Mikor újra magához tért, már egy sárgás falú szobában találta magát, paravánnal volt elválasztva a többi ágytól, egészen a fal mellett. Egész teste fájt, de a legrosszabb a mellkasa volt, még mindig úgy érezte, mintha valaki ráült volna és nem akarna onnan leszállni soha. Orrát és száját takaró oxigénmaszk volt az arca előtt; jobb karjába infúzió volt bekötve. Homályos volt előtte minden, nem értette, mi történt, csak arra emlékezett, hogy a csata után összeesett a folyosón az iszonyatos mellkasi fájdalom miatt.

Távolról hallotta, hogy gépek csipognak mellette, óvatosan megmozdította a fejét, mire két ismerős arc tűnt fel előtte gondterhelten, ám mégis megkönnyebbülve.

– Örülök, hogy újra itt vagy. Hogy érzed magad? – nézett rá kérdőn Maximilian, miközben odalépett hozzá és állított valamit az infúzió adagolóján. A cseppek lassabbak lettek, nem is értette, erre miért figyelt annyira, mialatt minden más összefolyt előtte.

– Fáradtan. – Halkan tudott csak válaszolni, a maszk így is torzította a hangját, Maxnek közelebb kellett hajolnia, hogy értse, pontosan mit mond. Az idősebb férfi bólintott, végül hátralépett, hogy aztán Elyse vegye át a helyét. A nő óvatosan megsimogatta a homlokát, ujjaival puhán érintette a bőrét, megnyugtatta ez a kedves gesztus, egy pillanatra lehunyta a szemét és csak élvezte az érintést.

– Meddig voltam kiütve? – kérdezett rá a nyilvánvalóra, miután Elyse elvette a kezét és csak nézett rá aggódva.

– Két napig – válaszolt tényszerűen Maximilian, aztán arrébb tessékelte Elyse-t, s újra visszalépett hozzá. A szobában rajtuk kívül nem volt senki más, mégis tisztán látta, hogy leválasztották a többi résztől. – Miután összeestél a folyosón, behoztunk és elláttunk, de ráijesztettél mindenkire; főleg erre a hölgyre itt mellettem.

– Max, hagyd ezt! – szólt rá bosszankodva a nő, mire Sky ajkaira mosoly kúszott. Örült, hogy ők ketten itt voltak vele, de még mindig nem értette, mi volt a baj forrása, mi történt vele a folyosón.

– A lényeg, hogy szívrohamod volt. – A férfi kijelentése nyomán néma csend telepedett a szobára, összeráncolt szemöldökkel nézett fel a négerre. Ez lehetetlen volt, a génmanipuláció miatt gyorsan gyógyult, a szervezete regenerálta magát, ráadásul egészségesnek volt mondható. Nem értette, akkor mégis miről beszélt neki Maximilian. – Tudom, hogy hihetetlen, de nem hazudok.

– De ez lehetetlen, nem lenne szabad megtörténnie! – válaszolt feldúltan, nem akarta elhinni, hogy a férfi ilyen ostobaságokat beszél. Már hogy lehetett volna szívrohama, hisz még harminc sincsen, emellett edzett, jó formában van! Próbált volna felülni az ágyban, de túl gyengének érezte magát. Mozdulat közben hátrahanyatlott, vissza a párnára.

– Maradj nyugton! – nyomta vissza a vállainál fogva Maximilian, miután ismét megkísérelte, hogy újra felüljön. Az öreg négernek nem kellett túl sok erőt beletennie a műveletbe, pihe könnyen nyomta vissza az ágyra, Skyt teljes erővel kerítette hatalmába a fáradtság és a fájdalom. – Ezt most fejezzük be, pihenésre van szükséged!

