Nem tudhatta, hogy Skyler vajon igazat mondott, komolyan gondolta-e a szavait, de kénytelen volt megbízni a férfi tudásában, ha egyáltalán túl akarták élni ezt az egészet. Az a két óra, amit a túlélők között készülődve töltött el időt adott arra, hogy gondolkodjon, hisz nem tudta igazán, hogy helyesen cselekszik, de mennie kellett. Caident nem hagyhatta magára, ő volt neki a minden, ő volt az egyetlen, akiért bármit feladott volna, odadobva a saját életét is, ha szükséges. Hiányzott neki a fiú, mindennél jobban, Skyler bármennyire feledtette vele a mindennapok szörnyűségeit, akkor is ott volt benne, hogy Caiden nincs velük. Szüksége volt rá, szüksége volt arra, hogy ott legyen mellette, biztonságban. Álmaiban mindig együtt voltak, mint régen, amikor aprócska baba volt, óvatosan tartotta a fiút a karjaiban, ringatta őt mindig, egészen addig, amíg már fel nem nőtt.

Az autóban is róla álmodott, mikor Sky felébresztette, s elérték a fővárost. Nem akart hinni a szemének, Balthazar már sokat mesélt a városról régen, de soha nem járt itt, nem is járhatott. Még mielőtt a háború kitört volna, Hannibal akkorra már megkezdte az építkezést, titokban, csak a legbelsőbb emberek tudhattak erről, ezek közé az emberek közé tartoztak a szülei és Balthazar is.

Mikor megálltak a főtéren, Elyse csak késve szállt ki az autó biztonságából, de az ereiben is megfagyott a vér a körülöttük állóktól. Az egyszerű katonák hátrébb álltak meg tőlük, körbe véve kettejüket, fegyverrel a kezükben, sötétzöld katonai egyenruhában. A főtér északi részén, pontosan ott, ahonnan Balthazar megindult, hat felfegyverzett, maszkos férfi állt, de elég volt a jelenlétük ahhoz, hogy mindenki távol maradjon tőlük. Rémisztőek voltak, sötét szemeik halálos fényben csillogott, ahogy rájuk pillantottak. Ezért is volt az, hogy csak távolról jutottak el hozzá Balt szavai. Nem tudta igazán, mit is gondoljon róla, dühös volt rá, szíve szerint agyon verte volna ezt az ostobát, miközben szíve másik fele boldogan megdobbant a látványára. Életben volt, egészséges volt, és a természete sem változott sokat, de volt benne valami, amit nem tudott hova tenni.

Csak figyelte a két férfit, ahogy egymásnak estek, nem avatkozott közbe, nem is tehette volna meg, ahogy a Kényszerítők is figyeltek, árgus szemekkel, prédára várakozó fenevadak voltak. Nem volt bennük semmi emberi, nem érzett felőlük mást, csak sötétséget és halált.

Akkor történt, távolról hallotta a hangját, de elég volt, hogy a verekedők megmerevedjenek a mozdulat közben, végül leengedjék kezüket maguk mellé, úgy álltak egymás mellett, szemben azzal a férfival, aki elindította a világégést, aki minden pusztulás okozója volt. Hannibal Grey, a Tábornok!

– Helyedre! – Hannibal csendesen beszélt, mégis Balthazar azonnal biccentett felé, végül beállt a Kényszerítők közé középre, arra a helyre, ami számára volt meghagyva, ahol mellette még egy ember helye volt.

Csak figyelte rájuk, először nem értette, mi ez a furcsa érzés, ahogy őket nézte, de megfogant benne a gondolat, hogy ők ketten le sem tagadhatták volna egymást. Apa és fia állt szemben egymással, de volt bennük valami, az erőviszonyok mintha kiegyenlítettek lettek volna, látta Sky arcán, hogy nem hátrál meg. Megannyi érzelem tükröződött a fiatal férfin, míg vele szemben Hannibal maga volt a tekintély és veszély. Arca nyugodt volt, szinte már barátságos, de a viharos kék szemek, amik Sky sajátjai voltak, sötétséget tükröztek.

– Örülök, hogy újra látlak, fiam! Végre hazatértél közénk. – Hannibal kezeit a háta mögött összekulcsolta, nem úgy tűnt, mint aki tart a vele szemben állótól; ezzel szemben Sky megfeszült, ugrásra készen, Elyse ismerte már ezt az arcát. Ha valamit a fejébe vett, akkor azt véghez vitte a férfi, történjék bármi.

