Másnap reggel kipihenten ébredt, talán most először az elmúlt pár napban. Nagyot nyújtózott a matracon, a gerince is beleroppant párszor, mire úgy érezte, hogy ideje lenne felkelni. Elyse mellette az igazak álmát aludta még, nem akarta felébreszteni a lányt. Most az első az volt, hogy pihent legyen, aztán jöhet minden más.

Óvatosan felkelt a matracról, aztán felkapta a hátizsákot és elhagyta a faházat. Odakinn verőfényes napsütés fogadta, kellemesen meleg volt a levegő. Valamiért úgy érezte, hogy ez egy jó nap lesz, nagyon rég érezte magát ilyen jól. Igaz, még mindig fájt mindene az előző napok megterhelésétől, de már nem voltak veszélyben, Elyse is mellette volt és neki ez jelentette a legtöbbet.

Körülnézett, mégis mit csinálhatna idekinn. Nagyon nem akart elcsatangolni, a végén a lány még halálra rémülne, hogy hova a fenébe tűnt. Ráadásul azt mondta neki, hogy egy időre jobb lenne itt maradni, amíg össze nem szedik magukat annyira, hogy továbbinduljanak. Először a fészert vette szemügyre, vajon mi maradhatott ott az előző lakóktól, hogy aztán vigyorra álljon a szája.

Órákkal később, Elyse álmosan lépett ki a faház ajtaján, távolról már kiszúrta a nőt. Sokkal kipihentebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Igaz, ebben a világban, ha nem vagy képes alkalmazkodni és tovább lépni, halott vagy. Nincs más lehetőség, mint a folytonos alkalmazkodás és túlélés.

– Jó reggelt, Csipkerózsika – nézett fel a lányra, miután az egyik felesleges fadarabot összevágta a fejszével.

– Mi a jó istent csinálsz idekinn? Ez mi? – mutatott Elyse az előttük készült fabódé szerűségre. Három oldalról védve volt, fölötte pedig egy fémcső lógott a levegőben, ami egy nagy tartályba vezetett. Ebben volt a víz és ha minden jól alakul, akkor nap végére felmelegszik annyira, hogy mindketten tisztálkodhassanak. Épp ideje volt, hogy lemossák magukról a mocskot.

– Pontosan az, aminek tűnik. Zuhanyzó. Gondoltam, már úgy is le akarod mosni magadról a mocskot, szóval összeraktam, amíg aludtál.

– Biztonságos ez egyáltalán? – kétkedve nézett rá Elyse, mire nagyot sóhajtott.

– Nem fog a fejedre zuhanni, ha erre gondoltál. De kell még egy kis idő, mire felmelegszik a víz; bár találtam a fészerben egy nagy üstöt, abban akár melegíthetünk is – tette még hozzá elgondolkodva, miközben lehuppant az egyik nagyobb farönkre. Végül is, azért is aprított fát, hogyha kell, tudjanak tüzet gyújtani, ez meg pont jól jött. Csak gyújtóst kellene még találniuk valamerre, arra még nem volt ideje, hogy keressen. Épp elég volt, hogy ezt a tákolmányt összedobta addig, amíg Elyse aludt.

– Oké, akkor előkerítem az üstöt, de honnan hozzak vizet? – lépett mellé a nő értetlen arccal.

– Majd én hozok. Inkább keress gyújtóst, azzal most többre megyünk – válaszolt, végül felkelt a rönkről, aztán vette az üstöt, hogy hozzon vizet. Nem messze tőlük volt egy hegyi forrás, így onnan hozhatott friss vizet.

Már késő délutánra járt az idő, mire mindennel végeztek, a víz is felforrt, hogy aztán a nagy tartályba öntse Elyse-nek, bár volt egy pillanat, amikor majdnem magára borította az egészet, mert sikerült megcsúsznia a létrán felfelé. Kicsin múlott a dolog, de nem lett baj, végül magára hagyta a nőt, hogy zuhanyozzon, ahogy neki tetszik. Talált régi rongyot, amit a tákolmány nyitott oldalára tudott szegelni, így mindenhonnan védve volt a nő, amíg fürdött. Addig meg az erdőt járta, hogy ne legyen útban.

Estére ért haza, több gyógynövénnyel a kezében, amit később akár lefőzhettek innivalónak, fájdalomcsillapítónak vagy nyugtatónak. Gyógyszert nem talált a ház körül, se itt, se a másik helyen, csak pár kötszert és fertőtlenítőt, amivel a sérüléseiket elláthatta. Pontosabban Elyse sérüléseit, a sajátjai már szépen gyógyultak így is, a fertőzéstől pedig nem kellett tartania, mint mindenki másnak.

