Ringatta a lányt a karjaiban, aki a mellkasának döntötte a fejét és úgy zokogott megállíthatatlanul. Nem érdekelte, hogy mi lesz később vagy hogy mit szól ezekhez Elyse, neki az volt a fontos, hogy egyelőre biztonságban voltak és a lány is végre visszatért.

– Semmi baj, már itt vagyok – suttogott neki, miközben a nő hátát és a haját simogatta kitartóan. Iszonyatosan fájt mindene, most, hogy az adrenalin a szervezetében lecsökkent, minden mozdulat hatalmas erőfeszítésébe került, de nem bánta. Majd pihen, ha már a lány is megnyugodott.

Nem figyelt semmire, csak Elyse szívverését hallgatta, ami a fülébe csengett és ami annyira ismerős volt. Most úgy verdesett, akár egy újszülött szíve, de ez érthető volt. Hatalmas trauma és megterhelés állt mögötte, amit a legtöbben túl sem élnek. Bízott benne, hogy túllép a dolgon, nem olyan alkat volt, aki egykönnyen feladta volna a küzdelmet. Teljesen elmerült a gondolataiban, így csak később tűnt fel neki, hogy a zokogás szipogássá csendesedett, aztán elhalkult. Úgy tűnt, Elyse végre megnyugodott.

– Sky? – A lány hangja megtört és rekedt volt, de azonnal felkapta rá a fejét. Észre sem vette, hogy elbóbiskolt. Óvatosan megmozdult, alig érezte a végtagjait, teljesen elzsibbadt.

– Igen?

– Köszönöm – nézett fel rá Elyse, miután eltávolodott tőle egy kicsit. Szokatlan volt a hiánya, még ha csak pár centi választotta el kettejüket egymástól.

– Ez elég önző lesz a részemről, de ha meghalsz, én is halott vagyok – válaszolt, mire a lány csak megrázta a fejét, de látta rajta, hogy megkönnyebbült. Apró mosoly kúszott az ajkaira, miközben a nőt a figyelte a karjaiban. – Viccet félretéve, nincs mit.

– Idióta pasi.

– Hülye tyúk. – Szimpla csipkelődés volt a részükről, mégis annyira hiányzott neki, mint szomjazónak a hűsítő víz. Elyse újra visszadőlt a mellkasára, fejét a vállára hajtotta, így ültek ölelkezve, miközben a tűz előttük ropogott és pattogott, szikrákat vetett a levegőbe.

– Tudod, azt hittem, hogy nem élem túl – beszélt csendesen a lány, nem akart a szavába vágni, csak szorosabbra vonta az ölelését körülötte. – Hogy itt a vége, hogy nem jut már semmi más, csak szenvedés és halál. Ott, azon a helyen... még mindig hallom őket, Sky! A könyörgésüket, ahogy azoknak a szörnyeknek sírnak és ordítanak. Mindenki annyira hangos volt...

Beszéd közben a lány még jobban hozzá bújt, nedves arcát a nyakának nyomta. Tudta jól, miről beszél Elyse. Látta és hallotta őket, ahogy odalenn jajveszékelnek vagy sikoltanak.

– Az egyik lány... – csuklott el Elyse hangja beszéd közben. – Az egyik lány volt a legrosszabb. Miután elvittek tőled és azt hittem, hogy meghaltál, egy kislány mellé löktek be a ketrecbe. Fiatal volt, nálam is fiatalabb! Élnie kellett volna még, nem ott lennie! – vált egyre hisztérikusabbá Elyse hangja.

– Ss... nyugodj meg, semmi baj.

– Először nem volt magánál, azt hittem, ő is halott, de aztán láttam a testén a sérüléseket és halálra rémültem. Szörnyű volt! Még lélegzett, még élni akart annyi szenvedés után. Az egyik szörny jött nem sokkal később és kirángatta onnan. Hallottam a sikolyait, tőlem alig pár méterre voltak – csuklott el a lány hangja ismét, miközben újra visszatért a sírás is.

– Elyse, nem muszáj erről beszélned, ha nem akarod. Várjunk vele...

– Nem! Nem megy... nem bírom... – nézett fel rá könnyes, vörös szemekkel. Nagyot sóhajtott, végül visszahúzta magához, kezét Elyse arcára tette, hogy ezzel is megnyugtassa őt. Érezte a nedvességet az arcán, mire váratlanul a lány apró csókot lehelt a tenyerére. Egy pillanatra megállt még a szívverése is, hogy aztán gyorsabb tempóra váltson. – Több órán keresztül játszottak vele, akárcsak a többiekkel. Nem tudom, hozzám miért nem nyúltak. Úgy tűnt, először a fiatalabbakkal játszanak, fogalmam sincs... megkínozva dobták vissza mellém. Nem mertem hozzányúlni, annyira össze volt verve, mindene csupa vér volt, felismerhetetlen. Mégis felém nyújtotta a kezét, az utolsó erejével próbált belém kapaszkodni!

