Fogalma sem volt róla, mekkora távot tett meg futva, csak azt tudta, hogy az oldala ismét lüktetni kezdett, ahogy a fejfájás és hátfájás is visszatért a problémák sorába. Botladozva állt meg az egyik fánál, hogy kezével megtámaszkodjon rajta, miközben a másikkal az oldalát szorította, ahol a lövés érte. Keze megint véres volt, felszakadtak a varratok. Nyögve ült le a földre, találnia kell valamit, legalább vizet, ha élelmet nem is. Egy biztonságos menedéket éjszakára, aztán gondolkodhat azon, hogyan tovább.

Folyton a fülébe csengett Elyse hangja, ahogy hívta és szólongatta. Utált tehetetlen lenni, hogy nem képes egy problémát megoldani pár perc alatt. Ráadásul most nem csak róla volt szó, ha Elyse meghal, vele hal ő is. Bár talán akkor vége lenne ennek a folytonos harcnak, ami már tíz éve tart, végre vége lenne mindennek, a fájdalomnak, a lelkiismeret furdalásnak.

Két kezébe temette az arcát, próbált mélyeket lélegezni, de ezt is csak óvatosan tette a sérülései miatt. Gyorsan gyógyult, viszont időre volt szüksége, ami most nem állt a rendelkezésére. Legalábbis nem annyi, amennyit szeretett volna. Elizabethnek is szüksége volt rá, megígérte neki, hogy mindig mellette lesz és támogatja, most nem hagyhatja el magát.

Arca és egész teste verejtékben úszott a megeröltetéstől, miután ismét felkelt a földről, hogy tovább menjen. A bilincs nem adott pontos iránymutatást, de nagyjából be tudta határolni, hogy merre lehet a lány. Már csak az volt kérdéses, hogy találja meg és miként hozza ki a zsákmányolóktól. Annak idején, katonaként sem volt egy fáklyás menet, most viszont egyedül magára számíthatott, nem volt mögötte valaki, hogy segítse, hogy fedezze a hátát. Újra körbenézett, mély levegőt vett, hagyta, hogy elméje megnyugodjon és szárnyaljon.

A távolban az egyik hegy magasodott az égbe, kopár csúcsai elriasztottak minden élő embert és elvesztek a ködben, több barlang volt a környéken, nem tudhatta, pontosan melyikben van Elyse, melyikbe vihették magukkal a zsákmányolók. Ahogy tovább haladt, úgy érzékelte a környező állatokat, ahogy az erdő sűrűjében haladtak élelem után kutatva, mikor tudata végre elért egy kisebb tóhoz. Ez lesz az, egyelőre ez kell neki!

Elméje újra visszatért a testébe, hogy elindulhasson északnak, ahol a tavat sejtette, és talán régi házak is lehetnek arrafelé, amit itt hagytak az emberek a vírus kezdetekor. Az erdő ismét csendes volt körülötte, a fák lombjai megrezdültek egy-egy fuvallat után. A levegőben volt az eső illata, amit távolról fújt ide a szél. A hegyekben mindig változó volt az időjárás, hol szakadt az eső, máskor úgy tűzött a nap, hogy majd leégette az ember bőrét, aztán később szélvihar kerekedett. Soha nem volt egységes, mindig változó volt, akár maga az élet. Fázósan karolta át magát, egész testében reszketett a hideg széltől. A kabátját és minden holmiját hátrahagyta, mikor menekülni kezdtek, egyedül a csuklójára erősített sötétkék kendőt nem vette le soha, így ez most is vele volt. Ez az egyetlen dolog, ami a testvérétől megmaradt.

A fáradtságtól már alig állt a lábán, de mikor végre megpillantotta a tavat, úgy húzódtak az ajkai is mosolyra. Egy kisebb tisztásszerűség volt körülötte és igaza volt a házakat illetően. Régi faházak álltak szanaszét a tó körül, volt, amelyik már összedőlt, de volt olyan is, ami még stabilan állt a talapzaton. Nem érzékelt embereket, sem egyéb lényeket a környéken, így az egyik távolabb eső, még ép házhoz sétált. Fel a verandára, bár minden lépése alatt megnyikordult a fapadló, most azonban ez a legkevésbé zavarta. Sötétedett és fedezékben kellett lennie.

