(A képen: Fenris ivadékainak törzsi szimbóluma, ami Ragna mellkasán is van.)

2016 Január 25. - New York, Queens

Álmomban eljött hozzám a Főnix, a hófehér semmiben lebegtem és ő megjelent nekem. Kecses szárnya körül ölelt engem, lángolt, de tüze nem égetett, kellemesen meleg volt, mint egy fagyos éjszaka utáni lágy napsugár első reggeli fénye. 

Beszélt hozzám, de nem értettem.  Ekkor alámerített engem az álmomban lévő mély álomba és megmutatta mit nemértettem elsőre.

Láttam, ahogyan Gaia, mindenek teremtő anyja, megalkotja a három gyermekét önnön húsából, a Vadat, a Szövőt és a Sárkányt.

Az elementáris őskáoszból megformázta a Vadat minden élet magját, a burjánzó, lüktető, pulzáló életet magát, a folyamatos változást, a zabolázatlan teremtést ki mindig változik, s sosem pihen, minden másodpercben más és más állat alakjában jelenik meg.

Másodjára életet adott a Szövőnek, ki a rend, a munka és az alkotás. Ki folyamatosan építkezik a Vad kaotikus teremtéseiből, mindig újat, mindig jobbat teremtve, de folyamatosan, soha meg nem állva. Hatalmas szürke pók alakjában teszi a dolgát.

Harmadiknak formázta meg a Sárkányt, ki az egyensúlyra törekszik folyamatosan. Pusztítja a szövő munkáját, lefaragva, lecsípve belőle ahol kell és meghagyva azt mi érdemes. A túlzott teremtésnek folyamatosan gátat szabva egyenletes, harmóniát teremtve a Triászban. 

Hatalmas hét-szín-pikkelyes kígyóként látva el feladatát.

Ám a szürke pók megharagudott a Hét-szín-kígyóra. Hogy meri ő elrondítani, elpusztítani, gyönyörű építményeit. Haragjában betekerte fonalával és elrejtette a Sárkányt, mélyen az ismert világok és birodalmak alá hol senki sem találhat rá. Ezután nem volt már ki gátat szabjon a Szövő ész nélküli teremtésének.

A világot elárasztották a folyamatos újítások, fejlesztések és kreálmányok. A vad teremtett, a szövő formázott, de nem volt már senki sem, hogy kiegyenlítse a mérleg másik végét. A tehetetlenségében megőrülő Sárkány nem volt többé, teste és elméje eltorzult a Szövő gubójában. 

Immáron Féreg ként ismerték és félték őt, ki maga lett az esztelen rontás és pusztítás kicsi benső hangja, minden értelmes elme rohasztója, s szívek befeketítője. Többé nem volt hét színe csak kettő, fekete és méregzöld.

Undorító koromfekete szelvényes, gennyedző testéből zöld gőzölgő folyadék folydogált. Szemei nappali aranysárgából és éjjeli ezüst kékből, kaotikusan pulzáló méregzöldé változtak, melyek az őrület szikráiként pattogtak a szemüregeiben ide-oda. Tehetetlenségében a gyengék és könnyen megronthatókhoz fordult, mint pestist terjesztette el a romlást lelkünkben.

Láttam őt, láttam és még így a Főnix védelmező lángjai alatt is, majd beleőrültem. Láttam a romlott szívét és az őrületén túl, a fájdalmát...

Felriadtam álmomból. Körülnéztem, verejtéktől úszó arccal. Lassan állt össze a valóság a szemem előtt. A város esti fényi voltak az egyetlenek melyek ezen a téli éjszakán bevilágítottak a piszkos ablakon.

Az „ágy" rugói fájdalmasan nyikorogtak, ahogy feltornásztam magam, hogy körbe nézzek. Hogy elválasszam a valóságot az álomtól. A piszkos falak, a kopott dohányzóasztal, a fotel, minden a helyén volt.

A mellettem szuszogó, fiú nem ébredt fel. Dünnyögött valamit majd átfordult a másik oldalára. Lehúzta rólam a rojtos barna pokrócot, amit takaróként használt. Izzadtan, teljesen meztelenül mentem ki a konyhába, hogy egy kávé és egy cigi mellett megnyugodjak.

Miért jön vissza ez az álom megint? Újra és újra. Mit akarsz közölni velem Gaia? Tűnődtem el, miután leültem a billegő kis asztalhoz a konyhában, mely közvetlen az ajtófélfa mellett, a mosogatóval szemben volt. A villany sárgás fénye erősen világította meg a kis helyiséget.

Téglalap alakú kis konyha volt, polcokkal a falon, ablakkal a végében. Egy ócska zörgő hűtő volt az ajtó nélküli bejárattal szemben közvetlenül. Mellette szorosan a konyhapult, gáztűzhellyel és az mellett a mosogatóval. Utóbbiban nem volt egyetlen mosatlan sem, Jake nagyon rendszerető volt, fiatal bohókás természete ellenére.

A mosogató fölött, konyhaszekrények terültek el. Hajdanán biztos fehérek voltak, de az évek során rájuk száradt zsír és kosz, már szabályosan sárgás festékként borította be őket. A mosogató mellett, de még a szekrények alatt, kávéfőző és egyéb fűszertartók, bögrék sorakoztak. Mellettük már csak a fal volt, aminek sarka után az ablak következett.

Valami erősebb kell most a kávénál! Gondoltam letörölve az izzadságot a homlokomról és elsimítva pár kósza szőke tincset a szememből. Elkezdtem hát a szekrényekben turkálni. Rövidesen meg is találtam, amit kerestem. Kivettem egy poharat és vele együtt a Jameson Irish Whisky-t.

Hmm, jó ízlésed van kölyök. A végén még tényleg beléd szeretek! Gondoltam elmélázva. Kitöltve és rögtön lehúzva az első kortyot, hagytam, hogy az erős ital égesse a torkomat. Hagytam, hogy megnyugtasson és feledtesse velem az álmot.

