Nem tudta volna megmondani, mikor tért magához, vagy mi történt később, csak arra emlékezett, hogy együtt feküdtek a padlóra Elyse-szel, a karjában tartotta a nőt, úgy aludtak el mindketten akkor éjszaka.

A másnap nem hozott megnyugvást, mire magához tért, Elyse addigra eltűnt. Hiába kereste mindenütt a nőt, Maximilian állította le, hogy hagyja most magára, össze van zavarodva a nő, hagyjon neki időt, hogy feldolgozza a történteket. Hatalmas traumán volt túl, s miután beszámolt arról, hogy a lány tudja, pontosan kicsoda valójában, Max kérlelhetetlen volt onnantól kezdve. Nem engedte, hogy a nőre gondoljon, befogta a megmaradt túlélők összegyűjtésére, hogy felkészüljenek a továbbiakra, igyekezniük kellett, hogy felkeressék a következő óvóhelyet. Egy nap elég volt arra, hogy minden megmaradt dolgot, amit a gépek nem tettek tönkre, teherautókra pakolják a túlélőkkel együtt. Szinte maroknyian maradtak, mégis tudta, hogy ez szükséges. El kell hagyniuk ezt a helyet, ha életben akarnak maradni és a következő bázisra menni, minél előbb.

Órákkal később vette magához a régi felszerelését. Maximilian adta oda a kulcsot az elzárt széfhez, nem gondolta volna, hogy a férfi megtartotta a holmit, úgy emlékezett, hogy annak idején arra kérte, hogy semmisítse meg, most azonban ez az előrelátás és felkészültség a segítségükre lesz. Óvatosan nyúlt hozzá a holmihoz, a ruha selymes, puha anyaga egyszerre töltötte el megnyugvással, miközben zaklatott lett, ahogy a régi emlékei eszébe jutottak tőle. A rengeteg harc, a rengeteg halott és vér, a csata zaja élesen csengett a fülébe, kellett pár pillanat, mire megnyugodott, s nagy levegőt véve vette magához a felszerelést.

Ahogy elkészült a ruha felvételével, ismerősen simított végig az ezüstösen fénylő anyagon, miközben a kabát ujját rutinos, megszokott mozdulatokkal feltűrte a könyökéig, felvette a fekete kesztyűt, bal alkarjára erősítette az irányító panelt, a jobb combjára pedig a fegyvertartót és a pisztolyt helyezte. Magára erősítette a felszerelés további részeit, a füle mögötti területhez illesztette az apró elektronikai szerkezetet, ami azonnal az idegpályáihoz csatlakozott, ennek segítségével tudott csatlakozni a drónokhoz, végül magához vette a hátizsákot is, amiben minden más holmija volt, amivel ideérkezett, hogy végül visszavegye a nyakába azt a dögcédulát, amit még a katonaságtól kapott, s így lépett ki a szoba magányából. Nagy levegőt vett, a maszkot felerősítette a nyakába, hogyha szükséges, azonnal fel tudja venni, miközben határozott, magabiztos léptekkel haladt a célja felé. Odakinn lassan sötétedett, ideje volt indulni, s ha most nem lépi meg ezt, akkor mindannyian halottak lesznek. Céltudatosan haladt, nem nézett senkire, pedig látta, ahogy utána fordulnak, összesúgnak a háta mögött a ruhát és a rangjelzést látva, mikor végül elért a központi udvarra.

A tömeg szétnyílt körülötte, fojtott nyögések és hüledezés vette körül, ahogy Maximilian mellé sétált, nem nézett másra, csak az idős néger férfira, aki bólintott az érkezésére. Egy asztal volt kihelyezve, amin térképek és egyéb felszerelés volt. Alex nem messze állt tőle, az ominózus eset óta nem is látta a férfit, ahogy tőlük nem messze volt teljes menetfelszerelésben Baby is. Mindenki hatalmasra tágult szemmel bámult rá, néztek végig rajta, hogy aztán hátráljon mindenki legalább két métert, így hatalmas kör alakult ki körülöttük.

– Ez mégis mit keres itt, és mi ez a ruha? Honnan loptad, te korcs, mégis mi vagy te?! – Több felől jött a felszólítás, mire nagyot sóhajtott. Még mielőtt válaszolt volna, felszívta magát, körbefordult, hogy belenézzen az emberek szemébe, aztán válaszolt csak.

