Dühös voltam magamra, amiért már megint meggondolatlanul cselekedtem. Se szó, se beszéd elmentem, még Jasonnak se szóltam, pedig az lett volna a minimum. így, hogy fogalmuk sincs arról, hova tűntem, minimum azt fogják hinni, hogy elraboltak a robotok.

Egy ideig csendben ballagtunk egymás mellett, majd én törtem meg a csendet.

- Ewa?

- Tessék. - Nézett hátra a válla fölött.

- Hogy lehet az, hogy neked üveg borítás van a szemeden? Egy roboton se láttam még ilyet.

- Ez nem üveg, hanem hártya. - Válaszolt, mintha ez magától értetődő lenne. - Ha láttál már ragadozó állatot, nekik is hasonló van. Arra való, hogy sokáig kibírjam pislogás nélkül, meg, hogy takarítás közbe ne menjen bele a szemembe a por. - Magyarázta.

Próbáltam már nem meglepődni. Hogy ezt hogy hozták össze a tudósok, én nem tudom...

- És akkor ezt te tudod szabályozni?

- Persze.

Pár másodperc csodálkozás után újból feltettem egy kérdést.

- Megmutatod?

Egy pillanatra megtorpant, majd ijedt tekintettel a szemembe nézett.

- Nem merem. - Gyűltek könnyek újból a szemébe. - Amikor az egyik férfi szemen vágott,az egyik szög a baseball ütőről beleállt. - Csuklott el a hangja. - Most nem látok. Mi van, ha ki fog folyni a szemem?! - A hangjában igazi rettegés csengett. - Nem akarom elveszteni a szemem! - Temette a kezei közé karcolásokkal borított arcát. Hirtelen nem tudtam, mit kéne tennem, ezért szorosan magamhoz öleltem.

- Shhh, semmi baj. - Hazudtam volna, ha azt mondom, nem fogja elveszteni a látását, hisz én is láttam, milyen borzasztó állapotban van a szeme. - Ne félj.

Elhúzódott tőlem, és igyekezett összeszedni magát. Szipogva törölgette a könnyeit, majd egy nagyot sóhajtott.

- Bocsánat. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. Csak tudod nehéz így...

- Nehogy bocsánatot kérj! Én a te helyedben már rég összeomlottam volna. - Válaszoltam. - Nincs nálatok valami robot orvos, aki helyre tudja hozni a sebeitek?

- Csak a katonai robotoknál. - Hajtotta le a fejét. - De ők is csak az elveszett végtagokat tudják pótolni. Egy szem túl összetett ahhoz, hogy pótolni lehessen. - Hajtotta le a fejét.

- Sajnálom... - Motyogtam alig hallhatóan. Igazán nem akartam udvariatlan lenni, de mégis sikerült... Bár úgy tűnt, Ewa nem neheztel rám, mégis rosszul éreztem magam. Ijesztő volt belegondolni, hogy ő is fél. Fél attól, hogy elveszti a látását.

Az út elkövetkezendő részén nem nagyon váltottunk szót egymással. Csendben sétáltunk egymás mellett, elhaladtunk egy bár mellett, ami körül nyüzsögtek a robotok. Én a feltűnés elkerülése véget a szemembe húztam a csuklyám, Ewa pedig a karomat fogva taszigált előre. Bár úgy látszott, a kis színjátékunkra nem volt semmi szükség, mert még csak ránk se hederítettek.

Ewa az áruházhoz közel lakott, az Olívia híd alatt, egy aranyos kis házban. Leginkább egy Hobbit házhoz hasonlított, a híd alatt pihenő dombba fúrt, lakássá alakított kis üreg volt. Még az ajtaja is félkör alakú volt. Bevallom, nem az fogadott, amire számítottam. Felkészültem, hogy majd egy csapat takarító robot néz vissza rám, de ahogy beléptem az ajtón, egy tucat macska fogadott. Voltak vagy tízen, közülük pedig néhány robot macska volt.

Ahogy Ewa belépett, mind körülnyüzsögték, és fülsiketítő nyávogásba, és dorombolásba kezdtek.

- Csitt, csitt, felébresztitek Rikot! - Nevetett, majd lehajolt, hogy megsimogassa kis házi kedvenceit. Két macska rögtön a vállára ugrott, összeszőrözve a pulóverét.

- Ők a családod? - Kérdeztem bizonytalanul, mire felkacagott.

- Áh, dehogy. Nem csak ők. Van még egy elbűvölően imádni való kisfiam, és az apukám is itt lakik. Vagyis lakott... 

Megpróbáltam leplezni, mennyire megleptek a hallottak. Kisfia? Az arcát fürkésztem. Olyan fiatalnak tűnik, hány éves lehet egyáltalán? Lehet, hogy örökbe fogadott egy embergyereket. Körülnéztem, hátha meglátom valamelyiküket, de csak a koszos pultot, és az előtte álló kerek asztalt láttam.

- Gyere csak beljebb! - Fordult felém kedvesen mosolyogva Ewa, miközben felkapcsolta a pult fölött lógó izzólámpát. Hogy lehet nála áram? - Kérsz teát? - Nyitotta ki az egyik polcot, majd kivett belőle egy kis fadobozt.

- Nem, köszönöm. - Léptem be, és az asztalhoz ügyeskedtem magam, ügyelve arra, hogy egy macskára se lépjek rá. Leültem az egyik székre, az egyik dagad sziámi pedig rögtön az ölembe vetette magát. Legszívesebben elhajítottam volna, mert nem szívlelem ha macskaszőrös lesz a ruhám, de nem tehettem. Az hiányzik még csak, hogy magamra haragítsam Ewát... Így tehetetlenül hagytam, hogy a macska dorombolva dörgölje belém hosszú, fehér szőrét.

