//Hosszú kihagyás után elhoztam a legújabb fejezetet.

Kérlek, a klipet nézzétek meg és hallgassátok meg a zenét, majd olvassátok el a fejezetet. Érteni fogtok mindent. Kellemes olvasást. ;)//

Elyse nem tudta, hogy mi fog következni, csak arra eszmélt, hogy Balthazar oldalán sétál valahova, valahova mélyre az épületben, egy olyan veremhez, amit élő emberek nem sokszor láthatnak, vagy ha látnak is, nem élik túl. Fogalma sem volt arról, Balt miért vitte magával, megfordult a fejében, hogy talán ezzel akarja megadni a kegyelemdöfést, viszont ezt azonnal elvetette, mikor a kialakított lelátón meglátta Hannibált és a másik hat Kényszerítőt, ahogy körbeveszik az idős férfit, mint a személyes testőrsége.

– Balthazar, mi folyik itt? – kérdezte a mellette sétáló férfira pillantva, aki csak komor tekintettel intett a fejével nemet. Nem válaszolt, csak előrébb lökte, egyenesen Hannibal mellé, miután a Kényszerítők alkotta gyűrű szétvált, s helyet biztosítottak neki. Még utolsó pillantást vetett Balhazar komoly arcára, elsötétülő tekintetére, aztán Hannibálra nézett, aki mereven bámult lefelé a mélybe.

A terem kezdetben sötét volt, időre volt szüksége, hogy szeme hozzászokjon a félhomályhoz, mikor meglátta őt. Skyler ott állt a terem közepén, csuklóin bilincs feszült, csak előre-hátra dülöngélt a férfi a sarkán, mit sem tudva a világról. Még ebből a távolságból is, Elyse érezte, hogy valami történt, valami borzalmas, valami szörnyű, ami megtörte a fiatal férfit.

– Skyler... – Halkan, maga elé motyogta a férfi nevét, nem törődve a körülötte állókkal és Hannibal vigyázó tekintete kereszttüzében előre lépett, egyenesen a lelátó széléhez, a korlátba mélyesztette ujjait, bőre elfehéredett a szorítása nyomán, ahogy kapaszkodott. Érezte, hogyha nem így tesz, térdei megrogynak alatta, viszont képtelen volt levenni a szemét Skyler alakjáról. A férfi nem nézett rá, csak maga elé bámult, motyogott valamiről, amit idefent nem hallhattak, mikor éles fény gyúlt, megvilágítva az egész vermet.

Fémből készült aréna volt ez, a földön por, megszáradt vér és még ki tudja, micsoda volt. Az aréna nagy volt, bár nem akkora, mint egy focipálya, talán inkább olyan, mint egy nagyobb sportcsarnok még hajdanán, az arénát körbevevő magas acélfalak bő három-négy méteresek lehettek. Efölött volt a folyosó körben, korláttal ellátva, mintha itt tartottak volna mindenféle véres küzdelmet, amit vagy túléltek vagy sem az emberek. Az acélfalak mentén négy ponton rácsos kapuk voltak, fogalma sem volt róla, mik lehettek a rácsok mögött, de a felszűrődő hangokból nem számított semmi jóra. Egy régi, mégis élénk emlékkép jutott eszébe, mikor ott volt a barlangban, a sok áldozat között, a bűz orrfacsaró volt, a vér vörösre színezett mindent. Szája elé kapta egyik kezét az emlék nyomán, gyomra görcsbe rándult, öklendezni kezdett, alig bírta lent tartani az ételt, amit alig pár órája fogyasztott el.

– Ne, ez nem lehet... Kérem, ne tegye, nem teheti meg vele! Ne bántsa őt! – fordult Elyse Hannibal irányába, mikor Balthazar odalépett mellé és lefogta két karját, a teste mellé szorítva őket. – Könyörgöm, ne tegye! Nem teheti meg vele! – ordított a férfira, aki most hideg, kék szemeit rá függesztve figyelte. Nem tudott Hannibal arcáról semmit leolvasni, érzelemmentes volt minden pillantása, miközben a férfi körül álló Kényszerítők mozgolódni kezdtek.

– Miért ne tehetném, Ms. Rave? A fiam megszegte a törvényt, azokat, amiket mindannyiunk védelmében alkottam. Mit gondolt, ő majd kivétel lesz ez alól?

– Hogy lehet ilyen... hogy mondhat ilyet! A fiáról van szó, maga elmebeteg! A vér szerinti fiáról! – ordított magából kikelve, miközben érezte, hogy látása homályosul a sós könnyektől, Balthazar pedig erősen tartja a markában. Nem, az nem lehet, hogy így érjen véget, tennie kell valamit, bármit, amíg meg nem érkezik a segítség!

