Caiden rohant a folyosókon, ahol megannyi embert kellett kikerülnie, de mikor megszólalt a feje felett a sziréna, nem tudott másra gondolni, mint hogy édesanyja után rohanjon és megtalálja őt. Tudta, hogy apjának mennie kellett, ezt már nagyon régen megbeszélték, ha megszólal a sziréna, akkor azonnal fedezékbe kell húzódnia a többi gyerekkel és felnőttel együtt, míg a katonák, akárcsak apja, indulnak a harcok közepébe.

Tisztában volt azzal, hogy apja milyen szerepet töltött be a hadseregben és a védők között, bármennyire is titkolni szerette volna előtte, nem volt ostoba. Felfogta annak a jelentőségét, hogy kinek a fia is valójában, mégis szerette az apját, nagyon jól kijöttek egymással, mióta itt volt a bázison. Megismerkedett Elizabeth-tel, aki szintén sokat tanított neki Mr. Greyről meg az egész hadseregről, a bázis felépítéséről, a védelmi rendszerekről, már amennyit Liz néni tudott. Azonban mindezek mellett hiányzott neki az édesanyja, a közelsége, az, hogy ott van mellette és tudja, hogy biztonságban vannak. Tudta azt is, hogy apja és anyja között feszültség van, mégis miatta képesek voltak ezt félre tenni abban a kis időben és csak vele foglalkoztak. Így képzelte el őket, mikor fiatalok voltak, megvolt az összhang közöttük és olyan boldog volt, mikor mindketten ott voltak mellette.

Rohanvást fordult be a következő folyosón, ahol ismeretlen katonák voltak felfegyverkezve, elsurrant mellettük, nem hagyott lehetőséget arra, hogy elkapják, hiába kiabáltak utána, csak szaladt tovább. A központi rendszerbe be tudott lépni apja kódjával, még régen nyúlta le tőle, hogy utána nézhessen, mi történt anyjával, így sok mindent látott és hallott, amiről nem kellett volna tudnia. Minden érdekelte, ami az anyjáról szólt, tudni akarta, hogy hol van, biztonságban van-e, vagy hogy mi történt vele. Akkor látta az információkat arról a férfiról, aki hasonlított Mr. Greyre. Irgalmatlanul hosszú volt a jelentés, ami róla szólt, de azt észrevette már akkor, hogy kisgyermekkorától felöleli a mostani éveket is beleszámítva.

Apja elejtett szavaiból tudott csak következtetni, hogy ő volt Mr. Grey fia és egyben a hadsereg és a Kényszerítő osztag parancsnoka, apjának a társa és Lizy néni testvére is. Újabb sarkon fordult be balra, lassan elért arra a folyosóra, ahol megtalálta édesanyját a rendszer jelzései alapján.

Már szúrt egy kicsit az oldala, de nem volt annyira rossz az érzés. Mióta az apja mellett volt, nagyon sokat fejlődött, folyton edzettek, tanította mindenfélére. Fegyverekkel gyakorolhatott, taktikát tanult, háborús történelmet, sokféle ismereteket. Arra már ráeszmélt, hogy ő másabb volt, mint a kortársai. Voltak olyan képességei, amiket nem tudott értelmezni, furcsa szokások, éles hallás, éles látás, fokozott igénybevétel esetén sokkal tovább bírta, mint a kortársai. Sokszor volt ebből konfliktusa az órái során, de erről apjának nem mert beszélni. Félt, hogy csalódást okozhat, valahol mélyen azt érezte, hogy apja szeretné őt megkímélni mindattól, amit neki át kellett élnie fiatalon.

Ismét egy üres folyosón rohant tovább, már látta azt az ajtót, amit a központi rendszerben is. Skyler ide vitte be édesanyját, mielőtt tovább állt volna. Gyorsan a kilincsre fogott, az pedig kinyílt. Édesanyja ott feküdt, Caiden szíve gyors ütemben kalapált, remélte, hogy nem történt anyjával semmi. Futólag vette csak észre, hogy anyja arca maszatos a könnyektől és fájdalmas grimaszba torzult, mint aki küzd önmagával. Leguggolt hozzá és finoman megrázta, próbálta őt felébreszteni, de hang híján csak a kezeire hagyatkozhatott. Megrázta édesanyja vállait, hátha ezzel magához tudja őt téríteni, mikor anyja megrezzent.

