Az elkövetkezendő éjszaka és másnap összefolyt előtte, hol ébren volt, hol rémálmokkal küzdött. A szer ismét kifejtette hatását, kénytelen volt ezt az időszakot valahogy kibírni, de sokat segített, hogy Elyse végig ott volt a közelében, nem hagyta magára.

Sokszor felriadt a rémálmokból és attól félt, Elyse már nem lesz mellette, magára hagyta, hogy megsérült és lelőtte. Nem tudta eldönteni, mi a valóság és mi az álom, összekeveredett elméjében minden információ. Annak idején figyelmeztették, hogy a szer milyen hatással van a génmanipulált katonákra, de nem volt választása. Vagy használja és túléli a csatákat, vagy megöleti magát valamelyik ütközetben és magára hagyja a nővérét védtelenül. A szer - vagy más néven pörgető, ahogy maguk között emlegették - az egyik legerősebb drog volt, amit kaphattak. Az egyszerű emberek belehaltak a használatába, bár hallott olyanról, aki ugyan túlélte az utóhatásokat, de onnantól kezdve teljesen megbolondult, az elméje zavaros lett, megőrült és megölte magát. Lényegében ugyanoda jutott ki, mintha csak belehalt volna a drogba.

A pörgető a génmanipulált katonák sejtjeit felpörgette, ettől kezdve sokkal erősebbek lettek, kegyetlenebbek és harciasabbak. Olyan volt az egész, mintha istenek lettek volna, akik bármit megtehettek, akiken nem fogott a fegyver és a kés, nem haltak bele olyan könnyen a sérülésekbe, szinte halhatatlanok voltak. Egy baj volt ezzel csupán, hogy függők lettek, akik újabb és újabb adagot akartak, még többet, mikor csatába indultak. Még magának is szörnyű volt bevallani, hogy függő lett, vágyott a pörgetőre, olyankor megszűnt minden fájdalom, nem kellett azon agyalnia, vajon túléli a csatát vagy sem, vajon a nővére még életben lesz, mire visszatér a bázisra. Megszűnt a külvilág, megszűnt minden, csak egy valami volt: a harc, amiért éltek, amiért küzdöttek. Se ember, se isten nem tudta ilyenkor megállítani őket, a drogtól az agyuk vörös ködbe borult és csak azt tették, amit parancsoltak nekik.

Utoljára fél éve volt ilyen rohama, már alig emlékezett rá, de valahogy túlélte akkor is, most azonban sokkal rosszabb volt minden. Mióta maga mögött hagyott mindent és elhitette másokkal, hogy meghalt, azóta folyamatosan kínozta a pörgető utáni vágy, a függőség. Az első pár hétben alig aludt valamit, nem evett, csak vizet tudott lenyomni a torkán, mindene viszketett és fájt, folyton dobogott a lábával, nem tudott nyugton maradni. Vágyott a szerre és a vele járó hatalomra, félelemérzet és fájdalom nélkül. Sokszor érezte azt, hogy követik és figyelik, képtelenül arra, hogy pihenjen, hogy kikapcsolja az agyát. Kegyetlen játék volt ez az emberrel, de nem számított másra, tudta jól, hogy apja milyen játékot játszik a katonáival, csak hogy az övé legyen a hatalom.

- - - - -

Mikor ismét magához tért, fáradt volt ugyan, de végre jobban érezte magát. Elyse nem volt sehol, hogy abban a pillanatban megpróbált felülni, de a vége az lett, hogy keményen beütötte a fejét a falba és visszahanyatlott a földre.

– Sky, mi a fenét művelsz? – dörrent rá a lány, miután mellé sietett és próbált a fejére nyomni egy rongyot ott, ahol keményen beverte a falba. Ahogy a nő a közelébe ért, elkapta a karját és minden kérdés vagy kérés nélkül magára rántotta a meglepett nőt, hogy aztán szorosan magához ölelje. – Mi van veled, jól vagy?

Nem válaszolt, csak ölelte magához, mint aki soha nem akarja elengedni őt, ami talán még igaz is volt. Nem tudta, miért teszi ezt, de annyira megnyugtató volt Elyse közelsége, talán túlságosan is. Lehet megvan az új drog, amire a túléléshez volt szüksége, bár ezt nagyon gyorsan ki kellett vernie a fejéből. Elyse csak tűrte, hogy ölelje, később átkarolta ebben a félig ülő-fekvő helyzetben, nem mozdult mellőle.