Hiába ellenkezett volna az öreggel, ismét az infúzió adagolójához nyúlt, aztán ismét magával ragadta az álom, szemhéja elnehezült, végül újra elaludt. Összefolytak előtte a nappalok és éjszakák, az ablaktalan szobában nem érzékelte, pontosan mennyi idő telt el, mióta bekerült az orvosi részlegbe. Többször hallotta, ahogy csendesen beszélgetnek mellette az állapotáról, de nem értette tökéletesen, mit mondtak. Összemosódtak a szavak, tovatűntek az álmaiban, ahol egy jobb helyen járt, ahol még élt az édesanyja és a nővérével együtt voltak a napfényes tengerparton. Valahogy ezekbe az álmokba és képzelgésekbe Elyse is belekerült, talán Babynek igaza volt vele kapcsolatban. Valamit biztosan érzett a nő iránt, csak nem tudta pontosan meghatározni, hogy mi is ez. Soha nem volt szerelmes, sőt még gyerek sem volt igazán; nem tudta ezeket az érzéseket megfelelően kezelni és volt jobb dolga is, mint ilyen bohóságokkal foglalkozni. Túlélte az apja szigorát, aztán a katonai kiképzést, rengeteg bevetést; erre most itt feküdt magatehetetlenül egy ágyban, kiszolgáltatva mindenkinek, aki csak a szobába lépett. Bár az agya hátsó szegletében tudta, hogy Maximilian nem hagyta magára, biztos, hogy őröket állított az ajtó elé, attól még nem érezte magát biztonságban. Fel akart végre kelni és elmenni innen, újra erősnek érezni magát; de ezt a gyógyszerek, fájdalomcsillapítók és altatók nem tették lehetővé. Max nem hagyta, hogy teljesen magához térjen, így azt is végig kellett hallgatnia, ahogy Baby és Elyse összevesztek a feje felett. Úgy üvöltött egymással a két nő, mint két megvadult oroszlán.

– Takarodj innen! Semmi keresnivalód a közelében! – szólt Baby fenyegető hangja tőle nem olyan messze. Úgy tűnt, nem vették észre, hogy újra magához tért, inkább csak hallgatta őket, vajon mi sül ki ebből a vitából.

– Ne parancsolgass, nem vagy a főnököm!

– Az lehet, de Sky barátja vagyok, te pedig majdnem megölted! – kiabált vissza Baby temperamentumosan, s attól félt, ezek ketten egymás torkának fognak esni, ha valaki nem állítja le őket azonnal.

– Ebből elég, hölgyeim! Ez az orvosi, ha problémájuk van egymással, azt máshol intézzek el – szólt rájuk egy parancsoló, ismeretlen női hang. Nem tudta, ki lehet ő, biztos az egyik ápolónő volt, aki Maximiliannek segített mindig.

– Tűnj innen, ne mondjam többet!

– Ugyanannyi jogom van itt lenni, mint neked! – kiabált vissza Elyse, aztán már csak annyit hallott, hogy csattant a durva pofon, valószínű az acélszínszemű arcán.

– Nem akarom, hogy újra Skyler közelében legyél, világos?! Különben én foglak megfojtani, nem a katonák!

– Hogy azzal aláírd Sky halálos ítéletét, te észlény!

– Na, most lett elegem! Az ostobaságod miatt majdnem megölted a legjobb barátomat, feláldozott érted mindent, miközben úgy ugráltatod őt, ahogy neked tetszik! Te sem vagy jobb, mint Hannibal Grey! Most pedig tűnj innen, gyilkos kurva! – ordított magából kikelve Baby. Ezelőtt még soha nem hallotta ilyen hangnemben és stílusban beszélni a fiatal nőt, olyan volt, akár a támadni készülő vipera, aki előbb mar, sem mint kérdez. Döbbent csend fogadta a tetovált nő kijelentését, aztán léptek zaja, végül az ajtó dörrenése jutott el hozzá. Nyögve próbált meg ismét felülni, már egyáltalán nem akarta tetetni, hogy alszik.

Baby azonnal odarohant hozzá, aggódva nyúlt a vállához és segített neki felülni az ágy támlájának beállításával. Alig bírt megmaradni egy helyben, lehúzta magáról az oxigénmaszkot, hogy érthetőbben tudjon kommunikálni. Látta a nő riadt arcán, hogy ez ostoba ötlet volt, érezte, hogy nehezebben vesz levegőt, mégis beszélni akart.

