- Én csak nem tudom mit mesélhetnék róla. Emlékszem Anyukám meg Apukám mennyire ellenezték. Aztán valahogy mégis megkedvelték, és utána idővel meg is szerették. Ő csak zárkózott volt. Nem sok ember ismerhette a valódi énét. - nézek el a játszótér irányába. 
- És miért nem szerették a szüleid? - kérdi Ádám, én pedig felnevetek. Többen is az asztalunk felé fordulnak, és amikor ezt észreveszen szégyenlősen lehajtom a fejem. 

- Tudod nem sokat segít a bemutatásnál, ha az ember barátjának piercingje van, és a teste tele van tetoválásokkal. - mondom. - Emlékszem mennyire félt minden egyes tetoválás előtt. Ott kellett ülnöm mellette, és fognom a kezét, miközben egy grimaszt nem vágott a tű miatt. Én meg csak a látványtól kiborultam. Mégis hajlandó voltam vele egy közös tetkóra. 
- Tényleg? - képed el Ádám. 
- Igen. - bólintok, majd felemelem a jobb kezem, hogy lássa a középső ujjamon lévő horgot. 
- És mit jelképez?  Nem muszáj válaszolnod, ha nagyon személyes. Nem akarok semmilyen sebet feltépni. - mondja, én pedig bólintok.
- Meglepően jól esik beszélni valakinek róla. Valakinek kiönteni a szívem, aki nem ismerte. Azt jelenti, hogy a másiknál lehorgonyoztunk, és örökre vele maradunk. - vallom be, majd végig simítok az ujjamon lévő tetováláson, és könnybe lábadnak a szemeim. 

- Nem muszáj mesélned, ha fáj, vagy nehéz. - mondja Ádám, és ismét megfogja a kezem az asztalon átnyúlva. 
- Csak furcsa. tudod megszoktam, hogy mindenki ismeri. Nem rossz, csak egyszerűen nehéz. Mármint kicsit olyan, mintha megcsalnám, ahogy itt ülök veled és róla beszélgetünk. - szorítom meg kezét. 
- De ő is tudja, hogy nem vagy olyan. - mondja, én pedig vállat vonok. 

- Emlékszem majdnem ott hagytuk egymást az esküvőn. Csak pechünkre, egymás melletti autót választottunk ki, és a parkolóban találkoztunk. Amikor megláttuk a másikat nevetni kezdtünk, megbeszéltünk mindent, majd egy órás késéssel, együtt sétáltunk az oltárhoz. Másnap pedig mielőtt elindultunk volna a nászutunkra, még beugrottunk megcsináltatnia  tetkóinkat. - miközben az esküvőnkről beszélek végig az összekulcsolt kezünket nézem, amely az asztal szélén nyugszik. 

- Nekem is van tetkóm. - mondja, én pedig egyből felkapom a fejem. 
- Tényleg? Hol? - lepődők meg, mert észre sem vettem. 
- A bordámon. Egy tripla végtelen jel. A testvéreimmel együtt csináltuk, hogy ha ránézünk, eszünkbe jusson a családunk. Bárhol is legyünk a nagyvilágban. - hajtja le szégyenlősen a fejét. - Tudom, hogy ez nem olyan mély, mint a tiétek, de számunkra fontos. 
- Ez legalább annyira mély érzelmekről tanúskodik, mint az enyém. - nézek szemeibe, amik zölden csillognak. 

- Annyira fáj a hiánya. Megszoktam, hogy velem van. Még a gimnáziumban találkoztunk. Mindig velem volt, és el sem hittem, amikor 4 év után az egyetem első évében megkérte a kezem. Csak furcsa, hogy több, mint 10 éven keresztül velem volt, és most sehol sincs. És ez az ami igazán fáj. Az egyedüllét. Mert függetlenül a történektől, mindig mellettem volt, és mindig támogatott, még akkor is, amikor éppen lázadó voltam, és lila volt a hajam, vagy amikor besétáltam egy tigrisekkel teli ketrecbe, vagy amikor cápákkal úsztunk. Ő mindig velem volt. És sosem érezte magam egyedül. És ez készít ki igazán. Napközben megjátszani a boldog anyukát, majd esténként kint ülni a teraszon, mert nehezen alszom el. - vallom be a valódi érzéseim, és egyből legurul egy egész szikla a szívemről. 

- Tudod, mikor a nagymamám meghalt, én is így voltam vele. És majdnem feladtam a focit is. Amikor 3 éves voltam a papám tanítgatott, és a Mama imádta nézni. Amikor elvesztettem sokáig nem láttam értelmét semminek. De aztán később rájöttem, hogy miatta akarom folytatni, mert ő nem akarná, hogy abbahagyjam. Emlékszem hányszor hallottam, hogy idővel könnyebb lesz, és nem fog fájni a hiánya. De el kell keserítselek, nem fog. Csak megtanulsz majd élni a hiánnyal, és megtanulod kezelni. - mondja Ádám, majd megszorítja összekulcsolt kezeinket.

