(egy Crinos alakos vérfarkas)

Látva Jake bevörösödött, majdnem síró szemeit, elnyomtam a már csonkig égett cigarettámat. A két pohár mely a Jameson whisky tartalmazták, érintetlenül álltak az asztalon. Alig ittunk belőlük, Jake is csak a vége felé kortyolt bele párszor. Ránéztem a kopott kis órára, reggel volt már. Mindjárt reggel hét lesz, a nap első sugarai már kezdtek bekúszni a kopott nyikorgó ablakokon.

Megfestette a konyha piszkos, foltos részeit, mégis aranyló fénnyel töltve fel azt. Csak néztem, ahogy a fény hátulról világítja meg a fiú fejét, árnyékot vetve az arcára. Átférkőzve a kócos, göndör haján, erősen kiemelte a szemfehérjét. Tudom, hogy van valami ebben a fiúban, valami természetfeletti.

Minden vadász rendelkezik valamiféle megmagyarázhatatlan kisugárzással. Mikor megkapják a hívást, megváltoznak. Bár az illatuk továbbra is emberi marad, néha, csak néha lehet érezni, hogy mások.

Több éve nyomozok már utánuk, de alig sikerült megtudnom bármit is. Egyvalami viszont biztos, átjárja őket valamiféle erő. Valami, ami engem is őszinteségre késztetett, mikor Jake faggatott. Valami, ami olyan erős, hogy még Heimdal, a bennem lakó Inkarna szellem védelmét is áttörte. Nem sok lénynek sikerült ez eddig.

Erre itt vannak ezek a halandók, akik látszólag felrúgják a természetfeletti szabályait, de alig erősebbek egy járókelőnél. Rejtélyesek azt meg kell hagyni. Különösen ez a fiú. Folyamatosan érzem a belőle áradó békét és harmóniát. Mintha egy hang mindig azt suttogná a fülembe, hogy „Semmi baj, minden jobb lesz!"

Vajon milyen szörnyűségeket kellett kiállnia a Hét Nővérben? Gondoltam szomorúan, majd felkeltem, hogy kávét főzzek. Jake végig kísért a szemeivel, a folytatásra várt. Látszott rajta, hogy nagyon beleélte magát.

- Hé, most mi van? Ennyi? – Kérdezte kissé magasabb hangon, mint amilyen valójában volt neki. Meg köszörülte a torkát majd újra próbálkozott. – Nehogy már itt hagyd abba! Mi lett Raoul-lal? Hogy úsztad meg? - Tette fel a remek kérdéseket. De az emlékezés nagyon fájó és kimerítő dolog. Muszáj volt egy kis szünetet tartanom.

- Nyugi, csak egy kávét főzök. – Vetettem oda félvállról.

Enyhén remegő kézzel nyúltam az olcsó kávéfőző kannája után, míg leraktam a bögrémet mellé. Remek... kifogyott! Gondoltam magamban. Úgy éreztem mintha újra átélném azt a rémisztő éjszakát. Újra éreztem a karmokat a húsomban, a szemgolyómat, ahogy szétpukkant, az életet jelentő vért, ahogyan folyott ki a testemből. Mély levegőt vettem majd lassan kifújtam. Jake lépett mellém és tette vállamra a kezét.

- Majd én rakok fel újat, rendben? – Kedvesen mosolyogva monda a szavakat. Bólintottam. Egy forró csókot nyomott ajkaimra majd elkezdte újra tölteni a kávéfőzőt. – Nem muszáj tovább mondanod.

Bár szavai ezt mondták, arca az ellenkezőjéről beszélt. Szemeiben gyermeki kíváncsiság vegyült a bánattal. Együtt érzett velem, de majd megette a fene, hogy megtudja mi történt később. Hogy minden új információt megtudjon a számára új lényekről. A Garou-król.

- Meg sem lepődsz, hogy több mint 800 éves vagyok? – Váltottam témát mikor hirtelen eszembe jutott, hogy milyen jól reagált rá. Túlságosan is jól.

- Hozzászoktam, már hogy a pasijaim öregebbek nálam. – Kacsintott játékosan. – Nem te vagy az első, de te vagy eddig a legöregebb, Ordas. – Vigyorgott.

