Teltek a napok, a hetek, kezdett lassan megőrülni a bezártságtól. Egyedül az segített ezen a fájdalmon, hogy Caiden ott volt vele. Azóta Elizabeth-et még egyszer látta, a nő túlságosan rémültnek és zaklatottnak tűnt, hogy beszélhessenek hosszabban, pedig ki akarta faggatni, mégis mi történik odakint, úgy tűnt, egész Başkent felbolydult, akár egy méhkas. Csak foszlányokat kapott el, mikor lehetőségük volt elhagyni a szállást, és három fegyveres katona társaságában sétálhattak pár folyosón, még az alattuk elterülő várost is láthatták. Ha nem lett volna bezárva, akkor talán tényleg elcsodálkozik a gyönyörű és egyben futurisztikus látványon. Başkent hatalmas volt és impozáns, rengeteg épülettel, toronnyal és zöld övezettel, olyan volt ez, mint egy modern oázis a jövőben. Az összképet az a rengeteg ágyú és fegyveres katona jelenléte rombolta kissé, látta, hogy a város falain megannyian sétálnak, őrködnek és várnak. Tudta, hogy mire, de fogalma sem volt, vajon még mennyi időre van szükségük, Skyler meddig fogja ezt kibírni.

Abban a két órában, amit a lázadóknál töltöttek, mielőtt eljöttek volna ide és ez az őrület kezdetét vette volna, Skyler felkészítette, amire csak tudta. A férfi maszkját is magánál hordta, igaza volt abban, hogyha megjelennek, csak rá fognak figyelni, vele foglalkoznak és nem Elyse-szel. Sky szerint ő csak egy pluszt jelentett, de nem veszélyt, talán ezért sem kutatták át. A jeladó is nála volt, nem tudhatta, hogy valóban működik vagy sem, ennyi beton és vas között fogalma sem volt, Max terve beválik vagy sem, de nagyon remélte, hogy hamarosan ideérnek.

Az utolsó találkozásuk óta ritkán látta Balthazart, úgy tűnt, a férfi zaklatott, de ha összefutottak, mikor Caident elhozta magával, akkor sem beszélt sokat, hiába faggatta, kérdezte őt, csak elfordította a fejét és magukra hagyta kettejüket. Caidentől próbált meg némi információt szerezni, a fia sok mindent tudott már, nyilvánvaló volt, hogy Elizabeth és Balthazar is rengeteg időt töltöttek vele, tanították, felkészítették. Nem tudta, vajon mire, Caiden is csak a vállait vonogatta a kérdésre, fogalma se volt, mire kellene felkészülnie, de a fiú katonai és stratégiai kiképzést kapott. Nem olyan kegyetlent és nem is olyan durvát, mint amiben Skyler és Balthazar részt vettek; de nagyon hasonló volt az eljárás, annyi különbséggel, hogy Balthazar soha nem bántotta a fiát, lelkileg sem terrorizálta. Mindent türelmesen elmagyarázott és megmutatott, akár többször is. Meglepte a férfi viselkedése, de szíve mélyén örült, hogy így összecsiszolódtak. Caiden bármennyire mérges volt rá, amiért elszakították egymástól kettejüket, attól még szerette az apját és felnézett rá. Tíz év távlatából sem volt rá egy rossz szava sem, bár mindig igyekezett nem mondani rosszat Balthazarról, mesélt róla Caidennek, mikor kisebb volt. Nem akarta, hogy a fia gyűlölje az apját azért, amiről nem tehetett.

– Kicsim, mesélsz még nekem a városról? – pillantott kérdőn a fiára, miután alaposan összeborzolta kócos haját, hogy a fiú fancsali képet vágott és próbálta elhessegetni a kezét magától, de aztán készségesen nekiállt mesélni.