Caiden arcára felhőtlen mosoly ült ki, óvatosan megölelte édesanyját, aki nyöszörögve ölelte át, lassan kezdett magához térni. Finoman eltolta magától és megnézte őt. Először nem vette észre, csak mikor egymásra pillantottak és tekintetük találkozott. Akkor érezte meg, furcsa bizsergés szaladt végig a testén, az a tekintet hívta magához, aranysárga fényben csillogott, pupillája olyan volt, mint a kígyóknak. Legbelül érezte, hogy ismerős ez a tekintet, ez az érzés, nem idegen, vele rezonál. Csak nézték egymást, miközben anyja megsimogatta az arcát finoman, Caiden pedig a tenyerébe bújt, olyan jól esett neki ez a simogatás, ez a kedveskedés, ez volt az ő édesanyja, akit senki nem tudott helyettesíteni. Azok az aranysárga szemek régről ismerősek voltak, de nem tudta volna megmondani, miért.

A pillanat azonban megtört, anyja hirtelen megrázkódott, szemei lecsukódtak, aztán a szürke, riadt tekintet nézett vissza rá.

– Caiden? Mi... mi történt, hogy kerülsz ide? Hol vagyunk? – Anyja gyorsan beszélt, nem is tudott volna azonnal válaszolni, az előbbi ismerős, otthonos érzés eltűnt, helyette beférkőzött a félelem. Tudta, hogy sietniük kellett. Elkezdett jelelni anyjának, aki még mindig zavart volt, mintha nem tudná, mi történt vele, összezavarodottnak tűnt Caiden számára, de igyekezett gyorsan mutogatni neki. Ahogy anyja felfogta a szavait, látta az arcán a felismerést, ami összezavarta Caident. Ezek szerint anyja pontosan tudja, mi történik odakint?

Sok idejük így sem volt, robbanások rázták meg az épületet, a sziréna egyre hangosabb lett, ahogy a vörös fények is hátborzongatóak lettek az épület sötétségében. Gyorsan felkeltek és elhagyták a szobát, anyja követte őt, vezette kifelé az épületből, miközben szorosan fogta a kezét és húzta maga után. Tudta, hogy igyekezniük kellett, apja meghagyta régen, ha bármi történne, akkor hova kell mennie, ahol biztonságban lesznek.

-o-o-o-o-o-

Elyse össze volt zavarodva. Arra emlékezett, hogy az arénában voltak és történt valami Skylerrel, ami miatt a férfi teljesen megkattant, aztán teljes képszakadás, Balthazar hangja rémlett csupán a távolból, hogy szólította, de ennél nem több. Utána meg arra ébredt, hogy Caiden arcát simogatja, aki a tenyerébe bújt és úgy néztek egymásra. Fogalma sem volt róla, mégis mi ez a belső érzés, késztetés, de tudta, hogy valami megváltozott benne, valami furcsa, mélyről jövő érzés volt, utoljára akkor érezte ezt, mikor Skyler kiszabadította a zsákmányolók markából a barlangban. Ezért sem figyelt arra, hogy merre mennek, csak ösztönösen követte Caident, ahogy kézen fogva vezette keresztül az épületen. Ekkor eszmélt, hogy fia is katonai egyenruhát visel, csak a saját méretében, bal combjára erősített tokban ott lapult egy pisztoly is. Egyszerűen szóhoz sem jutott a döbbenettől, mégis miért volt a fia katonának öltözve és mit keresett nála éles lőfegyver? Hirtelen azt sem tudta, hogy kire legyen mérges, Balthazarra vagy Caidenre.