– Hagyjuk a köntörfalazást, épp elég bajt okozott már! Skyler Grey vagyok, Hannibal Grey fia; a katonai egységek vezetője és a Kényszerítő osztag parancsnoka. Van kérdés? Nincs? Én is így gondoltam, most pedig pofa be és indulunk! – válaszolt mély, nyugodt hangon, nem is foglalkozott a válasza okozta megrökönyödéssel, sem azzal, hogy egyszerre több fegyver emelkedett a levegőbe és mind egy pontra fókuszált, történetesen a testére. Maximilian meglepve pillantott rá, látta az öreg arcán, hogy erre nem számított, hogy így elmondja az igazságot, de most már nem volt fontos. Az az ember tudta, kicsoda valójában, akit szeretett, többet nem volt értelme köntörfalazni. Áruló volt közöttük, aki valószínűleg kihallgatta az egyik beszélgetésüket az öreggel, s most ennek volt köszönhető, hogy menekülniük kellett, több ember halálát okozta azzal, hogy idejött minden felelősségtől mentesen. Érezte, hogy többet nem menekülhet a múltja elől, mert valamilyen úton-módon az mindig megtalálja és bekavar.

– Ahogy Skyler mondta, ne ezzel foglalkozzunk! Igyekeznünk kell, a Tábornok egységei hamarosan ideérnek, tovább kell mennünk, ha életben akarunk maradni. Keletnek indulunk, a pontos helyet biztonsági okokból csak hárman tudjuk, a többiek ennek megfelelően alkalmazkodnak – folytatta a megbeszélést Max, az emberek azonban még mindig felemelt fegyverekkel bámultak rájuk. Alex volt az, aki megtörte a kísérteties csendet.

– És mégis hogy gondoltátok a védelmet, ennyi embert nehéz irányítani az éjszakában, főleg úgy, hogy azt sem tudjuk, merre megyünk!

– A védelem és a megfigyelés az én feladatom, ti azzal foglalkozzatok, hogy mindenki a teherautókon legyen tizenöt percen belül. Egy központi autó lesz, azon lesznek a gyerekek, ők élvezik a legfőbb védelmet; mindenki más fegyvert kap és szétszóródva fogunk menni – válaszolt Alex kérdésére határozottan és magabiztosan.

– És mégis hogy gondoltad ezt, hm?! Pont te, benned akkor sem bíznék meg, ha te lennél az utolsó rohadék a földön! – fröcsögött Alex, mire Sky nagyot sóhajtott, csettintett az ujjával, hogy azonnal a levegőbe röppent egy drón, ami kék fénnyel, előremeredő fegyverrel bámult Alex ocsmány pofájába. A férfi azonnal felrántott a fegyvert, hogy lelője a váratlanul felbukkanó, nagydarab drónt a levegőből, mire annak önvédelmi funkciója automatikusan bekapcsolt és energiasokkal jutalmazta a nagydarab embert, hogy az menten elhajította a fegyvert és ordítva terült el a földön.

– Megmondtam, én vagyok a védelem, az élő pajzs! Ha bárki a drónok hatósugarán kívülre kerül, nem felelek érte, úgy oldja meg a dolgait, ahogy akarja. Most pedig, mindenki a teherautókra! – Hangja nyugodtan, magabiztosan csengett, pedig legbelül rettegett ettől a pillanattól. A drón csatlakozása után ismerős érzés suhant végig a testén, már olyan rég használta a szerkezeteket, teljesen elszokott ettől az érzéstől, olyanok voltak ők, mint a testének meghosszabbításai. Annyi év után most újra érezte, hogy egy egészet alkot, valami eddig hiányzott, s most jött rá, hogy ez volt az. Hiába akarta maga mögött hagyni a múltat, hiába menekült előle, ez volt ő, ez volt az ő igazi természete, bármennyire is tagadni próbálta a dolgokat, valójában ez mindig is így volt, s most értette meg igazán ennek a jelentőségét.

Ideje volt, hogy végre felnőjön és elfogadja a szerepét ebben a háborúban, nélküle Max és a többiek halottak lennének és ezt nem akarta, már csak a kölykök miatt sem. Nekik élniük kellett, miattuk kell lezárni végre ezt az egészet, hogy egy új jövő felé tekinthessenek végre, egy jobb világ felé, ha képes az emberiség ezt megérteni és elfogadni. Jelenleg azonban anarchia dúl, az apja felperzselte a világot, káoszt teremtett, s bármennyire nem akarta ezt, nem akarta elfogadni, neki kell rendbe tennie a dolgokat, az olyan emberek támogatásával, mint Maximilian és csapat.