Ahogy belépett a faház ajtaján, odabenn kellemes meleg és főtt étel illata fogadta. Gyomra éhesen megkordult az ínycsiklandó illatok miatt.

– Mi ez az isteni illat? – lépett Elyse mellé, aki a kicsi kandallónál állt, egy kisebb edény volt előtte egy fém állványon, azon főtt az étel.

– Főtt étel, gondoltam örülnél neki. Egész nap csak dolgoztál, hogy elkészíts nekem mindent – nézett rá a nő átható szürke szemeivel, hogy a hideg rázta ki ettől a pillantástól, pedig nem kellett volna félnie tőle. Természetes volt, hogy megcsinálta ezeket a dolgokat, nem akkora paraszt, hogy majd magára hagyja a nőt. Persze még az elején, akkor talán megtette volna, de már annyira összeszoktak, hogy fájt volna Elyse hiánya. Utálta, ha nincs mellette vagy a közelében. – Köszönöm, Sky.

– Nincs mit, mindenképp megtettem volna magam miatt – replikázott vissza hatalmas vigyorral a képén, mire a nő csak a fejét ingatta bosszúsan.

– Idióta! Találtam egy kisebb tálat, ülj le és egyél, aztán a többit holnap elintézzük – utasította Elyse, miközben lenyomta a földre a kandalló elé, a kezébe nyomta a tálat és kanalat, aztán szedett az ételből. Ahogy az első falat a szájába került, úgy nyögött fel az élvezettől. Egy biztos, az éhező embernek minden falat isteni, ezt a saját kárán tanulta meg. Evett már sokkal finomabbat, de akkor is, ez az étel most mindent felülmúlt, pedig egyszerű konzerv kaja volt, mégis többet ért neki, mint eddig bármi más. Csendesen falatozott Elyse mellett, miután a nő is szedett magának egy másik tálba. Most így, a tűz fényében látta, hogy mennyire gyönyörű. Haja még mindig vizesen tapadt a bőrére, ruhája csak egy kinyúlt póló volt, nem találtak túl sok mindent ezen a helyen, mégsem zavartatta magát. Megint érezte a friss erdő és a hűsítő víz illatát, ami Elyse-t körbelengte.

– Mi az, talán leettem magam? – kérdezett a nő értetlenül, észre sem vette, hogy megállt még az evésben is, úgy nézte a másikat.

– Nem, dehogy, csak elbambultam – felelt zavartan, aztán visszatért az evéshez, de azért látta, hogy Elyse érdeklődve méregeti. Miután mindketten megették a saját adagjukat, teli hassal kiterült a padlón. Nem volt kedve felkelni onnan, kimerült volt és fáradt, de ez amolyan jóleső fáradtság volt, nem az a fajta, amikor az élete miatt rettegett.

– Tudod, nem gondoltam volna, hogy egyszer idáig jutunk. – Elyse szavaira oldalra kapta a pillantását, a nő még mindig a tüzet bámulta meredten, miközben a térdeit felhúzta és átkarolta a kezével, állát a térdére fektette.

– Hogy érted?

– Komolyan, nézz már ránk! Két ekkora szerencsétlent, mint mi... – válaszolt Elyse, miközben magukra mutatott.

– Kikérem magamnak, nem vagyok szerencsétlen! – mordult a lányra és még olyan arcot is vágott hozzá, mint aki megsértődött ezen. Hallotta, ahogy Elyse jókedvűen felnevet. Már azt hitte, soha nem fogja ezt újra hallani, vigyorogva nézett most a nőre maga mellett. – Na, jó, talán egy kicsit, de el ne áruld senkinek, mert bajban leszek – tette még hozzá és közben lehalkította a hangját, hogy ezzel is rájátsszon az egészre. Elyse ismét felkacagott.

– Lökött vagy! De visszatérve, örülök, hogy téged hoztalak el – nézett rá a nő komoly arccal. Feltápászkodott, hogy két kezét a háta mögött a padlón megtámasztotta, úgy nézett maga elé. – Tudom, hogy az életeddel játszom minden nap, mégis mindig segítesz. Persze, ez a saját érdeked is, de az nem lenne a feladatod, hogy a lelkiállapotom miatt aggódj, vagy hogy zuhanyzót készíts nekem az erdő közepén. Mindezek ellenére mégis megtetted, minden este velem alszol, hogy ne legyenek rémálmai.

Riadtan nézett a nőre, nagyon remélte, hogy nem emlékszik arra, amikor megcsókolta, különben elássa magát valahol az erdő közepén.