Óvatosan az ajtóhoz sétált, próbált benézni az ablakokon, de azok belülről voltak bedeszkázva, így nem láthatott be, végül az ajtóhoz lépett vissza és óvatosan belökte. A zár engedett, úgy tűnt, sietve hagyhatták el a szállást. Odabenn félhomály uralkodott, áporodott volt a levegő, de nem volt ott semmi veszély. Gyorsan beljebb sétált a szobába, ahol az egyik sarokba tolva ágy állt, a másik oldalon konyha volt kialakítva és egy nappali. Tipikus hegyvidéki faház. A szobából még egy ajtó vezetett egy kicsi fürdőszobába. Nem volt biztos benne, hogy még működne a folyóvíz és társai, de nem is ez volt a lényeg. A szobában talált váltásruhát, bár volt olyan, ami nagyobb volt, mint a mérete, de jó lesz ideiglenesen, a pultnál pedig volt konzerv élelem is, bőven több, mint amire eddig számított, arról nem is beszélve, hogy egy kandalló várta, hogy begyújtsák éjszakára. Persze jó lett volna használni, de soha nem tudhatta, mikor mi les rá az árnyékban.

Órákkal később már besötétedett, de végre tisztán, teli hassal dőlt el az ágyon. Talált egy olajlámpást az egyik szekrényben, ami most kellemes fénybe vonta a házikót. A zsalukat kívülről is behúzta, hogy még véletlenül se szivárogjon ki fény az erdőbe. Jobb, ha nem tudnak róla, hogy itt van. Elővigyázatosan bezárta az ajtót és barikádot képzett a szekrénnyel, hogy este, mikor pihen, ne támadjon rá semmi. Szokatlan volt ez a csend, az elmúlt napokban megszokta, hogy Elyse folyton ott van körülötte vagy mellette, hallotta szívverését, ami éjszaka álomba ringatta; a hangját, ahogy néha hümmögött, mikor még a tűz mellett olvasott valamit. Furcsa volt az egész helyzet, aggódott a lány miatt, vajon most mi lehet vele, mit élhet át? Eddig még nem nyúltak hozzá, ebben biztos volt, különben már nem élne vagy jelezne a bilincs, hogy lassul a lány szívverése.

Zavaros gondolatai közben aludt el, észre sem vette, hogy elnyomta az álom. Másnap tért magához, késő délután. Tényleg nagyon fáradt volt és kimerült, de kellett a szervezetének, hogy felépüljön. Ahogy levette a gézlapot az oldaláról, úgy látta, hogy a sérülés teljesen begyógyult, csak egy-két lila folt emlékeztette, hogy ott volt valami. A varratokat még este kiszedte, később nem akart belőle galibát. Gyorsan átöltözött és kilépett a friss levegőre. Most nem volt olyan meleg, mint az elmúlt időszakban, eső készülődött, ami csak neki kedvezett. Volt ideje arra, hogy felfedezze a többi házat és minden hasznos holmit összegyűjtsön, amire csak szüksége lehet ahhoz, hogy életben maradjon és kiszabadítsa Elyse-t. Meglepte a sok holmi, amit talált, de már ez is hatalmas segítség volt, nem gondolta volna, hogy ilyen szerencséje lesz.

Késő estig dolgozott, mire mindent helyre tudott hozni és használható állapotba kerültek a cuccok. Az egyik kedvence a cross motor volt, amit a ház melletti fészerben talált. Úgy tűnt, rég nem használták, de még volt mellette annyi benzin, hogy teletöltse a tankot; igaz, a gyertyákat ki kellett cserélnie és pár dolgot megszerelni ahhoz, hogy működőképes legyen. De egyelőre ezt még nem használhatta, később fog kelleni a meneküléshez. Ami azonban a legjobban meglepte, azok a padlóban elhelyezett fegyverek és töltények voltak. Nem is értette, ki volt az a hülye, aki ezt így itt hagyta és nem használta, de most áldotta érte az embert. Volt ott minden, amit csak kívánhatott. Távolsági puska, félautomata pisztolyok, sorozatlövők. Összeszedte egy táskába, amit csak tudott és amit vihetett magával, végül egy könnyebb vacsora után ismét ledőlt aludni, hogy másnap korán nekivághasson az erdőnek. Igyekeznie kellett, több időt nem vesztegethet el, eddig is szerencséje volt, ha nem nyúltak hozzá Elyse-hez.