– A fiam tudta, mit vállal, mikor megszökött Başkentből. Tisztában volt azzal, milyen következményekkel jár a döntése, hogy segíti a lázadókat, hogy megöli az embereimet. – Hannibal szavai, a mondandója, minden annyira rideg volt, mintha csak holmi eldobható játékszerről beszélne csupán, nem arról a férfiről, arról a fiúról, aki az övé volt, aki a családjába tartozott. Elyse nem akart hinni a fülének, hogy beszélhet valaki ilyen közönyösen a saját gyermekéről? – Mit gondol, mit kéne tennem, hogy fenntartsam ezt a törékeny békét? Ha vele most kivételt teszek, mi lesz a következő lépés? Nézzem végig, ahogy lázadást szít a városban, vagy hogy holmi anarchista ideológia mentén majd beenged ide minden jött-ment senkit? Olyanokat, akik csak kihasználják a rendszer adta lehetőségeket, védelmet, élelmet biztosítva számukra? Maga sem gondolhatja ezt komolyan! – Hannibal szavai közben kilépett a Kényszerítők gyűrűjéből, s alig pár lépéssel Elyse előtt állt, úgy nézett le rá. Kék szemeiben nyoma sem volt irgalomnak vagy szeretetnek, csak hideg tekintélyt látott, semmi mást.

Elyse próbált volna hátrálni egy lépést tőle, de Balthazar mögötte nem engedte tapodtat sem mozdulni. Elyse szíve a torkában dobogott, félt ettől az embertől és attól, amit megtehet, akár vele, akár a fiával és lám, meg is fogja tenni. Ezt a férfit nem tántoríthatja el semmi attól az elméjében alkotott tévképzettől, amivé formálta a világot.

– Maga őrült és ezen nem változtat semmilyen elképzelt látomás! Tönkre tette a világot, felégette, lerombolta, halomra ölte az embereket, mindenkit, akit csak lehetett és a saját fiából szörnyet csinált! Kettőnk közül maga az, aki megőrült! – Elyse nyelvét köszörülte Hannibálon, de arra nem számított, hogy szavai nyomán erős pofon csattan az arcán. Meglepve nézett a most már dühösen meredő férfira. Érezte, hogy Balthazar megfeszült mögötte, hogy a Kényszerítők is mind kényelmetlenül érzik magukat ebben a helyzetben.

– Hogy őrült, Ms. Rave? Megmutatom magának, mi az igazi őrület és ki az, aki mindezt a romlást elindította ebben a világban. – Hannibal szavai nyomán intett Balhazarnak, aki ellépett mellőle, s most, hogy már nem volt ott a férfi, érezte igazán, milyen az a fenyegető súly, ami rá nehezül Hannibal elsötétülő tekintete alatt. Reszketve nézett az idős férfira, aki kezével elkapta a felkarját, s olyan szorosan tartotta, hogy megnyikkant a fájdalom miatt, ami átjárta a testét, s hagyta, hogy a férfi visszafordítsa tekintetét az arénába, ahol Skyler még mindig csak állt, és maga elé motyogott. – Jól figyeljen arra, ami most következik. Ha ön szerint én vagyok őrült, akkor vajon mit mondana arra, aki ezt tette a fiammal?

Nem értette, Hannibal mégis miről beszél, összezavarodottan pillantott Skylerre, majd meghallotta, ahogy a rácsok elkezdenek felemelkedni mind a négy irányból, amik körbevették a fiatal férfit. Szíve irgalmatlan tempót diktált, megbabonázva figyelte az elé táruló látványt, ahogy minden irányból Zsákmányolók iramodnak meg, oldalukon pedig furcsa, hajdanán farkasra vagy kutyára emlékeztető ocsmány szörnyekkel.

– Balthazar! – szólt Hannibal kemény hangon, de Elyse nem vette le a szemét arról, ami előtte volt, nem bírta tekintetét elfordítani arról a férfiról, akit szeretett és akiért aggódott. Balt valamit csinált mellette egy irányító panelen, amit eddig észre sem vett, mire Skyler kezéről a bilincsek lehullottak, de a férfi még mindig nem tett semmit, a szörnyek pedig egyre csak közeledtek. Kiáltani akart, szólni, bármit tenni, de képtelen volt arra, hogy kinyissa a száját és a férfira ordítson, hogy védje magát, meneküljön, amíg még csak lehet. – Kain, tedd a dolgod!