– Örülök, hogy velem vagy. – Nem mondott túl sokat, ezt is szinte belesuttogta a lány nyakába, hogy alig lehetett valamit hallani, de úgy tűnt, Elyse értette, miről beszél.

Kicsivel később, mikor már mindketten elzsibbadtak, akkor engedte el a lányt. Nem szóltak egymáshoz, de nem is volt erre szükség. Segített Elyse-nek összepakolni mindent a táskába, amit a lány magával hozott a faházból és szétpakolt a barlangban, végül kiléptek onnan, hogy folytassák útjukat, bár fogalma sem volt róla, most merre tovább. Még mindig a hegyekben voltak, le kellett jutniuk, de arra nem mehettek, amerről jöttek. Mögöttük volt Dan és csapata a zsákmányolókkal karöltve, már így is többen vadásztak rájuk, mint kellett volna. Sietniük kellett, nem akart több incidenst, az eddigiek is eléggé lefárasztották és kimerítették a tartalékait. Hiába génmanipulált, hiába szívós, nem képes kitartani a végtelenségig, főleg egy ilyen rohamok után, mint amit átélt nem olyan régen. Túlságosan legyengült volt ilyenkor, védtelen és nem volt senki, aki Elyse-re vigyázzon. Persze, a nő nem hülye, meg tudja védeni magát, de attól még ez nem könnyíti meg egyikük dolgát sem.

– Induljunk arra, talán végre lejutunk innen – szólt halkan Elyse-hez, bár hangja alig volt, a torka fájt, ki volt száradva. Elővette a kulacsot, amit még a nő töltött meg friss vízzel, ivott belőle, miközben tovább sétáltak.

Elyse mellette haladt, látta, hogy folyamatosan figyeli minden mozdulatát, vajon mikor esik össze újra. Egyszerre irritálta ez a pillantás, miközben imponált neki, hogy a nő figyelt rá. Biztos valami baj volt az agyával, hogy ilyeneken gondolkodott, van így is épp elég olyan dolog történt, aminek a megoldásán rághatja magát.

– Mondd ki, mire gondolsz, ne csak vizslass, mint valami kopó – szólt oda a nőnek, miközben haladtak a ritkuló erdőben.

– Ünneprontó... mi történt veled? Úgy viselkedtél az elmúlt időszakban, mint egy drogfüggő, aki épp az elvonón van. – Amint ezt Elyse kimondta, váratlanul megállt a nő pedig egyenesen a hátának sétált. Ennyire nyilvánvaló lenne a lány számára, hogy mi történik vele? Mégis honnan tud ennyi mindenről ez a csaj? – Nem értem, pontosan hogy kerültél Grey vérebei közé, de biztos kaptál te is abból a valamiből, amit azok a szörnyek használnak. Ez lenne az, ettől voltál olyan rosszul?

– Honnan tudsz ennyi mindent Greyről és a módszereiről? - fordult a nő felé, nem értette, Elyse vajon honnan tud ennyi mindent egy olyan egységről, amiről az egyszerű emberek csak annyit tudtak, hogy olyanok, mint a szörnyek, akiktől félni kell, mert ha egyszer feltűntek, lemészároltak mindent és mindenkit.

– Legyen elég annyi, hogy nekem is megvannak... vagyis voltak a kapcsolataim. Csak azt tudom, hogy valamilyen drogot kaptak azok a szörnyek, ettől lettek annyira kegyetlenek és fékezhetetlenek. Csodálkoztam, hogy Grey miként volt képes pórázon tartani őket.

Érdekes volt hallgatni, Elyse miként beszélt az apjáról és vele együtt a csapatáról úgy, hogy közben őt nem vette a szörnyek sorába. Nem értette teljesen és meglepték a hallottak, mégis honnan tudhatott ennyi mindent a nő. Nem vette be, hogy informátorai voltak, ahhoz túlságosan is bizalmas információk voltak ezek, csak olyanok tudhattak róla, akik velük együtt dolgoztak. Bár... ebben a világban már mindent lehetett, így talán mégsem annyira elképzelhetetlen ez az egész helyzet. Nagyot sóhajtva indult tovább, Elyse pedig követte.

– Igen, ez pontosan az, csak mi pörgetőnek hívtuk. Az egyik legerősebb drog, ami létezik és csak génmanipuláltak kaphatják. Ha neked beadnák, abba belehalnál.

