Sokkal később tért magához az iszonyatos fejfájás miatt. Felnyögött a fájdalomtól, a szeméből indult ki és folyamatosan húzódott egyre hátrébb, miközben úgy érezte, hogy hányni fog. A fájdalom elviselhetetlen volt, minden kisebb hangot is tízszeresen érzékelt, fények villództak a szemei előtt, kénytelen volt a fülére szorítani a kezeit, miközben szorosan behunyta a szemét és magzatpózba húzta össze magát. Érezte, hogy Elyse hozzáér és beszél valamit, de csak a fejével intett nemet, hogy hagyja békén. A fájdalom már elviselhetetlen mértéket öltött, tudta jól, hogy ez a szer utóhatása és egész életét végig fogja kísérni, ráadásul semmilyen fájdalomcsillapító nem volt náluk, ami segíthetett volna.

Ekkor érezte meg, Elyse egy hideg és nedves rongyot tett a homlokára, ami valamennyire csillapította a fájdalmat; de még mindig nem merte kinyitni a szemét. A lány egész nap váltogatta a rongyokat, mindig hűvöset hozott, áttörölte vele az arcát és a tarkóját. Ha nem lett volna mellette, talán ki sem bírta volna így a fájdalmat, de Elyse leleményességének hála csillapult a fájdalom intenzitása, valahogy talán túl fogja élni ezt.

Fogalma sem volt róla, mennyi idő telhetett el így, valamikor sikerült elaludnia Elyse kezei között, mikor furcsa, a házhoz nem illő hangok ébresztették fel. Váratlanul egy csapat fegyveres férfi tört be, két, számára ismeretlen alak felrángatta a földről és úgy cibálták ki a ház elé, miközben magatehetetlenül tűrt mindent. Teljesen összemosódott előtte a kép, nem tudta eldönteni, merre van a fel vagy a le, csak amikor már előre lökték a fűbe, akkor vágódott keményen a talajnak. A fejfájása elemi erővel tért vissza, de már közel állt ahhoz, hogy elájuljon, szervezete túlságosan is kimerült a megterheléstől és a fájdalomtól. Emberek ordítottak körülötte, fények villogtak a szemei előtt, képtelenül arra, hogy felfogja, mi történik. Távolról hallotta csak Elyse hangját, ahogy kiabált az idegenekkel, mikor valaki gyomorszájon rúgta, hogy hátra csúszott a földön és összehúzta magát. Záporoztak rá az ütések, de tompán érzett csak mindent; a fejfájás túl erős volt, hogy bármi mást felfogjon.

– Elég ebből, hagyják békén! – ordított Elyse, miközben az ütések eltűntek és két vékony, de erős kar szorította magához a testét, magatehetetlenül tűrte, hogy a nő azt csináljon vele, amit szeretne. Nem bírt mozdulni vagy tenni az egész helyzet ellen, túl gyenge volt, nem értette, mi ez az egész, mégis mi történik.Olyan volt, akár egy rongybaba, amit ide-oda dobálhatnak az emberek, ahogy nekik tetszik.

– Minek véded ezt a fattyút?! Menj onnan, ne mondjam többet, különben te is meghalsz! – Ez a férfihang nagyon ismerős volt, de nem tudta összerakni a dolgot. Tudta, hogy már hallotta őt valamikor és hogy félnie kellene tőle, de nem ment. Nem tudott semmit sem tenni, egyszerűen csak feküdt Elyse kezei között. Még homályosan látta a nőt, ahogy fölé hajol és beszélt valamit hozzá, de nem fogta fel, mi volt az.

– Azt mondtam, hogy takarodjatok innen! – Elyse egyre dühösebb volt, váratlanul csapta meg a tűz füstös illata, ami a nőből áradt. Indulatos volt és szeszélyes, fékezhetetlen, akár a haragvó tenger. A nő óvatosan letette a testét a földre, még oldalra fordulva is látta, ahogy az egyik fegyveres alak felé megindul mindenkit meglepve, a puskát felfelé ütötte, hogy az elsült, majd elkapta a szőke nő haját és úgy rántotta magához. A lány sikított, ahogy a torkán kifért, Elyse közben a fejének szegezte a pisztolyt. - Ha nem tűntök el, esküszöm, hogy szétlövöm a lány fejét!

– Nem mernéd megtenni, különben te és a szörnyeteg is meghaltok!

– Oh, hogy nem merném megtenni? – Elyse beszéd közben ismét rántott egyet a nő fején, úgy feszítette hátra, miközben a pisztoly csövét a szájába dugta, a zár pedig kattant. Mindenki megkövülve nézte a jelentet, egy pisszenést sem lehetett hallani. – Ne szórakozzatok velem! Megmondtam, hogy szétloccsantom a fejét, aztán a kislányodnak annyi! Nem érdekel az élete, csak egy lesz a sok közül!