Elyse nem értette, Hannibal miről beszél, de akkor meglátta. Valami megváltozott odalent, valami történt. Előre meredő tekintettel figyelte az elé táruló látványt, ahogy Skyler testtartása megváltozik, az eddigi dülöngélő, magába roskadt ember képe eltűnt, helyette valami más volt odalent, valaki más volt az. A férfi lassan megemelte a fejét, Elysenek úgy tűnt, mintha lassítva látna mindent, látta, ahogy elérik a férfit a ragadozók, ahogy rá vetik magukat, de Skyler már nem volt ott, ahol eddig. Hangosan puffanva estek össze a Zsákmányolók, s keresték prédájukat, aki mintha köddé vált volna. Elyse megbabonázva figyelte a kibontakozó jelenetet. Odalent váratlan ordítás törte meg az előbbi zsivajt, ami gurgulázó süvöltésbe csapott át, majd éktelen lárma kezdődött. Skyler ott állt magabiztosan, erőtől duzzadóan, kezében az egyik zsákmányoló feje lógott, amit a hajánál fogva tartott, a test pedig a porba hullott. A kitépett fejből még csöpögött a fér, Skyler testét beborította, a férfi arcán pedig torz, ragadozó mosoly tűnt fel.

Elyse megrettenve, mégis meredten figyelte őt odalent. Ez nem Skyler volt, ez valami más volt, ez valaki más volt... A férfi odalent félredobta a fejet, ami torz módon szelte keresztül a levegőt, felhergelve az odalent meredten bámuló Zsákmányolókat. Hirtelen, az eddigi néma mozdulatlanság megtört, újra a férfira rontottak, aki most már nem várta meg egy helyben, hogy elkapják. Az első útjába kerülő Zsákmányolót az arcánál fogva ragadta meg, s olyan erővel csapta a földnek, hogy annak koponyája reccsenve tört össze, amit még a lelátón is tisztán lehetett hallani. Elyse gyomra felfordult a látványtól és a hangoktól, lassan az egész kezdett átcsapni mészárlásba. A rengeteg vér, a vörös pulzáló színe, a sikolyok, a vértől gurgulázó hangok, a csontok reccsenése, roppanása, de ami a legrémisztőbb volt, az a kacaj. Azaz igazi, mélyről jövő, önfeledt nevetés, ami boldog, mégis hátborzongató volt. Elyse oldalra pillantott, látta, hogy még Balthazar is elszörnyedve mered lefelé. A nő nem tudhatta, hogy gyermekének apja mégis mit tudhatott, de úgy tűnt, erre ő sem volt felkészülve. Képtelen volt tovább az odalent történteket figyelni, elfordította az arcát, amiket most keresztül szántottak a fájdalom könnyei. Megölték őt, tönkre tették, megsemmisítették azt a férfit, akit szeretett! Ez már nem Skyler volt, ez egy szörnyeteg volt, egy szörnyszülött, aki élvezte a lenti tombolást, hogy fürödhet az áldozatai vérében. Kacajától rettenve rázkódott meg, hátrálni próbált egy lépést, de csak Hannibal mellkasának ütközött, próbált elfordulni, de a férfi nem engedte, hogy elmenjen.

– Nézze! Ne fordítsa el a fejét! – utasította Hannibal, aki szabad kezével az állához nyúlt, s erővel fordította vissza a fejét, hogy önkéntelen újra lenézett az arénába. Már alig páran voltak talpon, akik próbálták bekeríteni a vérrel beborított férfit, annak elvetemült ábrázata nem Skyler sajátja volt, nem látta benne azt a férfit, aki megmentette mindannyiszor az életét, aki szerette és óvta, mióta megismerték egymást, akiben megbízott. Az a férfi nem volt többé, helyette csak torz szörnyet látott.

Skyler kezében kitépett csonka kar lógott véresen, a férfi oldalra biccentette a fejét, majd megindult következő áldozata felé, a kitépett karral a kezében csapva annak irányába. Az a zsákmányoló próbált elhátrálni a férfi elől, de megbotlott a mögötte kiterült tetemben, s elvágódott a földön, mire Skyler rávetette magát, s puszta kézzel tépte fel a még sikoltozó áldozat gyomrát.

– Elég... hagyja abba, elég! – sikította könyörögve, nem bírta már tovább, ez túl sok volt, az ájulás határán állt. Megingott, s előre esett a korláthoz. Zokogva sikított, hogy legyen elég ebből, észre sem vette, mikor kezdte el a hajdan szeretett férfi nevét mondogatni, akár egy mantra, egyre hangosabban és hangosabban, egészen egy pontig, mikor torka szakadtából elüvöltötte magát. – Skyler!

A név, s ahogy kimondta, elindított valamit. Szemei szúrni kezdtek, érezte a benne szunnyadó erőt, valami történt, valami megváltozott.