Órákkal később már a teherautók platóján döcögve haladtak az éjszaka teljes sötétségében. Odakinn az ég felhős volt, nem láttak túl sokat a poros földön, a Hold fénye nem jutott át a felhőkön, csak néha-néha bukkant elő, akkor is csak pár pillanatra. Csendben ült az autón, mindenkitől távol az egyik egységgel, miközben a négy drón tette a dolgát, védelmi pajzsot alkotott a csapat körül a levegőben, folyton érkezett az elméjébe minden információ tőlük, míg az ötödik drón a gyerekekkel teli autó fölött volt. Ha bármi történne, a drón védelmi pajzsot von az autó köré, nem engedi tovább, de azt sem hagyja, hogy nekik bármiféle bajuk essen. Okos és praktikus szerkezetek voltak, tökéletesen illettek a képességeihez, amivel felmérte maga körül a környező területet, az elméje elmerült ezen információkban, miközben látta azt is, ami körülötte történt. Olyan volt ez, mintha a bal szeme lett volna a gépeknek, a jobb szeme pedig saját maga. Egyszerre érzékelt mindent, elméje azonban nem zavarodott össze, neki ez már megszokott volt. Annak idején Dr. Daniel Rave-től kapta a felszerelését, vele együtt az öt drónt. Akkor a doki annyit mondott, hogy ezek segíteni fogják a munkáját, hamar hozzá fog szokni a jelenlétükhöz, direkt a képességeinek megfelelően fejlesztette ki a kis szerkezeteket és a most viselt ruhát is. Nem csak annyi volt a szerepe az öltözéknek, hogy kényelmes legyen és akár a tűz- és lövések ellen is védje. A ruha rácsatlakozott a bőrén keresztül az idegvégződéseihez, ilyen módon az egész testével és az elméjével párhuzamosan tudta irányítani a drónokat, s nem csak őket, hanem a központi rendszeren keresztül a számára kijelölt robot- és véreb csapatokat.

Ezért is volt az, hogy alig volt nála bármiféle felszerelés a pisztolyán, egy katonai késen és viperán, illetve pár apróságon kívül. A fegyverrel felszerelt drónokkal, robotokkal és véreb csapatokkal a háta mögött nem volt szüksége semmi másra, egyszerűen tehette a dolgát anélkül, hogy bármilyen súly lehúzta volna. Ráadásul ott volt maga a pörgető is, összekombinálva mindent olyan volt, akár egy jól működő védelmi és támadó rendszer. Nem véletlenül lett annak idején parancsnok, kivívta magának a tiszteletet és ezt a rangot, nem az apja szívjóságából lett vezető. Fellélegezve fújta ki a levegőt, mikor meghallotta a fülében Max hangját.

– Minden tiszta? – kérdezte a férfi recsegő hangon.

– Eddig igen, úgy tűnik, most nyugodt esténk van.

– Meddig bírod még? Mi a határ?

– Tudod, hogy nincs határ, addig csinálom, amíg szükséges, akár huszonnégy órán keresztül is – válaszolt apró mosollyal a száján, az öreg aggódása megmosolyogtatta.

– Ha lehet, azért ne terheld túl magad, később még szükségünk lehet rád.

– Ne aggódj annyit, tudod, hogy szívós vagyok. Elyse hogy van? – kérdezett rá arra, ami most a legjobban érdekelte.

– Csendes. Nem mond semmit, nem foglalkozik semmivel, teszi a dolgát – válaszolt az öreg nyugtalan hangon. Nem örült ennek a hírnek, ha odaértek a másik bázisra, mindenképp beszélnie kell vele, ennek így semmi értelme nincs. – Ha odaértünk, beszélj vele. Nincs jó előérzetem, valamit eltitkol előlünk.

– Azok után, hogy tegnap Balthazárról beszélt...

– Hogy mondtad?! – vágott a szavába meglepetten a férfi. Igaz, neki nem mondott erről semmit, s most nagyot sóhajtva, a titkosított csatornán tudtak kommunikálni. A többiek tőle nem messze mással voltak elfoglalva, vagy épp aludtak. Fáradt volt mindenki.

– Jól hallottad, tud róla, ismerte őt. Nem tudom, hogy honnan, de őt emlegette.

– Ez nekem nem tetszik. Ha megérkeztünk, azonnal beszélj vele, vagy én teszem meg. – Max szigorú, parancsoló hangja nyugtalanította. Nem szokott ilyen lenni, és ez az aggódás átragadt rá is. Több órával később érkeztek meg a másik bázisra, a nap első sugarai törtek át a felhők fátylán keresztül, látta az embereken, hogy mindenki mennyire fáradt és nyúzott, de most fellélegezhettek egy kis időre. Mire mindent kipakoltak, szétosztották a szállásokat, beindították a generátorokat, addigra már elmúlt dél is. Az emberek szó nélkül tették a dolgukat, hogy aztán elvonuljanak a szállásaikra, így talált rá Elyse-re is. A nőhöz sétált, szó nélkül megfogta a kezét és nem engedte, hogy tovább menjen, azonban ami a legjobban meglepte, hogy Elyse nem volt hajlandó a szemébe nézni. Magával húzta egy csendesebb részre, egy különálló szobába, maga után pedig bezárta az ajtót, hátát nekitámasztotta, két karját összefonta maga előtt.