– Elég ebből! Ha nem engeded el, a fattyú meghal! – Jött a felelet, miközben érezte, hogy valaki ismét belerúg, aztán egy sörétes puskát nyomott a fejének. Homályosan látta, hogy Elyse hátrapillantott, aztán vissza az előtte álló fegyveres férfira.

– Mit gondolsz, csak ő van egyedül, te ostoba fasz?! Egy génmanipulált katonát fenyegetsz! – Ahogy Elyse ezt kimondta, úgy szisszentek fel többen, majd hátráltak tőle egy lépést. Türelmesen várt és feküdt a földön, ebből mégis mi lesz, mit akar vajon tenni a nő. – Elfelejtetted talán, hogy csapatban dolgozunk, legalább két fős csoportokban? Ha nem vigyázol, talán épp akkor csapok le rád, amikor nem számítasz rá!

Elyse szavai megdöbbentették, fogalma sem volt róla, a nő honnan tud ennyi mindent a génmanipulált katonákról, sem azt, hogy két fős csapatokban szoktak portyázni. Ezek olyan információk voltak, amiket csak egy belsős ember tudhatott, aki közel állt a katonai egységekhez vagy kapcsolatban volt velük. A másik, amit viszont nem értett, amikor azt említette, hogy ketten vannak, ennek nem volt értelme, már hogy lennének ketten? A nő szavait megerősítve még jobban hátrafeszítette Claire fejét, hogy mélyebbre tolja a pisztoly csövét. A lány fulladozott és kapálózott, próbált menekülni, de Elyse egyszerűen rátaposott a vádlijára, hogy a szőke még a pisztollyal a szájában is keservesen felkiáltott.

– Megmondtam, ha nem takarodtok el, levadászok mindenkit, kezdve a kis szőkével. Eljátszok vele a szemed láttára! Ne aggódj, tudom, mivel okozzam neki a legtöbb fájdalmat, hogy könyörögni fogtok azért, hogy megöljelek titeket! Olyan kínokban lesz részetek, hogy te magad fogod kérni a megváltó halált!

– Dan, nem mondtad, hogy ketten vannak, csak a fattyúról volt szó!

– Tűnjünk el innen, ez a szuka megöl mindenkit! Tudod, hogy viselkednek ezek a szörnyetegek!

– Menjünk már, a zsákmányolók is errefelé tartanak! Igyekezzünk, mert tényleg halottak leszünk, már késő éjszaka van! Dan, engedd el őket, had menjenek! – Több helyről jött a felkiáltás és kérés, miközben mindenki próbált hátrálni Elyse-től. Nem látta tisztán, milyen lehet a nő, de a hangjából és illatból ítélve olyan volt, akár egy dühös fúria. Úgy tűnt, Dan nem akart engedni, de aztán mindenkit hátrálásra intett. Az emberek elrohantak, be az erdőbe, csak Dan és Claire maradt még.

– Takarodj, most! Ne mondjam többet, különben a lány meghal!

– Esküszöm, hogy levadászlak mindkettőtöket! A kezeim közt fogtok meghalni, ocsmány szörnyetegek!

– Nem érdekel az üres fenyegetésed! Előbb öllek meg, minthogy észreveszed! Most pedig takarodj vagy kiloccsantom a lányod agyát. Nem kérem többet! – Elyse újra megrántotta a szőke fejét, mire az apja végre megmozdult. Leeresztette a fegyvert, amit végig a nőre irányított, aztán hátrált több lépést, majd berohant az erdőbe. Ahogy eltűnt a többi emberrel együtt, Elyse úgy lökte a földre a síró lányt. – Te is takarodj az apád után! – Mondata végeztével belerúgott egyet, hogy az felsikoltott, aztán összeszedte magát és eltűnt. Elyse várt, nem tudta meddig, mikor végre megfordult és hozzá rohant. Két kezébe fogta az arcát, aggódó szürke szemek vizslatták át mindenét.

– Sky! Gyere, mennünk kell, nem maradhatunk itt. Fel bírsz állni? – szólongatta a nő, de alig bírt valamit válaszolni, így csak nemet intett a fejével. Elyse felkelt és berohant a faházba, majd pár másodperc múlva a megpakolt hátizsákkal tért vissza. Újra lehajolt hozzá, ülő helyzetbe tornázta és segített neki felállni. Alig tudott megtenni két lépést, mikor összecsuklott a földön. – Sky, kérlek! Bírd ki, próbáld meg! Mennünk kell, nem fogja a férfit sokáig visszatartani a fenyegetésem!

