta, csak így zárhatja le végre a dolgokat.

A busz befutott a megállóba, Natasha pedig felszállt a járműre.

Hátul keresett magának ülőhelyet. Az út közel négy óra volt, és rettenetesen unalmas. Alig jár egy lélek ilyenkor busszal, Bristol és Brighton között pedig még kevesebben.

Háromnegyed tizenegy körül érkezett meg a busz a tengerparti városba, ahol Natasha valószínűleg a gyerekkorát töltötte. Amint azonban elhagyta a jármű fedélzetét, riadtan fedezte fel, hogy fogalma sincs, hol van. Oké, mély levegő. A nyüzsgésből ítélve a belvárosban lehet, ahol bizonyára könnyen tud térképet szerezni. És most merre?

Először enni kellene - jelezte a szervezete, a tekintete pedig megakadt egy hotdogárus bódéján.

Kért egyet, majd így folytatta útját. Hamarosan sikerült térképet szereznie, és így próbált tájékozódni. Az első, a legközelebb eső lakcímet viszonylag hamar megtalálta.
A ház a parton volt, amiről úgy látszott, a gazdagok vidéke.

Itt az idő.

Mélyen szívta be a levegőt, felkészülve az átváltozásra. A legutóbbi, borzalmas élmény után most mégis úgy érezte, készen áll rá. Már kezdett vízzé változni, amikor valaki megérintette a vállát.

Natasha megpördült a tengelye körül, majd azonnal hátra hőkölt, mivel az illető túlságosan közel állt hozzá.

- Mark!?

A fiú összevonta a szemöldökét.

- Mi a fenét művelsz itt!?

- Semmi közöd hozzá! - förmedt rá a lány. Nagyon zavarta a fiú megjelenése, ugyanis éppen egy nagyon fontos dologba rondított bele.

- Hé, nyugi - emelte fel a kezét megadóan Mark. - Megbeszélhetjük ezt békésen is. Nem kell kiabálni.

Natasha vagy belátta, vagy nem tudott ellenállni a fiúnak, de beleegyezett. Leültek egymás mellé a homokba, majd néhány percig csend honolt köztük.

- Gondolom, egyedül vagy itt - törte meg a némaságot Mark.

- Igen - ismerte el a lány. - Senki sem tud arról, hogy eljöttem.

- De mégis mit keresel itt? Vagy miért pont most jöttél el?

Natasha lesütötte a szemét.

- Ez egy hosszú történet. A lényeg, hogy van három brightoni lakcímem, ahol Natasha Scott nevű emberek laknak.

- Ó - kerekedett el a fiú szeme. - Most pedig gondolom fel akarod keresni, ahol laktál.

- Igen - sóhajtott a lány.

- Annyiban segítek, hogy nem ez az. Viszont szerintem ne akard megkeresni.

- Miért ne? - heveskedett Natasha.

- Mert csak rontanál a helyzeten. A családod azt hiszi, meghaltál. Mindenki azt hiszi, meghaltál. Ha megjelennél, csak felkavarnád az állóvizet, azt pedig ne akard.

- Nem terveztem bekopogni a családi házamba, hogy "helló, én vagyok a lányotok, akiről azt hittétek meghalt. Meglepetés, élek!". Ha még nem tűnt volna fel, nem vagyok idióta.

- Csak azt gondolom, hogy magadnak sokkal jobb, ha nem mész oda - ismételte Mark.

- De én tudni akarom, érted? Le akarom zárni ezt az egész témát, a múltamat. Nem fogsz tudni meggyőzni az ellenkezőjéről.

- Hát jó - sóhajtott Mark. - Akkor csak ma ne menj oda.

- Még egyszer egész biztos, hogy nem jövök vissza.

- Kérlek. Adj magadnak egy kis időt. És nekem.

- Neked? Miért? Azt mondtad, nem akarsz látni.

- Most, hogy itt vagy, talán más a helyzet. Ha szeretnéd, mesélek rólad. A régi Natasháról.

Az új Natasha sóhajtva húzta törökülésbe a lábát, és a fiúra nézett.

- Rendben. Mesélj.

- Mit szeretnél tudni?

- Nem is tudom... - tűnődött a lány. - Milyen voltam?

Most Mark gondolkodott el.

- Életvidám, azt hiszem. Az a kevés idő alatt, amit együtt töltöttünk mostanában, nem igazán láttalak mosolyogni.

Natasha megvonta a vállát.

- Mert nincs rá okom.