– Ennyire veszélyes ez a szer? – kérdezett vissza Elyse séta közben. – De akkor sem értem, Grey miként tartja féken őket? Ha ennyire kegyetlenek lettek a cucctól, akkor mégis mi képezne gátat nekik, hogy ne tomboljanak?

– Nem kellett féken tartani őket – válaszolt nyugodt hangon, pedig tudta, ez mennyire őrültségnek hangzik. Elyse egy pillanatra meg is torpant.

– Ezt mégis hogy érted, nem azt mondtad, hogy...

– Hogy volt olyan, akit kényszerítettek arra, hogy Grey kutyája legyen? De, ez voltam én! A többieket pedig nem kellett féken tartani, nekik épp elég volt, hogy ap... Grey csatába küldte őket. Úgy élhették ki a legsötétebb vágyaikat, ahogy akarták. Szabad kezet kaptak arra vonatkozólag, hogy végezzenek az emberekkel egy-két esetet leszámítva. Arra képezték ki őket, hogy öljenek minden félelem és gátlás nélkül. Ez elég volt Greynek, a többiek pedig alig várták már, hogy harcolhassanak. – Tényszerűen közölt mindent, bár majdnem sikerült elszólnia magát. Még épp időben fogta vissza magát, mielőtt kiejtette volna a száján az apa szót, bár ezt Hannibál egyáltalán nem érdemelte meg.

Elyse csak nézett rá nagy szemekkel, nem akarta, hogy sajnálja vagy szánalmat érezzen iránta csak azért, mert így féken tartották és követelték tőle, hogy teljesítsen. Csendesen haladtak tovább, mikor végre elértek egy régi függőhídhoz. Úgy tűnt, csak erre mehetnek tovább, más út nem vezetett át a túloldalra, hogy lehetőségük legyen lejutni a hegyről.

– Menjünk tovább, arrafelé úgy tűnik, van egy ösvény, amin lejuthatunk végre innen – mutatta az irányt Elyse-nek, aki halálra vált arccal nézett egyenesen előre, a híd irányába. Hirtelen nem értette, mégis mi váltotta ki ezt a nőből, talán volt valami a túloldalon, amit nem vett észre? De bármennyire meresztette a szemét és alaposabban körülnézett, nem látott semmit. – Elyse, hahó! Mi bajod, teljesen elfehéredtél. Azt ne mond, hogy beteg vagy.

– Én arra nem megyek! Keress másik utat! – Azzal hátat fordított és indult volna visszafelé, csak mikor elkapta a karját és megfordította, akkor állt meg. Nem értette, mégis mi lelhette ezt a nőt, mi baja volt?

– Elyse, mi van veled? Arra kell tovább mennünk, máshogy nem jutunk le a hegyről. Több napi járás lenne, mire lejutnánk ezen a részen, hogy a zsákmányolókat és azt a bandát ne említsem, akik a nyomunkban vannak!

– Nem érdekel! – kiáltott rá reszketve a nő, rég látta már ennyire kifordulva önmagából.

– Te... csak nem? – pillantott maga mögé a hídra, amit a nő most is meredten bámult, elfehéredett arccal. – Tériszonyod van?

– És ha igen, akkor mi van?

– Ezt eddig miért nem említetted? – rántott egyet a lány karján, hogy végre ránézzen és ne a hidat bámulja meredten. Ez még fel sem tűnt neki, hogy Elyse irtózik a magas helyektől, bár volt egy-két olyan nap, mikor eszébe villant a nő furcsa viselkedése, ahogy magasabb helyeken sétáltak, vagy a barlang párkányára másztak fel. Ott is többször megállt, de aztán ment tovább, így nem tudta, hogy ennyire súlyos volt a dolog.

– Mert nem volt fontos. De azon a hídon én át nem megyek, felejtsd el, nem érdekel! – makacsolta meg magát Elyse és próbált volna hátrálni egy lépést, de még mindig a karját fogta erősen, így nem tudott hova menni.

– Elyse, figyelj rám! Nem mehetünk visszafelé, ezt te is nagyon jól tudod, különben halottak leszünk! – nézett mélyen az acélszürke szemekbe. – Nézd, segítek átmenni a hídon, rendben? Végig ott leszek veled, jó?