Próbált ő mindent, erőt vett magán a lüktető fejfájás mellett, rátámaszkodott Elyse-re és újabb lépéseket tettek meg együtt. Hallotta a nő hangját, ahogy bátorítja és folyton beszélt hozzá, hogy ne adja fel, menniük kell, túl fogják élni, csak még egy kicsit menjenek, még tovább amíg csak tudnak. Fogalma sem volt, hogy meddig tartott, meddig mentek az erdőben az egyik irányba, csak azt tudta, hogy menniük kellett, különben végük volt. Nem adta fel, kitartott, bármennyire is nehéz volt, bármennyire is azt érezte, hogy összecsuklik a földön és ott marad. A fejfájása visszatért, összefolyt előtte a kép, csak arra hagyatkozhatott, amerre Elyse vitte, bízott benne, hogy jó helyre mennek vagy legalább talál olyan menedéket, ahol meghúzhatják magukat éjszakára.

– Gyere, ide bemegyünk, rendben? Csak tarts ki, amíg eljutunk oda, kérlek! - könyörgött neki Elyse, miközben haladtak előre, aztán egy kisebb barlangszerűségbe jutottak. Ahogy betette a lábát, nem bírta tovább, összecsuklott a földön és keményen landolt a köveken. Fájt mindene, már nem látott semmit, csak fehér és fekete pontok táncoltak a szeme előtt, végül kiütötte a fájdalom és elájult, de tudta, hogy most már biztonságban vannak.

- - - - -

Mikor újra magához tért, már nem volt fájdalom és fejfájás, csak iszonyatosan fáradt volt. Alig bírt mozdulni, mindene sajgott, mint akin átmentek egy tankkal legalább kétszer, oda meg vissza. Óvatosan nyitotta ki a szemeit és amit először meglátott, attól akaratlanul is mosolyra görbült a szája. Elyse mellette feküdt és úgy figyelte.

– Hé, nagyfiú! Hogy vagy? – suttogva beszélt a nő, miközben egyik kezével az arcát simogatta. Megnyugtatta ez a kedves gesztus és érintés, már olyan rég volt ilyenben része, ennyire közvetlen is ritkán volt bárkivel. Túl sok rossz dolog történt vele az elmúlt tizenkét évben.

– Fáradtan... és te? – kérdezett vissza, de nem mozdult, csak Elyse-t figyelte. A fáradt arcát, gyönyörű szürke szemeit, amik most boldogságtól csillogtak, a puha ajkakat, amiket újra megakart ízlelni, még ha csak lopva is tenné ezt.

– Még élek, de nagyon megijesztettél. Nem tudtam, mi történt veled... – válaszolt Elyse, közben Sky picit közelebb mászott hozzá a földön, hogy orruk már majdnem összeért. – Főleg, mikor jöttek azok a fegyveresek. Neked mindenhol ellenségeid vannak?

– Szerintem erre tudod a választ. De ügyes voltál. – Nehéz volt a beszéd, mégis szerette volna elmondani a nőnek, hogy megmentette az életét és köszöni, hogy így kiállt érte, pedig még Elyse is halálra rémült, mikor kiderült, hogy génmanipulált katona és Grey csapatába tartozott. – Köszönöm... mindent. Hogy vigyáztál rám és megmentetted az életem.

– Akkor most kvittek vagyunk? – pillantott rá mosolyogva a nő, mire bólintott.

– Igen, kvittek vagyunk – tette még hozzá, aztán már csendben maradtak, csak figyelték egymást. Olyan kellemes volt elveszni Elyse érintésében, ahogy simogatta és megnyugtatta az egész lénye. Fel sem fogta, mit tesz, csak előrébb mozdult és kissé sután, de megcsókolta. A nő nem húzódott el, hanem viszonozta a csókot. Pár pillanat múlva távolodtak el egymástól.

– Ne haragudj, nem lett volna szabad...

– Nem haragszom – nézett rá átható szürke szemekkel Elyse, a mosoly azonban még mindig ott pihent az arcán. Hirtelen nem tudta, hogy mit tegyen vagy mondjon, zavarban érezte magát, mégis annyira jó volt a nő mellett lenni, ennyire közel hozzá. – Pihenj még, vigyázok rád – suttogott a szép szemű, végül csak bólintott a szavaira és hagyta, hogy újra elnyomja az álom és a fáradtság.

Álmában újra élte a régi emlékeit, amiket tett vagy amik megtörténtek vele, de valahogy ezekben az álmokban Elyse is feltűnt, ahogy a nevét kiáltotta, ahogy magához hívta és megölelte, ahogy kérte, hogy segítsen neki és mentse meg, vigye el messzire, távol minden veszélytől. Fájt érte a szíve, nem akarta, hogy bármi baja essen, de mindig az volt az álom vége, hogy a nő állt fölötte, pisztollyal a kezében, dühös arccal meredt rá és csak azt ismételgette folyton, hogy végig hazudott, egy gyilkos szörnyeteg, aki nem való erre a világra, akinek pusztulnia kell. Megölte a családját, megölt mindenkit, aki fontos lehet a nőnek, tönkre tette az életét és még sok más emberét is. Csak halált és szenvedést tudott adni, semmi mást, végül Elyse meghúzta a ravaszt.