Nem vagyok biztos benne, hogy kire, vagy kikre célzott, de nemsokára úgy is megtudom. Villant át a gondolat a fejemen.

- Nem fogsz felhagyni a becenévvel mi? – Temettem arcom felét a kezembe, ahogy visszaültem, amire csak egy gonosz vigyor volt a válaszom.

Rágyújtottam és kinézve az ablakon a távolba meredve megint csak felsejlettek az emlékek. Egyre erősebben, egyre hangosabban hallottam Raoul borzasztó karomcsapásainak a hangját. Jake kész volt, bekapcsolta és az olcsó kis gép hangosan forralta is a vizet magában.

Ő felem fordulva felvonta a szemöldökét és jelzésértéküleg keresztbe fonta a karjait, ahogy hanyagul támaszkodott a konyhapultnak. Felnéztem rá és nekikezdtem...

...................................................

Hatalmas üvöltés közepette érkezett Raoul a levegőben. Szürke bundája lobogott, ahogyan lábait ösztönösen maga alá húzva esett felém. Pofája tátva a benne lévő agyarakkal együtt, hogy a vérem és húsom vegyék. Hatalmas hosszú karjai széttárva vártak a lehetőségre hogy lesújthassanak rám.

Összeszedtem minden erőmet, elmém legmélyéről minden akaraterőmet is latba vetve összpontosítani kezdtem. A veremtől szép nagyra duzzadt tócsa, amiben feküdtem féloldalt, nyugodt volt, nem verte fel nagyon a szívverésem üteme, mert már szinte nem is volt mit pumpálnia. Csak meredtem a tócsa tükrében visszanéző szemre, a tükörképemre.

Az idő lelassulni látszott, ahogy Raoul a levegőben érkezett majdnem teljesen kitakarva a holdat maga mögött. Az utolsó, amire emlékeztem, hogy összpontosítottam, át kellet, hogy jussak az Umbrába! Ez volt az utolsó lehetőségem!

Természetesen nem sikerült.

Haldokoltam, és még ha sértetlen is lettem volna, akkor is nyugodt, több percig tartó koncentrációt igényel a művelet. Nem. Ez sajnos nem történt meg. Viszont mielőtt a végzetes csapást rám mérte volna rám, egy hatalmas szőrös barna mancs csapódott ki mellettem, eltaszítva az érkező Raoult. Egy medveszellem anyagiasult mellettem és irtózatos bőgést hallatott, ahogyan súlyos teste szabályosan ki robbant az Umbrából.

Vastag barna bundája volt és hatalmas sárga karma és agyara. Nem vesztegetett egyetlen másodpercet sem, rögtön az előbb elvágódott vérfarkas után iramodott robusztus testével. Mancsai nyomán megremegett az erdő is, hó hullott le a fenyvesekről nagy kupacokban, ahogyan mint egy megállíthatatlan mozdony tört előre. Bundája minden egyes lépésnél végig hullámzott testének vastag háj rétegén.

Mondani akartam valamit, beszélni, de szétroncsolt torkomból nem jött ki hang. Nem éreztem már semmit sem. Abban a pillanatban tudtam. Tudtam, hogy a zord kaszás most eljött értem és megtérek Gaia ölelő karjaiba.

Egyúttal azt sem érezem, láttam vagy hallottam, hogy Suttogó-Hegy is kilépett az Umbrából közvetlen a medve után. Nem éreztem, ahogyan csontos, öreg kezét mellkasomra másikat meg az arcomra rakja. Nem hallottam már, hogy hangosan szavalt, erősítve a gyógyító érintést.

Amit viszont hallottam az, hogy a csontok a vállamban a helyükre ugranak, ahogyan a feltépett húsom újra összeáll. Látásom kiszélesedett, ahogyan új szemgolyó nőtt a szétroncsolt cafatok helyén. Újra visszatért az erő a testembe, forró hullámokban éreztem, hogy szívverésem felgyorsult, testem felmelegedett, még ugyan mindig remegtem és köhögtem a vért, de ez már csak a maradék volt, ami a torkomban ragadt.