– Nem! Nem érdekel, nem megyek arra, értsd már meg! – csattant fel a nő indulatosan, de kihallotta a hangjából a rettegést. Nem tudta, milyen a tériszony, már annyira hozzászokott a veszélyhez és minden máshoz, hogy ideje sem volt az ilyenektől félni. Régen sem volt egy ijedős alkat, az apja túlságosan is jó munkát végzett, így számára érthetetlen volt ez a fajta félelem. Még mindig fogta Elyse karját, a táskát amúgy is Sky vitte, így nem volt más választása.

Még mielőtt a nő bármit csinálhatott volna, magához rántotta, a feneke alá nyúlt és felemelte, majd kényszerítette arra, hogy a lábával átkarolja a derekát, a kezével pedig a nyakát. Nem sokat látott így, de még mindig jobb volt, mintha itt álltak volna egész nap, végül megindult a hídhoz. Elyse hiába kapálózott, hiába kiabált vele, figyelmen kívül hagyta és csak ment előre. Ahogy rálépett a hídra, a nő egyre magasabb hangon könyörgött neki, ütötte a vállát, de akkor sem engedte el, szorosan tartotta a kezei között. Nem volt nehéz, alig nyomott valamit a nő és régebben már megszokta, hogy a testsúlyával majdnem megegyező súlyú felszerelést kellett magával cipelnie.

Aztán hirtelen elcsendesült minden, Elyse szorosan hozzábújt, az arcát a vállába temette, hogy végre látott is valamit. Érezte, hogy a nő egész testében reszketett, mégsem engedte el, inkább még szorosabbra vonta az ölelését és azt, ahogy fogta. Úgy nézett ki, mintha Elyse egy kismajom lenne, aki belé csimpaszkodott. Nem volt hosszú a híd, mégis minden lépésre figyelnie kellett, hogy ne himbálózzon ki annyira a szerkezet. Óvatosan haladt, nyugodt mozdulatokkal. Úgy tűnt, egy örökkévalóság, mire átértek a túlsó oldalra, de ahogy lába újra talajt fogott, úgy sóhajtott fel megkönnyebbülve.

– Átértünk? – Elyse hangját alig hallotta, a nő a nyakához motyogott, nagyon kellett figyelnie, mégis mit beszélt.

– Igen, átértünk – válaszolt.

A lány óvatosan felemelte a fejét, körülnézett, végül lemászott az öléből. Alig állt a lábán, látszott rajta, hogy remegett. Abban a pillanatban, ahogy ellépett tőle egy lépést, lendült a pofon és hangosan csattant az arcán. Valójában nem is magától a pofon erejétől, hanem a hangtól lepődött meg annyira, hogy összehúzta magát. Csak pislogott a nőre, ismét megérezte a tűz füstös illatát, úgy csapta meg, akár maga a pofon. Elyse dühösen meredt rá, szemei haragtól izzottak, arca kipirult, ajkait vonallá préselte össze. Rég látta már ennyire mérgesnek, mint most.

– Teljesen elment az eszed?! Nem meg mondtam, hogy nem megyek át?! Süket vagy, vagy csak szimplán hülye?! – Szavai hangosan csattantak az erdő csendjében. Ezt talán még kilométerekről is meghallhatták mások.

Miközben hozzá beszélt, kezével folyton taszított egyet rajta, aztán még egyszer és így tovább, minden kimondott szóval. Először nem is akart válaszolni, valamennyire persze megértette Elyse helyzetét is, de akkor sem fordulhattak vissza, hogy majd ott kóvályogjanak a túloldalon és talán soha után kiskedden lejutnak a hegyről. Ahogy egy utolsót lökött rajta a nő, úgy torpant meg, hogy Elyse nekiütközött a testének.

– Nyugodj már meg! – kiáltott rá, mire a hangtól egyből hátrált egy lépést és megszeppenve nézett fel végre a szemeibe. Na, csak tudott rá hatni valamivel. – Áthoztalak és kész, ne feszülj bele ennyire a témába! Életben vagy, nem?

Elyse csak nézett nagy szemekkel, aztán összekapta magát és hátraarcot vett, minden szó nélkül faképnél hagyta. Nagyot sóhajtva csóválta meg a fejét, ilyen a világon nincs. Mégis mi baja volt ennek?! A nővére is csak akkor volt ilyen, mikor épp tomboltak a női hormonok. Ahogy ez a gondolat átsuhant az agyán, úgy nézett a távolodó alakra, aztán az égre.