Harmadik töltés után, rágyújtva egy koporsószegre csak bambultam, az ital nem vált be. Akaratom ellenére pörögtek a fejemben az emlékek. Raoul, Asztrid, Makt és persze Marleiv, a hajdan volt falkám, kik már a múlt. Egy rég elfeledett élet emlékképei. Egy több mint 800 éves emlék...

- Nem megmondtam, hogy nyisd ki az ablakot, ha füstölsz, Ordas? – Szakított félbe egy kellemes hang.

Álmos volt, dörzsölte a szemeit, de így is helyes volt. Egy szál alsónadrágban, kócos fejjel állt az ajtófélfa mellett. Nem is hallottam, hogy felkelt vagy, hogy idejött.

- Ordas? – Néztem fel féloldalasan, szemrehányó tekintettel.

- Oh, elnézést Mr. John Do! Talán itt lenne az ideje, hogy ne csak megdugj, hanem kicsit bízz is bennem. Kezdhetnéd az igazi neveddel, nem gondolod? – Mondta két ásítás között miközben kinyitotta az ablakot.

A fagyos hideg levegő, mint egy veszett kutya, úgy rontott be és ragadta ki a maradék álmot is a szemünkből. Táncolt a konyhában a fagy, majd kivonult olyan gyorsan, ahogyan jött. Jake felsikoltott picit magasabb hangon, mint amilyen volt neki és vad káromkodásba kezdett. Ezen én csak nevettem.

Mikor felfigyelt rám, csak szúrós szemekkel dobálta felém a képzeletbeli tőröket. Kicsit lehajtva a fejemet, bocsánat kérőleg odamentem és átöleltem őt. Teste forró volt és puha, bár minden szőrszál, ami csak volt felállt rajta. Mélyen a szemeibe néztem és kiélveztem a pillanatot, hogy enyhe pírt váltottam ki ezzel. Közel hajolva a fülébe súgtam.

- Ragnarök. Ez az igazi nevem. – Csókoltam meg utána, puha ajkait.

- Szép név Ragna, szóval mit csinálsz itt hajnali... - Fejével elfordulva a csók után, megkereste a kopott kis órát a fűszerek mellett. – Hajnali fél négykor?

- Rosszat álmodtam. – Közöltem szárazon és elengedve csípőjét elléptem tőle.

- Értem. – Látszott rajta, hogy csalódott a válaszomban.

Tudtam, hogy az igazat akarja hallani. Hogy tartozom is neki ezzel. De hogyan is mondhatnám el az életem történetét? Mindazt a horrort, amit átéltem az évek során? Az alvilágot, az Umbra sötétebbnél sötétebb rémségeit? A sok halált és az elkerülhetetlen apokalipszist?

A keze után kaptam, mikor el akart haladni mellettem.

- Rendben! De akkor az elején kell kezdenem és Jake...

- Igen? – Csillant fel a szeme, mint egy kisgyereknek.

- Ezzel irdatlan nagy veszélybe sodorlak, ez a tudás, amit most elmondok neked, alapjában fogja felborítani a világunkról alkotott képedet! – Néztem határozottan a szemébe.

- Nem baj, a középső nevem Veszély! – Vigyorgott és jókedve újra visszatért.

- Ja, persze, az enyém meg Jácint! – Feleltem forgatva a szemeimet.

- Még keresztneved sincs! Hogy lenne közé... - Olyan unott fejet vágtam, mint amikor elkezd esni és valaki megjegyzi, hogy „hm, esik az eső."

- Ja, értem, poén volt. – Pirult kicsit bele Jake, mikor leesett neki.

Visszamentem és felvettem a nadrágomat az alsómmal és kivittem Jaknek is a melegítő nadrágját, egy pólójával együtt. Míg a szobában szedtem össze őket, mélyet lélegeztem a pólójából. Egres és berkenye fa illata volt. Alig észrevehetően, de ott volt.

Valamiért a szag és illat memóriám nagyon fejlett. Nem érzem jobban őket, mint bármely másik ember, de emlékezni minden illatra emlékszem és ezer közül is felismerném. Nyilván a Garou vérvonalam egyik előnye. Ez az illat is ilyen volt. Egyetlen egy személynek volt csak ilyen illata. Raoulnak.

Az első szerelmem életemben.

Visszaérve leültem a billegő asztal mellé, töltöttem a whiskyből és rágyújtottam. Jake nem szólt semmit, csak felöltözött és ő is töltött magának a saját poharába. Felvette a szürke melegítőnadrágot és a sötétkék „NYPD" feliratú pólót, ami kicsit régi volt már. Várta, hogy belekezdjek, várta és fürkészett azokkal a nagy fekete szemeivel.

1156. Február. Szent Római Birodalom (Germánia), a Feketeerdő

Felriadtam álmomból. Abban a pillanatban nem tudtam hol vagyok. Lassan körvonalazódottak körülöttem a valóság nyomasztó falai. Hideg, nagyon hideg van. Testem fölötti irányításom visszatértével újra éreztem a körülöttem lévő dolgokat, a hideget, a havat és a csillagok lágy fényét a sötét éjszakában.

- Ha még egyszer itt kint találok rád, esküszöm Gaia kerek csípőjére, hogy itt hagylak megfagyni! – Üvöltötte a fejemtől pár centire, ahogy kirántott a hóból egyetlen határozott húzással az erős kar.

Ilyen közelségből még jobban éreztem azt az orrfacsaró büdös pipa füvet, amit pöfékelni szokott a vén-csont. Válaszolni akartam, de nem jött ki hang a torkomon, még mozogni sem tudtam. Még egy vagy egy fél óra és meghaltam volna.

Az öreg egy hanyag mozdulattal levette válláról a palástját ás beletekerte kihűlt testemet. Karban vitt vissza a faluba, fittyet hányva a jeges szélre mely hajdanán szőke, most már ősz fonott tincseivel és szakállával játszott. Mindig ámultam, hogy milyen erő lakik benne, még hajlott kora ellenére is.

Egész visszaúton a fűzöld, aranyszegélyes palástból néztem a csillagos eget bágyadtan. Sötétkék vászon melyre Gaia apró pici fénypontokat festett, hogy reménnyel töltse el a Garou-k, a vérfarkasok szívét, ha felnéz rájuk.

