A part felé sétálva elgondolkodok Erminen és Ádámon. Hogy lehetnek ennyire különbözők és mégis barátok? Sohasem gondoltam volna, hogy én valaha focistákkal ismerkedek. Persze Máténak is voltak focista ismerősei, hiszen adott el ingatlanokat nekik, és Priskin Tamással is többször beszélt, de én sohasem folytam bele az ilyen ügyekbe. Mindig ő intézte a dolgokat, persze tudtam, hogy mikor kivel meg hova megy, hogy ha baj lenne esetleg, akkor eltudjam őt érni, és pontosan ezért vitte magával mindenhova a telefonját. Annyira a gondolataimba vagyok merülve, hogy észre sem veszem, amikor már a kikötőben sétálgatunk.

- Melyik az ő hajójuk? - néz rám Zsóka, én pedig megrázom a fejem, hogy kiűzzem a gondolatokat a fejemből, majd körbe nézek.

- Nem látom most. Várjatok. - mondom, majd jobban szemügyre veszem a hajókat. És akkor megpillantom Ermint, ahogy éppen napozik.

- Az ott. - mutatok a hajóra, pont amikor Ermin felnéz.
- Ilyen korán? - kérdi, miközben a hajópallóhoz sétál.

- Kitalálták, hogy jöhetünk most is, hiszen este már indul a gépünk haza. - mutatok körbe a társaságon, miközben magyarázok.

- Hogy-hogy? - néz végig rajtunk meglepetten.
- Sok ez nekem még. - sóhajtok nagyot, ő pedig egyetértően bólint.

- Na végre, lányok vannak a közelben. - jön ki Ádám is mosolyogva, de amikor meglát, vág egy grimaszt, majd inkább visszamegy a hajó belsejébe.

- Mi baja van velem? - nézek Erminre, aki csak megrántja a vállát.
- Kit érdekel, menjünk és igyunk. - kiált fel Viki, és már is felfelé lépked a hajóra.

- Engem azért érdekel. - háborodok fel.
- Ismerlek. Annyira téged sem érdekel. - néz rám lenézően.

- És ha mégis? - kérdezek vissza.
- Ugyan, mikor érdekelt akárkinek is a véleménye? Ha érdekelt volna, akkor nem jössz össze Mátéval 4 éve. - néz rám, nekem pedig könnybe lábad a szemem.

Sarkon fordulok, és visszafelé veszem az irányt. Hallom ahogy kiabálnak a lányok és Ermin is utánam, de nem foglalkozok velük. Egy sarki kávézóba ülök be, ahol van egy csöndes sarok. Pont rálátok a hajóra, és közben én mégis észrevétlen maradok. Legalábbis én ezt hiszem. Gyorsan rendelek magamnak egy latte-t, majd a tenger felé nézek.

- Tessék, hölgyem. - rakja le elém a pincér a kávém, majd meghallom a hangját. - És önnek uram, mit hozhatok?

- Elnézést, de egyedül.. - kezdek bele, majd észreveszem, hogy Ádám ül velem szembe.

- Remélem nem baj. - szól hozzám magyarul, majd a pincérhez fordul, és spanyolra vált. - Me gustaría hacer una espresso.

- Te tudsz spanyolul? - nézek rá, ő pedig elmosolyodik.

- Fociztam itt Spanyolországban még régebben, akkor tanultam meg, hogy ne legyek elveszve. - mosolyodik el, azt hiszem egy emléken. Nem szólunk egymáshoz sokáig, még csak nagyon nem is nézünk egymásra, csak el vagyunk a saját kis világunkban, és mindketten nézzük a partot. Azért észreveszem, ahogy a pincér lány végig nézi. Nem hibáztatom Ádám jól néz ki, csak kifejezetten seggfej.

- Mi bajod van egyébként velem? - torom meg a csendet hirtelen.
- Ezt hogy érted? - kérdi, de tekintetét nem veszi le a tengerről.

- Hát akárhányszor meglátsz elfintorodsz, majd más irányt veszel célba, vagy csak seggfej módon viselkedsz. - adok magyarázatot, ő pedig rám néz végre.

- Én nem vettem észre, hogy máshogy viselkednék. Általában ilyen vagyok. - von vállat, én pedig felállok.

- Ezek szerint akkor általában seggfej vagy. Jó tudni. - nézek rá, majd bemegyek és fizetni szeretnék.
- Egybe lesz? - kérdi a pincér angolul, majd meghallom hangját magam mögül.

- Igen. - mondja, és látom, ahogy veszi elő a pénztárcáját.
- Nem. - vágok közbe.

- Kérlek, hadd bizonyítsam be, hogy nem vagyok akkora seggfej. - mondja, én pedig felsóhajtok.

- Úgy sem fogod tudni. - mondom, ő pedig féloldalas mosolyra húzza a száját.

- Remélem igen. - néz rám, majd kifelé indulunk a kávézóból. - Gyere mutatok egy helyet, gyönyörű onnan a kilátás, és hidd el, hogy neked is tetszeni fog. Csak pár perc séta. Még csak hozzám sem kell szólnod.

- Rendben. - sóhajtok nagyot. - Jajj, de megfogom én ezt bánni.
- Nem fogod, higgy nekem egyszer. - néz rám, én pedig a szám elé teszem a kezem.

- Ez hangos volt? - nézek rá félve.
- Igen. - nevet fel.

- Pedig magamnak szántam. - nézek körbe, és fogalmam sincs merre vagyunk, csak azt tudom, hogy nem lehetünk olyan messze Ádámék hajójától, mert még mindig látok hajókat.

- Hova megyünk amúgy? - kérdezem tőle, miután eldöntöm, hogy akkor legalább valami kulturált csevej folytatok majd vele.

- Majd meglátod. Egy sima szikla, semmi különleges nincs benne, mégis gyönyörű az egész. - von vállat.

-  Miért viszel engem oda? - kérdezgetem tovább.
- Mert úgy gondolom, hogy talán segíteni fog.

- Hogy mi? Nem is tudod mi van velem. Nem is ismersz. Szerintem még a nevem sem tudod. - nézek rá értetlenül, mire összehúzza szemöldökét.

- Izabella vagy, és Budapestről jöttetek. Zsókát meg Petrát ismerem. - kacsint, én pedig felnevetek. Hát persze, hogy az a két majom beárult.

- Azta. - mondom, aztán kezével int, hogy nézek körbe, és a szám is eltátom. - Ez gyönyörű.

- Szerintem is. - néz ő is körbe, én pedig csak ámulok, ahogy alattunk ringatózik a tenger az apró hullámaival, amelyek a lábad mossák, ha leülsz a kövekre, miközben szemben veled kiálló sziklák tömkelege nyugszik a vízen.

- A helyiek szerint itt ültek a szirének régen, és csalták tőrbe a hajósokat. - árulja el Ádám, én pedig csak még jobban tátom a szám. Szemeim előtt megjelenik, ahogy Máté átölel hátulról, miközben ezt a gyönyörű tájat csodáljuk. Akaratlanul kezdenek végig cikázni arcomon a könnyek. Amikor Ádám észreveszi csak ölelésébe von, én pedig nem ellenkezem.

- Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni. - suttogja, majd belepuszil a hajamba, épp úgy, ahogy Máté is csinálta mindig, nekem pedig még több könny csordul ki a szememből.