Közben a medve ádáz harcot vívott Raoullal, de vesztésre állt dacára hatalmas termetének és brutális erejének. Attól még csak egy medve volt, míg Raoul a valaha élt legtisztább formálja a gyilkológépnek. Bár most egy veszett állat értelmi szintjén volt, ereje és természetes fegyverzete ösztönösen is jól működött.

Miután arrébb csapta a medve, nekisodródott egy vastag fa törzsének, de ez nem igazán hatotta meg. Felpattant és négy lábon ügetve megindult az új mozgó célpont felé, hogy cafatokra tépje. Szembe ügettek egymással.

A medve felemelte a mancsát, hogy borzalmas erejével lesújtson. De a veszett vérfarkas ügyesebb és gyorsabb volt. Elrugaszkodott és hatalmas ugrással fölébe kerekedve két mancsát a medve hátába vágta, míg pofájával beleharapott a nyakába.

Mikor felnéztem kitisztult, új látásommal, elmosódottan láttam a magam körüli dolgokat, alakokat. Beszélni próbáltam megint, de pár szófoszlányon kívül semmi értelmes nem jött ki a torkomon. Az öreg enyhén mosolyogva nyugtázta, hogy megmaradok.

Hallottuk a medve fájdalmas üvöltését és mindketten irányába kaptuk a fejünket. Az öreg arca eltorzult a dühtől. Ráncos bőre simábbnak látszott és szakálla növekedésnek indult, szemei a ragadozók sárga fényévei villant meg. Szája vicsorgott, sárga fogai megnőttek és kihegyesedtek. Hangos morgás tört elő csukott, vicsorgó szájából, és megindult Raoul felé.

Egyetlen ugrással ott termett a két harcoló állat mellett és hatalmasat üvöltött Raoulra. Nem ért egyik félhez sem csak állt mellettük, szétterpesztett karmos ujjakkal. Raoul elengedte a félhalott medvét, aki elterült a friss hóban.

Az öreg most legalább egy fejjel magasabb volt, mint általában és testtartása is egyenes volt a korábbi görnyedthez képest. Várta, hogy Raoul támadjon. Amaz méregette őt, mint egy állat és balra mozogva tett két lépést négykézláb majd, mint akit kilőttek, az öreg felé vetette magát, előre kinyújtott karokkal.

Az Suttogó-Hegy, az utolsó pillanatban korát meghazudtolóan elhajolt és a mellette elhaladó vérfarkas bordáiba mélyesztette karmait. Raoul fájdalmasan felvonyított, de mire földet ért a seb már be is gyógyult, csak vércseppeket hagyva bundáján. Megfordulva, vérgőzösen az előbb érzett fájdalom miatt újra támadott.

Veszett módon csapkodott az öreg felé, aki hol kitért, hol hárított, de folyamatosan mozgott, mint aki táncol a bestiával. Manőverezésének oka a hatalmas kőszikla volt, mikor Raoul habzó szájjal szúrt előre a karmaival, ő csak éppen hogy lépett arrébb. Ezzel átengedve a támadást a hóna alatt, egyenesen a hóval takart sziklába.

Hatalmas dörrenéssel hatolt bele a vérfarkas roppant karja a szikla testébe egészen könyékig. Az öreg nem vesztegetve az időt már nyúlt is Raoul bal mancsa felé, hogy elkapja azt. Fellépve a vérfarkas bal combjára, két kezében a bestia izmos karjával, átugrott fölötte ezzel fájdalmas reccsenés közepette, vállból kitörve annak karját.

Raoul felvonyított a fájdalomtól, ami átjárta testét és kétségbeesetten próbálta kirángatni jobbját a szikla szorításából. Suttogó-Hegy megint csak villámsebesen cselekedett és elengedve az élettelen kart, felugrott Raoul hátára. Két kézzel fogva meg annak farkas fejét, és ujjait begyűrve az állkapcsa két oldalán, arra kényszerítette, hogy a vérfarkas kitátsa azt.

Egy határozott mozdulattal beleverte Raoul fejét a sziklába, hogy annak borzalmas agyarai szintén beleszoruljanak. Közel hajolt a füleihez és azt súgta bele.