Hallgattam az öreg monoton szívverését miközben újra élettel töltött fel a palást melege, ettől a két hatástól gyorsan el is aludtam az út során. Másnap délelőtt az ágyamban ébresztett egy hideg nedves orr, majd egy büdös nyelv, ahogy végig nyalta a láztól verejtékes arcomat. Kinyitva szememet, elvakított a már korántsem reggeli nap fénye.

Lágyan ragyogta be a kis szobát mely étkező is volt egyben. A tűz halkan ropogott a kandallóban, a nedves ruhadarabok előtte száradtak egy madzagon. A gyenge légmozgás lágyan lóbálta a különböző gyógy és fűszernövényeket, amik fejjel lefelé lógtak a plafonról.

Elfordítva fejemet Makt-ot láttam meg, ahogyan mellkasomon feküdve lihegett a képembe.

- Neked is jó reggelt, Makt. – Mondtam elnyűtten miután megdörzsöltem a fejét és kajla füleit. Játékosan vakkantott egyet majd egy elszámolt művelettel le akart ugrani a fa padlóra, de halkan puffant a földön.

Aranyos kis fiatal farkas volt, fél, egy éves lehetett akkor. Valamiért ő jobban kijött velem, mint a többi rokonvér, mindegy, hogy farkas vagy ember. Mindig követett vagy kilógott hozzám, az anyja legnagyobb bosszúságára.

- Egész éjjel a lábadnál aludt. – Mondta rekedtes hangján az öreg Suttogó-hegy aki, pont akkor jött be a szobámba kezében egy fatányérral benne valami forró levessel, aminek messziről kétes illata volt.

– Viszont most már haza kéne menned ifjú Garou. – Folytatta az öreg, mire a kis lupus egy vakkantással elköszönt tőlem és sűrűn szedte apró lábait kifele menet.

- Tudod, hogy nem biztosan lesz belőle vérfarkas. – Jegyeztem meg kicsit keserűen miközben kikászálódtam a szalmával bélelt ágyamból és az asztalhoz mentem szemügyre venni a levest. Fura őrlemények úszkáltak benne és lábszaga volt. – Amúgy mi ez? – Ráncoltam a szemöldököm gyanakvólag.

- Erőleves, gyógyfüvekkel, nyers csontvelővel és sötét mézzel. – Közölte mogorván majd megtömte pipáját azzal a mocsári dohánnyal, amit úgy utáltam.

Míg én erőt gyűjtöttem, hogy megegyem a levest, ő rutinosan kivett puszta kézzel egy parazsat a már alvó tűzből és meggyújtotta vele a pipáját. Lágyan sercegett ujjai között a kis parázsdarabka, égett bőr szagával töltve meg a levegőt. Arcán egyetlen izom sem rándult közben.

Miután végzett egy hanyag mozdulattal visszahajította a parazsat a tűzhelybe. Ujjain villámsebesen gyógyultak be az égésnyomok, csak kormot hagyva maguk után az új bőrön.

- De miért róttál rá rúnákat? – Tettem fel az egyértelmű kérdést, ahogy forgatva tanulmányoztam a fatálkát, bár már sejtettem a választ és tudtam, hogy nem fog tetszeni. – Csak nem az Umbrában csináltad? – Na, most már félelem is volt az arcomon.

- Csak de! – Közölte két pöffentés között. – Egy farkas szellemet kértem meg, hogy adja a csontvelejét a főzethez. Amit megjegyzek te is meg tudtál volna tenni, ha nem hanyagolod a szellemvilággal való kapcsolatodat! Megtanítottalak hogyan tudsz átlépni az Umbrába. Mikor majd túljutsz az első átváltozásodon haszn...

- Én csak rokonvér vagyok! Sosem lesz belőlem Garou! Te magad mondtad! – Tört ki belőlem a harag.

Majdnem üvöltve, ordítva mondtam az öregnek, aki csak, alig ha harminc centire lehetett tőlem az asztal másik oldalán.

– Minek tanulnék tovább ilyen dolgokat, ha csak tenyészbikának leszek jó?! – Meg sem rezzent a szavaimtól.

Ráncos arca nem sugárzott mást, mint csalódottságot. Csak nézett vén szemrehányó szemeivel melyek, mint kés a vajat szelték keresztül az enyéimet. Abban a pillanatban meg is bántam, amit mondtam.

Tizennégy telet éltem meg addig és akkor ott már felnőttnek számítottam. Mármint nem a Garou társadalomban, de az akkori világban 1156-ban egy annyi idős srác, mint én már férfinak számított mindennel, ami ezzel jár. Felelősséggel a tetteim és a szavaim iránt például.

- Én is tévedhetek Ragna. – Közölte együtt érzően az öreg. Ráncos arca megenyhülni látszott. – Édesanyád erős vérvonala nagy esélyt ad arra, hogy hamarosan kiderüljön az igazság. De ha mégsem akkor is hasznos tagja lehetsz a törzsnek, talán nem, úgy ahogyan szeretnél, de fontos leszel, mint minden Gallain. – Nem feleltem csak sértődött fejjel hallgattam és megint édesanyámra gondoltam.

1142-ben, a mostani Norvégiában láttam meg a napvilágot, a hó és a fagy birodalmában. A fenyves erdők és sziklák földjén, hol anyám és apám is világéletében élt. Apám rokonvér volt, mint én, de anyám Freya rettenthetetlen nővéreinek, a Valkűröknek a tagja volt.

Számos csatában bizonyította vérvonalának erősségét, mindet meg is nyerte a Féreg fattyaival szemben, kivéve egyet. Az utolsót. A Fomori sereg, a Féreg szolgái, lerohanták a falunkat, nem volt más lehetőség, mint egy hold-hídon át visszavonulni. Segítséget kérni a törzs magjától, a Feketeerdei Garouktól.

