//Most találtam meg ezt a kis szösszenetet, annak idején a One shot novellákban volt, gondoltam megosztom inkább itt. :)//

Harcolj, csináld, menj, küzdj, éld túl!

Mindig ezek zakatoltak szüntelen a fejemben, ahányszor csak kimentünk terepre, ahányszor be kellett fognunk a felhasználható embereket és igába hajtani a fejüket. Ugyanígy volt ez akkor is, régi álomképként emlékszem csak rá, mégis túl élénken él bennem.

Akkor ott, a terepen nem számított senki és semmi, nekünk soha nem volt szent az emberi élet, csak egy eszköz volt, egy eldobható kacat, nem több. Mindig ezt sulykolták belém, folyton csak ez zakatolt ott tudatom mélyén. Hallottam Balthazar recsegő hangját a fülesemen keresztül, tisztában voltam vele mit csinál, pedig nem állt ott mellettem a város romjai között, hanem az egyik legmagasabb épület tetején - tőlem jó pár száz méterre szerelte össze a távcsöves puskáját, hogy aztán a peremre támasztva a fegyvert -, szemét a távcsőre függessze és úgy figyelje a terepet.

- Te figyelj, ha itt végeztünk, kéne falni valamit!

- Már megint kajás vagy, mi van veled?! – kérdeztem vissza. El nem hittem, hogy bír ez az ökör ennyit zabálni, egy lovat is megenne, ha rajta múlna a dolog.

- Ch... ne puffogj, mint egy kislány; te is ugyanolyan zabagép vagy, mint én, ne tagadd, hülye gyerek!

- Kapd már be, Balt! Inkább a területet figyeld, ne dumálj annyit! – szóltam rá, mialatt bakancsos lábaim falták a métereket. Nekem nem kellett olyan eszközökhöz folyamodnom, mint Balthazar, elég volt, hogy a drónokkal átfésültem a területet magam körül, ami alapján most nem úgy tűnt, hogy itt lesz bárki más is rajtunk kívül. Megint egy kihalt város, nem is tudtam, ez melyik lehetett annak idején, még a világégés előtt.

- Hogy te milyen vagy... már szórakozni sem lehet?

- Épp meló van, nem tűnt fel? Vagy mit gondolsz, miért vagyunk itt? – kérdeztem vissza megállva séta közben, úgy fordultam a távolba, ahol Balthazar rejtőzött fent a magasban. Láttam és érzékeltem is őt, az érzékszerveim kiélesedtek, arról nem beszélve, hogy a drónok folyton jelentették a helyzetét.

- Pedig már azt hittem, lazulás lesz, itt úgy sincs semmi, húzzunk a faszba gyorsan!

- Balthazar, még a területet sem néztük át rendesen! – De mielőtt folytathattam volna a monológot, váratlan puskalövés hangja dördült, aztán elsüvített az arcomtól vagy egy centire a golyó, hogy aztán mögöttem terítsen le valakit.

- Most jobb? Örülj, még élsz! – durrogott nekem a fülesbe, miközben megfordultam és megszemléltem, mit terített le ez a féleszű. Leguggoltam a haldoklóhoz. Balthazar mindig szeretett úgy ölni, hogy elhúzódjon a haláltusa. Egy golyó a gyomorba és húsz perc gyötrelmes kínszenvedés után halt meg a delikvens, iszonyatos fájdalmak között, ahogy a gyomorsav szétmarta a belső szerveit.

A férfi csak nézett rám riadt, könnybe lábadt szemekkel, ajkai közül vér bugyogott fel, egyik kezével utánam kapott, de csak félreütöttem a kezét.

- Meg fogsz halni.

- Tudom...

- Miért vagy itt? – néztem őt. Tudta, mi vagyok, de talán azt nem, hogy kicsoda. Kölyökként vigyáznom kellett, most viszont már nincs így, féltek tőlem és a többiektől is, okkal, hisz olyanok voltunk mi, mint a démonok; akik a pokolból szabadultak és fertővel borították be a földet.

- Miért ne lennék? – A férfi halkan, suttogva beszélt hozzám, körülötte vér kezdett tócsába gyűlni, a poros föld szomjazva itta be magába az éltető, vörös nedűt.

- Megkönnyíthetem, ha akarod.

- Pont te?! Nem hiszem én azt!

- Úgy gondolod? Nem vagyok olyan szörnyű alak, mint sokan hiszik – feleltem neki, figyelve arcvonásait. Nem lehetett idősebb negyvennél, sötét hajába ősz szálak vegyültek, arca napszítta volt, beesett, biztos, hogy már éhezett egy ideje, mégis itt volt, rendíthetetlenül.