– Baby.

– Azonnal tedd vissza a maszkot! Ha Maximilian meglátja, nagy bajban leszel – szólt rá a nő, nyúlt volna a maszkoz, de nem engedte neki, hogy bármit is tegyen. – Sky, mi bajod van?

– Nem... – Nagyon nehezen ment a beszéd a maszk nélkül, túl erőtlen volt, utált gyengének lenni. – Nem kellett volna. Haragudni... haragudni fog.

– Nem érdekel a nyomorult lelkivilága! Majdnem megölt, a szememben nem más, mint egy gyilkos! – válaszolt feldúltan Baby, miközben lefejtette a kezét a maszkról és kérlelhetetlenül visszanyomta az arcára. Ahogy mélyet szippantott a tiszta oxigénből, úgy lett sokkal jobban. – Sky, felfogod végre, hogy milyen veszélyben vagy? Ha nem szeded le magadról azt a szart, akkor alig telik bele kis időbe és halott leszel! Nem akarom, hogy meghalj, érted?! Nekem te maradtál egyedül, nincs senki másom.

Ült le az ágyra Baby, miközben a kezét szorongatta. Látta a nő arcán a fájdalmat, rég volt már, hogy valaki így sírt volna érte és a másiknak valamilyen szinten igaza volt. Már rég le kellett volna szedetnie a bilincset, mégsem tette meg, valahogy nem ment, képtelen volt rá. Nem tudott elszakadni a másik nőtől, aki akár a vesztét is okozhatja és volt egy olyan érzése, hogy ez hamarosan be fog következni, ha nem tesz ellene. Másik kezével óvatosan megérintette Baby arcát, hogy ránézzen a másik.

– Tudom, hogy aggódsz, de nem lesz semmi baj.

– Mindig ezt mondod, aztán nézd meg magad, megint mibe keveredtél! – mérgelődött a barna, közben belesimult a tenyerébe és egy puha csókot lehelt rá. – Ha kikerülsz innen, keresünk egy mechanikust és leszedjük rólad a bilincset. Ebből nem fogok engedni, ha kell, a föld alól kerítek egy embert, vagy a kurvát fogom rávenni, hogy oldja fel a parancsot! – Ahogy Baby a mondata végére ért, úgy szorította meg a nő kezét figyelmeztetésképpen. – Nem érdekel, mennyire szereted! Ha nem képes vigyázni rád és figyelembe venni, hogy te is élő ember vagy; úgy én sem fogok máshogy tekinteni rá. Nekem ő egy senki, egy veszélyforrás és kész! Most pedig pihenj, rád fér.

– – – – –

Órákkal később Maximilian lépett az orvosi szobába, nem volt kedve újra visszafeküdni, így ülve maradt és kapott egy könyvet is a nővértől, hogy addig is elüsse az időt; bár az asszonyság elég rondán nézett rá, hogy nem pihen, hanem inkább terheli magát. Elmerült a regény olvasásában, bár minduntalan visszatértek a gondolatai ahhoz, amit Baby mondott. Ezt sikerült Maxnek megbolygatnia, amint a paraván mögé lépett.

– Sky! Úgy hallom, már jobban vagy. – Lépett oda hozzá a férfi és helyet foglalt a széken, ami az ágy mellé volt téve. Felvont szemöldökkel és kétkedő arccal felelt az öreg kijelentésére, mire az elnevette magát. – Oké-oké, inkább csak az egymással acsarkodó szépségekről hallottam, úgy látom, kelendő vagy mostanság a női nem képviselőinél.

– Max, ezt fejezd be! – kérte Sky parancsolón, közben lecsapta a könyvet az ölébe, amire Max ismét jóízű nevetéssel reagált.

– Oh, fiam, ha értem harcolna két ilyen csinos hölgy, biztos összetenném értük a két kezem – tette még hozzá az öreg, amire már tényleg csak szemforgatással válaszolt és inkább a nevető idős férfira hagyta a dolgot. – De visszatérve hozzád, az értékeid már sokkal jobbak, viszont nagyon sok pihenésre és gyógyszerre lesz szükséged.