Még mielőtt szóvá tehette volna ezt az egész zűrzavart, kezdve a fejük felett visító szirénákkal, kiléptek a központi irányító torony kapuján és megdöbbenve látták azt a pusztítást, amit a lázadók műveltek. El is felejtette, hogy a jeladó végig nála volt, ahogy Skyler maszkja is, ami ide hívta a lázadókat és segített nekik bejutni Baskent szigorúan őrzött területére.

Gyors pillantást vetett Caidenre, aki szintén meglepve állt előtte, majd kézen fogta a fiát és megindult az egyik irányba, mikor ismerős alakok bukkantak elő a romok takarásából. Hatan voltak és nem ismertek irgalmat, igyekezniük kellett, a belső sugallat egyre erősebb lett Elyse-ben, azonnal el kellett tűnniük erről a helyről, biztonságos távolságra ezektől a szörnyektől, de Caiden alig akart mozdulni. Megbabonázva nézte a hat Kényszerítőt, ahogy vértől csatakosan, porosan rohantak szigorú alakzatban a torony irányába, felfegyverkezve és eltakarítva az útjukból mindenkit, nem nézve hogy ártatlan civilek vagy lázadók azok.

-o-o-o-o-o-

Balthazar látta a távcsövön keresztül, hogy egyre nagyobb lesz a felfordulás, és Skyler pajzsa még mindig hatással volt rá. Nem tudta megérteni, mégis hogy volt erre képes a fiatal férfi, de az a pajzs megállította a lövedéket és megóvta az öreg rókát és Skylert is. Aztán elvesztette őket az épületek takarásában, így visszatért ahhoz, hogy megnézze, merre jár a másik hat nyomorult, mikor megakadt a szeme két emberen. A szíve is kihagyott egy ütemet, tudta, hogy nagyon nagy baj közeledik, azonnal felpattant és felkapta a puskát is, hogy elhagyja őrhelyét és a családjához menjen. Nem hitte, hogy Elyse ilyen hamar magához tér, ráadásul Caiden ott volt vele és belesétáltak a harcok sűrűjébe a központi téren, a torony tövében. Ha nem siet, mindkettőt meg fogják ölni!

Rohant, ahogy csak tudott, félrelökött mindenkit, aki az útjába került, miközben elért a lifthez, ahonnan kirántott egy menekülő embert. A civil vagy három métert csúszott hátrafelé a padlón, olyan lendülettel lökte el az útból, aztán rácsapott a gombokra, mire az ajtó surranva bezárult és megindult vele a lift lefelé. Szíve a torkában dobogott, nem tudta elérni Hannibált sem, hiába hívta a központi rádión, nem válaszolt, ahogy a másik hat rohadék sem. Úgy érezte, ha nem siet, hatalmas tragédia fog történni és azt soha nem bocsátaná meg magának.

A lift pár perc alatt leért a földszintre, surranva adott utat előtte, nem teketóriázott sokat, rohanvást vette az irányt a kijárat felé, vállára feldobta a fegyvert, úgy futott. Nem érdekelte senki és semmi, bárki az útjába lépett, azonnal félrelökte. Sietnie kellett, meg kellett mentenie Caident és Elyse-t!

-o-o-o-o-o-

A kamerákon keresztül látta a felfordulást, a gyomrában érezte az örömöt, amit a képek sugároztak felé, ahogy a Kényszerítők megindultak takarítani, ahogy Skyler egyre jobb és jobb lett. Gurgulázó nevetés hagyta el a torkát, ami aztán köhögésbe csapott át, de akkor is nevetett. Önfeledt volt, sikerült, megidézte a káoszt, innen már nyert ügye volt, az az ostoba már nem tehetett semmit! Elindította a folyamatot, megnyomta azt a bizonyos piros gombot. Ő fog nyerni, ez nem vitás, mindig ő nyer és ez ellen senki nem tehet semmit!

Hangja ismét betöltötte a homályba vesző szobát, csuklyája lecsúszott fejéről, örömtől duzzadóan nevetett és nevetett, őrült kacajától zengett minden.