Sajnos a Fomori sereg idáig követett minket és több hétig elhúzódó harcok következtek. A vége persze győzelem volt, mely anyám életét követelte. Esténként a tábortüzek mellett, a Skald-ok, a bárdok, ahogy mi hívjuk őket, még most is éneklik dicső tetteit.

Ettől még hiányzott, nagyon. Csak tíz éves voltam mikor ide jöttünk és azóta a nagyapám nevel. Nincsen nap, hogy ne gondolnék anyámra, hogy ne mennék el, a kis dombra ahol egyetlen egy fa hirdeti nyughelyét. Ahova eltemették őt.

Elkezdtem hát gyorsan enni a levest, hogy okom is legyen ne válaszolni az öregnek. Borzalmas íze volt. Mint mindennek amit Suttogó-Hegy főzött, de amellett nagyon hatásos is. Szinte rögtön éreztem, hogy a megfázás távozik belőlem. Mikor végeztem csak néztem rá és próbáltam legyűrni a hányingert.

- Uhh, azt hiszem, mindjárt visszajön! – Közöltem kicsit bágyadt fejjel, kezemet a szám elé rakva.

- Akkor legközelebb majd nem fogsz éjnek éjvadján kint ülni annál a fánál és akkor TALÁN nem kell majd főznöm, hogy meggyógyítsalak! – Parázslottak a szemei a pillanatnyi haragtól. – Na, most menj! Kell pár gyógyfű, és forrásvíz. Felmész a melegforráshoz és hozol mindent, ami kell vagy esküszöm Gaia telt kebleire, hogy beszélek Ezer-Foggal! Nem szeretnél tevékenyebben részt venni a harci képzéseken ugye? – A harag elszállt a szeméből, de helyébe gonosz csillogás költözött. Komolyan gondolta, amit mondott.

Ezer-Fog volt a harcmesterünk, nekünk, ifjaknak. Egy ahroun, vagyis harcos, aki számos csatát megélt már és ezt a sok tapasztalatot kegyesen átadja nekünk, ha túléljük az edzéseit. Pusztakéz, kard, lándzsa, pajzs, szekerce, harci-kalapács és persze az elmaradhatatlan pöröly, hiszen azzal lehet csak igazán boldog egy Garou. Rendre kiverte a szuszt is belőlünk tanítás címén, mint ahogyan az egy Fenris Ivadékától elvárható volt.

Ők voltak a népem, egy büszke harc orientált törzs. Nem vártak el sokat, ha megálltad a helyed a csatamezőn elfogadtak és tiszteltek. A féreg elleni harcban nincs helye együttérzésnek, vagy könyörületnek. Ez egy háború és mi katonák vagyunk! Ha gyenge vagy csak a falkát hátráltatod, de ha erős, akkor mindent elérhetsz.

Tudom, ez most rosszul hangzik és idejét múlt gondolkodásnak, de mikor egy ősi entitás fenyeget az egész ismert világ elpusztításával, nincs helye pislogásnak. Kevesen tudják, még a többi Garou törzsekben is, hogy dacára a kemény külsőnek, a legjobban az Ivadékok szíve dobban a szeretteikért.

Nincs semmi, amit meg ne tennének akár egyetlen egy családtagjukért vagy igaz barátjukért a bajban. Legyen az Garou, rokonvér vagy sima ember is akár, ha a szükség órájában cselekedni kell, boldogan áldozzák fel még saját magukat is akár.

- Az sem érdekel, ha fent kell, töltenéd az éjszakát! Addig ne is lássalak, míg nincs meg minden! – Folytatta Suttogó-Hegy megvillantva gonosz vigyorát. Néha azért tudott szemét is leni az öreg csont.

- Persze! Még napnyugta előtt vissza fogok térni mindennel ami, kell! – Bele sem gondoltam, hogy fogom teljesíteni az akaratát, de meg nem hátrálhatok, különösen hogy tiszteletlen voltam vele az imént.

Felálltam és felöltöztem, meleg medvebőr lábbelit és nadrágot vettem fel. Felűre csak gyapjú tunikát húztam, mert az öreg palástja, a gyönyörű fűzöld szövet elég meleget adott.

Mikor a talizmánkészítést tanította a vénember, ez a köpeny volt az első munkám. Neki csináltam köszönet gyanánt a tudásért, amit adott. Egy kis otthon szellemet kértem meg hogy költözzön bele, ezért mindig az otthon melegével fogadta viselőjét.

Már csak a tarisznya hiányzott és útnak is indulhattam. Kilépve a házból, rögtön a hűvös szél fogadott, összekócolva aranyszínű hajamat. Felhajtottam a díszített szegélyű köpeny kapucniját, majd elindultam keresztül a falun.

Az éppen hogy délutáni napsütés, aranylóan tükröződött a vastag hóréteg megolvadt, jegesedett tetején. A faház oldalán, ahogy elhaladtam, vízcseppek estek a fejemet takaró szövetre, a vastag jégcsapokról. A tető végéről úgy lógtak, mint valamilyen hatalmas szörny átlátszó fogai lennének.

A hóban csak amolyan közlekedő csapások voltak, kitaposva, elkotorva. Lassan bandukoltam bennük, csak a leheletemet figyelve, elmerülve a gondolataimban. Nem figyeltem a gyerekekre, akik a hóban játszottak. A szülőkre, akik féltve figyelték őket. A farkasokra, aki az emberekkel együtt szórakoztak. Mind egy olyan család részei, ami nekem sosem volt.

Elérve a falu határát egy kisebb neszre lettem figyelmes. Hátra fordulva egy hógolyó talált arcon, majd mikor káromkodásra nyitottam a számat, jött egy másik, ami betömte azt. Raoul hangos kacagását hallottam a magas fenyvesek közül.

- M-mindig résen kell l-lenni nem, Ragna? – Alig bírta kipréselni a szavakat annyira röhögött.

- Hogy Gaia lapítana ki méretes tomporával! – Üvöltöttem neki vörös immáron vizes arccal, de ettől csak még jobban elkapta a nevetés.