– Mégis mi történt velem, Maximilian? Tudtommal ez nem történhetett volna meg – nézett kérdőn a néger férfira. Max nagyot sóhajtott, az előbbi jókedv semmivé foszlott, helyét az aggodalom és a kétségek vették át, ahogy a férfi összekulcsolta a kezeit a mellkasa előtt.

– Alap esetben igazad is lenne, de egy tényezővel nem számoltál. Pontosabban kettővel – kezdett bele a magyarázatba Max. – Az egyik, hogy újra használni kezdted a pörgetőt, ráadásul hatalmas dózisban, amitől már elszokott a szervezeted.

– Eddig érthető és világos.

– Ne szólj bele, hadd mondjam végig – intette némaságra a férfi, Sky válaszként csak bólintott. – A másik dolog maga a kinetikus bilincs. A szerkezet arra készült, hogy az adott szolgát, jelen esetben téged, Elyse húsz kilométeres körzetében tartson. Ha ettől eltávolodsz, akkor áramütéssel és hanggal jelez, hogy túl messze vagy, de még határértéken belül. Viszont a készítők nem voltak arra felkészülve, hogy ezt olyan valaki fogja megkapni, mint amilyen te vagy.

– Ezt nem értem, mi baj van velem? – kérdezett vissza értetlenül. Nem igazán esett le neki, hogy Maximilian mégis mire utal ezzel az egésszel. Az idős néger nagyot sóhajtott, előre dőlt a székben, felnyúlt Sky mellkasához és tenyerét a bilincsre helyezte.

– Te génmanipulált vagy. Katona, akit ölésre képeztek: erős, gyors, robbanékony; ezek együttes hatása mellett használod a pörgetőt. Ha a két dolgot külön venném, nem is lenne baj. Azonban az összes szolga ember, Sky. Érted már, mi a gond? A pörgető és a bilincs nem fér meg egymás mellett. A készüléket nem arra tervezték, hogy olyanokat tartson féken, mint amilyen te vagy. Ez túl nagy megterhelést ró a szívedre, nem képes a készülék tartani az iramot a droggal, visszafogja a szíved, miközben az tenné a dolgát. Ennek egyenes következménye lett a szívroham, ami miatt most itt vagy.

Maximilian szavai megdöbbentették, erre egyáltalán nem volt felkészülve. A férfi szavaiból kivette, ha többször használja a pörgetőt, miközben rajta a bilincs, azt nem fogja elviselni a szervezete, bele fog halni abba, hogy küzdjön. A néger férfi nem mondott többet, csendesen felállt a székről és magára hagyta zavaros gondolatai tömkelegében. Időt akart, megmenteni a nővérét, elmenekülni ebből a világból egy jobb élet felé; de a körülmények és a tettei mindig is visszafogták. Lassan rá kellett jönnie, hogy döntés előtt áll. Vagy tovább csinálja azt, amit eddig is és lehet, hogy a következő ilyen alkalmat nem éli túl; vagy leszedeti magáról a bilincset, elengedi Elyse-t és magára marad.

– – – – –

Pár nap után Max végre megengedte, hogy elhagyja a kórtermet és a saját szobájába mehessen. Nehéz volt megtennie azt a pár métert is, folyton a falon kellett tartania az egyik kezét, hogyha megszédül vagy nem bír tovább menni, ne essen össze a folyosón. Úgy tűnt, az emberek többsége elkerülte, ahogy Elyse sem ment azóta vissza hozzá, miután Baby úgy kiosztotta. Egyik nőt sem látta, sejtette, hogy ebben Maximilian keze is benne volt, nem akarta, hogy felzaklassák és ezzel keresztbehúzza az eddigi felépülését. Most sokkal lassabban ment a gyógyulási folyamat, később Max figyelmeztette, hogy ez a gyógyszerek és a drog utóhatása miatt van. Amilyen csodálatos volt a cucc, olyan súlyos károkat is tudott okozni.