- Ezt az unokámért kapod! - Mondta.

Majd felugrott Raoul vállairól a levegőbe és teljes testtömegével landolt a koponyáján, szilánkosra törve Raoul állkapcsát. Az öreg pontosan tudta mit csinál, tudta, hogy ezzel korántsem fogja megölni az ifjút és azt is, hogy ennyi sebesülést ilyen rövid idő alatt elszenvedni nem egészséges.

Túlterheli a szervezetet és a regenerációs faktort, ami tekintve, hogy most nem volt magánál, teljesen ösztönösen, mondhatni az alapbeállításokon működött. A lényeg, hogy nem megölni akarta csak semlegesíteni. Hát, nem végzett rossz munkát, pláne hogy még a crinos formát sem vette fel.

Ezután még homályosan láttam, ahogyan Raoul elkezd visszaváltozni születési formába. Lassan eltűnt a szőr, rohamosan csökkent a méret, a súly és az izmok mértéke. Ezekkel egy időben karja és állkapcsa a helyére ugrott, amiben az öreg is segített kicsit.

Mivel már nem volt akkora, könnyedén kicsúszott keze a sziklából és fogai sem tartották már ott állkapcsát. Hatalmas megkönnyebbülés süvített végig a testemen és elmémen. Végre vége lett a rémálomnak.

Forró könnyek gördültek le heges arcomon és én végre nyugodtan elterülhettem a hívogató homályban. Bár testem meg lett gyógyítva, elmém a trauma miatt teljesen ki volt merülve. Elfeküdtem és elsötétült a világ körülöttem.

Másnap reggel tértem magamhoz, az ágyamban egy halkan szuszogó, puha szőrlabdával a talpamnál. Makt volt az. Mikor kinyitottam a szememet, sötétség fogadott, csak pár gyertya világította be a szobát. Lassan körülnéztem még mindig homályos látásommal.

Felfedeztem egy lágyan horkoló alakot az asztal mellett. Feltett lábakkal aludt és pipája kezdett kicsúszni a szájából, ahogy ütemesen mozgott a mellkasa fel és le. Miután megcsapta az orromat az émelyítő szag, rögtön rájöttem, hogy ki lehetett az a valaki.

Eszméletlenül szomjas és éhes voltam. Megköszörültem a torkomat mire a vénember felébredt. Nagy horkantással, majdnem elvesztve az egyensúlyát a székben, pipája kicsúszott a szájából és a benne nyugvó parázs szétgurult a padlón.

- Argh, Fenris karmára! – Káromkodta el magát, majd lehajolt a pipáért. Az legurult kis parazsak közül egy talált magának egy jó száraz rongydarabot, amivel barátkozhat.

- Ahh, hogy Fenris harapna seggbe! – Hangzott az újabb szitok az öreg szájából.

Komolyan, néha tudta mondani a vénember. A kis láng gyorsan elharapózott a rongyon, majd az öreg, bebújva az asztal alá, kezével csapkodva oltotta el. Mikor fel akart kelni beverte a fejét az asztal alsó részébe, amitől a rajta lévő dolgok többsége csak ugrott egyet. Egy kerámiabögrének sikerült leszöknie és elegánsan széttörnie a padlón.

- Óóó, hogy a Féreg köpne a sörödbe!! - Mondta mikor beverte a fejét. Makt felriadt a hangra és ösztönösen a zaj irányába fókuszált. Fülei hegyesen meredtek felfelé, majd miután észrevette, hogy én is fent vagyok, rögtön köszöntött pár arcon nyalással.

- Jól van Makt! Elég. – Cirógattam meg a fejét. Pislogtam még párat, hogy kitisztítsam a szemem, majd lassan kikászálódtam az ágyból.

- Majdnem egy egész napig aludtál. – Mondta az öreg egyhangúan. Miután kimászott az asztal alól és úgy tett mintha az iménti kis incidens meg sem történt volna. – Gyere, csináltam szárcsagyökér teát. Jót fog tenni! – Már töltötte is ki nekem a löttyöt.