– „Mit szeretnél tudni, anyu, már annyi mindent elmeséltem?" – jelelt a fiú, Elyse pedig most is csodálattal és szeretettel figyelte. Sokat nőtt, mióta nem látták egymást, nála tíz centivel volt csak alacsonyabb, magasabbnak tűnt a kortársainál és fejlettebb is volt. Tiszta apja volt ez a fiú, bár azt meg kellett vallania, hogy a természetét tőle örökölte, hála égnek, nem az apjától.

– Szoktál korodbeliekkel beszélgetni? Mégis mit csináltok, mikor együtt vagytok, miket tanultok még?

– „Igen, szoktam, bár apa nem hagyja, hogy sokáig velük legyek, mindig azt mondja félt, de nem tudom, mégis mitől. Nem bánt egyikük sem, nincs jó kedvük és néha rossz természetűek, de nem agresszívak. Legalábbis a többsége nem az." – jelelt Caiden, Elyse pedig tudta, hogy Balthazar mitől tart. Az itteni gyerekeket kintről fogták össze, alig pár kivétel volt, akik a városban születtek már, de azok többsége nem ezekkel a gyerekekkel járt egy iskolába. Hannibal tudta, hogy el kell szeparálnia őket az első időben, hogy fokozatosan szokjanak hozzá az új környezethez és nevelőszülőkhöz, akikhez kerültek. Bármilyen rugalmasak voltak a gyerekek, mégis a szüleiktől szakították el őket erőszakkal, dacoltak mindennel és mindenkivel, Balthazar pedig tudta, hogyha fény derülne arra, Caiden kinek a fia, valószínűleg bántanák őt. Már így is kinézték azért, mert nem tudott beszélni, de azok alapján, amit Caiden elmondott, volt pár fiú, akik felnéztek rá és összebarátkoztak.

– Csak aggódik érted. A mai világ nem egyszerű és nem barátkozós, tudod te is, kicsim – nézett mélyen a fia szemeibe, mire az csak legyintett félvállról. Na, jó, talán mégis örökölt valamit az apjától, ha mást nem, ezt a hanyag stílust biztosan. Mielőtt azonban folytathatták volna, nyílt a szállás ajtaja és Balthazar lépett be. Bármennyire is félt beismerni magának Elyse, Caiden még most is felnézett az apjára és szeretettel figyelte, igaz, olykor dacolt vele, de lassan tinédzser korba lép, talán ez nem is olyan meglepő.

– Hé, kölyök, hogy vagy? Ugye nem fárasztottad anyádat minden hülyeséggel?

– Balthazar, ne beszélj így előtte! – szólt rá a férfira Elyse mérgesen, ne tanítsa ocsmány beszédre a fiát, eddig sem ezt tanulta tőle, mire Caiden némán felkacagott. Meglepve néztek össze Balttal, nem igazán értették, most mi olyan mulatságos.

– „Ne haragudjatok, de annyira furák és viccesek vagytok néha. Anya, képzeld, mások is szoktak rondán beszélni, sokkal inkább, mint apa. Apa, te meg miért mondod folyton, hogy fárasztom anyát, nem is értelek?" – jelelt gyorsan a fiú, mire Balthazarral mindketten nagyot sóhajtottak, Caiden meg ismét felkacagott, hogy mosolyt csalt akaratlanul is mindkettejük komor arcára.

– Szerintem nem a mi kölykünk, biztos találtad valahol az utcán, egyáltalán nem hasonlít ránk! – szólt oda Balthazar apró mosollyal az arcán, Caiden meg már hasát fogta a röhögéstől.

– Idióta, pedig pontosan rád hasonlít, nem értem a problémát. Te szoktál így röhögni, mikor legurult pár sör – feleselt a férfinak, erre a pár percre kicsit elengedték magukat, hátuk mögött hagyták a múltat és arra a közös pontra figyeltek, ami összekötötte kettejüket, ez pedig a nevető Caiden volt.