Késő délután volt, mikor kimerészkedett a szobájából a központi udvarra. Szüksége volt a levegőre, bár tartott attól, hogy valaki beleköt az út során; azonban sikerült elkerülnie a legtöbb embert, akikkel pedig találkozott, mind távol maradtak tőle és lehajtott fejjel sétáltak el mellette. Utálta ezt az érzést, hogy számkivetett csak amiatt, mert olyan képességekkel rendelkezik, amivel mások nem. Lassan, de biztos léptekkel lépett ki a hatalmas kapun, hogy a friss levegő mellbe csapja. Szüksége volt már erre, utált a négy fal között lenni bezárva, a gondolatai lassan az őrületbe kergették odabent.

Óvatos, kimért léptekkel haladt a célja felé, ami most az egyik pad volt, előtte asztallal. Több ilyen volt kihelyezve az udvaron, még a háború előttről maradt itt, aztán mióta elkezdték a régi elosztót bázisnak használni, már nem is volt annyira nagy baj, hogy itt maradt minden. Séta közben felmérte maga előtt a terepet, sokkal több ember volt odakint, mint amire ilyen időben számított. Úgy tűnt, nem csak neki volt szüksége friss levegőre; azonban ahogy közelebb ért hozzájuk, úgy csendesedett el a tömeg, minden szem őt és a mozdulatait követte. A szőr is égnek meredt a karján ezektől a pillantásoktól, de felszegett fejjel sétált tovább, nem foglalkozva velük, csak mikor ismerős gyerekhang kiabálta a nevét, akkor állt meg értetlenül.

A tömeg hirtelen szétnyílt, aztán egy nyolc éves forma kisfiú kezdett el felé rohanni teljes erőbedobással, hogy ösztönösen megvetette a lábát, még mielőtt a kölyök nekiszaladt volna. Ahogy a szöszke a közelébe ért, úgy tárta szét a karjait, már annyira megszokott volt ez a mozdulat, a kissrác pedig azonnal belerohant, átkarolta a derekát, amint elérte, arcát a hasához nyomta beszéd közben.

– Sky! Végre itt vagy, már azt hittem, meghaltál! Mindenki össze-vissza beszélt rólad, hogy mi vagy, meg miket tettél és hogy veszélyes vagy, de tudom, hogy nem vagy és ostobák a felnőttek! – És csak hadarta egyre csak tovább a kisfiú, alig értette, mit beszél, folyton a hasához motyogott a maga jól megszokott módján. Átkarolta a fiú vállát, úgy próbálta meg leveszíteni magáról, hogy végre lenézhessen rá.

– Matt, a hasamnak beszélsz, nem értelek – nézett le a fiúra, mire Matt végre hajlandó volt arra, hogy egyet hátrébb lépjen, de akkor sem engedte el a derekát.

– Ugye már jobban vagy és meg fogsz gyógyulni, és itt maradsz, nem mész el többet? Múltkor is egy szó nélkül mentél el, haragszom rád ezért, remélem tudod, de annyira örülök, hogy nem lett komolyabb bajod! – Nagyot sóhajtott a fiú lelkesedésén, nem is értette, hogy Matt hogy képes ennyit beszélni ilyen rövid idő leforgása alatt. A kölyök olyan volt, akár egy felspanolt gépezet, le nem lehetett állítani, ha egyszer lendületet vett.

Váratlanul több felnőtt kezdett el kiabálni, mikor egy idősebb férfi vált ki a tömegből, úgy tűnt, egyszerre mérges a kölyökre, miközben elszaladna a világból, hogy a közelébe kell jönnie. Tisztán leolvasható volt az undor a férfi arcáról, amire Sky csak a száját húzta oldalra. Jellemző, mindig ez volt, és ezen sajnos Matt örömteli viselkedése sem javított.

– Matthias Grimstad! Ki engedte meg, hogy elszaladj ehhez a... - Hirtelen megakadt a férfi a mondat közben és inkább nem folytatta tovább, látva Sky arckifejezését. Matt, ahogy meghallotta a nevét, úgy ölelte még szorosabban a derekát, arcát pedig visszanyomta a hasához. – Azonnal engedd el a fiút!