– Ideje beszélnünk. Titkolsz előlem valamit – csendesen, nyugodtan beszélt, de Elyse még mindig nem volt hajlandó rá nézni, csak lehajtott fejjel állt előtte. Valami nem volt rendben vele, volt ebben az egész testtartásban és viselkedésben valami, ami nem a megszokott dolog volt. – Elyse!

A nő összerezzent a hangjától, de még mindig nem emelte fel a fejét, csak megrázta magát, mintha próbálna tagadni valamit. Megunva a várakozást, a nőhöz sétált, a lány azonban meglepő módon azonnal hátrálni kezdett tőle riadtan, hogy megtorpant a mozdulat közben.

– Elyse, nem akarlak bántani. Mégis mi van veled, mi a baj? – próbált nyugodt maradni, a hangjára is figyelt, hogy ne emelje meg, de jelenleg túl feszült volt ehhez a finomkodáshoz, pedig kénytelen volt uralkodni magán, ha most letámadja a nőt, azzal semmit nem ér el. – Elyse, kérlek... tudom, hogy hazudtam, de csak ezzel tudtalak megóvni ettől az egésztől.

– Nem... - Alig hallott a másik hangját, olyan csendesen beszélt, de végre legalább megszólalt. – Nem óvtál meg, csak összezavartál! A te hibád, minden a te hibád! – váltott át az eddigi nyugodt hang kiabálásba, s végre láthatta a lány arcát is, amit most könnyek áztattak, fájdalom csillogott a szürke szemekben. – Te ölted meg őket, miattad haltak meg, ha te nem vagy, a szüleim még mindig élnének!

Egyszerűen nem értette, a nő mégis miről beszél. Azt mondta, hogy a háború elején meghaltak a szülei, igaz, arról nem beszélt, hogy hogyan vagy miként, így nem is értette a dolgokat. A háború elején, mikor bekerült a programba, nem ment tizenkilenc évesen sehova, akkor még javában zajlott az egész képzési program.

– Elyse, kérlek, beszélj úgy, hogy én is értsem! Mégis, hogy haltak meg a szüleid?!

– Anyámat a nappaliban találtam meg vérbe fagyva, mikor hazaértem, apa pedig a dolgozó szobájában volt! Hannibal hadat üzent az apámnak, amiért nem ált kötélnek a követeléseihez. Te voltál az, Balthazar elmondott mindent! – csattant fel a nő a könnyeivel küszködve, de ez túl zavaros volt, egyszerűen nem értette, hogy miről beszél és hogy kerül a képbe Balthazar. – Ne add az ártatlant, az apád küldött, hogy megöld a szüleimet!

Egy dolog jutott csak eszébe, amire nagyon homályosan emlékezett, egy szörnyű éjszakára egy balul elsült pörgető használattal. De az nem lehet, nem lehetett, hogy ők voltak a szülei! Mellkasa egyre gyorsabban emelkedett és süllyedt, mégis szüksége volt a válaszra, hallania kellett a nőtől.

– Elyse, mégis kik voltak a szüleid?

– Margaret és Dr. Daniel Rave! Elyse Rave vagyok.

Amint a nő kimondta a választ, úgy kezdett el hátrálni a lánytól, az nem lehetett, hogy ők voltak azok, ilyen nincs, ez lehetetlen! Az az orvos, akitől a felszerelését kapta és akinek az egész génmanipulációt köszönhetik. Ő volt az, akkor este őket ölte meg, vérfürdő volt és azóta is magán viseli ezt a keresztet, nem lett volna szabad megtörténnie, ha akkor Balthazar vigyáz rá és mellette marad, nem történt volna ez!

Egyszerűen nem bírta tovább, ez az emlék teljes súlyával nehezedett a mellkasára, úgy érezte, hogy megfullad, szüksége volt a levegőre, kicsapta az ajtót és kirohant rajta, futott, ahogy csak tudott, mennie kellett, menekülni innen, az emlékek elől, amik éles képekként visszhangzottak a fejében, hallotta a nő sikolyát, aztán a férfi ordítását, emlékképek peregtek le a szemei előtt, vér fröccsent az arcába, ahogy a kés alámerült a nő nyaki ütőerében, beborította mindenét, még most is látta, hogy a kezei vértől mocskosak, összemosódott előtte a valóság és az emlék.