Odacsoszogtam az asztalhoz és leültem. Egy szuszra ledöntöttem a bögre forró tartalmát, mert tudtam, hogy borzalmas íze lesz, de azt is, hogy hatásos is egyben. Az igazat megvallva még a mosogató levet is megittam volna, ha kell, mert annyira szomjas voltam.

- Hogy került oda a medve? – Törtem meg végül a kínos csendet. Várt pár másodpercet mielőtt megszólalt.

- Raoul közel volt már az első alakváltásához, ezért megkértem a medve szellemet, hogy kövesse az Umbrán és szóljon, ha valami van. – Közölte szárazon. Arcának ráncos vonásai nyugalomról adtak tanúbizonyságot, most hogy látta jól vagyok újra visszatért a mentor szerepébe. – Medve azt is elmondta, hogy mi történt fent. – Tette hozzá a végén szemrehányóan.

Nem bírtam tovább a tekintetét elviselni, ezért elfordítottam a fejemet. Éreztem, hogy torkom kezdett el szorulni. A feltörő emlékek a tegnap estéről hideg borzongásként futottak végig a gerincemen. A félelem a haláltól elvegyült a bűntudattal.

A bűntudattal, amit Raoul és én tettünk. Amit nem szabadott volna, ami nem helyénvaló. Rengeteg utódot kéne nemzenem, mint Rokonvér, ez az egyetlen, amit várnak tőlem. Becstelenséget követtem el és ezzel szégyent és megvetést hoztam az öregre és anyám egész vérvonalára.

Elárulva és becsapva éreztem magam megint. Pont mikor anyám is itt hagyott ebben a világban. Szemeim feszülni kezdtek, ahogy a könnycsatornák megteltek és kezdték elhomályosítani a látásomat újra. Az öreg felkelt és hozott még teát a bögrémbe.

- Sajnálom, hogy szégyent hoztam rád! – Törtek végül ki a könnyek a szememből.

Forrón száguldottak végig kiszáradt bőrömön. Leülve mellém, hirtelen csontos kezeivel megfogta a fejemet és magához húzott. Mindkét karjával a mellkasába temette a fejemet és egy lágy csókot nyomott a kócos fejemre.

- Miről beszélsz, Ragna? – Hirtelen hangja kellemesre váltott. Lassú szívverése megnyugtatott és ellazított. De ezek ellenére sem tudtam abbahagyni a sírást, mintha csak egy gát szakadt volna át.

- Hát, hogy Raoul és én... - Szipogva mondtam, mint egy kisgyerek.

- Nem baj, ha őt választotta a szíved, Gaia szemében mind egyek vagyunk. – Folytatta tovább a lágy nyugtató hangján. Szinte suttogott.

Én meg csak bőgtem miközben próbáltam beljebb fúrni a fejemet a mellkasába. Suttogó-Hegy halk csitító hangot adott ki és közben nyugtatólag simogatta a fejemet. Vékony, ráncos kezei melegek voltak és biztonságot árasztottak magukból.

- Akkor nem haragszol?

- Dehogy is, csak rettenetesen aggódtam miattad! Felelőtlen voltál. Csak ezért voltam dühös, hisz majdnem megölt! – Mondta miközben abbahagyta a simogatást és állát a fejemre rakta.

- Meg akart... Azt hittem szeret... – Gügyögtem még mindig a szorításában. – Te nem láttad milyen szemekkel nézett rám! Mint egy darab húsra!

- Semmi baj. Nem tudott magáról, te is tudod. – Folytatta. – A szívnek sokkal több idő kell a gyógyuláshoz, mint a testnek. – Jelentette ki továbbra is lágy hangon. – Büszke vagyok rád!

- Miért? – Néztem fel vörös, könnyes szemeimmel.

- Medve elmondta, hogy milyen ügyesen helyt álltál egy ilyen kritikus helyzetben. Édesanyád is büszke lenne rád!

- Igen, sokra mentem vele. – Fúrtam vissza az arcomat a pipadohánytól büdös ruháiba.

Nem voltam büszke magamra, egyáltalán nem. Úgy éreztem, hogy bolond voltam, megnyíltam és elárultak. Ha csak belegondolok, ha csak felidézem az estét, félelem fog el.