– Ha nem, akkor mi lesz, megölsz a szeme láttára? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel, a férfi pedig hátrébb lépett egyet. A tömegből most egy nő vált ki, Elyse volt az, bárki közül azonnal megismerte volna. Sokkal nyúzottabb volt az arca, mióta utoljára látta, a haja hosszabb lett, már a válláig ért, s most lágy hullámokban ölelte körül az arcát. Egész megjelenése fáradtságról és kimerültségről árulkodott, talán még rosszabbul festett, mint ahogy Sky érezte magát. Megfontolt léptekkel sétált oda hozzájuk, még Matt is csodálkozva nézett fel a nála nem sokkal magasabb nőre.

– Max mondta, hogy már elengedett az orvosiból. – Határozottan bólintott a nő szavaira. – Sajnálom az egészet, nem vettem komolyan a figyelmeztetésed.

– Te vagy Sky barátnője? – vágott közbe a bocsánatkérésbe Matt, mire mindketten a csodálkozó fiúra kapták a tekintetüket. Teljesen elfelejtkezett arról, hogy a kölyök is ott van, ráadásul a kérdés is meglepte. Elyse melpeve, de talán most először, igazi mosollyal felelt a kérdésre.

– Nem igazán, inkább barátok vagyunk. És benned ki tisztelhetek? – hajolt le a fiúhoz érdeklődve, egyáltalán nem zavarta a kissrác kora, teljesen természetesen viselkedett vele. Matt érdeklődve nézett fel a nőre, miután végre elhúzta a fejét Sky hasától.

– Sky öccse vagyok!

– Matt! – szólt rá a kisfiúra, az vigyorogva nézett fel rá. – Nem az öcsém, csak régen segítettem neki, azóta hangoztatja ezt.

– Megmentette az életem, ahogy a többségünkét is, csak ezt a felnőttek hajlamosak elfelejteni! – kelt ki magából a kisfiú a mondat végére, a tömeg felé intézve szavait, aminek meg is lett az eredménye. Elyse érdeklődve nézett az összegyűlt emberekre, azok a fiú szavaitól ki lehajtott fejjel, ki bosszankodva, de visszatértek előző elfoglaltságaikhoz. Úgy tűnt, végre figyelmen kívül hagyják hármójukat. – Amúgy Matthias vagyok és te? – pillantott fel kérdőn a fiú Elyse-re és a kezét nyújtotta felnőttesen egy kézfogásra. A lány nevetve rázta meg a büszke kisfiú kezét, nem maradt adósa a válasszal sem.

– Elyse. De ha könnyebb, akkor hívj bátran Elynek – tette még hozzá, aztán mindkettejüket az asztalhoz és a padhoz terelgette, hogy foglaljanak helyet végre. Egyébként is ideindult, csak Mattnek sikerült megakasztania.

– Ely, ez tetszik. Te is hívj nyugodtan Mattnek, mint Sky – csicsergett a fiú mellette, miközben Elyse velük szemben foglalt helyet az asztal túlsó felén.

– Rendben, de mesélj csak, hogy is volt az a megmentős dolog? Erre kíváncsi vagyok – tette fel a kérdést Elyse érdeklődve, egyáltalán nem zavarta a dolog, hogy egy nyolcéves kisfiúval beszélget, fesztelen volt és úgy tűnt, hogy most igazán önmagát adja, mint akkor, amikor a faházban voltak. Olyan távolinak tűntek ezek az emlékek, pedig alig pár hete történt minden.

– Oh, hát az úgy történt, hogy több gyerekkel együtt el akartak vinni minket a katonák – kezdett bele lelkesen a mesélésbe Matt, miközben előrehajolt és erősen gesztikulálva mutogatott beszéd közben Elyse-nek, hogy minél hitelesebben adja vissza a történteket. Mosolyogva figyelte a fiú viselkedését, felüdülés volt vele lenni, valahogy mindig sikerült megnyugtatnia háborgó gondolatait, miközben elterelte a figyelmét. Ráadásul nagyon is jól emlékezett arra az éjszakára, de kíváncsi volt, vajon Matt hogy adja vissza ezt. – Arra a fura helyre akartak szállítani minket, hogy is hívják azt, Sky?