-o-o-o-o-o-

Élvezte a tombolást, hogy áldozatai vérében fürdött, megint szabad volt, megint szabadnak érezte magát. Szinte szárnyalt a nyers erőben dőzsölve, kacaja betöltött mindent, betöltötte az arénát, elnyomva minden más zajt, önfeledt volt, végre ölhetett! Ölni kell! Mindig, mindig ölni kell, tombolni, kacagni. Az előbbi áldozata szíve még a kezében dobogott, ahogy kitépte azt a mellkasából, nem bírta megállni, nevetni akart, nevetett, rémisztően, áldozatait megrettentve tombolt. A vér fémes ízét érezte a szájában, de ez nem a sajátja volt, végre szabad volt, végre újra élt, végre eltűnt a másik, eltűnt a kontroll, csak ő volt, mint régen!

Következő áldozata irányába mozdult, kék és vörös színek táncoltak szemei előtt, tudta, hogy vicsorgása megrémítette az előtte levőt, de mielőtt az utolsóhoz léphetett volna, valami megváltozott. Valami belül, valami furcsa... Megtorpant, oldalra biccentette a fejét, mintha hallott volna valamit. Ez furcsa volt, az érzés... nem ismerte, mégis rezonált vele. Észre sem vette mikor fordult az aréna lelátója felé, ahol többen csoportosultak. Mi volt ott, miért érzi ezt, hogy oda kell mennie? Mintha mágnes lenne, ledobta a kezéből a kitépett szívet, s elindult abba az irányba, ahol azok álltak. A még életben maradt kis rohadék megindult felé, de az ostoba kinyújtott karjába szaladt, sokkal gyorsabb volt ennél a kis senkinél. Elkapta a torkánál fogva, ujjai satuba szorították a vergődő alakot, egy pillanatra elvette tekintetét a fenti alakoktól, hogy újra áldozatára pillantson. Már nem volt olyan érdekes játékszer, nem tetszett neki, rávicsorgott, mélyről jövő morgás tört fel belőle, mire áldozata kapálózni próbált, de csak elemelte a földtől, mintha pihe volna, s nekicsapta az acélfalnak, ami előtte állt. Az a kis korcs nem mozdult többet, ahogy szétloccsant fejjel lecsúszott a falról, véres csíkot hagyva maga után. Sötét tekintetét most újra felfelé fordította, akkor hallotta meg ismét.

Furcsa érzés kerítette hatalmába, megdörzsölte mellkasát, fejét megrázta, mintha próbálna valamit lerázni magáról, valami megváltozott, kezdett eltűnni belőle. Nem, nem akart visszatérni a mélybe, nem akart megint feledésbe merülni! Ismét megrázta magát, fejéhez kapott, mintha próbálna magáról lerázni valamit, valamitől távol maradni, megtorpant séta közben, s a földre zuhant. Megrázta magát újra és újra, dühös morgás hangja tört fel belőle mélyről, próbálta azt a hangot eltüntetni, eltávolítani, de nem ment, valami elnyomta, valami mélyről jövő, aztán felordított, szabadjára engedve a másikat, láncok fogták satuba a lelkét, s ő újra csak zuhant a sötétségbe, vissza oda, ahonnan érkezett.

-o-o-o-o-o-

Balthazar úgy gondolta, már sok mindent látott és megélt ezelőtt, de az arénában történtek és az a vérfagyasztó sikoly, ami körbejárta az arénát, s csak pulzált, halálra rémítette. Skyler sikoltott odalent, akkor, amikor Elyse rákiáltott. Egy pillanatra kapta el csupán, de a lány szemei most aranysárga színben ragyogtak, ahogy kegyetlen tekintettel pillantott a lent vérben vergődő férfira, aki a fejéhez kapott, karmolta és tépte önmagát, mintha belső démon tépte volna ketté. Balthazar ösztönösen hátrált Elyse elől, ahogy a többi Kényszerítő is. Érezték ők maguk is, az erő végigvágtatott rajtuk, valami új, valami hatalmas volt ez, valami olyan, amitől megrémült.

– Elyse... – Halkan merte csak kiejteni a lány nevét, mire Elyse összezavarodottan kapta rá a pillantását, majd ájultan zuhant Hannibal karjai közé, ezzel egyidőben a vérfagyasztó sikoly is alábbhagyott, s Skyler is a porba esett eszméletét vesztve. A Kényszerítők és Balthazar is halálra rémülve bámulta az ájult lány testét, Hannibal pedig mindentudóan mosolygott, ajkait halk beszéd hagyta el.

– Igazam volt. Ezt a háborút én fogom megnyerni, Daniel.