- Életben maradtál, ez a lényeg! – Fejezte be a beszélgetést.

Ezután még egy darabig pátyolgatott, majd kiment és főzött valamit, aminek inkább nem írom le az ízét, de elhiheted nem volt finom.

Az elkövetkező napokban nem nagyon mozdultam ki a házból. Makt jött sokszor és aludt velem, továbbra is szuszogó lábmelegítőként szolgálva. Mondta, hogy Raoul sokszor eljött, de a bejárati ajtónál sosem jutott tovább.

Természetesen, azért mert ő félelmetes morgásával és fogainak vicsorgásával elijesztette. Nagyon hősies kis lupus volt, azt meg kell hagyni.

Nem akartam Raoullal találkozni, egyszerűen, mert féltem a közelébe menni. Féltem tőle! Mindig mikor a reggeli mosakodó vízben megláttam tükörképemet, egy teljesen más srácnak az arca bámult vissza.

Hatalmas és vastag heg húzódott végig az arcomon, jobb szememtől a mellkasomig. Ott csatlakozott a többi három forradáshoz és immár négyen folytatták útjukat mellizmomon keresztül a jobb oldali bordáim helyéhez.

Ezek a sebek az Ivadékok között harci sérülésnek számítottak, ami elismerendő és büszkén viselendő volt. De engem csak az estére emlékeztettek, az estére mikor rémálommá vált minden. Esténként izzadságtól vizesen keltem, szemeim előtt a pokoli fenevaddal, aki kergetett.

Láttam már crinos alakban a rokonaimat. Kihívások alkalmával, megméredtetéseken és persze a csatában is mikor édesanyám harcolt. De ez más volt. Látni mikor valaki átváltozik és neked támad, szemeiben az a gyilkos szándék, amiről azt sem tudtad, hogy létezik.

De ezután sosem feleded, mindig ott lesz. Mindegy mennyi idő telik el, mindegy hányszor nézek Raoul smaragdzöld szemébe, csak a vöröslő ragadozó szemét látom. A vadállatét aki habozás nélkül küldött volna a halálba.

2016 – New York, Queens – Estefelé...

Megszakítva Jake feszült figyelmét és az én merengésemet életem történetében, megszólalt a mobilom. A kiírás a kijelzőn „Hugi" volt. Természetesen nem az igazi, hanem egy kapcsolatom, akit a rend kedvéért így mentettem el.

Idő közben már bevonultunk a nappaliba és kanapévá alakítva az ágyat, azon meséltem tovább a dolgot. Jake aranyosan az egyik párnával az ölében ült velem szemben és meredten figyelt. Itta minden szavamat, de mai érdekesebb, úgy éreztem, hogy én is jobban érzem magamat.

Jól esett elmondani neki, a dolgokat. Valahogyan olyan természetesnek tűnt. Most viszont félbe kellett hagynom. Várt a munka. A munka mely miatt megismertem ezt a kis félvér csodát itt előttem.

- Bocs Tökfej, de majd később fogom folytatni. Most el kell mennem. – Közöltem Jakekel a hírt.

- Munka? – Tette fel a kérdést a fiú.

- Olyasmi, később majd elmondom. De most sajna mennem kell. – Mondtam enyhe fintorral.

Tényleg nem akartam itt hagyni őt. Viszont ahova most fogok menni, ő nem jöhetne velem. Így is veszélyes lesz, de vele együtt biztosan egy zsákban végeznénk.

- Akarod, hogy elvigyelek kocsival? – Kérdezte kicsit szomorúan.

- Nem kell, majd tömeg közlekedek. – Vigyorogtam miközben felvettem a kabátom.

Az ajtóban még megcsókoltam, amiből 1-2 perces szenvedélyes nyelvcsata lett, majd felajzva szálltam be a liftbe. Kiszállva a felvonóból felhívtam Hugi-t, hogy megtudjam jutott-e valamire. Kiérve a kopott, lelakott épületből, utamat a metró felé vettem.