-o-o-o-o-o-

Skyler tudta, hogy igyekezniük kell, Maximilien próbált lépést tartani vele, de minduntalan lemaradt, így kénytelen volt bevárni az öreget, ha nem akartak újabb atrocitásokat. Kerülő úton mentek, hogy elérjenek a központi térre a torony előtt. Ha már ott vannak, a többit valahogy megoldják együtt, csatlakoznak a lázadó csapatokhoz és talán, nagyon talán a felfordulásban át tudják venni a torony irányítását.

– Sky... Skyler... állj meg, nem bírom! – nyöszörgött kifulladva tőle alig pár méterre lemaradva Max, mire megállt és visszafordult az öreghez. Az nekitámasztotta tenyerét a falnak, fehér por, izzadság és vér borította öreg barátját, ruhája csupa mocsok volt, minden ízében látszott az öregen, hogy a végét járja, mégis próbálja tartani magát.

– Erre nem érünk rá! – csattant fel indulatosan, ami még önmagát is meglepte. Max szigorú szemmel nézett fel rá, sötét szemei megvillantak. Skyler nem tudta, miért beszélt így Maximiliennel, de érezte a sürgetést, a szívéből jött, hogy nem várhatnak tovább, minden perc számít. Ha a Kényszerítők előbb érnek vissza a toronyba, akkor hatalmas bajban lesznek és ezt nem akarta. Türelmetlen volt, menni akart, de tudta, hogy nem hagyhatja csak úgy magára Maximilient, főleg azok után, ami ott az utcán történt. Ha akkor csak egy másodperccel is később ugrik, Max halott lenne és mit sem érne ez az egész támadás. Vezér nélkül elvesznek és ez az érzés egyre jobban a hatalmába kerítette, türelmetlenné tette, még sokkal inkább, mint régen.

– Induljunk – szólt oda neki Maximilien, aztán már nem beszéltek többet, rohantak tovább. Az öreg tartotta vele a lépést, de többször lemaradt, mégsem szólt egy szót sem. Nem mert gyorsabb tempóra kapcsolni, pedig érezte, hogy sokkal többre lenne képes, de öreg barátja miatt nem tehette meg. Nem merte egyedül hagyni, ha Balthazar újra lesben áll és csak a pillanatra vár, akkor végük van, így inkább visszavett a tempóból és számára kényelmes kocogós tempóra váltott, ami ettől még Maxnek rohanásnak tűnt.

Nem telt bele sok időbe, mire elértek oda, ahova céljuk vezetett és ahol a legszörnyűbb rémálma kezdett valósággá válni. Drónok nélkül nem láthatta és tudhatta azt, hogy a másik hat Kényszerítő már lesben állt a központi téren és egyenesen belesétáltak a neki felállított csapdába.

A korbács fájdalmasan csattant jobb csuklóján és bal bokáján, elvesztette az egyensúlyát és féltérdre zuhant, miközben áramütések sorozata bombázta felhevült testét. Kiáltása beleveszett a távoli fegyverropogások zajába, mégis elég hangos volt ahhoz, hogy gurgulázó, örömtelen kacaj kísérje útját. A hirtelen helyzetváltoztatástól egy pillanatra elvesztette a valósággal való kapcsolatát, csak az erős áramütés fajdalma hasított végig a testén, így nem láthatta, ahogy Maximilien megtorpant mögötte és fegyvert rántott, de újabb korbács szelte át a levegőt és kicsapta az öreg néger kezéből a pisztolyt. Esélye sem volt menekülni a Kényszerítők elől.

Ahogy visszatért minden érzékelése, látta, hogy a hat Kényszerítő körbe állja kettejüket, a korbácsok nem eresztik a testét, de Maximilien egyelőre biztonságban volt mögötte. Amíg nem az öreggel foglalkoznak, addig van remény. Ha csak szemernyi esélye lenne arra, hogy rést találjon, talán őt ki tudná menekíteni ebből a helyzetből.

