Szorosan ölelte magához a nőt, miközben szíve úgy kalapált, hogy attól félt, kiugrik a mellkasából. Túl gyors volt az ütem, a fülében dobogott, mégsem aggódott emiatt. Csókolta Elyse-t, minden szenvedélyét beleadta, amit csak össze tudott kaparni magában, minden eddigi érzését a nővel szemben belesűrítette a csókba. Egyik kezét a lány tarkójára simította, úgy húzta magához közel, testük egymásnak feszült, még a forró víz ellenére is érezte Elyse-ből a felé áradó forróságot és hevességet.

Már rég volt nővel, teljesen kizökkentette ez az egész helyzet. Kezdetben ellenségek voltak, csak megtűrték egymást, de ahogy teltek-múltak a napok, úgy csiszolódtak össze, már megtanulták elviselni egymás szokásait, amit ilyen rövid idő alatt megmutattak magukból a másiknak. Lágyan ringatóztak a vízben, miközben Elyse lábaival átkulcsolt a derekát, két kezével pedig a vállába kapaszkodott. Nem akarta elengedni, sőt ha tehette volna, soha nem is engedi el a lányt. Túlságosan szenvedélyes volt, olyan ember, akit ha normális körülmények között ismert volna meg, biztos, hogy lecsapja más férfi kezéről és elviszi magával. De nekik ez nem adatott meg, csak a mának élhettek ebben a pillanatnyi nyugalomban, nem volt más, csak ők ketten, együtt a vízben. Érezte Elyse hevességét, ahogy a vállait simogatta, ahogy csókolta. Nem érdekelte, ha valaki meglátta volna kettejüket, csak a nő számított és semmi más.

A lány fenekébe markolt két kezével, úgy állt fel vele a vízben, hogy kijjebb sétáljon a partra, ahol már nem zavarhatta semmi kettejüket. Óvatosan lefektette Elyse-t a fűbe, a lány fölébe mászott, miközben befészkelte magát a két lába közé. Egy pillanatra szakította csak meg a csókot, hogy megnézze magának a nőt. Hihetetlenül gyönyörű volt, a szürke szemekben csak szenvedély ragyogott, ajkai elnyíltak egymástól, kedve lett volna újra megcsókolni őt, s ha már ez eszébe jutott, hát nem is ellenkezett az ötlet ellen. Egész testével a nőre feküdt, így simultak össze, ágyéka feszült a vágytól, hogy a nőben legyen végre, mégsem sietett el semmit.

Óvatos csókokkal halmozta el Elyse ajkait, nyakát, kulcscsontját, haladt egyre lejjebb. A lány melleiről félrehúzta a melltartót, finoman rámarkolt a formás domborulatokra, miközben ajkai közé szívta a nő egyik rózsaszín mellbimbóját. Hallotta Elyse fojtott nyögéseit, ahogy az érintései nyomán egyre inkább tombolt benne a vágy. Nem csak látta, érzett mindent, ami a nőből felé áradt, az illata mindent elárult. Most nem erdő, fanyar citrom vagy tűz jellemezte, sokkal inkább édes volt, olyan mint a méz, amire minden férfi vágyik és amit ritkán kaphatnak meg. Haladt egyre lejjebb, elhalmozta a nőt a csókjaival, simogatta, szívta ahol csak ajka érintkezett a bőrével. Mikor már a hasa aljánál volt, váratlanul Elyse a vállába markolt a körmeivel, hogy felszisszent tőle. Meglepve nézett a most riadt szürke szemekbe. Nem értette ezt a hirtelen változást, mi lehetett a baj. Csak figyelte a nőt, ahogy kapkodta a levegőt, de nem mozdult, csak nézett rá riadtan.

Elhúzódott tőle, leült a sarkára, úgy figyelte az előtte fekvő nőt. Elyse két kezébe temette az arcát, nem értette, mi lehetett a baj, de nem akart semmi rosszat.

– Ne haragudj... nem megy – csuklott el Elyse hangja. Érezte, hogy több van emögött, mint amit elárult a másik. A nő gyorsan felült, maga elé kapta a ruháit és beszaladt az erdőbe. Még mielőtt eltűnhetett volna a szemei elől, látta, hogy könnyek folytak végig a nő gyönyörű arcán.

