Csendben haladtak egymás mellett, egy idő után már nem is zavarta a nő társasága. Nem szóltak egymáshoz, nem szekírozták egymást, csak mentek előre keresztül az erdőn. Persze, azért odafigyelt arra, hogy merre haladnak. Nem egyszer kellett megállítania a nőt, mert majdnem belelépett egy-egy régi vadállat csapdába. Kicsin múlott nem egyszer, hogy nem történt komolyabb baj. Ilyenkor sem beszéltek többet annál, mint amennyit muszáj volt.

Késő este táboroztak le az egyik hatalmas tölgyfa tövében, ami megvédte őket a széltől, hatalmas kövek voltak körben, mintha régebben ez is egyfajta táborhely lett volna. Talán az is volt, ki tudhatta. Lepakolták a terheiket, tüzet raktak, s csendben ültek a tűz két oldalán. Ekkor érte az első váratlan meglepetés. A nő kotorászni kezdett az egyik hátizsákban, aztán több dolgot vett elő - nem látta pontosan, mik voltak azok -, végül odasétált hozzá és felé nyújtotta őket.

– Egyél, szükség van az erődre. – Nyomta a kezébe a csomagokat, visszasétált a helyére és leült a tűz túloldalán. Meglepetten pislogott a csomagokra, hirtelen nem is tudta, mit kezdjen magával, miközben a kezében forgatta őket. Katonai energiaszeletek voltak, olyanok, amiket még régen ő is kapott a seregben. Tele volt mindegyik tápanyaggal, energiával, hogy sokkal tovább bírják a terhelést és az elmúlt napokat. Hasa abban a pillanatban éhesen megkordult, a lány vele szemben pedig jóízűen felnevetett. – Jól sejtettem, hogy éhes vagy.

– Köszönöm – motyogott maga elé, végül kibontotta a csomagot. Ahogy evett, úgy érezte, hogy kezd feltöltődni. Persze, idő kellett ahhoz, hogy tökéletesen rendben jöjjön, de majd csak lesz valahogy. Csendben ültek egymással szemben, nem is nagyon foglalkozott a nővel, aki közben valamilyen könyvet vett az ölébe, s most azt lapozgatta elmélyülten, néha egy ceruzával belefirkált vagy írt valamit, miközben hümmögött is hozzá. Most, hogy jobban megfigyelhette a lányt, úgy vette észre az arcán a fáradtságot; látszott, hogy ő sem evett már több napja; kimerültnek tűnt, mégsem mérgelődött emiatt. Nem értette, hogy bírja, de nem az ő dolga volt megérteni a miérteket. Azt tervezte, hogy eljutnak a következő városig, ahol keres magának egy mechanikust és leszedeti magáról ezt a vackot. Úgy gondolta, hogy a nő meg azt csinál később, amit akar. Nem az ő dolga, hogy mi történik vele utána.

Kényelmesen eldőlt a fűben, miután megette a szeleteket, két kezét a feje alá tette, úgy bámult fel a csillagokra. Így, hogy a környező fák között átszokott a hold fénye, sokkal gyönyörűbbnek tűnt minden, mint régen bármikor is. Nem is vette észre, mikor nyomta el az álom; csak arra eszmélt, hogy fojtott nyöszörgést hallott nem olyan messze.

Fáradtan nyitotta ki a szemeit, próbálta beazonosítani a hang forrását. A tűz már kialudt, csak a parázs adott némi vöröses fényt; a szellő lágyan lengette a fák lombjait. Csendes volt minden, csak az a nyöszörgő hang nem illett a képbe. Értetlenül emelkedett meg egy kicsit, hogy látta meg a lányt a földön. Próbálta az álmot kitörölni a szeméből, aztán óvatosan a nőhöz mászott. Nem értette, mi lehet a baj, csak mikor már közelebb ment hozzá. A lány magzat pózba húzta össze magát, ajkába harapva próbálta visszafojtani a feltörni készülő sikítást, miközben kezei ökölbe szorultak a teste mellett. Úgy tűnt, álmában erősen küzd valami ellen, vagy inkább valaki ellen. Fogalma sem volt róla, most mit kéne tennie. Nem az ő dolga volt, ha a lány rosszat álmodik; mindenki úgy dolgozta fel magában a múlt eseményeit, ahogy tudták. Őt sem vigasztalta soha senki, pedig sokszor voltak rémálmai, mégis túlélte őket és tovább lépett. Csak így maradhatott életben, különben már rég beleőrült volna abba, amiket eddig megtett a túlélésért.