Raoul ilyen volt amióta csak megismertem. Tizenöt telet töltött már el itt a fekete erő szívében és jobban ismerte azt bármelyikünknél. Folyton viccet csinált mindenből, néha még magából is, ha az kellett, hogy felvidítson valakit.

Általában engem kellet, mert anyám halála után nagyon elmerültem a gyászban. Mellette viszont sokszor elpirultam, nem csak mert helyes volt, hanem mert boldogság áradt belőle. Ez a természetének része volt olyan, mint egy aura, ami körül vette őt.

- Merre mész amúgy? – Kérdezte Raoul még mindig törölgetve a könnyeket a szeméből.

- Fel a hegyre, az öreg kiadta, hogy hozzak neki gyógyfüveket meg forrásvizet a meleg termálvízből. – Megint nevetésre torzult az arca, ahogyan felém jött.

- Umm, Ragna, ugye tudod, hogy tél van? – Húzta fel a szemöldökét.

- Persze, ezért van a köpeny is rajtam. De mire célozol ezzel? – Komolyan nem tudtam hova akar kilyukadni. Ő viszont szemmel láthatóan nagyon jól mulatott.

- Á, csak mert tudod a hó alatt most nincsenek nagyon növények, ami meg mégis hát azt nehéz lesz megtalálni. – Alig bírta kimondani a szavakat és már tört is ki belőle a kacaj. – A-az öreg j-jól felültetett! – jelentette ki, végül mikor látta, hogy én kicsit sem találom viccesnek, visszább vett.

- Akkor majd keresek valahogy! – vágtam rá, ellentmondást nem tűrően.

De sokáig nem tudtam zöld szemeibe nézni, mert megint elöntött a forróság és megakadtak a szavak a torkomban.

- Akkor majd keresünk együtt, mit szólsz hozzá? – Lépett, zavarba ejtően közel az arcomhoz, ami még vörös volt a hótól ezért szerencsémre nem lehetett látni, hogy elpirulok.

Már egy ideje ez van. Mikor a közelemben van, szótlan leszek, elvörösödők. Mikor rám mosolyog, elkezd kalapálni a szívem, hogy majd kiugrik a mellkasomból. Ezt persze az első alkalommal észrevette és imádott rátenni egy lapáttal.

- Uh, imádok keresni, együtt, veled, izé. Mármint persze. – Na, erről beszéltem, megint zavarban vagyok.

- Olyan aranyos vagy ilyenkor Ragna. – Hagyta, hogy idétlenül mosolyogjak kicsit, majd fejével intett, hogy induljunk.

Elindultunk hát hegynek felfelé a forráshoz. Az úton folyamatosan kerestük a különféle növényeket, amik a listán szerepeltek de, persze nem jártunk szerencsével, leszámítva egy két gumós növényt. Kezdett sötétedni és mi még mindig a havat túrtuk a hegy lábánál.

Már nem fogok napnyugta előtt hazaérni, de üres kézzel sem az is biztos! Gondoltam dacosan. Pár óra hiábavaló keresés után már csak Luna ezüst-kék fénye ragyogta be a területet és még szebbé téve az estét, nagy kövér pelyhekben kezdett el lágyan hullani a hó.

A gyengéd éjszakában az egész erdő úszott a kék ezüstös holdvilágban, beterítve a friss hóval. Teljesen elbűvölt a varázslatos látkép, mikor mozgást fedeztem fel a szemem sarkából.
Raoul kalimpált felém megvillantva mosolyát, hogy menjek oda hozzá.

- Találtál valamit? – Kérdeztem reménykedve.
- Szart se, de mit szólnál, ha fürdenénk egyet? – Intett fejével a gőzölgő forrás felé, ami olyan volt, mint egy szabadtéri jakuzzi.

Mélyről tört fel a forró kénes szagú víz, bugyborékolva olvasztotta meg a havat maga körül. Teljesen elvörösödtem. Nem a meztelenség miatt, a törzsben a testiség nem volt tabu. Számos testvéremet és nővéremet láttam már meztelenül. Kicsiket és nagyokat egyaránt, rítusokon, ceremóniákon meg különféle viadalokon csakúgy, mint például itt a forrásnál ahol sokszor mártóztunk már meg többed magunkkal.

Az ok, amiért elvörösödtem az Raoul volt. Már csak a gondolattól is éreztem, hogy a medvebőr nadrágom kicsit szűkebb lett egy bizonyos részen.

- N-nem, most nem lehet! Be kell fejeznem, amivel a vénember megbízott. – Feleltem dadogva, hirtelen furcsa bizsergés futott végig a gerincemben, fejemtől a lábamig.

- Ahogy gondolod. – Vonta meg a vállát, de rögtön félmosolyra görbült a szája. Egy másodpercig habozni látszott, beszűkült szemekkel továbbra is fenntartva a kacér félmosolyt elkezdett vetkőzni. – Attól én még fürdök egyet, ha nem baj. – Inkább kijelentés volt, mint kérdés.

Lassan megszabadult szőrme köpenyétől, majd egy mozdulattal durva szövésű pamut ingétől is. Ahogy lehúzta látszott, hogy direkt lassan teszi, csak hogy még jobban kínozzon. Befeszítette minden izmát mikor levette a ruhadarabot, hogy szépen látszódjon hófehér bőre és hasának négyszögletes izmos domborulatai.

Bordáin látszottak a fűrészizmok mikor hollófekete haja visszahullott vállaira és még mindig mosolyogva elkezdett hátrálni a forrás felé. Szálkás volt inkább, mint nagydarab, bár legalább egy fejjel magasabb tőlem a plusz egy életévének köszönhetően.

Izmos karját az övére rakta és lassan kicsatolta azt. Közben egy pillanatra sem vette le smaragd zöld szemeit az enyéimről. A vastag hópelyhek el sem érték a fejemet vagy a vállaimat, elolvadtak pár centire tőlük, annyira forró volt mindenem. Fülemben hallottam dobogni a szívemet miközben enyhén szédültem már a hőségtől.