- - - - -

Órákkal később a tűz mellett ült, de Elyse még sehol sem volt. Kezdett aggódni, hogy mégis mi történhetett a lánnyal, idegesítette az egész dolog, hogy valamit nem mondott el neki vagy elkerülte a figyelmét. Látta a másikon, hogy ő is annyira élvezte a kialakult helyzetet, mint Sky, mégis megálljt parancsolt és elrohant.

Újabb fát dobott a tűzre, végül hátát az egyik sziklának támasztotta. Már megszáradt mindene, most felhúzott lábakkal bámulta a lángokat, agya teljesen kikapcsolt, csak a tűz pattogása és a madarak csaptak némi zajt körülötte. Váratlanul hallotta meg a neszezést, aztán ismerős léptek zaja jutott el hozzá, hogy nagyot sóhajtva megnyugodott. Elyse volt az, mind közül megismerte volna ennyi idő után a nő mozgását.

Mikor elé sétált, látta a kisírt vörös szemeit, arca sápadt volt és felpüffedt a sírástól. Szörnyen érezte magát, egy szörnyetegnek aki még csak örömöt sem tud okozni az egyetlen nőnek, akivel együtt tölti minden idejét. Tényleg ideje lenne lejutniuk innen, hogy leszedjék róla ezt a vackot, amitől függ az élete, aztán elváljanak útjaik. Ennek így nincs értelme tovább, magát hibáztatta azért, amiért Elyse rosszul volt.

– Szabad? – kérdőn pillantott fel a lányra, végül bólintott a feltett kérdésre, Elyse pedig leült mellé, de nem jött a közelébe, mint eddig. Egyáltalán nem ért hozzá és ez fájt. Nem szóltak többet egymáshoz, csak bámulta meredten a tüzet. Fogalma sem volt róla mikor, de a nő később megint magára hagyta és lefeküdt a tűz másik oldalán. Nem tudta, mikor aludt el, csak abban volt biztos, hogy szíve szerint menekült volna, nem akart itt lenni, Elyse mellett lenni. Fájt ez az elutasítás, túlságosan rosszul érintette. Nem szokott ilyen érzelgős lenni, de az utóbbi három évben nem volt mellette senki, egyedül járta az utakat, mielőtt elkapták volna és a nő mellé került volna. Iszonyatos érzés volt, hogy az egyetlen emberi kapcsolata a világgal, még az is ellökte magától. Valóban egy szörnyeteg volt, semmi több, aki halált érdemelt! Már csak abban bízott, hogy időben megtalálja Lizyt, mielőtt komolyabb baja esik.

- - - - -

Másnap korán ébredtek, teljesen kikapcsolta minden érzékét, nem válaszolt Elyse feltett kérdéseire sem, csak felvette a holmijukat és ment tovább. Hallotta még a nőt maga mögött, de egyáltalán nem figyelt rá, elzárkózott előle. Elege volt ebből a világból, ebből az életből! Csak azt szerette volna, ha véget ér végre ez a szenvedés, ami neki adatott, ez a magány. Megszűnik a kínzó fájdalom és lelkiismeret-furdalás a tettei miatt, amiket elkövetett az apja nevében, csak mert képtelen volt arra, hogy ellene szegüljön és szembeszálljon az akaratával. Gyenge volt és ostoba!

Haladtak az erdőben, nem figyelt semmire, egy idő után Elyse is feladta a próbálkozást, hogy beszélgetést kezdeményezzen vele, csak haladt mellette csendesen. Teljesen kiütötte magát, nem tudta, mi van vele, csak ment előre, akár egy robot. Nem agyalt semmin, nem figyelt semmire és élete második hibáját követte el.