Nagyot sóhajtva tenyerét a lány izzadt homlokára simította, hogy eltűrjön onnan pár tincset, ami a homlokára tapadt. Nem várt semmilyen reakciót, azonban meglepte, ami történt. Úgy tűnt, a nő abban a pillanatban megmerevedett az érintésétől, aztán lassan fújta ki az eddig benn tartott levegőt, majd megnyugodott. Nem is értette, miért történik ez. Értetlenül pislogott le az alvóra, biztos, hogy nem ébresztette fel. Elvette a kezét tőle, mire újra nyöszörögni kezdett a nő.

– Caiden... kérlek – suttogta a lány, alig értette mit mond, olyan halkan beszélt, de újra visszatette a kezét a homlokára, a nő pedig ismét megnyugodott. Nem tudhatta, kiről beszélt, nem az ő dolga volt; de már a tűznél is észrevette, hogy milyen hatalmas karikák éktelenkedtek a lány szemei alatt. Nagyot sóhajtva dőlt el a lány feje mellett, kezét még mindig a homlokán pihentette. Nem volt a legkényelmesebb pozíció, de ha így kipihentek lesznek mindketten, akkor sokkal nagyobb eséllyel élik túl a következő napot.

– – – – –

Reggel arra eszmélt, hogy egy puha test nyomódott a mellkasának. Nem volt ismerős, és az illat sem, fogalma sem volt róla, hogy miként került oda; bár azt meg kellett vallania magának, hogy kellemes volt az érzés. Szorosabbra vonta az ölelését, mire nyöszörgő hangot adott ki a másik, hogy a következő pillanatban, egy a bordáit ért erős ütés térítette magához.

Riadt szürke szemek bámultak rá, a lány pedig négykézláb hátrált tőle, mint aki kísértetet látott, el egészen a sziklákig, amibe a háta beleütközött. Nem is értette, hogy mi a baj forrása, mitől ijedt meg ennyire a nő, de olyan rémület volt azokban a szemekben, amiket ezelőtt még soha nem látott. Nem mert mozdulni, csak feküdt a földön és várt, hátha magához tér a másik, és igaza is lett. Kellett pár perc a lánynak, mire felfogta, hogy hol is van és mi is történt; aztán újra visszatért az a régi fintor az arcára, amit Sky már annyira jól ismert.

– Mégis mit művelsz, szolga? Ki engedte meg, hogy hozzám érj?! – rivallt rá a lány, de a hangja így is megremegett. Nem akart veszekedést már kora reggel, s úgy tűnt, a másik nem is emlékszik arra, ami este történt. Nagyot sóhajtva ült fel és csóválta meg a fejét.

– Semmit. Indulnunk kellene, későre jár. – Nem mondott többet, egyszerűen felkelt a földről, kiropogtatta elgémberedett nyakát, aztán pakolni kezdett. Oldalra pillantva látta, hogy a lány még mindig ijedten figyeli minden mozdulatát, de mivel nem foglalkozott vele, így kezdett megnyugodni mellette. A nő is gyorsan összepakolt a holmiját, s miután tábort bontottak, újra nekiindultak az erdőnek. Már alig várta, hogy eljussanak a következő városba, bár ha igazat beszélt a nő, akkor az még több napi járásra van tőlük.