A köpeny egyszer csak kikapcsolódott és lehullott a vállamról bele a hóba. Áruló! Gondoltam magamban az otthon szellemre célozva, aki a köpenyben lakott. Ez megtörte Raoul szemkontaktusát és kis kacajt váltott ki belőle, de hamar visszatért a csábító szerepléséhez. Megszabadulva övétől, lassan kigombolta szarvasbőr nadrágját és az utolsó lépés előtt a forrásba, egyetlen mozdulattal letolta a szemeim előtt.

Kilépett csizmájából, majd ahogy Gaia megteremtette behátrált a forró vízbe, egészen a nyakáig elmerülve a forrásban. Majdnem elájultam, lábaim remegtek és szerintem egészen a forrás aljáig eresztették gyökerüket. Remegő kezekkel én is megpróbáltam megválni ruháimtól, de csak sete-suta módon voltam képes.

Raoul végig kuncogott rajtam, egyrészről élvezte, hogy ekkora hatást tudott gyakorolni rám másrészről mulattatta a szerencsétlenkedésem. Mikor a nadrágomhoz értem, haboztam egy keveset, majd lassan kifújtam a levegőt. Ez megnyugtatott annyira, hogy össze tudtam szedni magam, amíg ezekkel a ruhadarabokkal megküzdők.

Végül teljesen meztelenül, kiszáradt ajkakkal, de nedves tenyérrel besétáltam elé a forró vízbe. Nem szólt semmit sem csak kiegyenesedett előttem. Hatalmas és villámgyors dobbanásokkal vert a szívem, szinte már kiugrani látszott a mellkasomból.

Lassan felém indult. Elém érve kezét a mellkasomra rakta és hirtelen ellökött. Meghökkenve merültem el a forró vízben, míg ő majdnem megfulladt a nevetéstől.

- Hogy Fenris harapna seggbe! – Káromkodtam, de én is vigyorogtam.

- Olyan könnyű téged átverni. – Vigyorgott és dülöngélt a nevetéstől.

Kezemmel vizet locsoltam felé és mikor fejét elfordította, rávetettem magam. Lenyomtam a víz alá és csak ritkán engedtem levegőt venni. Erősen átkarolta a derekamat és lerántott a víz alá magával. Viaskodtunk, kergettük egymást, fröcsköltünk, egyszóval játszottunk.

Imádtam Raoullal lenni. Valahogy ő mindig el tudta feledtetni velem, a már négy éve tartó gyászomat. Vele önfeledten tudtam viselkedni, sokszor zavarban ugyan, de akkor is boldogan. Ő azon kevesek egyike volt akik ki tudtak húzni engem a csigaházamból.

Egy lapos kőre feküdtünk ki a hóesésesben, fújtatva és nevetve egyszerre. A kő simára volt már csiszolva a rendszeres használattól és mérete miatt mind a ketten elfértünk rajta. Bár én nem vettem volna zokon, ha kicsit keskenyebb lett volna.

- Tudod Ragna, nagyon bírlak téged. – Fordított felém a fejét, ahogy feküdtünk egymás mellett.

- Megint meg akarsz vezetni? – Kérdeztem mosolyogva, ahogy a szemeibe néztem, oldalt fordítva a fejemet.

- Bebizonyítsam?

Ahogy feküdtünk a hátunkon, Raoul felkönyökölt a jobb karjával és lassan felém hajolt. Remegtek az ajkaim mikor láttam, hogy lassan csukódnak le a szemei. A hollófekete hajának vizes tincsei egymás után omlottak az arcába, ahogy már szinte teljesen az arcom fölött volt a feje. Behunytam a szemem és ő megcsókolt. Hosszan és forrón, közben teljesen egymáshoz simultunk, ahogy összeforrtak ajkaink és én bátortalanul nyaka köré fontam kezeimet.

Lágyan hullott körülöttünk a hó az ezüst-kék éjszakában, nem éreztem hideget csak forróságot magamban és magam körül is. Mintha a szemfedő is elgyengült volna körülöttünk és lassan átszivárogna a szellemvilág.

Egyszerűen varázslatos volt.

Még Luna is mosolyog ránk. Gondoltam magamban romantikusan. Nem tudom meddig tarthatott, mert az idő megszűnt létezni számomra akkor. Belefeledkezve a csókba, mikor kinyitottam a szememet, Raoul immáron szintén vörös arcát láttam magam előtt. Mélyen nézett a szemembe, látszott, hogy keresi a szavakat csakúgy, mint én, de végül csak ennyi jött ki neki.

- Wow...uhh...wow!

Én csak mosolyogtam, próbáltam valami hasonlóan frappánsan szavakba önteni, amit éreztem, de képtelen voltam bármit is mondani. Az az érzés, ahogyan bizsergett a bőröm, ahogyan cikáztak a kis elektromos kisülések a testem minden részében, egyszerűen leírhatatlan volt.

Hirtelen, mint egy jel, feltámadt a szél. Örvényt képezve körülöttünk és ezzel táncra perdítve a kövér hópelyheket az ezüstös éjszakában.

Lágyan kisimítottam vizes tincseit az arcából és önkénytelenül is elmosolyogtam magam. Nem akartam, hogy akár egyetlen szó is megtörje ezt a varázslatos pillanatot. Mosolygott és újra megcsókolt, hosszan és szenvedélyesen térképeztük fel egymás száját. Testünk és lelkünk egyé olvadt össze, ahogyan a szél, örvénylő hópelyhek táncát adta elő Luna ezüstös fénytengerében.

Kezemet végig simítva a puha bőrén és izmain, levezettem a lábai közé. Finoman masszírozni kezdtem őt mire halkan nyögdécselt bele a csókunkba. Egyik kezével ő is elkezdett engem kényeztetni, ezért már szinte fújtatva, összeszorított szemekkel hagytuk abba a csókolózást.

Csak nagyokat nyögve váltottunk egy-egy csókot, úton az orgazmus felé. Nemsokára, ahogy gyorsult a tempó, hangos zihálással töltöttük meg az erdőt és nekem a kéjes lihegésen kívül semmi más nem hagyta el a számat. Izmaim megfeszültek és egy hatalmas, mély levegővétellel elöntött az orgazmus vihara.