- - - - -

Csendesen haladt a barlangban, hogy még véletlenül se keltsen zajt. Az M16-ost maga előtt tartotta, lövésre készen, ha úgy hozza a sors, de nagyon remélte, hogy nem kell használnia. Már távolról hallotta a jajveszékelést és az ordítást, ami a fülébe szökött és egyre jobban irritálta. Tudta, milyen lesz ez az egész hely, mégsem volt teljesen felkészülve az elé táruló látványra, ami a párkányon állva fogadta.

Alatta a mélységben hatalmas lángok lobogtak a terem közepén, mindenütt ketrecek voltak teli, még élő vagy épp halott emberekkel. Körülöttük zsákmányolók hada volt mindenfelé. Valakik aludtak, megint mások ordítottak egymással és összeverekedtek, volt olyan, aki a kikötözött, magatehetetlen asszonyokat erőszakolta halomra, miközben azok már vagy halottak voltak vagy ájultak. Kevés olyan volt, aki még magánál volt. De ami a legelviselhetetlenebb volt, az a szag. A förtelmes bűz, a hullák, ürülék és vizelet szaga, a vér, izzadtság, füst és félelem bűze vegyült egybe. Orrát facsarta, többször kellett a karját az arca elé tenni, hogy ne köhögjön fel hangosan és ne hányja el magát. Kiélesedett érzékeit túlságosan is elnyomták ezek az ingerek, túl sok volt egyszerre.

Gyomra felkavarodott, látása elhomályosult, kénytelen volt az egyik falnak dönteni a hátát, hogy ne ájuljon el. Igyekeznie kellett, de ahhoz kellett valami, amivel eltakarhatja az arcát, mert ezt már nem bírta. Levette a sötétkék kendőt a csuklójáról és az arca elé kötötte, próbált felületesen lélegezni és nem rosszul lenni az egész helytől. Fülledt hőség fogadta annak ellenére, hogy hidegnek kellett volna lennie a hegybe vájt barlangnak, ez mégsem ilyen volt. Túl sokan gyűltek össze egyszerre. Próbálta a tömegben Elyse-t keresni, de nem sok esélye volt, lejjebb kellett mennie. Körülnézett, vajon hogy lenne praktikusabb, mi az, ahol még takarásban volt és nem veszik észre, amíg vár. A zsákmányolók mindig portyázni jártak, általában csapatostul, csak egy-két szörny maradt a rabokkal, hogy rendet tegyen. Mindig a legfiatalabbakat hagyták itt őrködni. Tapasztalatból tudta, hogy őket sem lehet félvállról venni, erősek voltak és kitartóak, nem véletlenül.

Oldalra nézett újra, hogy végre meglássa az esélyét. Volt ott lejjebb egy párkány, amire ha lemászik, sokkal jobb rálátása nyílik mindenkire és több teret ad arra, hogy kiszúrja Elyse-t. Ezen a helyen nem tudta az érzékelését használni, túl sok volt az inger egyszerre, ami mindig elterelte volna a figyelmét, vagy túltölti az érzékeit és ájultan zuhan a barlang padlójára. Óvatosan, guggolva mászott oldalra, hogy lejjebb haladhasson a kicsi ösvényen, amit talált. Idefenn nem járt senki, nagyon nagy szerencséje volt, hogy kiszúrta a zsákmányolókat. Persze, több csoport volt a hegyekben, de a közelében csak egyről tudott, akik elvitték Elyse-t. Így követte őket, egészen a hegy bejáratához, hogy fentebb keressen magának utat, amin bemászhatott ide. Próbált minél csendesebb lenni, bár volt egy-két pillanat, amikor attól félt, hogy most bukott le. Sikerült egyszer beütni a gépkarabélyt a falba, hogy azt hitte, majd kiszakad a dobhártyája az ütéstől, de úgy tűnt, csak ő hallotta olyan hangosan ezt a zajt, mert a lenti ordibálás és hangzavar mindent elnyomott körülötte. Becsusszant a párkányra, a hőség már szinte elviselhetetlen volt idelenn, egész teste verejtékben úszott, de nem tehetett ellene. Igyekeznie kellett, nem volt idő arra, hogy ilyen kényelmetlenségek miatt aggódjon. Már a kiképzés alatt megtanulta, hogy mindig a feladat az első, utána jöhet minden más zavaró tényező.