– Nem, ez inkább olyan, mint mikor felültünk a Crazy dance-re, és visítva röhögtél egyfolytában. Ez biztos, hogy az lesz! – replikázott Balthazar, de már ott volt a régről ismert hatalmas mosoly a képén, mit mosoly, telibevigyor, hogy Caiden sikeresen leesett ettől az ágyról a hasát fogva, a könnyei már folytak a nevetéstől, Elyse akaratlanul is felkacagott a látványra. Rég nevetett már igazán, utoljára akkor, amikor a tűz körül táncoltak.

Ahogy eszébe jutott az az emlék, azonnal eltűnt minden mosoly és jókedv, amíg ő itt nevet, addig Skyler szenved valahol, fogalma sem volt, hová vihették a férfit és aggódott érte. Hiányzott a jelenléte, a magabiztos kiállása, hogy ott volt mellette, hogy láthatta a ragyogó kék szemeket, amik boldogok voltak, a félénk mosolyát, amit ritkán mutatott meg bárkinek is. Az az ember nem volt szörnyeteg, mint ahogy Balthazar állította, hanem egy félénk, fiatal férfi volt, aki próbált megbízni a világban és próbált nyitni mások felé. Nehezen, de mégis megtette ezt a lépést. Úgy tűnt, Balthazar is észrevette a változást, miután felsegítette Caident a földről és leült a fiú mellé az ágyra, átkarolva Caiden vállát nézett most Elyse irányába.

– Balt, hol van most?

– Mégis kicsoda hol van? – pillantott rá kérdőn a férfi, összeborzolva Caiden haját, amire a fiú megint mérgesen fújt és próbálta elcsapkodni az apja kezét a fejéről, kevés sikerrel.

– Skyler... hol van most? – Ahogy kimondta a másik nevét, Balthazar úgy merevedett meg, még Caiden is abbahagyta a ficánkolást és csak nézte kettejüket.

– Minek akarod tudni, ne foglalkozz azzal!

– Balthazar! Hol van most Skyler, mit csináltatok vele?! – hallotta, ahogy a saját hangja kezd hisztérikussá válni, és ezen nem segített Balt nemtörődöm hozzáállása, szemeibe lassan könnyek szöktek, hogy aztán két kezébe temesse az arcát. Nem láthatta Balt fájdalmas tekintetét, sem Caiden értetlen arcát.

– Ott van, ahová te nem mehetsz. Ne akarj róla tudni semmit, már halott ember!

– Ne beszélj így róla, kérlek... megmentette az életemet, nem is egyszer! Ez nem jelent neked semmit?! – kiabált most már magából kikelve, könnyei patakzottak, szíve zakatolt a mellkasában, gyomra görcsbe rándult a félelemtől és a magánytól. Hiányzott neki Skyler, most, hogy Caiden ott volt, már csak őt akarta maguk mellett tudni. Nem látta tisztán Balt vonásait, de nem is érdekelte, összemosódott a világ.

– Skyler halott ember, lassan vége van. Fogadd el, ő csak egy gép, semmi más! – Azzal Balthazar felkelt és magával húzta Caident is. Elyse azonnal a fiú után kapott, magához húzta és megölelte a fiát, zokogva bújt az egyetlenhez, akit igazán szeretett. – Most megyünk, pár óra múlva visszahozom, de jelenése van az óráján.

– Kérlek, ne vidd el őt is, nem bírom már, Balt! Ne vidd el Caident! – könyörgött a férfinak zokogva, érezte, hogy fia magához húzza és szorosan öleli. Úgy tűnt, ő sem akart menni.

– Fenébe! Maradjatok akkor, nekem dolgom van, majd később beszélünk még erről. – Azzal magukra hagyta kettejüket a szobában és elhagyta a szállást.