– Te jó isten! Öljön meg valaki... – Két kezébe temette az arcát, végül követte Elyse-t tisztes távolságot tartva tőle. Már kezdte érteni, mégis miért ennyire szeszélyes az említett személy. Jobb, ha tartja tőle a tíz lépés távolságot, a végén még megtalálja ölni, mikor nem figyel.

- - - - -

Egy nappal később eljutottak egy csendesebb részhez, ahol volt egy kisebb tó, aminek az egyik végében egy sziklapárkányról zúgott alá a víz. A víz gőzölgött és ahogy a közelébe értek, úgy csapta meg mindkettejüket a forróság. Meglepve tapasztalták, hogy meleg vizes forráshoz jutottak. Amint Elyse meglátta, felsikkantott és már rohant is előre. Még mielőtt rákiálthatott volna, hogy ki tudja, mi van abban a vízben, a nő elkezdte magáról lecibálni a ruhát, aztán alsóneműben beleugrott a vízbe, Sky pedig megkövülve nézte végig a jelenetet. Ennyit arról, hogy őt semmivel nem lehet meglepni. Ez a nő tele volt rejtélyekkel.

– Elyse, teljesen elment az eszed?! És ha valami van abban a vízben? – kiáltott a lányra, miután közelebb sétált a vízhez, Elyse meg végre hajlandóztatott feljönni a víz felszínére levegőt venni.

– Ne legyél már vészmadár, ennek semmi baja nincs! Inkább gyere be te is, rád férne – válaszolt flegmán a nő, miközben hanyatt feküdt a vízen, hagyta magát ringatni. Sky szemét forgatva dobta le a táskát a tó partjára, végül vállat rántva levette a ruháit és besétált a vízbe.

Hirtelen mélyült, de fájó tagjainak valóban jót tett a forró víz, bár még így is tartotta a távolságot a nőtől. El nem tudta képzelni, mégis mit gondolhatott magáról, és ha valamilyen fertőző cucc van a vízben, akkor mégis mit csinálnak? De aztán minden ehhez hasonló gondolata tovaszállt, mert a forróság körülölelte és megnyugtatta, nem is figyelt semmi másra. Talált egy sziklát a parttól nem messze, ahova felülhetett, de még mindig a vízben volt így is, ott kényelmesen elhelyezkedett, miközben Elyse oda-vissza úszott, többször alábukott, majd feljött a felszínre. Olyan volt, akár egy gondtalan tini, aki épp kiránduláson van egy meleg vizes forrásnál.

Lehunyta a szemét, s hagyta, hogy megnyugtassa a környezet, hogy egy kicsit kikapcsoljon és ne kelljen másra figyelnie, de persze nem élvezhette sokáig ezt a nyugalmat. Váratlanul víz fröcskölt az arcába, aztán Elyse kacagása töltötte be a területet.

– Na megállj csak – motyogott az orra alatt bosszúsan, miközben a lányhoz úszott, aki próbált előle menekülni, nem sok sikerrel. Kijjebb jutottak a parthoz, ahol már leért a lábuk, úgy fröcskölték egymást vízzel, mint a gyerekek. Fel sem fogta először, hogy ez mennyire hiányzott már neki, hogy milyen érzés, mikor szabad és azt tehet, amit csak akar. Úgy viselkedhet, akár a többi normális ember. Kizárhatja egy kicsit a külvilágot, hogy háború van, hogy szörnyeteg, akit ölésre képeztek. Most csak egy átlagos férfi volt, aki épp egy nőt próbál meg becserkészni, több-kevesebb sikerrel.

Elyse-szel egyre közelebb kerültek egymáshoz, elkapta a lány derekát és együtt csobbantak vissza a vízbe nevetve. Egy pillanatra engedte csak el a nőt, hogy megfordulhasson, aztán már csak arra eszmélt, hogy Elyse ajkai a sajátjaira tapadtak. Elyse karjaival átkarolta Sky nyakát és egész testével a sajátjának simult, miközben elmélyítette a csókot. Nyelvük táncot járt, akaratlanul is belenyögött a csókba, túlságosan szenvedélyes volt, sokkal erősebb és akaratosabb, mint az, amit a barlangban adott a nőnek. Elveszett a csókban és minden érintésben, amivel elhalmozták egymást, képtelenül arra, hogy leálljanak.