– Tudok ezekről, Sky, azért annyira nem ütöm ki magam. Na, jó, a múltkorit leszámítva, amikor elindultunk ide, de mindegy... Visszatérve rád, tényleg köszönöm ezt a sok mindent – pillantott rá Elyse, apró mosollyal az ajkán, hogy kedve lett volna újra megcsókolni, de nem! Nem teheti meg, talán egy másik életben, más helyzetben igen, de itt nem. Bólintott a nő szavaira, végül feltápászkodott a földről. – Viszont ma nem alszom veled, majd ha zuhanyoztál, tökfej! – tette még hozzá a nő, hogy szemeit forgatta a kijelentésre. Nem mintha eddig bármi miatt aggódnia kellett volna, de most kimerülve dőlt el a matracán, hogy egyből elnyomta az álom, bár annyit még érzékelt, hogy Elyse mellé ült és az arcát simogatta, egészen addig, amíg teljesen el nem aludt.

- - - - -

Korán reggel ébredt, még a nő előtt. Kilépett a friss levegőre, annyira kellemes volt az egész, megnyugtatta. Pedig tudta jól, hogy ez csak ideiglenes és elnyomja vele a valóságot, nem maradhattak itt sokáig, tovább kell majd menniük, hogy megtalálják Caident és vele együtt Lizyt is. Volt még teendőjük bőven, már csak amiatt is, mert le kellett jutniuk a hegyről.

Nem agyalt túl sokat, inkább a zuhanyzóhoz sétált, hogy végre felfrissítse magát és kikapcsoljon egy kis időre, ne azon kelljen gondolkodnia, most hogyan tovább. Így észre sem vette a zuhany alatt állva, ahogy Elyse kilépett a házból és közel sétált hozzá, hogy aztán már csak a sikítás térítse észhez.

– Mi a franc? – nyúlt a pisztoly után és a nőre fogta, aki egy fa mögött állt most, onnan pillogott rá ijedt arccal. – Mi bajod van neked, teljesen megőrültél?! És ha lelőlek?!

– A hátad... ez nem lehet... te egy vagy közülük?! – Elyse rémült arca és hangja kizökkentette, hogy aztán leesen neki, mégis miről beszél a nő. Teljesen kiment a fejéből a tetoválás, ami az egész hátát beborította és ami a katonai múltjának volt köszönhető. Gyorsan elzárta a vizet és a derekára tekert egy rongyot. Fogalma sem volt róla, most ezt hogy fogja kimagyarázni, direkt ezért nem vetkőzött le soha a nő előtt, ezért nem mutatott meg neki semmit. Tudta, hogy az emberek hogyan reagálnak erre, elvégre a génmanipulált katonák rettegésben tartottak mindenkit, az apja diktatúrája sok életbe került már.

– Elyse, hadd magyarázzam meg!

– Mit kell ezen magyarázni, te is katona vagy! Vagyis voltál, mindegy... akkor is Grey diktatúráját erősítetted, génmanipulált szörnyeteg vagy! – kiabált vissza a nő, még mindig a fa mögé bújva. Idegesen szántott végig ujjaival vizes haján. Erre komolyan nem volt szüksége, nem most akarta elmondani; sőt, inkább soha, de úgy tűnt, muszáj volt.

– Nem mindenki akart Grey katonája lenni! Az még soha nem jutott eszedbe, hogy kényszerítettek?!

– Ne szórakozz velem! Nektek volt a legjobb, élelmet kaptatok és szállást cserébe azért, ha Grey vérebei lesztek! Miért kényszerítettek volna, ez mindenkinek a legjobb volt a világégés után!

– Elyse! – kiáltott a nőre, mire a lány összerezzent és hátrált egy lépést. Kezdett nagyon dühös lenni, nehogy már ez a nő magyarázza meg neki, milyen volt az apja katonájaként egy ilyen kegyetlen világban! Mérgesen felkapta a nadrágját és magára cibálta a bakanccsal együtt, végül nagy lendülettel indult meg Elyse felé. A nő azonnal hátrálni próbált, de nem rohant el. Ahogy elé lépett, úgy szorította a testével a fának, elkapta a karját és a mellkasára szorította. – Nézz meg alaposan! Szerinted így néz ki egy olyan ember, aki Grey katonája akart lenni?! Mit gondolsz, nekem mi mindent kellett feladnom azért, hogy életben maradjak?! – kiabált a nővel, miközben nem engedte el a kezét.