Váratlanul három fegyveres alak rontott rájuk az erdőben, lövések dördültek el a füle mellett. Gyorsan Elyse csuklójára markolt, minden cselekedete teljesen ösztönös volt, jól betanult mozdulatok. Maga mögé rántotta a nőt, hogy az elterült a földön, a táskát ledobta a hátáról és nekirontott az első férfinak, aki az útjába került. A feszültség szinte tapintható volt a levegőben, ahogy a másik kettő megpróbálta eltalálni, de a harmadik férfit maga elé rántva képzett pajzsot. Nem véletlenül volt az egyik legkiválóbb katona, azon beül is a közelharc és technika volt a szakterülete. Ahogy a két férfi lelőtte a harmadikat, feléjük lökte az élettelen testet, hogy időt nyerjen. Elkapta az egyik karját, maga felé rántotta, miközben fordult vele egyet a levegőben, hogy a támadója nyekkenve csapódott a kemény, sziklás talajnak és betörte a fejét az egyik sziklán. Ordítás és kiáltás csengett a fülébe, de nem érdekelte már semmi. Tombolt benne a harag, a visszafojtott indulat, az elmúlt napok feszültsége és a tegnap éjszaka emléke. Puszta kézzel rontott neki a másiknak, a lövések a karját és a lábait súrolták, látta, hogy képzetlen férfi kapott fegyvert a kezébe, aki megretten egy olyantól, mint amilyen ő.

Tudta jól, ha külső szemlélőként látná önmagát, akkor valóban egy szörnyet látna, akit nem tart vissza semmi attól, hogy kiontsa mások vérét és megmártózzon benne. Dühösen fújtató bikaként rontott az utolsó fegyveresnek, a ruhájánál fogva kapta el, aztán egy jobb egyenessel indított.

A férfi hiába próbált védekezni, vele szemben tehetetlen volt. Igaz, hogy nem száz százalékon pörgött, de túlságosan elborította az agyát a vörös köd. A következő ütés a férfit gyomrát érte, aztán sorozatban a többi az arcát és a mellkasát, hogy elvágódott a földön, de akkor sem hagyta őt békén. Csak akkor tért magához a vörös ködből, mikor két vékony kar karolta át a vállát és síró hang próbálta észhez téríteni.

– Sky! Könyörgöm, hagyd abba, már halott! Elég volt, állj le! Kérlek, könyörgöm, hagyd abba... – Elyse elcsukló hangja térítette észhez, hirtelen kiesett neki minden, mégis mi a francot művelt már megint?! Két keze vérben úszott, előtte pedig felismerhetetlenségig összevert alak feküdt a földön vérbe fagyva. Úgy pattant fel a hulla mellől, mintha tűz perzselné a bőrét. Észre sem vette, hogy kapkodta a levegőt, minden olyan hirtelen történt, összemosódott előtte a világ, nem bírta tovább. Elyse-t maga mögött hagyva kezdett el rohanni az erdőben, kerülgetve mindent. Csak a nő keserves kiabálását hallotta maga mögül, de képtelen volt arra, hogy megálljon. Nem, az nem lehet, hogy megint kiesett valami, megint nem emlékszik, hogy miért tette ezt! Csak egyszerűen le kellett volna fegyvereznie őket, erre mindhármat agyonveri, mégis mi volt vele, mi folyik itt?!

Csak rohant előre lélekszakadva, menekülni akart innen, már megint megtörtént, mint akkor éjszaka. Nem lehet, ilyen nem történhetett meg megint, pedig már azt hitte, képes fékezni az indulatait és kezelni a dühét, erre ismét megtörtént a baj! Először nem értette a változást, csak mikor már felhangzott a motor zúgó hangja, aztán eldördültek a lövések és a férfi kiabálása, amibe Elyse hangja vegyült el, hogy hanyatt lökte az erő, egyenesen átrepítve egy sziklapárkányon a mély szakadék felé, aztán már csak a zuhanás volt és a kemény csapódás. Ismeretlen fájdalom söpört át a testén, mintha lángba borult volna körülötte minden, úgy hallotta, hogy valaki üvölt, mikor végül megértette, hogy saját magát hallja, ahogy ordít a kíntól, végül elnyelte a sötétség.