Queens gettójából viszonylag gyorsan jutottam be Manhattanbe, New York City szívébe. Leszállva a metróól komótosan baktattam, kerülgettem az embereket. Nem is figyeltek szinte semmire csak az előttük lévő „akadályokra" amik a többi ember volt.

Egy órával később már a Central Park egyik eldugott kis szegletében bolyongtam, mire egy ismerős jelet láttam az egyik kukán. Apró karmolások voltak, de a jelentésüket nem értettem. Amit viszont igen az a bűzön túl jövő illat, pézsma szag volt. Patkány szag. Mikor közelebb értem egy kis barna színű csatorna patkány dugta ki az orrát és nézett egyenesen a szemembe. Tudta ki vagyok ehhez nem fért kétség.

- Szia, apróság Apró-Lábbal van egy megbeszélt találkozóm. Szólnál neki? – Beszéltem egy patkányhoz, aki egy kukából nézett vissza rám.

A kis dög rögtön kereket oldott, én meg csak beszéltem utána hogy mennyire fontos lenne, hogy találkozzak az illetővel. Röhejesen éreztem magam. De hál'gaia egy másik kicsit girhesebb és csapzottabb patkány tűnt fel a színen, egy-két perc múlva. Mereven néztem a szemébe mire ő növekedésnek indult és gyorsan felvette egy hajléktalan kamaszlány alakját.

Használt, rongyos ruhák és mindenféle szemét borította testét, utóbbit, mint ékszereket használva. Pamut, kötött sapka takarta el fejének 60%-át, ahonnan hosszú barna, zsíros csimbókokban lévő haja lógott kifelé.

Vastag, több helyen kiszakadt sál volt a nyaka köré tekerve, de még így is a combja közepéig lógott az egyik vége. Felemás bakancsokat viselt, egyiknek orra szándékosan ki volt rágva. Vékony, látványosan tavaszi kabátja a vádlijáig ért, de a piszoktól szinte lehetetlen volt megmondani, hogy milyen színű lehetett újkorában.

A lány világosbarna szemei és az arca formája arról árulkodott, hogy meglepően szép lehetne, ha valaki rávenné, hogy ne csak az eső mossa meg néha.

- Szeva! Te vagy Ragnarök? – Kérdezte megvillantva sárga mocskos fogait.

- Igen, de nem kéne rögtön elhinned, elvégre hazudhatok is, nem? – Feleltem kérdéssel a kérdésre.

- Persze, de nem félek tőled, elvégre csak egyedül vagy.

- Akárcsak te kislány. – Vettem kicsit megfélemlítőre a figurát. De ő csak gonoszul elvigyorodott, miközben megvillantotta barna szemeit.

- Én sosem vagyok egyedül. - Azt hiszem már értettem mire gondolt. Ahh, patkány-rokonok, mindig túlbonyolítják a dolgokat.

- Ugorhatnánk, arra a részre ahol elkezdünk együttműködni Apró-Láb? – Kérdeztem a kínos csend után, forgatva a szemeimet.

- Hé, nem én akadékoskodtam Ragna. Szal, megvan, amit kértem? – Húzta fel bal szemöldökét kétkedőleg.

- Ja, itt van minden. – Mondtam mikor kihúztam zsebemből a barna papírzacskót és tartalmát.

Apró-Láb gyermeki izgalommal kapta ki a kezemből az árut és vizslatta át rögtön. Számára ez a sok szemét mind kincset ért. Egy floppy lemez még a 90'-es évekből, 83 darab dobozos üdítő és sör-nyitó pecke egy nagy karikára fűzve, egy zippo öngyújtó a második világháborúból, egy mickey egeres pez adagoló és egy sonkás szendvics volt a tartalma. Utóbbit rögtön be is habzsolta, majdnem a csomagolásával együtt.

- Tessék, amiben megegyeztünk. – Nyomta a kezembe a flashdrive-ot ami egy kis gumi farkas volt. Le kellett venni az eltúlzottan nagy fejét, hogy be tudd dugni az USB-be.

- Roppant vicces. – Vontam fel egyik szemöldökömet és néztem szemrehányóan rá, amit ő elegánsan hárított a leszarom arckifejezésével.