-o-o-o-o-o-

Balthazar érezte, hogy eddigi világa kezd lassan romba dőlni. Nem értette, mégis mi ütött Elyse-be, hogy most így ragaszkodik ahhoz a szörnyeteghez, így könyörög érte, hogy láthassa, hogy tudhasson róla. Vagyis tudta, sötét szíve legmélyén tudta, miért teszi ezt a nő, és ez rohadtul fájt! Kölyökként még ő volt Elyse-nek a világ, mindennel elhalmozta a lányt, szerette a maga módján, mégha nem is mindig tudott eleget tenni az akkori normáknak, igyekezett azért önmagához képest. Egy drogos anya és egy agresszív apa után csoda volt, hogy ő maga nem vált ilyenné. Talán mert Elyse segített neki, illetve a Rave család. Folyton náluk lógott, ott lelt menedékre a saját családja elől, olyan volt ő, mintha a család idősebb fia lenne, nem pedig egy idegen.

Bakancsos lábai falták a métereket, ahogy idegesen haladt az irányítóba, abba a szobába, amin keresztül Hannibal szemmel tartotta a fiát. Úgy tűnt, Sky kezd megtörni, fogalma nem volt róla, hogy a hajdan erős, törhetetlen férfit mégis mi rázta meg ennyire, régen soha nem érdekelte, ha meg fog halni, félelem nélkül ment a csatába elsőként és győztesen tért haza. Bármit adhattak neki, bármilyen megoldhatatlan és nehéz feladatot, simán vette az akadályokat, akár egy gép. Nem volt olyan, ami megtántoríthatta volna akkoriban. Még emlékezett rá, tizenkilenc volt, mikor belépett a seregbe, már akkor is egymás mellé osztották be kettejüket, mondván egy korban vannak, jók lesznek együtt. Skyler akkor volt tizennyolc éves és egyáltalán nem úgy viselkedett, mint a korabeli srácok. Komor volt, magába fordult és nem szólt egy szót sem. Ahogy mentek a kiképzésre, úgy döbbent meg, hogy a nyurga kölyök miként vette az akadályokat, szó nélkül tűrte a verést vagy az agresszív megszólalásokat, egy hangja nem volt. Először még agyalt is akkoriban, hogy biztos néma a srác, mert vele sem volt hajlandó egy szót se váltani, de aztán előkerült Hannibal, a fiúból meg sütött a mérhetetlen agresszió. Úgy megdöbbent akkor, hogy még tisztelegni is elfelejtett a nagyfőnök előtt, amiért kapott is rendesen. Kiadós verés, szakadó esőben futás a bázis körül egész éjszaka, amíg össze nem esett a fáradtságtól és a hidegtől.

Akkor kezdett utána kutakodni, vajon kiféle, miféle lehet ez a kölyök, nem volt vezetékneve, csak annyi, hogy Skyler. De amikor Hannibal csak feltűnt, hogy válogasson az emberek között, ez a máskor nyugodt srác, a jégcsap olyan lett hirtelen, mint a háborgó tenger. Mikor kiválasztották kettejüket a jelentkezés után a Kényszerítő programba, egyszerre volt büszke és rohadtul félt. Félt, mert tudta, hogy Elyse odahaza van Caidennel, alig látta a fiát, nem kapott annyi kimenőt, hogy együtt legyen velük, pedig tudta, hogy a lánynak és a fiának szüksége volt rá. Még tisztán emlékezett, mikor Elyse sírva hívta fel akkoriban, hogy beszélniük kell, mert baj van. Tizenkilenc évesen el nem tudta képzelni, mi a halál lehet olyan fontos, hogy az akkor tizenöt éves lány sírva hívja fel. Vette a cuccait, autóba ült és már ott is volt pár perc alatt a Rave háznál. Margaret félve nézett rá, talán Daniel volt az egyedüli, aki rosszalló pillantásokkal mérte végig, ahogy megérkezik, majd a síró Elyse-hez rohant fel az emeleti szobába. A lány akkor mondta el, hogy várandós, a közös gyermekükkel.