Kijjebb csúszott a párkányon, hogy jobb rálátása nyíljon a tömegre. Próbált nem a többi emberre figyelni, csak egy valakit keresett a tekintetével a tömegben, s ahogy meglátta, úgy könnyebbült meg. Szíve eddig is hevesen kalapált a mellkasában, de most, hogy látta őt, már kezdett kicsit lejjebb venni az ütemből. Hirtelen állt be a változás, valami nem stimmelt odalenn. Egyszerre elcsendesedett mindenki, kivéve persze a rabokat. A zsákmányolók figyelni kezdtek, nem tudta, mi válthatta ki belőlük ezt a reakciót. Látta, ahogy mindegyik körbenézett, még azok is abbahagyták a verekedést, akik eddig ki nem állhatták egymást. Talán szimatot fogtak?! Nagyon remélte, hogy nem, túl erős lehetett itt minden, túl sokan voltak együtt, az nem lehet, hogy ennyiből megérezték volna a jelenlétét!

Gyerünk, Sky, nyugodj meg, minden rendben lesz. Egyre felületesebben lélegzett, szinte alig, hogy még ezzel se terelje magára a figyelmet. Meg sem mozdult, csak várt türelmesen és figyelt.

Aztán, mintha mi sem történt volna, újra előtört a lentiekből a ricsaj, hogy fellélegzett. Homlokát az alkarjának támasztotta, ez nagyon kicsin múlott. Most már csak várnia kellett, ideje lenne, hogy végre portyázni induljanak.

- - - - -

Mikor az utolsó zsákmányoló is elhagyta a barlangot és csak kettő maradt a posztján, türelmesen várt. Még közel lehettek, addig nem léphetett akcióba, egyedül attól félt, hogy Elyse nem fog reagálni rá. Nem tudhatta, eddig mit tettek a lánnyal, vagy mit tett vele a környezete, csak reménykedett, hogy minden rendben lesz.

Órákkal később mászott elő. A két hülye odalenn épp vitatkozott valamin, így észre sem vették, ahogy lefelé sétált a párkányon, csak akkor tértek magukhoz, mikor leadta az első lövést az egyikre. Gyorsak voltak, ez igaz, de nem olyan gyorsak, hogy időben reagáljanak egy váratlanul leadott lövésre. Az egyiket fejbe találta, a húscafatok, csont, vér és agyvelő robbant hátul a falon, miközben a másik egy kiáltás keretében megindult felé, de nem volt ideje arra, hogy ugráljon. A következő lövés az arcát kapta el, hogy hátravitte a lendület és élettelenül terült el a mocskos padlón. A még életben lévő emberek először elcsendesedtek, nem mertek pisszenni, aztán újraindult a kiabálás, talán még hangosabban, mint előtte, de Skyt most egy valaki érdekelte. Elyse ketrecéhez rohant és lerángatta róla a kötelet, hogy a kinyitott ajtón keresztül benyúljon a lányért. Elyse még csak nem is reagált rá, szürke szemei üvegesen meredtek rá.

– Elyse, Elyse! Hé, kislány. Térj magadhoz, mennünk kell, hallod?! - beszélt hozzá, de mintha csak a falnak mondta volna. Elyse ugyan felnézett, de nem látta mögötte azt az embert, akit eddig megismert. Csak egy üres test volt, semmi több. A többi rab nagy zajt csapott, mindenki menekült volna és talán ez kellett neki. Gyorsan körbenézett, ellépett a lánytól és leszedte mindegyik ketrecről a kötelet, hogy had mehessenek, ahova akarnak. Így talán ők is egérutat nyerhetnek, a zsákmányolóknak több irányba kell majd menni ahhoz, hogy mindenkit visszahozzanak a barlangba. Elyse még mindig nem reagált, hiába húzta a csuklójánál fogva, motorikusan követte. Mikor az egyik rab próbált rátámadni, Sky egyszerűen lelőtte. Nem is foglalkozott a többi emberrel, csak menekültek, hogy mielőbb kijuthassanak innen. Egy kész útvesztő volt a barlang, de voltak árulkodó jelek, amiket a zsákmányolók használtak. Ezeket követte ő is és húzta magával Elyse-t.