Egyelőre azonban nem mozdult, szíve erősen dobogott a mellkasában, lihegése is csak fokozatosan kezdett csillapulni, ahogy körülnézett. Balthazart nem láttam, Hannibal sem volt itt, csak ez a hat semmirekellő faszkalap álltja útjukat, hogy csatlakozhassanak a lázadókhoz.

– Háh, most meg vagy, te kis rohadék! Megmondtam, hogy meg fogsz dögleni, erről kezeskedem! – kiabált Heaven, miközben rántott ismét egyet a korbácson, ami a csuklójára feszült, de tapodtat sem mozdult ebből a pozícióból. Tekintetével gyorsan felmérte a körülöttük állókat, tudata ismét szárnyalt, érezte, hogy szemei feketébe borulnak, miközben testében az erő kezdett ébredezni. Sokkal erősebbnek érezte magát, mint eddig bármikor, s nem is volt rest ezt kihasználni.

Ahogy Heaven újra rántott egyet a korbácson, karjával ellen tartott, majd mikor látta, hogy Heaven testsúlyát a másik lábára helyezi, akkor rántotta hátra a karját, s a korbácson keresztül a lendület vitte tovább a Kényszerítőt. Kis híja volt, hogy nem esett pofára, amitől Skyler arcán kegyetlen mosoly tűnt fel.

- Mi van, szarrágó?! Ennyi telik tőled?! – hergelte tovább a másik férfit, aki dühösen fújtatott, mire a másik öt gúnyos röhögésben tört ki. Skyler közben ismét talpra állt, csuklójáról és bokájáról lecsúszott a korbács, Maximilient pedig kitakarta a testével. Történjék bármi, meg kell védenie az öreget, nélküle elveszett az ellenállás! – Fegyvertelenül is legyőzlek, még csak meg sem kell erőltetnem magam!

A további hergelés nem feltétlenül volt előnyös, de tudta, hogy ha lazsáláson kapja az ellenfeleit, akkor nyert ügye van, minél inkább elvesztik a fejüket, annál egyszerűbben viselkednek és kiszámíthatóak a mozdulataik. Ha másért nem is, ezért hálás lehet annak a rengeteg kiképzésnek és harcnak, töviről-hegyire ismerte az emberei mozdulatait, reakcióit. Nála jobban senki nem tudta, hogy viselkednek a Kényszerítők, ezért azzal is tisztában volt, kit és mivel lehet hergelni, figyelmetlenségen kapni.

Tudta, hogy a tűzzel játszik. Pörgető nélkül nagyon oda kellett figyelnie, mert bármennyire is  ismerte az ellenfeleit, attól még neki is megvoltak a korlátai drog nélkül. Érezte, hogy árgus szemek követik minden mozdulatát, a másik hat Kényszerítő csak az alkalomra várt, mikor kaphatják őt figyelmetlenségen, egy apró mozdulat, egy rezdülés és vége volt minden harcnak.

-o-o-o-o-o-

Maximilien öreg kora ellenére úgy gondolta, elég fitt és jól karban tartotta magát, egészen a mai napig. A betörés Baskentbe, a lázadók harcának folyamatos felügyelete, az, hogy lelkesítse őket és tartsanak ki, amíg a lovasság megérkezik, aki maga Skyler, nagyon sokat kivett belőle. Ismerte Hannibált régről, viszont kezdte érezni, hogy teste fárad, betegsége is sokat kivett belőle a hétköznapok során, a hajsza, a menekülés megviselte minden téren.

Rohant Skyler mellett, de minduntalan elmaradt a fiatal férfi mögött, viszont így lehetősége volt jobban megfigyelni őt. Megváltozott, ez nem volt kétséges, valami történt Skylerrel, amíg Baskentben volt. A mozgása is más lett, erőteljesebb, drasztikusabb, volt benne valami félelmetes, pedig ismerte már a fiút gyermekkorától kezdve. Látta őt felcseperedni, tanulni, küzdeni, akkoriban látott benne valamit, valami olyat, amit Hannibal nem. A fiú félt, önmagától, mindig elfojtotta az érzéseit, elfojtotta a félelmeit, vágyait. Igyekezett megfelelni Hannibal akaratának még úgy is, hogy valami megtört benne az édesanyja halálakor.