Ami még jobban meglepte, az Hannibal volt, nem szánt több időt a saját fiára, helyette inkább felé fordult, hogy ösztönösen hátrált az ijesztő alaktól pár lépést. Ahogy közeledett, Elyse úgy hátrált tőle, míg feneke nekiütközött az autó oldalának. Túl közel jött, túlságosan közel volt hozzá ez a gyilkos, mérhetetlen indulat szabadult el benne, tombolni akart, megölni őt, fájdalmat okozni neki, amiért megölte a szüleit, kezei ökölbe szorultak a teste mellett, de nem mozdult. Elég volt Sky sötét szemeibe néznie egy pillanat elejéig, hogy tudja, vesztett ügy, nem mozdulhat. Hannibal pedig csak jött, nyugodtan, kimérten, akár egy igazi vezér.

– Üdvözlöm nálunk, Rave kisasszony. Kérem, fáradjon beljebb, van mit megtárgyalnunk. – Annyira kimért és hideg volt ez az ember, sütött róla, hogyha nem engedelmeskedik a szavainak, a saját kezével fogja berángatni abba a toronyba, ha akarja, ha nem! Választhat, hogy önként sétál be a kígyóvészekbe, vagy inkább úgy, hogy a katonák fogják becibálni. Némán összepréselte az ajkait, szitokáradatot akart hozzá vágni, de nem tette, felemelt fejjel kerülte meg Hannibalt, erőt vett magán és elindult a Kényszerítők felé, egyenesen Balthazar irányába, mire az oldalra lépett, ahogy a többiek is, utat nyitottak előtte a központba.

-o-o-o-o-o-

Hannibal, az apja maga volt a megtestesült tekintély. Amíg Sky forrófejűen nekirontott bárkinek, addig az apjának elég volt egy-két parancsoló szó, és már ugrottak is a szavára. Annyira különbözőek voltak, most mégis úgy állt itt előtte, hogy nem hunyászkodott meg. Többet nem fogja megtenni, már nem érdekelte mi lesz, felemelt fejjel nézett farkasszemet az apjával, viszont Hannibal nem sokáig figyelt rá, helyette Elyse-t vette szemügyre. Nagyon remélte, hogy nem bántja a lányt és Elyse sem lesz olyan ostoba, hogy puszta kézzel nekiessen. Figyelte őket csendesen, látta, ahogy a szépszemű rá kapja a pillantását, aztán vissza Hannibalra, hogy a masszív ellenállás, ami már eddig is megvolt a fiatal nőben, még erősebb legyen. Egyszerűen kikerülte az apját, faképnél hagyva őt felsétált a lépcsőn, el a központi torony irányába.

– Közrefogni! – Ennyi és nem több hagyta el az apja száját, mire Sky arcán fanyar mosoly jelent meg. A Kényszerítők, mind a heten körbeállták, úgy indultak meg vele a toronyba.

– Díszkíséretet is kapok, milyen bájos! – pillantott az apjára pimasz módon, de az nem szólt semmit, figyelemre sem méltatta, mint mindig. Persze, csak akkor volt jó neki, mikor ölésről volt szó, de amikor igazán az apjának kellett volna lennie, egyszerűen elfordult tőle és inkább kitaposta a belét, sem mint szeretetet mutasson az irányába.

– Fogd be, és indulj!

– Na, mi van Balt, csak nem beszartál?! – gúnyolódott a férfival maga mellett, a sötét alak felől morgás érkezett, de válasz nem. Látta, ahogy a Kényszerítők körbe veszik, érezte a belőlük áradó sötétséget, gyilkolási vágyat, hogyha nem figyel, pillanatok alatt széttépik, csak egy esélyt kapjanak rá. Némán haladtak a torony irányába, hogy aztán belépjenek az üvegezett palotába, megrökönyödött emberek bámultak vissza rá, s már el is tűntek az útból, mielőtt komolyabb baj történt volna.

A lift hatalmas volt, de az apja és Elyse már rég messze járt, mikor nyolcan beléptek, még mindig középen állt, teljes nyugalommal.

– Hm... de rég jártam már itt. Három év alatt nem változott semmi, nem igaz, nagyfiú? – pillantott megint Baltra vigyorogva.

– Kussolj!