Ritmusosan pulzált a testem együtt Raoullal. Kapkodtam a levegőt, mint akinek éppen rohama van és kiugrik a szíve a helyéről. Közben Raoul lehajtotta fejét, vállam és a nyakam közé harapott, éreztem testének összes izmát egyszerre megfeszülni, ahogy ő is elért a csúcsra. Majdnem teljesen egyszerre élveztünk el. Ez volt életem legszebb pillanata.

Csak feküdtünk ott egymásba karolva, magunkba szívva az előző pillanat minden egyes cseppjét. Az elején fel sem tűnt, hogy Raoul nem mozdul. Iszonyatosan gyors iramban kezdett emelkedni a testhőmérséklete, majd remegni kezdett. Mikor előtört belőle egy üvöltés, borzongás futott végig a gerincemen.

Hangos és hosszú volt, az eltelt idővel egyre mélyült majd a végén már olyan mély volt, mint egy farkasé. Haja vészes sebességgel nőni kezdett. Belelógott a szemembe majd elterült az arcomon, ahogyan tovább nőtt. Izmai befeszülve maradtak az orgazmus óta eltelt 3-4 másodperben is, de folyamatosan duzzadtak.

Szaggatottan és nehezen vette a levegőt, minden egyes lélegzetét halk majd egyre hangosabb hörgés váltotta fel, ahogyan hangszálai és torka felépítése átrendeződött. Lassan kínok között kinyomta magát, látszott minden mozdulat fájdalmat okoz neki. Könnyes szemekkel csak akkor kezdtem felfogni mi is történik.

GAIA, NE!!! NE TEDD EZT VELEM!!! Viharzott át a fejemen a gondolat. Gyors mozdulatokkal kicsúsztam Raoul alól. Hátra bucskáztam a kőről a hóba és elvesztve egyensúlyom gurulni kezdtem. Háttal egy fának gurultam majd mikor újra megpillantottam Raoult teljesen ledermedtem attól, amit láttam.

Az előbb még oly csodálatos pillanat tükörként tört ripityára a szívemmel együtt a földön. Nem rég még forrón a karjaiban ölelő kedves srác most a ragadozók vérvörös szemével döfte keresztül az enyéimet. így változott életem legvarázslatosabb pillanata rémálommá!

Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, ahogyan tágra nyílt könnyező szemekkel néztem bele az övébe. Képtelen voltam elvenni a tekintetemet, holott minden porcikám azt üvöltötte, FUSS!!!

Izzadt bőréből szőr kezdett előtörni, izmai óriásira duzzadtak, csontjai pattantak ki majd rendeződtek újra más formában a bőre alatt. Ínszalagok szakadtak el majd fonódtak össze egymással, szájából vastag agyarak meredtek előre. Szemei skarlátvörös tűzgolyókként izzottak és folyamatosan engem néztek.

Karmai feketévé váltak és hegyesen nőttek előre. Rohamosan nőtt a mérete, most akkora volt, mint egy magas nagydarab felnőtt ember, térdelő pózban. Hirtelen mintha csak visszakerültem volna a valóságba, jéghideg borzongás futott végig a gerincemen. Testem gőzölögve elkezdett vészesen kihűlni az immár fagyos szélben. A nagy pelyhes hóesés apró szemű, gyors viharrá változott.

Jól van, gondolkodj Ragna! Mit tanított Suttogó-Hegy, mit kell tenni, ha egy garouval kerülsz szembe. Gondolkodj. GONDOLKODJ! Mondogattam magamnak, ahogy lehunytam a szememet, de nem volt hatása. Egyszerűen nem jutott eszembe semmi sem.

Hallottam a csontok recsegését és ropogását magam előtt nagyjából két méterre, még egy vagy két másodperc és támadni fog mindent, ami él és mozog. Ez volt neki az első átváltozása, ilyenkor váltanak először Crinos formába.

Gaia harcosainak tökéletes alakja, melynek egyetlen célja a harc és a gyilkolás. Egyesíti az ember és a farkas leghalálosabb előnyeit egyetlen testben, melynek célja, hogy gyilkoljon, és apró cafatokra tépje szét minden ellenségét. Ebben a formában hatalmas agyarakat, félelmetes acél kemény karmokat, hosszú erőteljes karokat, kemény bőrt és csontokat, valamint nehéz bundát növesztenek.

A végén ott tornyosul előtted két lábon, egy nagyjából kétszázhetven centis, durván három mázsás, csupa izom gyilkológép, akinek farkas fejében a tekintetéből csak annyit olvasol ki, MEG FOGLAK ÖLNI!

Mikor ebbe az alakba váltanak akkor értek véget a tárgyalások és pont! A jó a rosszban, hogy az első átváltozáskor nem gondolkodnak, veszett állatok nem több. Tehát ha tudod hogyan, könnyű kijátszani őket.

Elméletben.

Hangos morgást majd üvöltést hallottam magam elől. Kipattantak a szemeim. Előttem tornyosult teljesen átalakulva Raoul, a Fenris Ivadékaira jellemző szürke farkas bundában. Volt vagy legalább 2,5 méter magas és hatalmas duzzadó friss izmok borították forró, gőzölgő testét. Hosszú karmai és borzalmasan nagy agyarai voltak. Egy rövid pillanatig farkasszemet néztünk egymással majd, mint akit kilőttek felém ugrott, csapásra emelt karmokkal.

Gyors kitérés, gurulás félre, majd kézen átfordulás hátra, mert addigra már ott lesz! Pörgettem a fejemben a forgatókönyvet.

Félregurultam és azzal a lendülettel hátamat behajlottam, kezeimet a hóba nyomtam és teljes erőmből ellöktem magam. Éppen időben, mert szemem sarkából még láttam a fa és a kéreg, repülő darabkáit, ahogyan Raoul egyetlen csapással majdnem kivágta azt! De már ott is volt előttem és emelte a másik borzalmas mancsát, hogy megöljön. A kitérés működött és most megint szemben vagyok vele guggoló pozícióban.