– Nem mertem megfogni, azt hittem, ha csak hozzáérek, akkor összetörik a kezeim között, ráadásul figyeltek! Láttam őket, a sárga szemükkel folyton figyeltek, hogy mit teszek! Játszottak velünk, a másik ketrecbe ugyanígy visszadobtak egy nőt, mire a többiek segíteni próbáltak. Abban a pillanatban kirángatták őket és újra kezdték a játékot velük. Valakit elevenen nyúztak meg... a nőket megerőszakolták... nem tudom, összefolyt minden. De akkor sem értem hozzá! Nem mertem hozzányúlni, féltem, ha megteszem, velem is ugyanezt teszik! – Elyse még jobban hisztérikusabb lett, de érezte, hogy a nő belé kapaszkodik minden erejével. Újra ringatni kezdte a karjaiban tartva, próbált hatni rá, tudta jól, hogy ez milyen lehetett. Ő csak a másik oldalról tapasztalta meg ezeket a dolgokat, de túl sokat látott már ahhoz, hogy ne értse, mi történt a nővel. Egyszerűen a túlélési ösztön nagyobb volt benne, minthogy segítsen másnak. Ha megteszi, belőle is játékszer lett volna! Vádolta saját magát, amiért az életéért jobban aggódott, mint másokért. Önző volt, de ezért soha nem okolta volna őt. – Szörnyű vagyok, akárcsak ők! Egy szörnyeteg!

– Nem a te hibád volt! Hallod, Elyse?! Nem a te hibád volt, ezt jól jegyezd meg! Ha megtetted volna, veled is ugyanezt teszik. Nézz rám! – szólt a nőhöz, de az nem emelte meg a fejét. Óvatosan az álla alá nyúlt, hogy végre a szemébe nézhessen. – Nézz rám, Elyse! Mondd el, mit látsz?

– Téged – válaszolt a nő, de látszott rajta, hogy nem érti a kérdést.

– Tudod mit tettem azért, hogy kihozzalak onnan? – A lány nemet intett. – Embereket öltem, hogy mi túléljük, és nem csak miattad, hanem saját magam miatt is! Én is egy szörnyeteg vagyok akkor? Ebben a világban farkastörvények uralkodnak! Emlékszel, mit mondtál nekem a legelső alkalommal? Hogyha nem maradok kussban, akkor lelősz. Nem ismertél, nem tudhattad, milyen vagyok; most mégis itt vagyunk! Túlélsz vagy meghalsz. Ezt soha ne felejtsd el!

– De te nem vagy szörnyeteg... – próbálkozott Elyse, mire keserűen felnevetett.

– Sokkal inkább szörnyeteg vagyok, mint azt hinnéd... sok olyat tettem, amire nem vagyok büszke és amiért halált érdemlek. Önző vagyok, mert túl akarom élni, muszáj túlélnem, ahogy neked is! Elfelejtetted már, miért küzdesz? – kérdezett rá a nyilvánvalóra, emlékezett még Mary szavaira. Úgy tűnt, hónapok teltek el, mióta látták az idős nőt, pedig csak hetekről volt szó. A lány nemet intett a fejével és látta a szemeiben a felismerést. Hüvelykujjával óvatosan megsimogatta Elyse puha bőrét. – Akkor ezt jól vésd az eszedbe! Ez a cél lebegjen mindig a szemed előtt, világos?

– Te miért küzdesz? – kérdezett vissza a nő, mire nagyot sóhajtott.

– Egy olyan valamiért, ami soha nem lehet az enyém és amit nem érdemlek meg. Egy olyan valakiért, akiről nem tudok semmit, vajon életben van-e még – válaszolt, miközben figyelte Elyse arcát, gyönyörű, acélszürke szemeit, amik élettel teliek voltak.

– Fura fazon vagy.

– Ezt mintha régebben már mondtad volna – nézett komolyan a szürke szemekbe, mire végre egy nagyon halvány, apró mosoly tűnt fel a puha ajkakon.

– Sky. – Beszéd közben a lány óvatosan megérintette az arcát. Bőre tűzforrónak tűnt Elyse hideg kezéhez képest, szokatlan volt az érzés. – Nézz rám, kérlek – óvatosan felpillantott, azonban a másik arcán nem volt más, csupán elfogadás és nyugalom. – Köszönöm, hogy kihoztál onnan, hogy visszajöttél értem. Nem vagy önző és nem vagy szörnyeteg! Ha az lennél, akkor már mindketten halottak lennénk.