- Ne áltasd magad, Kényszerítő. Tudom, mi vagy, látom rajtad! – köpte a szavakat, amik a végén köhögésbe csaptak át, de tudtam, mire gondol. A ruhám, a felszerelésem, a drónok fölöttünk mind megerősíthették abban, hogy kivel áll szemben, mégis megpróbált megölni.

- Sky, mit pofázol már? Lődd le, vagy hagyd a faszba és menjünk, hallod?! – kiabált a fülesembe Balt, mire nagyot sóhajtva nyomtam meg a gombot a készüléken, hogy elnémítsam őt, idegesített a fecsegése.

- Szóval, megkönnyítsem vagy sem? – néztem mélyen a sötét szemekbe, láttam rajta, hogy egyre nagyobb fájdalmai vannak, arcára volt írva minden, hiába próbálta volna titkolni előttem. Csak feküdt ott, kezével gyomrán próbálta megállítani a vér szivárgását, kevés sikerrel.

- Nem kell tőled semmi, Kényszerítő! Dögölj meg! – köpte a szavakat, de szuszogás közben egyre rosszabbul lett, kezdett sápadni a vérveszteségtől és a fájdalomtól, végül inkább felkeltem és mikor hátat fordítottam, akkor állított meg a hangja. – Szörnyeteg vagy, ahogy a többiek, mégis a legborzalmasabb mind közül, Grey!

- Honnan tudod?! – kaptam hátra a fejem. Honnan tudta ki vagyok, hisz nem híreszteltük soha, ki az apám vagy, hogy kihez tartozom, ő mégis? Furcsán gurgulázó hangon felkacagott, ahogy figyeltem őt árgus szemekkel. Honnan tudta meg, egyáltalán miért tudta ez a senki?

- Megölted a feleségem, megerőszakoltad a lányom, pont én ne tudnám, ki vagy, szörnyeteg?! Mielőtt Lexi meghalt, elmondta, hogy nézel ki... - Újra felköhögött, éreztem, hogy lassan a végére érünk a beszélgetésnek. – Tudom és más is tudja, Kényszerítő! Egy kivert kutya leszel, ha rájönnek az emberek, mi vagy igazából, te korcs!

Nem értettem őt, tudtam, hogy mi vagyok, ugyanaz, mint a másik hét, Kényszerítő, génmanipulált, ilyen egyszerű, mégsem tudtam ezzel mit kezdeni. Fogalmam sem volt; honnan tudhatta, ki vagyok, arról meg pláne fogalmam nem volt, hogy miért tud ennyi mindent?!

- Nincs türelmem hozzád! – Újra visszafordultam, hogy ott hagyjam megdögölni, nem volt idegzetem ezekhez a beszélgetésekhez, felőlem ott pusztulhat kínok között, ahol csak van, miközben visszanyomtam a fülesem, hogy Balthazar ordító hangjától majdnem megsüketültem, úgy kaptam a fülemhez.

- Skyler, te idióta, fasszopó, geciláda! Mégis mit képzelsz magadról, hogy elnémítasz?!

- Én is örülök neked, Balthazar – morogtam vissza neki, mire a nevezett olyan minősíthetetlen és hosszú ordításba kezdett, hogy azt hittem, mire újra találkozunk, süket leszek! Elképzelhetetlen hangerővel és módon tudott ordítani velem, amit még szerintem a fociedzők is megirigyeltek volna tőle.

Percekkel később, Balthazar még mindig mondta mellettem a magáét, ahogy beültünk a vasba, már a kerekek falták a kilométereket alattunk a poros úton. Visszaindultunk a bázisra, ez meg csak mondta és mondta, megállás nélkül. Csak akkor eszméltem fel, mikor hirtelen túl nagy lett a csend. Oldalra pillantottam az anyósülésre, ahol Balthazar bámult ki az ablakon, figyelve az elsuhanó tájat körülöttünk. Minden kihalt és romos volt, a nap lemenőben előttünk gyönyörű vörösre és narancsra festette az eget és a sivár pusztaságot.

- Mit mondott neked?

- Mégis ki?

- Ne játszd a hülyét! Mit mondott? – Nem nézett rám, még mindig a tájat bámulta, de volt benne valami, valami szokatlan, amit nem tudtam hova tenni. Nagyobb fokozatra kapcsoltam a Raptort, hogy gyorsabban haladjunk, már vissza akartam érni és beszélni Elizabeth-tel.

- Zagyvaságokat beszélt, nem lényeges.

- Mit mondott? – szótagolta újra a kérdést, mintha óvodás lennék és nem érteném őt. Megelégeltem a néma csendet körülöttünk, ami kérdése nyomán telepedett ránk, nagyot sóhajtva elmondtam, amit szeretett volna hallani. – Szörnyek vagyunk mind...

- Tudom.