Raoul nem vesztegetett egy másodpercet sem, rögtön előre repült kinyújtott kezekkel, hogy felnyársaljon! Testem magától mozgott, teljesen ösztönösen. Előre ugrottam én is a guggoló helyzetemből, hogy alatta haladjak el.

Ezért ő a hatalmas karmait az irányomba, lefelé nyomta, így viszont kibillent az egyensúlyából és nekicsapódott a fának, ami mögöttem volt, amikor ugrottam. Mikor felkelt dühében elkezdte ütni a fát, három hatalmas karomcsapás és a fa már dőlt is ki. Nem volt vastag fa, fiatal volt, de akkor is. Rémisztő volt az ereje! Volt 3-4 szabad másodpercem.

Ha futok, elkap, ha ott maradok, elkap, ha elbújok, elkap a szagom miatt. Egyetlen egy lehetőségem maradt, eljutni a ruháimért és valahogy értesíteni a törzset! Villantak át a fejemen a lehetőségek. Két óvatos lépést tettem hátra a jéghideg hóban, minden lépésnél mintha apró késekbe léptem volna.

A mögöttem lévő sziklának koccant forró testem. Fel kellett, hogy melegedjek, mert így meztelenül nem bírtam volna sokáig. Ha ki hűl a testem, képtelen leszek kitérni a csapások elől! Lelassulok és a vajnyi kevés esélyem a túlélésre, egyenlő lesz a nullával. Kellett a köpeny!

Hamarosan észrevett megint. Raoul hangosan üvöltött, reménykedtem, hogy ezt meg fogják hallani a faluban. Felem fordult, de már, mint egy veszett állat iramodott is az irányomba. Kitámasztottam a lábamat, áthelyeztem a súlypontomat és vártam a támadást. Jobb manccsal támadott, tehát nekem balra kellett kitérnem.

Nagy üvöltéssel lendítette roppant nagy crinos mancsát mire én kitértem és a csapás berepesztette a sziklát mögöttem. Sajnos elbíztam magam, mert mikor balra tértem ki a csapás elől ő villámgyorsan, körívesen kaszált egyet a bal mancsával. Karmai végig karistolták a sziklát, nyomában szikrákat hányva. Ez volt a szerencsém, mert ez az ellenállás elég erőt vett ki a csapásból ahhoz, hogy ne öljön meg rögtön.

A karmok a mellkasomnál találtak el és folytatták útjukat a fejem felé. Végig vágták csupasz bőröm és felhasították a húsom. Az ötből csak egy karom érte a fejemet, az állkapcsom aljától végig haladt az arcomon majd a jobb szemem üregében állt meg. Elvéve annak világát és engem a fenyves erdő irányába repített. Szerencsémre az a falu iránya is volt, mert arra lejtett az erdő.

Pár métert repülhettem a levegőben mikor a tömegvonzás magához hívott ismét és én földet, vagyis inkább havat érve csapódtam bele. Végig csúsztam a hóban, de a lendületem alig tompult így az első bukkanó a talajon megdobott és egy vastag fenyő állított meg végül.

Hangos csattanással csapódtam a vastag fatörzsnek. Éreztem amint a csontok a vállamban megadják magukat az erőnek mely odahajított. Halk belülről jövő reccsenéssel törtek el, ám én nem éreztem a tompa zsibbadáson kívül semmit sem, mintha lelassult volna az idő.

Hamar a földön találtam magam arccal a hideg hóban. Ép kezemmel kicsit felnyomtam magam, ekkor gombócot éreztem a torkomban, ösztönösen felköhögtem, de csak fémes ízű vér jött. Mikor kezemet a szám elé kaptam villámcsapásként nyilallt belém, tért vissza a fájdalom, jelezve hogy a bordáim is megsínylették a becsapódást.

Nem bírtam sokáig eszméletemnél maradni, mintha a homály szívott volna magába. Egymás után nyelte el az érzékszerveimet, küzdöttem ellene, de túl erős volt. Hallásom eltompult csak Raoul üvöltését és morgását hallottam foszlányokban.

Egyetlen ép szemem nehéz volt, mint az ólom, légzésem rendszertelen és ritka lett, szervezetem hőszabályozása kimerült, számból ömlött a vér és helyenként valami keményebb is feljött szétroncsolt tüdőmből.

Haldokoltam.

Elnyúltam a véremtől vörös hóban. Ott feküdtem kiszolgáltatva a tomboló vérfarkasnak. Érezte a vérem szagát és pár másodperc múlva cafatokra fog tépni, ha nem teszek valamit. De mit tehetnék? Mozogni is alig bírok, nem hogy harcolni. Miért akar megölni? Azt hittem szeret. Nem ura önmagának. Persze az első átalakulás.

Kavarogtak a gondolatok értelmetlenül a fejemben. Egyetlen szemem homályosodni kezdett és forró könnycseppek kezdtek el legördülni az arcomon. Mikor a sebbe értek, maró, csípő érzést okoztak egy pillanatig, de gyorsan el is tompult az egész.

Nem halhatok meg! Gondolkodj Ragna! Mielőtt a homály elnyelne végleg még egy dolgot meg kell próbálnom. Lenéztem ép szememmel a forró, gőzölgő véremre melyben feküdtem. A hó megolvadt körülöttem és keveredve a véremmel hatalmas tócsát képzett alattam. Torkom megint görcsbe rándult, csak hogy megint felköhögjek egy kis vért.

Honnan jön ez a rengeteg vér?! Ilyen lenne meghalni? Gondoltam megrémülve.

Egy vérfagyasztó üvöltéssel a sötét erdőből egyenesen az én irányomba ugrott ki Raoul. Futott lefelé a vérem szaga után és azt a bukkanót használta ugráshoz, ami engem is iderepített. Ha földet ér rajtam, már csak a súlya miatt is meg öl.

Meg kell próbálnom az egyetlen egy dolgot, ami talán még meg tud menteni...

Remélem tetszett a 2.0-ás verzió :) Mondjátok el véleményeteket kommentben ha akarjátok, mert engem érdekel. Jah és vote ha tetszett ;)