- Akkor sokkal...másabb voltál - folytatta a fiú. - Más dolgok foglalkoztattak. Mondjuk, akkoriban a legnagyobb borzalomnak a matekórát tartottuk.

- Tartottuk? Te és én?

- Te, én és Lauren.

- Lauren?

- Bocs. Ő volt a legjobb barátnőd - magyarázta Mark.

- Értem - emésztette az információt a lány. Rendkívül távolinak és ismeretlennek tűnt az az érzés, amikor az embernek van egy legjobb barátnője.

- A klasszikus trió voltunk. A barátságunk elején Lauren és én nem igazán kedveltük egymást, de aztán összekovácsolódtunk. Mondhatni, eléggé.

- Mit értesz azalatt, hogy eléggé?

- Laurennel nyolc hónapig jártunk.

- Tényleg? És én ezt hogyan viseltem?

- Néha elég könnyen, máskor nehezebben.

- Kérdezhetek valamit? - szólalt meg néhány perc csend után a lány.

- Persze, Nat.

- Miért csak nyolc hónapig jártatok?

- Mert utána összevesztünk, és azóta nem beszéltünk.

- Azóta? De hát az több éve lehetett.

- Tudom, egész pontosan öt éve volt - szólt Mark. - Külön utakon folytattuk az életünket. Én Bristolba költöztem, ő Oxfordba. És nem kerestük a másikat.

- Kérdezhetek még valamit?

- Nem kell mindig engedélyt kérned - mosolygott Mark.

- Nekem...volt valakim annak idején?

- Mármint, jártál-e valakivel?

- Igen.

- Hát, ez egy jó kérdés - nevette el magát a fiú. Natasha nem igazán értette, mi is ilyen vicces. - Igen, volt valakid. Senkinek se akartad elmondani, hogy ki az. Lauren persze tudta, de ő meg nem volt hajlandó elárulni.

A lány elgondolkodva nézte a tenger fodrozódó hullámait. Mi lehetett ilyen titkos?

- Egyszer álmodtam egy fiúval. Azt hiszem, vele járhattam.

- Valószínűleg - értett egyet Mark, majd néhány percre újra csend állt be közéjük.

- Mesélj még! - kérte Natasha. - Például, a családomról.

- A családodról? - lepődött meg kissé a fiú. - Tudomásom szerint jóban voltál velük. Mindkét szülőd él, és van egy öcséd, ha erre vagy kíváncsi.

- Tudom - csuklott el a lány hangja. - A öcsémet is láttam álmomban. Hogy hívják?

- Theo. Vagyis a teljes neve Theodore, de azt utálja.

- Hány éves? - folytatta a faggatózást Natasha.

- Nem láttam egy pár éve, de tőled öttel fiatalabb, szóval tizenhat.

Natasha újra hallgatásba süppedt, próbálta felfogni a hallottakat. Mégis hány embernek hiányozhat?

- Ha nem is beszélek az egész családommal, legalább a testvéremmel szeretnék - mondta.

Mark nem reagált; tudta, hogy úgyse győzhetné meg a lányt az ellenkezőjéről.

- Szerinted felkereshetném Laurent? - kérdezte Natasha néhány perc elteltével.

A fiú meglepetten fordult felé.

- Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet lenne. Ő már... más lett.

- Ahogy én is - rugdosta cipőjével a homokot a lány.

- Te tudod - vonta meg a vállát Mark, aki úgy döntött, már nem szól bele semmibe.

Natasha az órájára tekintett, amin már délután kettő óra is elmúlt. Újra a vizet kémlelte, majd eszébe jutott valami.

- Mark, kérhetek valamit? - szólalt meg kissé rekedten Natasha és a fiú felé fordult.

- Persze. Mit szeretnél?

- El tudnál vinni a... A síromhoz? - kérdezte a lány gombóccal a torkában.

A fiú felvonta a szemöldökét.

- Gondolom, nincs benne valódi hulla. Miért akarod látni?

- Csak... Egyszerűen csak látni szeretném - hajtotta le a fejét Natasha, hogy a haja eltakarja az arcát.

- Hát jó. A temető a város szélén van, egy kis idő ameddig odaérünk. Biztos, hogy ráérsz addig?

- El fogom érni a fél ötös buszt, szóval igen. Azt hiszem.

Mark nem szólt egy szót se, csak felhúzta Natashát a földről, majd elindultak a temető irányába.

Az út majdhogynem háromnegyed óráig tartott, mire végre odaértek.

A temető kísérteties hangulatát még az is tetőzte, hogy a két fiatalon kívül senki sem járt arra.