– Başkent*.

– Szóval Başkentbe akartak vinni minket, az a főgóré akart gyerekeket magának – lendült bele a mesélésbe Matt, mire Elyse értetlenül nézett Skyra.

– Hannibálra gondol.

– Igen, az a fura fazon, aki egy régi hadvezérről kapta a nevét.

– Milyen jól megjegyezted – tette hozzá Sky meglepve, pedig reménykedett, hogy a gyerek elfelejtette Hannibál nevét.

– Miután eltűntél, utána olvastam mindennek, amiről meséltél – nézett fel rá nagy kék szemeivel Matt. Arcáról a csodálattal vegyes tiszteletet tudta csak leolvasni, magában azonban viaskodott két érzés is. Egy, ami arra ösztönözte, hogy örüljön Matt örömének, hogy felnéz rá és a barátjának nevezheti; a másik pedig viszolygott az egésztől, hisz ebben semmi örömteli nem volt, tette a dolgát, ráadásul a tábornok fia volt, szörnyű múlttal a háta mögött, amiről alig páran tudtak csak.

– Visszatérve, késő este volt, már alig kaptunk levegőt abban a fogdában, össze voltunk zsúfolva, mindenki félt és sírt, de én nem! Aztán lövéseket hallottunk, géppuskák ropogtak mindenfelé, kiabáltak a katonák egymásnak. Nem tudom, miért, de hirtelen lángok csaptak fel abban a nagy épületben, azt hittük, mindannyian meghalunk, próbáltunk menekülni onnan, de nem tudtunk átjutni a rácsokon, le volt lakatolva. – Matt beszéde közben Elyse egyre csak fehéredett, sejtette, hogy mit élhet át a nő, azonban arra nem volt felkészülve, hogy több kisgyerek gyűlik köréjük. Meglepve tapasztalta, hogy pontosan azok néznek fel rá, akiket akkor este megmentett. A legtöbbje odazsúfolódott a padokra és az asztalhoz, még Elyse is csendben figyelt és várt.

– Ráztuk a rácsokat, a füst egyre fojtogatóbb volt, csípte a szemünket és kaparta a torkunkat, azt hittük, hogy meghalunk. – Matt ezen kijelentésére több gyerek is bólogatni és hümmögni kezdett helyeslően. Meglepte, hogy ennyien emlékeztek arra az estére. – Aztán feltűnt egy férfi, maszkkal az arca előtt, a szemei feketék voltak, a kezében géppuska volt. Próbáltunk elhátrálni a rács elől, féltünk, hogy ő is bántani akar minket; de végül nem tett egyebet, csak puszta kézzel letépte a lakatot a rácsokról. Kinyitotta az ajtót, mutogatott nekünk, hogy kövessük. Féltünk tőle, nem akartunk menni, de odalépett hozzám, felkapott a karjába és úgy vitt ki, mire a többiek is megindultak. Nem teljesen tiszta, hogy jutottunk ki...

– Sky mutatta az utat, nem emlékszel, tökfej? Sorban egymás után vitt ki mindenkit!

– Igen és ott volt az a nagy akadály is! Tudod, amin át kellett menni a lángok felett, te meg alig bírtál megmozdulni! – kiabált közbe egy kislány nagy lelkesen. Sky csak kapkodta a fejét a gyerekek között, érezte, hogy arca lángba borul a kialakult helyzettől.

– Skynak kellett átvinnie, mert betojtál a magastól!

– Hé, nem is igaz! – mérgelődött karba tett kézzel Matt, arcán látszott a szégyen a történtek miatt.

– De bizony! Úgy sírtál, mint egy csecsemő, ne is tagadd! – replikázott egy másik fiú nevetve. Elyse is csak nézett a gyerekek között lefolyt szópárbaj kapcsán.