Elyse nem akart ránézni, fejét lehajtotta, így Sky szabad kezével az álla alá nyúlt, hogy nézzen csak fel rá. Nézze végig, milyen sérülései vannak, a lőtt seb is látszott az oldalán, ahogy egész testét hegek borították, valamelyik mélyebb volt, valamelyik apróbb, de ő sem úszta meg csak úgy, hogy az apja katonája lett belőle. Egyedül a nővére értette meg a helyzetét, ami sokkal rosszabb volt, mint az összes többi génmanipuláltnak. Azok szörnyetegek voltak egytől-egyig, azért harcoltak, mert élvezték, az elborult elméjük is ezt támasztotta alá. Kegyetlenül megöltek mindenkit, aki csak egy kicsit nem volt szimpatikus, anélkül, hogy fizettek volna nekik ezért. Utált velük lenni, utált a közelükben lenni, de rákényszerítették. Ha nem teszi meg, a nővére kínok között hal meg. Neki csak ő maradt, mióta az anyjuk meghalt a háború előtt két évvel, az apjuknak meg elborult az agya. Előtte sem volt teljesen százas, de anyjuk jelenléte sokat javított ezen, azonban az elmúlt tizenkét évben ez teljesen megváltozott. Nem volt egy kontroll, ami az apját kordában tartotta volna.

– Nem akartam katona lenni, nem akartam túlélni a háborút, de ahogy neked ott volt Caiden, úgy nekem a nővéremre kellett vigyáznom. Nem hagyhattam magára egyedül, mit gondolsz, mit tettek volna vele, ha nem vagyok ott pajzsnak?! Ugyanazt, amit veled is tettek! – csattant fel indulatosan, hogy a lány összerezzent. – Gyűlölöm, hogy ez lett belőlem; gyűlölöm, hogy egy szörnyeteg vagyok!

Nem beszélt tovább, egyszerűen elengedte Elyse kezét, ellépett tőle, majd hátraarcot vett, hogy magára hagyja a nőt. Nem akart a közelében lenni, a múltja túl fájdalmas volt ahhoz, hogy valaki így reagáljon rá. Gyűlölte, hogy egy szörnyeteg, akit ölésre képeztek; arra, hogy mérhetetlen fájdalmat okozzon a másik embernek, hogy információt szerezzen tőlük és ezzel is az apját segítse, különben megkínozta volna a saját lányát is azért, hogy neki fájdalmat okozzon. A szörnyeteg, ami az apjában volt mélyen elmeteve, az anyja halálával és a háborúval elszabadult, egy féktelen vadállat lett, talán a legerősebb, akit valaha látott. Rosszabb volt, mint a zsákmányolók. Azok csak vadásztak és élték az életüket, de az apja... ő más volt. Módszeresen vadászta le a fontos embereket, csapatokat indított, hogy végezzék ki azokat, akik ellene szegültek vagy próbáltak fellépni a kis királysága ellen. Nem egy ostoba ember volt, hanem okos gyilkoló gépezet, aki megállíthatatlan. Megpróbálta, nem is egyszer, de képtelen volt megálljt parancsolni ennek a féktelen indulatnak és gyilkolásnak. Képtelen volt arra, hogy meggátolja a saját apját abban, hogy egy ravasz szörnyeteg váljon belőle.

Fogalma sem volt róla, meddig ment, egyszerűen távol akart lenni mindentől, kiszellőztetni a fejét. Túlságosan fájdalmasak voltak ezek az emlékek, tudta jól, hogy újra visszatérnek a rémálmok éjszaka, mégis képtelen volt arra, hogy visszaforduljon. Az egyik kidőlt fa törzsére ült le, kezei remegtek az ölében, érezte, hogy szívverése felgyorsult és a torkában dobogott. Kapkodta a levegőt, forgott körülötte a világ, nem tudta megállítani, fekete pontokat kezdett el látni maga előtt, hiába rázta meg a fejét, nem sikerült eltüntetni őket és egyre több lett.

Váratlanul egy test kúszott be beszűkült látóterébe, fogalma sem volt róla, ki az, aztán az ismeretlen magához húzta, hogy feje a nő mellkasán pihent.

– Sh... nyugodj meg! Próbálj mélyeket lélegezni, Sky – távolról hallotta csupán Elyse hangját, forgott a világ, egyre gyorsabban szedte a levegőt, képtelenül arra, hogy megnyugodjon, egész testében reszketett a nő kezei között. Elyse óvatosan az arcához ért, akkor látta csak, hogy tiszta víz a nő keze. – Itt vagyok veled, minden rendben lesz, csak próbálj megnyugodni. Sky, ha nem lélegzel rendesen, elájulsz!

Próbált a nő szavaira figyelni, de egyszerűen nem ment, képtelen volt arra, hogy koncentráljon, testével dőlt a nőnek, nem tudta magát megtartani. Fogalma sem volt róla, hogy jutottak vissza a faházhoz, teljes képszakadás volt, kiesett minden, így csak azt fogta fel, ahogy Elyse lefekteti a matracra, majd az ölébe húzta, úgy karolta át. Ringatta a nő a karjaiban, amíg el nem aludt.