- Ott van - mutatott Mark a temető másik végébe. Natasha bólintott, majd odamentek a sírhoz.

Natasha Maylien Scott
(1990-2007)
"Utolsó éjszakáig maradj ébren"

- Mi a fene...? - nézte a lány a saját sírkövét. - Mi ez az idézet?

- Fogalmam sincs - vonta meg a vállát Mark. - A temetésed után került fel. Laurennel még beszéltünk is róla.

Natasha hosszasan tűnődve nézte a feliratot. Miért ilyen ismerős?

Aztán eszébe jutott.

- Te jó Isten - közölte elkerekedett szemekkel.

- Mi az? - fordult felé a fiú.

- Már tudom, hol láttam már ezt az idézetet. A Nightmare aktáiban! Ez Brannan jelmondata, vagy a franc se tudja, de hozzá van köze. Itt járt a síromnál és ezt felírta rá, mert...

Lázasan kezdett fel-alá járkálni.

- Mert tudta, hogy eljövök. Nyilvánvalóan túl kiszámítható vagyok. Talán most is figyel, és....

A lány nem tudta befejezni a mondatot, mert abban a pillanatban lövés dördült egész pontosan a feje felett.

- Jézusom! FÖLDRE! - rántotta le a sír mögé Markot is, majd óvatosan felállva nézett körül. Nyoma sem volt lövésznek.

- Mark, jól vagy? - fordult automatikusan a fiú felé, akinek szerencsére nem esett baja.

- Én igen. Te?

- Én is - bólintott Natasha, majd lassan kibújt a sírkő mögül. - Ez meg mi volt?

- Valaki meg akart ölni minket. Vagyis egész pontosan téged. - mutatott rá a lényegre Mark.

- Nem kellett volna idejönnöm. - temette az arcát a tenyerébe a lány. - Téged is veszélybe sodortalak. Hogy lehetek ennyire felelőtlen!?

- Nyugodj meg. - csitította Mark, és a vállára tette a kezét. - Semmi baj. Szépen felszállok veled a buszra, és hazakísérlek. Nem lesz semmi baj.

- Nem akarom, hogy velem gyere - törölte le első kicsorduló könnycseppét Natasha. - Nem akarom, hogy meghalj miattam. Csak engem akarnak, de ha te is ott vagy, nem lesz akadály, hogy végezzenek veled.

- Kik? Kik akarnak megölni téged?

A lány sóhajtott.

- Nem számít. A lényeg, hogy te itt maradsz, én pedig visszamegyek Bristolba. Ott vár dr. Frances, és majd valamit úgyis kitalálunk. Ha elrontok valamit, ő mindig segít megoldást találni.

- Nagyon kedveled - jegyezte meg Mark.

Natasha megvonta a vállát.

- Ő állt mellettem az elmúlt öt hónapban.

Mark hallgatott.

- A buszhoz azért elkísérsz? - törte meg a csendet a lány. - Nem tudom, merre van.

- Persze.

Fél órával később Natasha immár egyedül ült a Bristolba tartó buszon. Szomorúan nézte Brighton távolodó épületeit, tengerpartját és egyetlen kérdés motoszkált a fejében: vajon megérte-e?

Amikor órákkal később Bristolba érkezett, már egész biztos volt benne, hogy nem. Pontosan emlékezett rá, amikor dr. Frances másfél hónapja figyelmeztette, hogy ne csináljon hülyeséget, ő, Natasha, pedig természetesen nem hallgatott rá. Valamiért mindig a saját bőrén kell megtapasztalnia, hogy hinnie kellene azoknak, akik vigyáznak rá.

A nap történéseit összevetve egy dolog még mindig nagyon fúrta az oldalát, ez pedig Albert Frances utolsó, hozzáintézett mondata volt, ami nem hagyta nyugodni. Ne akarj kutatni a múltadban, nehogy olyat találj, ami nagyon nem fog tetszeni. Bár már annyiszor megfogadta, hogy nem foglalkozik többet a régi életével, ez az egy dolog mégis nagyon kíváncsivá tette.

Efféle gondolatok közepette állt meg az utóbbi öt hónapban otthonává vált ház előtt, majd mély levegőt véve belépett.

Dr. Frances a konyhában ült és újságot olvasott. Nem lepte meg a lány érkezése, sem a cseppet sem parkhoz illő öltözéke, úgy tűnt, már mindenről tudott.

- Bocsásson meg - kezdte Natasha. - Megint nagy hülyeséget csináltam.

A férfi bólintott, majd fejével intett páciensének, hogy üljön le és beszéljék meg.