- Nem, valójában nem tudsz te semmit és ez a legnagyobb gond! – Még mindig nem nézett rám, csak a lemenő napot bámulta. Próbáltam volna szóra bírni, de az arcát látva inkább nem tettem. Már ismertem annyira, hogy tudjam, ha megmakacsolja magát, nem fog egy büdös szót sem mondani erről. Miért tette volna, mindig is ilyen volt, mióta ismertem őt.

Csendben haladtunk tovább, csak az autó motorjának zúgása és a süvítő szél törte meg ezt, amíg közel nem jutottunk a város falaihoz. Az ormótlan fémkapuk kitárultak előttünk, miközben éreztem, hogy az eddigi feszültség kezd egyre terhesebb lenni. Nem tudtam, mi következik, de már mehetnékem volt, el akartam innen szökni, elegem volt ezekből a portyákból, ezekből az emberekből, a társaimból, ezekből a szörnyetegekből. Amint beértünk a csarnokba, ezek már ott voltak, gúnyos mosolyuktól még mindig irtóztam, de legalább egy sem pofázott vissza, ha nem kérdeztem őket. Megacéloztam magam velük szemben, én voltam itt a legnagyobb szörnyeteg azért, hogy őket irányíthassam és elfogadjanak vezetőnek a legfiatalabbként... apám fiaként.

- Verkir, a Tábornok várja az eligazítóban! – szólt oda az egyik futár Baltnak, mire az bólintott és másfelé vette az irányt, én meg a szállásunkra igyekeztem. Le akartam mosni magamról az út porát, a vért, a mocskot.

A forró víz alatt állva bámultam a lefolyót meredten, ahogy a porral kevert víz örvénylett előttem, belevegyült a vér vöröses színe is, mire már csak arra eszméltem, hogy a forróság marja a bőrömet ott, ahol a friss tetoválás volt a hátamon.

Gyűlöltem itt lenni, ki akartam szabadulni, előttem ismeretlen volt a világ, ismeretlen volt minden, tudtam, hogy nem biztos, hogy könnyen túlélnék odakint, de mennem kellett, nem akartam itt maradni, elég volt ebből a bezártságból, ezekből a szörnyekből! Tiszta lappal akartam indulni, menekülni innen, de közben ott volt bennem, hogy Elizabeth-et nem hagyhatom itt, különben abba belehalna. Azóta is mart a bűntudat, mióta megsérült abban az összetűzésben a renegátokkal. Nem lett volna szabad ott lennie, mégis ott volt, én pedig nem tudtam rajta időben segíteni!

A forró pára felcsapott a kabinból, ahogy kinyitottam az ajtót. Meztelenül és vizesen sétáltam át a szobába. Talán ha most szöknék el, talán most itt lehetne az ideje, miért ne tehetném meg, miért ne mehetnék most? Nem akartam már itt lenni, nem akartam több harcot, elegem volt ebből, elég volt a bezártságból, a világot akartam látni, érezni. Tudni akartam, milyen odakint, a szabadban, egyedül, milyenek az igazi barátok, milyenek az emberek, ha nem rettegve néznek rám, milyen az élet igazából?

Megannyi kérdés és nulla válasz, így telt az idő, de tudtam, ott legbelül megfogant bennem, hogy szabadulnom kell innen, bármi áron. Visszagondolva, nem is volt olyan hülye ötlet. Felderengett előttem az emlék, ahogy a csatában azt hitték odavesztem, ahogy menekültem és magam mögött hagytam mindent.

Borzalmasak voltak az éjszakák, a függőség kínszenvedés volt, alig tudtam magamról, Maximiliannek köszönhettem, hogy embert faragott belőlem annyi év után, de akkor ott végre szabad voltam, szabadnak éreztem magam. Csak egy ismeretlen voltam a többiek között, egyszerű senki, katona, aki ha kell, segít. Annyi mindent kaptam abban a pár évben, amit soha nem felejtek el, az érzés, hogy szabad vagyok, a barátokat, akiket szereztem, akikre felnéztem, és akik arca mindmáig elkísér mindenhova, bárhova vigyen is az élet.

Már tudtam, hol vagyok és hova tartok, Elyse mellett talán más lesz, talán egy új jövő köszönthet ránk. Figyeltem, ahogy csendesen szuszogott a karjaim között az ágyban, nála gyönyörűbbet el sem képzelhettem volna, aranybarna tincsei lágyan keretezték az arcát, apró csókot nyomtam rá, mire ajkaira mosoly szökött még alvás közben is. A hold fénye megvilágította őt, szinte ragyogott, akár egy angyal. Ő volt nekem a minden, életem első szerelme, akihez ragaszkodtam, akit szeretek és nem akarok soha elveszíteni. Ő minden!

Visszahajtottam a fejem a nyakához, magamba szívtam ismerős illatát, hagytam, hogy az álmaim ismét elragadjanak, amik egy jobb jövőről szóltak: egy új életről, egy új kezdetről, közösen, együtt, mindörökké.