Őszintén, fingja nem volt arról, mégis mi a halál faszát csináljon ő egy gyerekkel! Baromira megijedt, hogy most mi fog történni, beszéltek róla, hogy talán el kéne vetetni, túl fiatalok még a szülőséghez, még maguk is kölykök voltak, ezt még Balt is tisztán látta. Margaret volt az, aki végül megoldotta a dilemmájukat, bejött hozzájuk és leültek, együtt megbeszélték. Hihetetlenül csodás volt Elyse anyja, tisztán emlékezett rá, aranybarna haj, kék szemek, porcelánfehér bőr, karcsú alkat telis-tele szeretettel. Még Balthazar hülye természetét is képes volt elviselni és mindenkit szeretettel fogadott a házába. Margaret tanárnő volt az egyik kisegítő suliban, jelnyelvet is használt, mesélt a munkájáról is régen. Elyse valójában innen örökölte azt a szerető szívét, ebben biztos volt. Daniel is szerette ugyan őket, de volt mindig valami a férfiben, amit nem tudott hova tenni, ő ajánlotta a katonaságot is, miután leültek beszélni erről az egész gyerek dologról. Eszébe nem jutott volna soha katonának menni, utálta a szabályokat és hogy meg volt kötve a keze, de az öregnek igaza volt, ha rendesen fel akarta nevelni a fiúkat, akkor munkát kellett keresnie, olyat, ami jól fizet és amivel biztonságban tudhatja Elyse-t és Caident, akkoriban már elkezdődtek a forrongások a besorozások miatt. Az öreg már akkor a hadseregnek dolgozott, mondta, hogy segít majd neki eligazodni, ha arról van szó, jó katona válik belőle, emiatt nem kell aggódnia.

Lassan elérte az irányítót, aminek az ajtaja surranva nyílt ki előtte. Nem volt odabenn senki, ide nem is jöhetett be akárki, viszont Hannibal meghagyta, hogy tartsa szemmel a fiát, amíg ő nincs itt. Nem tudta, az öreg vajon mit akar Elyse-től és egyáltalán mit vár Skytól? Hogy ki fog szabadulni onnan valahogy, vagy hogy hirtelen erőre kap és ennyi?! Ez nem így működött, mégsem tudta hova tenni az öreg minden cselekedetét. Tudott olyan dolgokat Skylerről és Hannibal múltjáról, amit senki más, mégis tartotta a száját, mert muszáj volt. Balt látta azt, amit mások nem. Leült a székbe, bekapcsolta a monitort, majd hátradőlt és figyelt. Sky ott ült, falnak vetett háttal, az utóbbi időben nem igazán mászkált, mi több, inkább ült a fal mellett összehúzva magát, hogy melegen tartsa a testét. Hideg volt odalenn, farkasordító hideg!

Ahogy elkezdődött a Kényszerítő program, megkapták Danieltől a szükséges oltásokat és átestek a génmanipuláción, elindult a hajsza az első címért. Hát... ha előtte arra gondolt, hogy milyen nagylegény és hogy ő soha nem törik meg, akkor kurva nagyot tévedett! Élete legborzalmasabb évei voltak, többször megfordult a fejében, hogy inkább hagyja a faszba az egészet, kell a halálnak ez a szenvedés, minek ez neki, de mindannyiszor ott volt előtte, hogy Elyse és Caiden miatt muszáj végigcsinálnia! Nem maga miatt, hanem azért, hogy biztonságban tudhassa őket. Lassan kezdett kitörni a világháború, az emberek lázongtak és megtörtént az, amitől rettegett. Danielt és Margaretet megölték, mikor Elyse-szel kimenőt kaptak, magával hozta a lány Caident is, szükségük volt már arra, hogy együtt legyenek egy kicsit, túl rég látta a fiát, aki lassan kezdett felcseperedni a szemei előtt.