- Ti meg mit csináltok itt? - halljuk meg Teó hangját, aki már a közöttünk lévő széken ül, és baracklevét kortyolgatja. 
- Beszélgetünk. - mondom, miközben ránézek, és kezem, amely eddig Ádáméba volt fűzve az ölembe helyezem. 
- Na mindegy. - ránt vállat, majd Ádám felé fordul, lehajtja a fejét, és halkan azt kérdezi: 
- Hintázol velem? 
- Persze. - mondja Ádám, majd felkel. - Csak fizetek. 

- Oké. - mondja, én pedig ránézek. 
- Baj van? - kérdem tőle, de ő csak a fejét rázza. 

- Oké, mehetünk. - tér vissza közénk Ádám, mi pedig felkelünk. Teó a mérleghintához vezet minket, majd ráül az egyik végére, és várakozva néz Ádámra. Ő felemeli a kezét, majd hiánztatni kezdi Teót. 

- Hiányzik Apa. - hallom egyszer csak a hangját. Ádám azonnal megáll, és felém tekint. Én odamegyek Teóhoz és átölelem. 
- Nekem is hiányzik. - suttogom fülébe, majd felveszem az ölembe Teót. 
- Ne haragudj Ádám. - néz rá lányom, de ő csak megrázza a fejét. 
- Nincs semmi baj, kicsi lány. - mondja, majd kezével végig simít Teó hátán. 

- Leüljünk? - kérdem, ő pedig bólint. Keresünk egy padot a játszótér szélén, ahova mindhárman leülünk. 
- Tudod, mindig az apukámmal hintáztam. - néz Teó Ádámra. - Anya sosem volt elég erős ahhoz, hogy lenyomja a hintát, és sokszor jött haza Apa, csak hogy hintázzon velem. És fura, hogy most nem ő tette. Én nem hintáztam azóta, hogy tudod. 

- Figyelj, nincs ezzel semmi baj. Nekem is hiányzik a nagymamám. Mindenkinek hiányzik valaki. Anyukádnak is hiányzik az apukád. És természetes, ha nem tudsz megtenni valamit, amit előtte azzal a személlyel csináltál. - magyarázza Ádám, és közben megához öleli Teót. 
- Rendes vagy. Így elviheted Anyát randizni, de csak ha ő is akar menni. - mondja Teó halkan, hogy csak Ádám hallja, de elég közel ülök hozzájuk, így én is hallom. 

- Majd megkérdezem. Remélem igent mond. - suttog vissza Ádám. Én pedig elmosolyodok. Tekintetünk összefonódik, miközben kezeivel még mindig a kislányom öleli. 
- Köszönöm. - tátogom neki, ő pedig bólint egy aprót. 
- Azt hiszem ideje hazafelé indulni. - szólal meg Ádám. 
- Szerintem is. - mondja Teó, majd mindkettőnk kezét megfogja, és elindul az egyik irányba. 

- Ő, kicsi lány. Rossz az irány. - jegyzi meg Ádám, mire Teó megpördül, és összecsavarodnak a kezeink. Ádám és az én arcom így közel kerül egymáshoz, egymásra tekintünk, én pedig lábujjhegyre állok, és puszit adok arára.
- Köszönök mindent. - suttogom.
- Máskor is nagyon szívesen. Tudod, csak a szomszédba kell menned. - húzza féloldalas mosolyra ajkait, amik láttán én is elmosolyodok. 

- Na, menjünk már. El akarom mondai a Gergőnek, hogy jól éreztem magam. - rángatja Teó a kezeinket, mi pedig megfogjuk a két kezét, és hazafelé vesszük az irányt. Amikor a ház elé érünk, Teó lepacsizik Ádámmal, és már fut is be a házba, én pedig felé fordulok. 
- Köszönöm ezt a délutánt. Teó nevében is. - nézek rá. 
- Én köszönöm, hogy ennyi mindent elmondtál. - fogja meg kezem, majd felemeli és puszit ad a tenyeremre. 

- Figyelj, én tényleg szeretnék folytatást. Szóval, megtisztelnél azzal, hogy eljöttök velem vacsorázni? Vagy ha nem akartok étterembe menni, akkor ehetünk nálam is, főzök, vagy rendlek kaját, de akár piknikezhetünk is az udvaron, vagy a közeli parkban. - kezd el hadarni, majd elkapom a karját. Félve tekint rám, de én csak rámosolygok. 
- Nagyon szívesen veled vacsoráznánk. - mondom, majd puszit adok arcára. - Szia Ádám. 
- Szia Bell. - hallom meg becézésem, és elmosolyodok. Tuti, hogy valamelyik lány beárult.