– A lényeg, hogy kivitt mindenkit, egy valakit kivéve – váltott halkabb hangra Matt, Sky pedig tudta, mi következik. Ezzel kapcsolatban egyáltalán nincsenek szép emlékei, még most is néha felrémlett előtte a kislány arca. Váratlanul mindenki elcsendesült, az eddigi nevetés tovalett, helyét a nyomasztó csend vette át.

– Mi történt vele, Matt? – kérdezett halkan Elyse, bár sejthető volt, vajon mi lesz a válasz.

– Miután engem átvitt, már csak Beth maradt hátra. Sky ráparancsolt, hogy ne induljon el addig, amíg nem ér vissza hozzá, de ő megijedt a robbanásoktól. Mindenki félt, próbáltunk nyugton maradni, de neki nem sikerült – vette át a szót Matt, aztán felnézett Skyra, látta a fiú arcán a szomorúságot.

– Hiába szóltam Bethnek, hogy maradjon nyugodt; ingatag volt az a szerkezet, többször mentem át rajta, mindannyiszor egyre jobban kilengett. Beth nem várt tovább, amint átértem Mattel, elkezdett átszaladni a gerendán. Már majdnem átért, mikor leszakadt alatta a szerkezet. Nem tudtam őt elkapni – fejezte be a történteket, miközben arcát két tenyerébe temette. Nem szívesen beszélt erről, pedig csak egy kicsi kellett volna, de a kislány egyszerűen kicsúszott a kezéből, hiába kapott utána. Látta, ahogy lezuhant, egyenesen a lángok közé, hallotta az éles sikoltást, mikor berobbant az egész terem. Alig tudta kihozni onnan a többieket és hiába mentett meg annyi életet, magát okolta a lány haláláért. Ha akkor sokkal gyorsabban viszi át őket, akkor talán ő is megmenekülhetett volna.

– Sky, nézz rám – szólt hozzá kedvesen Elyse, miközben megérezte magán a nő forró tenyerét. Kezét elhúzta az arca elől. – Nem a te hibád volt. Megtettél mindent, amit abban a helyzetben lehetett. Nézz körül, mennyi életet mentettél meg, mennyien hálásak neked. Gondolj rájuk, ha te nem vagy, akkor már nem élnének.

– Elynek igaza van, Sky. Fejezd be az önsajnálatot és foglalkozz végre velünk! – lökte oldalba Matt, arcán apró mosoly pihent, hogy aztán a kisfiú átkarolta a derekát és a mellkasának döntötte a fejét. Meglepő volt ez a gesztus, mégis annyira figyelmes volt, tele érzelemmel. Kedvesen összeborzolta a kölyök rövid, szőke haját, mire Matt morogva rángatta el a fejét.

Valójában már ez hiányzott neki, a sok feszültség után jó volt megnyugodni a gyerekek között, hisz ők tiszta szívvel és fejjel tudtak gondolkodni, nem ragadta el őket a sötétség és harag, mint a felnőtteket, nem vádaskodtak, nem nézték ki és micsoda, egyszerűen arra fókuszáltak, amit megtett értük, segítette őket és ők is viszont segítettek neki.

A nap további részében a gyerekekkel töltötték minden idejüket, nem is figyeltek a felnőttekre, hisz ők senki gyerekei voltak, elrabolták őket, s most nevelőszülők társaságában töltötték minden idejüket, már ha a felnőtteknek volt kedvük velük foglalkozni.

Mire odáig jutottak, hogy elkísértek mindenkit a szállásukra, már alig állt a lábán, teljesen kimerült és elfáradt. Elyse-nek kellett a szobájához támogatni, végül a nő segített neki elterülni az ágyon. Ahogy feje a párnát érte, abban a pillanatban azt érezte, hogy menten elalszik. Még érezte, hogy Elyse leült az ágyra és simogatta a hátát, beszélt hozzá valamit, de az már nem jutott el fáradt tudatáig. Elnyomta az álom.

– – – – –

*Başkent: török nyelven fővárost jelent