Mikor végre a friss levegőre értek, hirtelen több felől dühös ordítás és lövések zaja dördült el. Úgy tűnt, visszaértek a zsákmányolók. Nem foglalkozva semmivel szorította meg Elyse karját és rohant a lánnyal együtt, ahogy csak tudott. El kell érniük a motort, mielőtt utolérik őket! Hallotta a hátuk mögül, hogy követik őket ahogy a többi embert, hogy a nyomukban vannak. Sietniük kellett, nem kerülhetnek újra a csapdájukba, már csak pár méter hiányzott. Amint megpillantotta a rejtekhelyet, ahova a motort vitte, szíve nagyot dobbant örömében. Gyorsan lehúzta róla a gallyakat és egyéb gazt, amivel eltakarta, aztán felpattant rá és berúgta a motort. Elyse-t maga mögé ültette, a lány karjait szorosan a derekára kulcsolta.

– El ne engedj, megértetted?! Úgy szoríts, mintha soha nem akarnál elengedni! – Nem beszélhetett tovább, meghúzta a kart és a motor megindult alattuk, miközben felbőgött a járgány. Lövések zúgtak el a fejük mellett, nem egyet sikerült kikerülnie, de több súrolta a karját. Nagyon remélte, hogy a lányt nem találta el semmi, miközben a motor kereke többször megcsúszott a laza, köves talajon, épp hogy sikerült megtartania, de nem vehetett vissza a tempóból. Lefelé száguldottak, kerülgetve mindent, ami csak az útjukba került. Érezte Elyse karját a derekán, ahogy a lány egész testével a hátának feszül és nem ereszti. Legalább ebben az egyben biztos lehetett, hogy őt már nem fogja elveszíteni. A következő nagy emelkedő után a motor a levegőben repült, alattuk két zsákmányoló volt. A hátsó kerék elkapta az egyik fejét, hogy ellökte az útból, egyenesen a másikra. Nem érdekelte már semmi más, csak hogy meneküljenek innen minél messzebb, le kell jutniuk a hegy ezen részéről, amíg még lehet.

A kerék keményen nekicsapódott a talajnak, már alig pár méter volt vissza, mikor váratlanul oldalról feltűnt egy újabb alak és a következő lövés egyenesen az első kereket érte el, hogy elrántotta a kormányt, a motor kicsúszott alóluk és mindketten lerepültek róla. Keményen nekicsapódott a földnek, hallotta Elyse fájdalmas kiáltását, de nem volt ideje bármin is agyalni. A következő mozdulattal a támadójuk Skyt vette célba, nekirontott, akár egy felbőszült bika, együtt vágódtak ismét hanyatt a földre, a levegő beszorult a tüdejébe az erőhatástól. Ütések érték az arcát, ordítást hallott és a vér fémes ízét a nyelvén. Egy pillanatra nézett fel csupán, hogy őrült fényben csillogó, borostyánszín szemek bámuljanak vissza rá a torz arcról, miközben az ajkaknak nevezett csonkok között éles fogak csattogtak a karja után.

Ösztönösen tett mindent, belemarkolt a zsákmányoló még megmaradt, csapzott és zsírtól tocsogó hajába, hogy elrántsa a fejét. Megemelte a csípőjét, aztán fordult egyet a férfival. Úgy érezte, mintha egy sziklával verekedett volna. A zsákmányoló lendítette a karját, de még épp időben ütötte el, hogy a kést előrántsa a csizmájából. Csak egy mozdulat, ennyi volt előtte, nem több. A kés éles, recés pengéje belemerült a férfi nyakába, át a gégecsőn egészen a csontig. Alatta a zsákmányoló tágra nyílt, élettelen szemekkel bámult vissza rá, kihunyt benne a fény, nem volt több halott szörnyetegnél.

Lihegve állt fel és tekintetével Elyse-t kereste. A lány még mindig a földön feküdt, nem mozdult egyáltalán.