Megint teljes csendbe burkolózva haladtak, azonban látta, hogy a lány lopva rápillant, ahányszor csak elment mellette, hogy felmérje a terepet maguk előtt. Dél körül már patakokban folyt róla a víz, hogy ledobta a táskát magáról, levette a kabátját és a derekára kötötte; így csak a póló takarta a mellkasát. Könnyebb volt így mozogni, bakancsos lába alig keltett zajt, ahogy a kényelmes katonai nadrágban sétált tovább. Nagyon remélte, hogy valami hűvös helyre érnek, mert hiába takarták el a fák a napot, attól még tikkasztó volt a hőség. Úgy emlékezett, hogy nyár lehet, bár a napok és az éjszakák túlságosan egybefolytak az elmúlt időszakban, így nem volt biztos a dolgában. Egyedül a bal csuklójára kötött sötétkék kendőt nem vette le, ez volt az utolsó dolog, ami a testvérére emlékeztette. Meg kellett őt találnia, minél előbb. Nem tudhatta, hogy mi történt vele, bár voltak sejtései. Nagyon remélte, hogy ezek a rossz sejtések nem igazolódnak be soha az életben.

Hirtelen hallotta meg a morajlást tőlük nem olyan messze. Váratlanul torpant meg, a lány meg egyenesen a hátának sétált, hogy majdnem előre zuhant tőle.

– Hülye vagy? Minek állsz meg csak így? – morgolódott a nő, miközben az orrát dörzsölte. Nem akarta kinevetni, de vicces látványt nyújtott. Mi a fenéért nem figyelt, hogy mikor mit csinál? Vigyorogva nézett vissza a másikra, végül lehervadt az arcáról a mosoly. Érezte, hogy a szél irányt változtat, s újra hallotta a mélyről jövő morajlást; ahogy a fák levelei megrezegtek a fejük felett, és az erdő neszei is elcsendesedtek.

– Vihar készülődik. Gyorsan fedezéket kell keresnünk, ha nem akarunk bőrig ázni – pillantott most komolyan a mellette álló nőre, aki végre a fejük fölé nézve körbepillantott. Értetlenül arccal tekintett fel rá a lány, ezek szerint ő még nem hallotta a vihar előszelét, mint ő. – Komolyan mondom. Jön a vihar; de ha szeretnél, maradhatsz itt is, nekem mindegy, hogy bőrig ázol, vagy sem – tette még hozzá vállait megrántva, neki oly mindegy, hogy mi lesz, bár jobb szeretett volna fedezékben lenni, amikor megérkezik az eső és a szél.

Az utóbbi időben nagyon felerősödtek az elektromos viharok és a hozzá kapcsolódó őrült szélrohamok. A fák ilyenkor inkább vonzották magukhoz a villámokat, sem mint fedezéket nyújtottak volna a menekülőknek.

– – – – –

Már rohantak az eső elől, a fejük felett villámok cikáztak, miközben szaladtak az erdőben, nem egyszer kikerülve egy-egy villámcsapást. Csoda volt, hogy nem őket találta el, de csak igaza lett. Megmondta, hogy időben fedezéket kell találniuk, erre tessék! Hogy lehetett a nőnek ennyi esze már megint?! Francba!

Hirtelen torpant meg, mikor tőle alig pár méterre ismét a földbe csapott a villám, aztán megragadta a lány csuklóját és úgy kezdett el rohanni, ahogy csak a lábai bírták. Tudta jól, hogy a nő már kezd kimerülni, nem biztos, hogy hozzá volt szokva ehhez a tempóhoz, de ha nem akartak ilyen ostobaság miatt meghalni, igyekezniük kellett.

– Igyekezz már! – rántott egyet a nő karján, hogy egy újabb útjukba kerülő fát kerültek ki, miközben már mindenük teljesen átázott. Csak jussanak el addig a barlangig, amit a távolban látott és akkor megmenekültek. Lélekszakadva futottak mindketten, még mindig szorosan fogta a nő karját, hogy véletlenül se maradjon le, s ha kell, akkor a vállára dobja és úgy futnak tovább.

Már látta a távolban, ott volt a barlang, amit kinézett, ez az, csak pár méter, gyerünk! Úgy, ahogy voltak, bezuhantak a barlang bejáratán, aztán alig pár másodperc múlva ismét a földbe csapott a villám ott, ahol nem olyan rég futottak keresztül. Zihálva és kimerülve terültek el mindketten a földön.

– Igazam volt! – Alig bírt beszélni, de nem állhatta meg szó nélkül az egészet. Válaszként csak egy erőtlen oldalba rúgást kapott a lánytól, ami inkább tűnt ebben a helyzetben simogatásnak, sem mint fenyegetésnek.