Skyler magába fordult és nem tehetett mást, mint alkalmazkodott a helyzethez. A fiatal fiúból azonban most felnőtt lett. Maximilien látta, hogy kezd megváltozni, mikor először csatlakozott a lázadókhoz. Elveszett volt, drogfüggő és magányos. Bármennyire is próbálta leplezni, Maximilien látta, milyen vágyakozással figyelte a többi embert, ahogy barátkoznak, ahogy kapcsolódnak egymáshoz. Hétköznapiak voltak, miközben Skyler közelében sem járt a hétköznapinak. Meglepve tapasztalta akkoriban, hogy barátkozott Babyvel és bár heves volt a kapcsolatuk, a fiatal nő sokat segített Skyler mogorva, bezárkózott természetén. Talán az volt az első pont, hogy a fiatal férfi változni kezdett, ezért is rettegett attól, hogy elengedje, ki a vadonba. Értette ugyan, miért akart elmenni és miért akarta felfedezni a világot, amitől fiatal éveiben megfosztották, mégis félt, hogy mi történhet vele. A jeladó és minden biztonsági óvintézkedés ezt szolgálta, nyomon akarta őt követni, hogyha kell, akkor azonnal érte mehessen és segíthessen. Fia helyett is a fiának érezte őt. Nem egy vérből származtak, mégis érezte, hogy Skyler felnéz rá és a támogatására vágyik, az elismerésére, amit Hannibáltól oly kevésszer kapott meg.

Öreg barátja sokat tévedett a fiúval kapcsolatban, minden egyes ballépés, minden egyes elejtett mondat, szó, sebet ejtett a fiú lelkén, és ezt azóta is magával cipelte, bárhova vitte őt az élet. Aztán megtörtént az, amire Maximilien sem számított, bár titkon remélte azt. Elyse fényt hozott Skyler szívébe, látta a férfin a vágyakozást, a szeretetet, amikor a nőre pillantott, a félénk mosolyt, amit ritkán engedett meg magának. A zárkózott természetét lassan felváltotta valami új, magabiztosságot és erőt sugárzott, pozitív szemléletet, nyitott a többiek felé, mégha csak lassan is. Felnéztek rá a lázadók, legalábbis a többség biztosan. Skyler nem tudta, de beszéltek róla, sokszor, sokfélét, mégis az, hogy az utolsó alkalommal kihúzta mindannyiukat a pácból, megerősítette a csapatot abban, hogy számíthatnak rá. Talán ezért is jöttek el ennyien, hogy segíthessenek neki és Elyse-nek. Nem toboroztak embereket, Maximilien nem akarta, hogy olyanok jöjjenek, akik nem bíznak Skylerben. Nem kényszeríthette őket, hogy akár a halálba is kövessék a fiatal férfit.

Ahogy azonban most itt állt Skyler mögött, a Kényszerítők gyűrűjében, érezte azt a változást, amit nem akart. Skyler megváltozott. Sötét lengte körül a férfit, amitől Maximilien irtózott és ami arra késztette, hogy meneküljön. Pedig Skyler nem tett egyebet, csak állt előtte, eltakarta a Kényszerítők elől, pajzs volt, mégis a bőre alá kúszott a félelem, érezte, hogy történelmi pillanathoz érkeztek, s csak reménykedhetett abban, hogy nem a rémálmuk fog megelevenedni ezen a napon.

A nap lassan alábukott a horizonton, az ég a vörös minden árnyalatában pompázott, a megmaradt utcai lámpák fénye felkapcsolt, szürkületi homály derengett körül mindent, egy pillanatra semmi és senki nem mozdult, mindenki várt arra a bizonyos momentumra.

Aztán elkezdődött...