– Elyse! Hé, Elyse! – szólongatta, de semmi reakció. Kezdett egyre jobban pánikba esni, az nem lehet, hogy ilyen közel a célhoz meghaljanak, ilyen a világon nincs! Felkapta a táskát a mellkasára, aztán a lányt a hátára húzta óvatosan, úgy vitte tovább. Úgy tűnt, Elyse még ájultan is próbált belé kapaszkodni. Nem tudta, miként vagy hogy lehetséges ez, de érezte, hogy itt van vele, még magatehetetlenül is. Sietett, amennyire csak tudott és amennyire a sérülései engedték. Most az volt az első, hogy biztonságos helyre jussanak, fedezékbe, minél messzebb mindentől és mindenkitől, aki csak az erdőben lehet.

- - - - -

Nem figyelt az időre, hogy meddig mentek, csak azt érezte, hogy kezd egyre fáradtabb lenni, már alig tudta tartani a lányt. Úgy tűnt, elég messze értek a fenti zűrzavartól, mikor végre az egyik biztonságosabbnak tűnő erdőrészen letette Elyse-t a földre. Körülöttük hatalmas kövek voltak félkörívben, rengeteg fa és bokor vette körül a helyet. Gyorsan tüzet rakott, amennyire remegő kezei engedték, majd odahúzta az ájult lányt.

– Elyse. Hahó, kislány, térj magadhoz! Ne csináld ezt velem, halálra rémítesz, hallod?! – szólongatta, miközben magához húzta a nőt és próbálta felmelegíteni a jéghideg testet. Hirtelen Elyse megrezdült, aztán lassan, szinte óráknak tűnt a számára, kinyitotta a szemeit és felnézett rá, de még mindig nem az a nő volt, akit megismert. – Végre! Elyse, én vagyok az, megismersz? Kérlek, mondj már valamit!

De bármennyire is próbálkozott, a nő csak nézett rá üres tekintettel, meg sem mozdult, nem csinált semmit, olyan volt, akár egy játékbaba, egy élő játékbaba, amivel azt csinálhat, amit csak akar. Szíve egyre erősebben vert a mellkasában, fejében már minden ötlet megfordult, mit kéne tennie. Elyse sokkban volt és innen kellett kirángatnia valahogy. Ütésre emelte a kezét, majd hangosan csattant a pofon a lány arcán, de még mindig semmi.

– Elyse, az isten áldjon már meg, térj magadhoz! – De semmi reakció. Kezdett egyre inkább pánikba esni, már nem tudta, mit tehetne, hogy végre magához térítse a nőt, mielőtt a sokkba hal bele.

Váratlanul jött az ötlet, ahogy végigpörgette magában azokat a dolgokat, amiket a nő utált vagy amiket elmondott, hogy mellbe csapja a felismerés.

– Ezért ki fogsz herélni, de az sem érdekel, csak gyere már vissza – motyogott maga elé, aztán két kezébe fogta a lány arcát és ajkait az övére tapasztotta. Úgy tűnt, ezzel sem ér el sikert, aztán pár másodperc múlva érte a pofon és a gyomron rúgás, hogy hanyatt vágódott tőle. Meglepetten pislogott a most már rettegő, ám élettel teli szürke szemekbe.

– Sky? Te vagy az? – Ez a hang volt a megváltás a számára. Bármennyire is fájt mindene, nem érdekelte már semmi, csak felült és úgy ölelte magához a meglepett lányt, mint még soha ezelőtt.

– Igen, én vagyok. Végre itt vagy! – Nem érdekelte, hogy Elyse mennyire utálja, ha ölelgetik vagy hozzáérnek, azonban most úgy tűnt, a lánynak is erre volt szüksége, mert átölelte a derekát, arcát a mellkasának nyomta és végre előtört belőle az elmúlt napok feszültsége. Hallotta, hogy zokog és sír, de már nem érdekelte semmi más. Csak ringatta a karjaiban, simogatta a hátát és nem volt hajlandó elengedni. Beszélt neki mindenféléről, hogy megnyugtassa, az ölébe húzta, úgy karolta át, akár egy kisgyermeket szokás, mikor rosszat álmodik.

Hosszú éjszaka várt rájuk, de a szíve mélyén érezte, hogy végre békére lelhet, hogy megnyugodhat, mert Elyse újra mellette volt.