Mikor visszatért a bázisra, ott találta Skylert véresen az egyik bajonettel a kezében, a srác pedig csak állt a szállásuk közepén, a pengéről még csöpögött a vér, az arcán ott volt a gyűlölt fekete maszk, szemei feketék voltak, de úgy tűnt, nem tud a világáról. Valami nem volt rendben vele, aztán váratlanul összeesett, úgy kellett utána kapnia. Akkor megriadt, mégis mit művelt ez, amíg nem volt ott?! Ki a franccal bánt el ilyen durván, hogy tiszta vér volt a srác?! Azonnal hívta Hannibalt, aki elvitette Skylert. Csak napokkal később tudta meg, mi történt. Nem verték nagy dobra, de mikor Elyse hisztérikusan felhívta, már sejtette, mi volt akkor, de nem akarta elhinni. Skylernek nem volt kimenője, el sem hagyhatta a bázist soha, egyszer sem! Hannibal megtiltotta, de nem úgy tűnt, mintha a srác menni akart volna bárhova is. Neki a bázis volt az otthona, nem a város! Mégis, valahogy kiszabadult onnan, pörgetővel a szervezetében és valahogy megtalálta Elyse szüleinek a házát.

A jelentésekből annyit tudott csak, hogy a két szülőt brutális módon kivégezték, precíz mozdulatokkal, a saját házukban. Nagy volt a felfordulás, úgy tűnt, Elyse szülei próbáltak védekezni, de ismerte már Skylert ahhoz, hogy tudja, ez halott úgy volt már akkor, amikor megpróbálták. A fiú a brutalitásáról és precizitásáról volt híres, szó nélkül tette, amit parancsba adtak neki, minden ellenkezés nélkül! Gyűlölte őt ezért, gyűlölte, hogy megölte azokat, akik befogadták, megölte Elyse szüleit és innentől elindult Balt is a lejtőn. Az utolsó csapást az mérte rá, mikor már azt hitte, mindent elintézett és végre biztonságban tudhatta Elyse-t és Caident a bázison, hogy a párjának és a fiának nyoma veszett. A ház, amibe átköltöztek - miután a lány szüleit kivégezték - felforgatva találta, rumli volt, szanaszét volt rombolva minden, de őket nem találta sehol. Tudta, hogy azon a környéken is feltűntek már a lázadók, de nem gondolta, hogy ilyen hamar... Elyse-nek és Caidennek nyoma veszett, eltűntek az életéből és Balt összeomlott. Minden frusztrációját, haragját azon az egy emberen vezette le, aki ott volt vele minden áldott nap, akit hibáztatott azért, ami történt! Skyler tökéletes alany volt, kezdetben nem pofázott vissza, zavartnak tűnt, mint aki nem is tudja, mi van most, aztán meg már sodródtak mindketten az árral. Kezdett kinyílni a srác csipája, kezdett egyre brutálisabb és agresszívabb lenni, viszont az ereje is ezzel egy időben növekedett. Bármennyire is gyűlölte őt és a halálba kívánta, azt azért nem tagadhatta le, hogy olyan társat kapott maga mellé, akire valóban számíthatott. Ha nem is bíztak egymásban, összecsiszolódtak annak ellenére, milyen kegyetlen volt a kölyökkel, ami úgy tűnt, beválni látszott. Még Hannibal is megjegyezte, hogy amit eddig ő nem ért el vele, úgy nyílt ki Balthazar mellett és lépett elő az igazi katona, a gyilkológép, a tökéletes fegyver! Egymás után győzte le a többi Kényszerítőt, akik bekerültek a programba, egyre előrébb lépkedett azon a bizonyos ranglétrán, mellette pedig Balthazar is haladt egyre feljebb, amíg el nem érték a számukra kijelölt helyet. Hannibal volt az első, utána közvetlen Skyler következett, majd Balthazar.

A kijelzőn látta, hogy Skyler oldalra dől, valami nem volt rendben a sráccal, értetlenül ráncolta a szemöldökét, mikor a másik négy megjelent ott, s már tudta, hogy mennie kell. Nem akarta megmenteni, nem is akart vele foglalkozni, de ennyivel tartozott ennek a szarházinak. Elyse elmondása alapján megmentette, nem is egyszer a lány életét, kezdve az utolsó alkalommal, amit együtt néztek végig Hanniballal a kivetítőn. Most az egyszer még segít neki, de megadja a kegyelemdöfést, hogy tudja, hova is tartozik és hol a helye!