- - - - -

Mikor újra magához tért, képtelen volt arra, hogy megmozduljon. Egész testét újra átjárta a régen érzett kín, minden idegszála üvöltött a fájdalomtól. Képtelen volt arra, hogy megmozduljon vagy bármit tegyen, fémes ízt érzett a szájában, tudta, hogy elég rondán megsérült és ha valaki nem segít rajta, akkor valóban itt a vég, halott ember lesz belőle.

Nem látott semmit, csak hangokat hallott a távolból, ahogy valakik vitatkoztak valami miatt, vagy valaki miatt. Nem tudta igazán felfogni, mikor volt ébren és mikor játszott vele őrült játékot a képzelete, csak azt tudta, hogyha nem segít rajta valaki, akkor meghal. Távolról hallotta meg Elyse hangját, nem tudta, honnan jön, csak abban volt biztos, hogy hallotta a lányt, aztán váratlanul kezek nyúltak az arcához és tapogatták át a testét, hogy ismét felüvöltött a kíntól.

– Édes istenem! Figyelj rám, hallasz engem, kérlek válaszolj vagy csinálj valamit, oké? Könyörgöm, ne hagyj magamra, nem lehet, hogy most legyen vége! – Elyse könyörgött, miközben óvatosan kinyitotta a szemeit és végre meglátta maga fölött a nő rémült arcát. Sós könnyek áztatták azt, a szürke szemek ismét vörösek voltak, egész testében reszketett. – Sky! Ez az, figyelj rám! Kérlek, mondd mit tegyek, hogy tudok segíteni, mit kell csinálnom?

Hiába beszélt hozzá a nő, képtelen volt arra, hogy válaszoljon, tüdeje összeszorult, mellkasa és egész háta fájt, nem tudott mozogni, csak rémülten figyelte Elyse-t. Gyűlölte ezt a tehetetlenséget, úgy érezte magát tőle, mint aki csapdába szorult a saját testében, nem tudott szabadulni ebből a ketrecből.

– Sky, maradj velem! Kérlek, ne hagyj magamra, hallod?! Könyörgöm neked, sajnálom az estét, nem akartalak megbántani. Kérlek... könyörgöm – Elyse sírt, miközben akadozva beszélt. Érezte, hogy a nő finoman végigsimít az arcán, fölé hajolt, orruk már majdnem összeért, hogy a lány puha csókot lehelt kiszáradt ajkaira, a sós könnyek marták a száját. – Kérlek... nem akarok újra egyedül lenni... félek... nem tudom, mit tegyek. Sky!

Nem tudta, hogy volt képes rá, mégis nehezen, de megmozdította az egyik kezét. Elyse azonnal odakapta a fejét, meglepve nézett rá, aztán vissza a kezére. Alig volt pár mozdulat, de úgy tűnt, a nőnek ez nagyon is sokat számított, ahogy neki is. Próbálta minden erejét összeszedni, de iszonyatosan nehéz volt, csak pihenni akart, elmerülni újra a sötétségben, szűnjön meg a fájdalom. Próbálta minden tartalékát beletenni a mozgásba, de nem jutott többre, mint amire egyébként is számított. Súlyosan megsérült, ha nem segít nekik valaki, akkor génmanipuláció ide vagy oda, meg fog halni a hegyekben.

– Segít.... segítség... hívj – Akadozva beszélt, nehezére esett bármit is kimondani, mégis muszáj volt. Nehezen ment a gondolkodás is, csúnyán beütötte mindenét, csoda volt, hogy életben maradt egy ilyen zuhanás után, bár még mindig nem látta pontosan, hogy hova esett le. Arra még tisztán emlékezett, hogy hátrazuhant a mélybe, aztán pár pillanat múlva kegyetlenül csapódott neki valaminek, amitől felordított, de nem tudta összerakni a képet.

– Nem lehet, nem hagyhatlak magadra! Sky, hogy tudlak innen levinni, mit kell tennem, mit csináljak?! – válaszolt Elyse, közben ide-oda forgatta a fejét, hogy alaposabba körülnézzen a nő, de Sky még mindig nem tudta, merre vannak.

– Nem... nem tudom... – Képtelen volt arra, hogy értelmesen beszéljen, érezte, hogy elméjét újra ellepi a sötétség, nem sok ideje volt már hátra, nem tudott mit tenni.