- Ragna remélem, tudod, hogy ez csak egy egyszeri alkalom volt. Ha nem tartoztam volna Pánik-Gombnak, a kisujjamat se mozdítottam volna egy Ivadékért, még ha csak rokonvér is. A csontrágókon kívül nekünk nincs rokonunk köztetek. – Mondta kimért hangon, de lehetett érezni az élt a hangjában.

- Felfogtam Apró-láb. Mindazonáltal, ha neked és a testvéreidnek szükségetek lenne bármire, nos, tudod, hogy találj meg. – Igyekeztem a legbarátságosabb hangot megütni vele. Elvégre nagyon jól jön egy Patkány-rokon a kapcsolatok listáján. Mielőtt elindultam volna, még utoljára megszólalt.

- Nem tudom, hogy miért mondom ezt el neked, de én a helyedben nem hetyegnék tovább azzal a vadásszal. – Most mintha kicsi aggodalom lett volna az arcán, de csak egy pillanatra.

- Meg sem lepődők, hogy tudtok Jakeről. – Mosolyogtam el a legjobban megjátszott módon.

- Nem ez a lényeg, így is eléggé megosztod az alakváltó társadalmat, sokan vannak, akik nem Gaia választottjaként, hanem förtelemként tekintenek rád. – Felelte közelebb lépve hozzám és lejjebb véve a hangerejét. Már-már suttogott.

- És te hogy látod ezt Apró-Láb? – Döntöttem oldalra a fejemet kicsit, ahogy a tekintetét vizslattam. Mintha vívódna, valamit nem mond el, de látszik, rajta hogy az esze viaskodik a lelkével.

- Az hogy én mit gondolok, nem számít, csakis a család! – Szikráztak a szemei, majd sarkon fordulva elsétált, bele a bokor rejtekébe.

- Majd veszek sajtot a téglának. – Mondtam a sűrű ágak és levelek rejtekébe, miközben hátráltam pár lépést és vissza se nézve elindultam haza.

Elintéztem még pár dolgot hazafelé menet, így pár óra alatt már otthon is voltam. Felmentem a lifttel majd előkotorva a kulcsaimat kinyitottam az ajtót. Beléptem a lakásba és magány fogadott. Ürességet éreztem magamban, ahogy körbejárattam szemeimet a minimál stílusú nappaliban.

Minden értelmetlennek és kihaltnak tűnt. Aztán rájöttem, hiányzik Jake. Az utóbbi egy hónap, sőt inkább az elmúlt két, három nap volt már nagyon régóta a legboldogabb az életemben. Ha rá gondolok furcsa csiklandozó melegséget érzek a mellkasomban. Szinte már el is felejtettem ezt az érzést.

Vajon mit csinálhat most az a kocka? Vajon ő is ram gondol?  Villantak át a gondolatok a fejemen. Előhalásztam a telefonomat és rögtön írtam neki.

Mizu? Minden oké?

Nem jött válasz, teltek a percek majd egy óra is, de még mindig semmi.

Közben letusoltam, ettem, kávé plusz cigi, a szokásos dolgok. Ezek után fogtam a laptopomat és bedugtam a kis farkasfejes pendrive-ot. Dokumentumok, tervrajzok és címek voltak rajta.

A hetedik generáció eddig ismert tagjai, vezetői és kapcsolódó személyek adatai. Találomra megnéztem pár nevet a listán. Fényképek, elérhetőségek, álnevek, lényegében, mint egy önéletrajz. Hát tudtam, hogy Patkány-rokonaink nagyon ott vannak a hírszerzésben, de ez meg kell hagyni nem semmi. Vajon hogyan szerezhette meg ezt mind Apró-Láb?

Tovább böngésztem a listát és mikor felfedeztem azt a bizonyos nevet, a szívem kihagyott egy ütemet. Sajnos beigazolódott, amit tudtam már, ugyan de titkon reméltem, hogy nem igaz. Rákattintottam és a mappa kidobta a fényképes adathalmazt.

Név: Jackson „Jake" Washington

Státusz: Aktív

Ha tetszett vote és komment....csak nyugodtan....nem kell félni ;)