Elyse szavai meglepték; furcsa, szúró érzése volt tőle a szíve tájékán. Egyszerre fájtak és megnyugtatták a szavai, pedig a lány csak a töredékét látta mindannak, ami ő maga volt valójában. Elrejtette előle az igazi arcát, a kilétét. Ha megtudja, ki is ő valójában, biztos hogy megöli vagy magára hagyja. Fájt ebbe belegondolni, s annál rosszabb volt, hogy a nő ennyire megbízott benne. Mert ez már bizalom volt, nem csak holmi kósza köszönet. Végül bólintott Elyse szavaira, a lány óvatosan kimászott az öléből és együtt feküdtek le a földre, egymással szemben. Meglepve tapasztalta, hogy Elyse közelebb mászott hozzá, átkarolta és úgy bújt a mellkasának. Egyszerre érezte úgy, hogy a fellegekben jár, szíve izgatottan kalapált; miközben a pokolba kívánta saját magát. Egy hazug dög volt, aki a saját túlélését nézte csak. Hazudott a lánynak és önmagának is, mégis félresöpörte ezt az érzést és inkább szorosabbra vonta az ölelését a nő teste körül. Így nyomta el kettejüket az álom és az éjszaka megnyugtató hangjai.

- - - - -

Korán reggel ébredt, még mielőtt előbukkantak volna a fák mögül a nap első sugarai. Elyse csendesen szuszogott, neki háttal. Az éjszaka többször felriadt arra, hogy a lány nyöszörög álmában. Ilyenkor mindig magához húzta, megsimogatta az arcát és puha csókot lehelt a homlokára, hogy végül ismét megnyugodott és elnyomta az álom. Nem értette saját magát, hogy miért teszi ezt, nem lenne szabad ennyire közel engednie a nőt, mert később annál fájdalmasabb lesz az elválás, mikor Elyse rájön, ki is valójában. Két érzés küzdött benne folyamatosan, mióta megmentette a lányt. Az egyik még közelebb akarta magához engedi Elyse-t, míg a másik minél messzebb akart lenni tőle, megtartani azt a hideg, közönyös hozzáállást, ami a legelején jellemezte kettejük kapcsolatát.

Most is, csak figyelte őt, ahogy békésen aludt, arca nyugalmat sugárzott, miközben ajkaival picit csücsörített, hogy kedve lett volna ismét megcsókolni. Nem is figyelt arra, mit tesz, a kósza gondolatból tettek lettek. Finoman maga felé fordította Elyse-t, szíve majd kiugrott a mellkasból, miközben kezével félresöpört egy kósza tincset az útból. Csak nézte őt, ahogy békésen aludt, már alig pár centi választotta el, hogy ezt leküzdve óvatos csókot leheljen a lány ajkaira.

Tudta jól, hogy rossz az, amit tesz, kihasználja a lehetőséget, miközben Elyse nincs is magánál, de nem igazán érdekelte a dolog. Mikor azonban a lány felnyögött, gyorsan elhúzódott tőle. Úgy érezte magát, mint egy tolvaj, akit rajtakaptak a lopás közben, de aztán a nő csak mordult egyet és az oldalára fordult ismét. Észre sem vette, hogy végig visszatartotta a lélegzetét, így mikor Elyse elfordult, kiengedte az eddig benn tartott levegőt.

– Hülye vagy, Sky – motyogott az orra alatt, miközben fejét csóválta. Csendesen felkelt a lány mellől, kinyújtóztatta magát. Most érezte igazán, hogy mennyi sérülést szerzett előző nap, amikről egyáltalán nem gondoskodott eddig. Ideje volt útra kelni és keresni egy biztos menedéket, amíg össze nem kapják magukat ahhoz, hogy tovább menjenek. Nem volt biztonságos, hogy a szabad ég alatt pihentek, főleg úgy, hogy mindketten kiütötték magukat éjszaka. Bármikor, bárhonnan jöhetett a váratlan támadás, tanulva a zsákmányolók esetéből. Lehajolt Elyse-hez és finoman megrázta a lány vállát.

– Hahó, ébresztő! Későre jár – beszélt a nőhöz, miközben az motyogott valami érthetetlent az orra alatt, de nem kelt fel. Újra megrázta, most kicsit erősebben, mire Elyse végre fáradtan ugyan, de kinyitotta a szemeit. – Jó reggelt. Szedd össze magad, indulnunk kell.

– Ilyen korán, muszáj? – jött a nyűgös felelet, amire csak bólintott. A nő megrázta a fejét, aztán nagy nehezen megemberelte magát. – Hova akarsz menni? Teljesen letértünk az útról.