– Fogd be, hülye pöcs!

Nem is szóltak többet egymáshoz, kellett pár perc, amíg kifújták magukat és újra képesek voltak arra, hogy ne zihálva vegyék a levegőt. Bőrig ázva, vacogva ültek a nyirkos barlangban, ahol most még tüzet sem tudtak gyújtani, elvégre száraz fa nem volt a közelükben. Még mindig tartották egymástól a tisztes távolságot, bár megfordult Sky fejében, hogy a lány mellé ül és inkább magához öleli, csak hogy ne kelljen folyamatosan azt hallgatnia, ahogy a fogai összekoccannak a hidegtől. A nem olyan rég érzett hőség tovatűnt, még a leheletüket is látni lehetett a barlangban, miközben odakinn már besötétedett. Egy zseblámpa adott csak világosságot, kint pedig teljes erővel tombolt az ítéletidő.

– Ezt nem bírom már hallgatni! – csattant fel mérgesen. Gyorsan felkelt a hideg földről, s még mielőtt a másik bármit szólhatott volna, lehuppant mellé és magához rántotta a lányt. Érezte, ahogy a kezeivel a mellkasának feszült és szabadulni próbált.

– Eressz el, szolga! Hallod, ne érj hozzám, tűnj innen! – remegett meg a lány hangja, miközben kapálózott a kezei között. Mégis mi a rohadt élet lelte ez a nőt? Mindjárt megfagy és arra nem képes, hogy legalább egymást felmelegítsék?!

– Fejezd már be! Nem veszed észre, hogy épp próbállak felmelegíteni, mielőtt megfagysz, te ostoba?!

– Nem érdekel! Eressz el! Eressz már el! – Már nem tudta eldönteni, hogy könyörög, vagy inkább ellenkezik vele. Látta a nő arcán a félelmet, hogy retteg tőle, bármennyire is próbálta leplezni előtte. Volt egy sejtése, hogy valami nagyon komoly történhetett vele, valami olyan, ami a legrosszabb lehet és amitől a testvérét is féltette mindig is.

– Kérlek, hagyd abba – próbált csendesen szólni az ellenkező lányhoz, hátha ezzel sikerül észhez téríteni, de csak azt érte el, hogy a nő még inkább nekifeszült a kezeivel a mellkasának, végül már a könnyei is végigfolytak maszatos arcán. Látta, ahogy beharapta az alsó ajkát, hogy még próbálkozik, aztán váratlanul abbahagyta. Úgy tűnt, teljesen kimerült. Jól gondolta este is, ott az erdő mélyén, hogy mennyire fáradt lehet a lány. Akkor sem evett semmit, csak neki adott, hogy gyorsabban regenerálódjon. Nem tudta, hogy ez amiatt van, mert tartalékolni akar, vagy egyszerűen nem volt éhes. Bár amióta együtt voltak, azóta a nő egy falatot sem evett. Ez nem volt rendjén, tudta jól, hogy mennyire kimerítő ez így, a folytonos éhezés mindenkit megterhel, főleg egy fiatal nő szervezetét. – Ez az, mély levegő. Nem foglak bántani.

Csendesen beszélt, hangját elnyomta a vihar tombolása, mikor végre sikerült magához szorítania a nőt. Érezte, hogy egész testében reszket és vacog, bár már nem tudta, hogy ez amiatt van, mert valóban fázik, vagy mert félt tőle. Reménykedett, hogy most már inkább az első lehetőségről van szó. Nem tudta, meddig ültek így egymást ölelve, mikor a lány feje a mellkasára simult, s halkan szuszogva elaludt a karjaiban. Nagyot sóhajtva dőlt neki a hideg falnak. Hiába mondta azt, hogy a lányt akarja felmelegíteni, valójában neki is szüksége volt a nőből áradó hőre, hogy ő se fagyjon meg. Még mindig csurom vizesek voltak, de talán átvészelik a vihart és majd holnap megszárítkoznak. Így nyomta el őt is az álom, egymást ölelve pihentek a barlangban.