– Mi van, nem tetszik, hogy szívom a véred; nem azt mondtad, hogy hiányoztam, cukorfalat? – Csak azért is egyre jobban húzta a másik agyát, mire a következő pillanatban egy ököl lendült az arca irányába, de még épp időben ütötte félre a férfi kezét. – Lassú vagy! Mondtam, hogy nem változott semmi!

De mielőtt tovább folytathatták volna a verekedést, amit megkezdtek odalenn, nyílt a lift ajtaja, hátulról három gépkarabély állt a hátába, úgy taszították előre, kis híja volt, hogy nem bukott orra, de csak ciccegve igazította meg a ruháját és ment az elől haladók után. A betonfolyosók sem változtak, semmi nem változott, pedig kellett volna. Minden ugyanúgy nézett ki, minden ugyanolyan volt, hogy felrémlettek az emlékei, amiket eltemetett magában nagyon mélyre, mikor több, mint három évvel ezelőtt megszökött erről a helyről. Ahogy haladtak a folyosókon, cipőik talpa úgy kopogott, visszhangot vert, mikor elértek a főterembe.

Minden modern és világos volt, olyan, amilyenre emlékezett, mikor megálltak a terem közepén. Vele szemben Hannibal és Elyse állt, úgy tűnt, a nő bosszús csupán, de egyelőre nem csinált ostobaságot.

– Megmotozni és megfosztani! – Apja hangja éles tőrként hatott, mire több kéz nyúlt felé, de nem ellenkezett, még nem tehette meg, várnia kellett, húzni az időt. Látta őket, mindegyik Kényszerítőt, csak a sötét szemek bámultak rá, de ismerte már őket, minden erősségükkel és gyengeségükkel együtt. Ahogy megfosztották a fegyvereitől, úgy tépte le róla Balthazar a parancsnoki rangjelzést, végül távolabb húzódtak tőle a többiek, aztán már kattant is a bilincs a háta mögé csavart karján. Balthazar olyan erősen ráfeszítette azokat, hogy akaratlanul is felszisszent, érezte, hogy vére kiserkent a mozdulattól. – Katona vagy, mindig is annak neveltelek, de törvényt szegtél. Megfosztalak a rendfokozatodtól és ezzel minden jogodtól. Levettem rólad a kezem, innentől a magad ura vagy, ha túléled. Küldjétek a halálverembe!

Amint meghallotta az utolsó kegyelemdöfést is, döbbenten nézett az apjára. Ez komoly, tényleg megteszi, annyi minden után képes rá, és megöleti a saját fiát?!

– Ennyi?! Ennyit jelent neked a saját véred, így odadobsz a kutyáknak, csak mert megszöktem?! – kiabált Hannibállal, miközben próbált volna előre lépni, de az egyik Kényszerítő a gyomrába vágta a fegyvere végét, hogy előre görnyedt a fájdalomtól.

– Azért doblak oda, mert engedetlen vagy, veszélybe sodortad a túlélésünk egyik kulcsát, megannyi hűséges katonát megöltél, illegálisan használtad a Pörgetőt, és fegyvereket adtál a lázadók kezébe. Egyértelmű voltam, mikor bekerültél a programba! Feltétlen engedelmességet várok el mindenkitől, ha ezt megszeged, az életeddel fizetsz! Ez alól te sem vagy kivétel.

– Szóval így ér véget, csak ennyit jelentettem neked, egy vérebet, aki ha nem engedelmes, azonnal eltaposod?! – nézett fel az apjára indulatosan, minden haragját belesűrítette ebbe a mondatba, érezte, hogy szemei ismét feketébe fordulnak, mire Hannibal kék szeme megvillant.

– Mindennél többet jelentesz nekem... Most pedig vigyétek innen, a tiétek! – kiáltotta el magát az apja, aztán már nem volt megállás. Balthazar kivételével a hat Kényszerítő megragadta és úgy rángatták ki a teremből, hiába próbált ellenkezni, hiába küzdött, megbilincselt kezekkel nem tudott mit tenni velük, erőfölényben voltak.

Ettől a ponttól kezdve már nem tudta, hogy mi lesz, mit hozhat a jövő, egyben azonban biztos volt, hogy fájdalmas halála lesz, nem fogja megúszni, tudat alatt tisztában volt vele már azelőtt, mielőtt betette volna a lábát a városba, hogy nem jut ki élve Başkent-ből.