– Még nem tudom, egyelőre menjünk biztonságos helyre, amíg rendben nem jövünk. Utána aggódjunk a többin – válaszolt a lánynak, miután felsegítette a földről. Összeszedett a táskába mindent, amit kellett, végül elindultak ismét északnak.

Itt a hegyekben minden annyira más volt, most hűvös volt az idő, de ki tudta, mikor lesz újra forróság. Csendben haladtak, szorosan egymás mellett. Meglepte, mikor Elyse óvatosan megfogta a kezét, ránézett, aztán mentek tovább. Tudta, hogy sietniük kell, fedezékbe kell vonulniuk, hogy valóban összeszedjék magukat. Az éjszaka és az elmúlt napon nem múltak el nyomtalanul, már nagy szüksége volt arra, hogy végre pihenhessen anélkül, hogy folyton ébernek kellene lennie. Kimerült volt és fáradt, minden izma és ízülete fájt a folytonos megterheléstől. Nem volt elég, hogy Elyse-re kellett vigyáznia, saját magára is ugyan ennyit kellett szentelnie, ha túl akarták élni. Nagyon remélte, hogy megint talál olyan házakat, mint annál a tónál. Most nagy szüksége volt a nyugodt alvásra és pihenésre.

Csak haladtak előre, de párszor meg kellett állnia, hogy ne essen össze. Úgy érezte magát, mint egy holdkóros, aki alig állt a lábán. Az adrenalin csökkenése miatt elemi erővel tért vissza minden, amit eddig elnyomott magában. Nem tűnt el nyomtalanul az, hogy lövések érték és keményen nekicsapódott a sziklának, miután lezuhantak a motorról. Elyse hozzá képest sokkal jobb állapotban volt, bár látta rajta, hogy mennyire lesoványodott ő is és mennyire fáradt volt. Észrevette Elyse arcán az aggódás nyomait, mikor megálltak, de végül a nő nem szólt semmit.

Mikor kisebb egy tisztás szélére értek, nagyot sóhajtva és megnyugodva vette tudomásul, hogy régen lakott területre értek. Itt most csak kettő faház volt kicsi fészerrel, de nagyon remélte, hogy nyert ügyük van.

– Vajon kik laktak itt? – jött a kérdés, miközben igyekeztek a házhoz. Este volt már, mire ideértek, de nem zavarta. Nem érzékelt más jelenlétet maguk körül, így magabiztosan vágott neki az útnak, hogy a házba jussanak.

– Tudtommal régen sokan laktak a hegységekben, de a zsákmányolók jelenléte miatt szinte kihalt a terület. Csak azok maradtak, akik képesek megvédeni magukat és a tulajdonukat – emlékezett vissza Claire-re és Danre, akik egy kisebb csoporttal éltek együtt a hegyekben. Úgy tűnt, mintha évekkel ezelőtt találkozott volna velük, pedig alig pár nap leforgása alatt történt minden.

Gyorsan beléptek a kihalt faházba, odabenn a szokásos látvány fogadta kettejüket. Felforgattak mindent, gyorsan hagyhatták el a faházat. Megkérte Elyse-t, hogy húzza be a zsalukat, ne szűrődjön ki fény a házból, miközben odabenn széthúzta a bútorokat, hogy könnyebb menekülési útvonal legyen, ha netán rohanniuk kell. Mire végeztek mindennel, a csillagok a fejük felett voltak odakinn, hűvös lett az idő, de odabenn pár gyertya adott némi fényt.

– Ülj le, hadd nézzem a sérüléseidet – szólt a nőnek, mire az megrázta a fejét tagadólag. – Elyse, légy szíves!

– Nem kell, megoldom magam is.

– Hogyne, talán eléred a hátad közepét? – felelt szarkasztikusan, Elyse erre bosszús arcot vágott. – Gyere, ne félj már tőlem, nem foglak megenni.

Abban a pillanatban, ahogy kimondta, érezte, hogy ez rossz ötlet volt. A lány hirtelen megfeszült előtte, átölelte magát a karjaival és elfordult tőle.

– Ne haragudj, nem akartam...

– Hagyj békén! – mordult Elyse, kikapta a kezéből az elsősegélydobozt és elvonult az egyik sötétebb sarokba egy gyertyával a kezében. Nagyot sóhajtott és a fejét rázta, hogy lehetett ekkora hülye! Végül nem szóltak többet egymáshoz, két különböző sarokban feküdtek le a matracokra, amit találtak, egymástól a lehető legtávolabb.

Éjszaka azonban arra ébredt, hogy valaki beszél hozzá, mire igenlően morgott valamit az orra alatt, aztán egy puha test nyomódott a sajátjának. Megnyugodott, ahogy megérezte a lányt a karjaiban, végül újra elnyomta az álom, nem is foglalkozott semmi mással.