- Ő Maul. - Mosolygott kedvesen Ewa. - Simogasd csak meg, nagyon szelíd.

- Aha... - Erőltettem magamra egy mosolyhoz hasonló grimaszt, és kelletlenül végigsimítottam a macska bundáján. - Cuki.

Ewa, miután elkészítette a teát, leült velem szemben, kötszeres kezeit a gőzölgő csészére tapasztva, és rám nézett.

- Hogyan hálálhatnám meg, amit értem tettél?

- Nem kell sehogy. Igazán nem azért tettem. - Szabadkoztam.

- De mégis, hogy?

Nem tudtam válaszolni, mert hála az égnek, kivágódott az egyetlen szoba ajtaja, és egy nagyon régi gyártású robot lépett ki rajta. Én sose láttam ilyet, talán még anyáék se. Nehéz, vaskos léptekkel vonult előre, és minden egyes mozdulatra nyikordult egyet. Nem viselt, csak egy elnyűtt, barna nadrágot, és tele volt karcolásokkal. Nem volt valami szép látvány, de legalább jobban hasonlított egy normális, vasöntvény robotra, mint valami idegen lényre. Lehet, hogy még a régi időkből maradt fent. Emberszerű alakja, mintha különféle fémekből lett volna összetákolva, a testét fehér és sárga csíkok futották be, bal vállára pedig rá volt festve valamelyik nagyvállalat logója. Egy olyan vállalaté, ami már réges-rég csődbe ment, valami rendellenesen működő robot miatt. Én is csak apától hallottam felőle.

- Végre hazaértél! - A hangja érzelemmentesen recsegett, tényleg gépiesen beszélt. Kissé elszorult a szívem. Ez a valami tényleg valós robot. Semmi érzelem, csak programozás. Már attól könnyek gyűltek a szemembe, hogy Ewa nadrágot adott rá, hogy ne tűnjön annyira idegennek. Abban sem vagyok biztos, hogy tudja egyáltalán, hogy ez egy sima robot. Mesterséges intelligencia, semmi több.

Ahogy meglátta az öreg robotot, Ewa szeme mégis felcsillant.

- Siettem haza, csak megtámadtak. - Állt fel, és a gép elé lépett. - De hála ennek a kedves lánynak, megmenekültem. - Mosolygott.

A robot rám emelte ledszemeit, és halványan pislákoló, sárga tekintetével végigmért.

- Ki mert bántani? Elintézem! - Kattogott, nyikorgó nyakát újból Ewa felé fordítva.

- Két férfi... - Válaszolt kelletlenül a robot, majd egy mosoly mögé rejtve fájdalmait, folytatta. - De kutya bajom, látod, itt vagyok, élek.

Olyan fura volt az ő szájából hallani ezt a szót. Egy robottól hallani. Élek.

- Azt hiszem, én megyek. - Motyogtam, és felkeltem, lesöpörve magamról Mault.

- Máris mennél? - Nézett rám Ewa.

- Muszáj. - Próbálkoztam. - Otthon várnak.

- De nem félsz, hogy bajod esik egyedül? - Aggodalmaskodott.

- Nem kerülök én olyan könnyen bajba. - Húztam ki magam, de belül éreztem, hogy rátapintott, mitől is félek. Akkor jöttem csak rá, hogy egyedül kell visszasétálnom a bolthoz, ráadásul vak sötétbe, az utcán nyüzsgő robotok között. Én hülye! Talán mégis szólni kellett volna, hogy elmegyek, és itt megvárni, amíg felkel a nap...

- Hát jó. - Sóhajtott fel szomorúan Ewa. - Akkor legyen szép estéd, és vigyázz magadra. - Sietett elém, és átölelt. - Köszönök mindent. - Suttogta.

- Én is. - Mosolyodtam el. - Majd meglátogatlak, és ha szeretnél te is meglátogathatsz minket a boltban. Nem garantálom, hogy ott leszünk, de ha igen, szívesen látlak.

Ewa elengedett, majd az öreg robot felé fordult.

- Minden rendben volt Rikoval?

- Igen! - Jött az egyhangú válasz. Ekkor értettem csak meg, miért védte annyira Rickyt. Hasonlított a fiára.

- Akkor szia, Ewa. - Búcsúztam el tőle, és kiléptem az ajtón.

Körbenéztem, nem követett-e valamelyik undorító férfi, és a tekintetem megragadt egy apró keresztre a fűben. Egy sírhalom pihent a házikó mellett, a kézzel összetákolt kereszt alatt kőbe vésett felirattal.

"Nyugodj békében, Apa"

Villámként csapott belém a felismerés. Az apja halott. Elszorult a szívem, ahogy belegondoltam, hogy sírt készített neki. Ráadásul emberi mintára keresztet tákolt, és kőbe vésett üzenetet. Szegény, kicsi Ewa, milyen szörnyűségeken mehetett keresztül?

A szemembe húztam a csuklyám, és próbáltam beolvadni a sötétségbe. A gondolataim Ewáról, és a sírról más irányba tereltem, és az árnyakkal egybeolvadva settenkedtem az utcákon.

Elsiettem a bár mellett, ahol még mindig nyüzsögtek a robotok, mégse vettek észre. Azt hiszem, részegek voltak, bár ebbe belegondolni is meredek. Egy robot ne legyen részeg. Befordultam a főtérre, és sietős léptekkel elhaladtam a földalatti lejárója mellett. Régen még nyüzsögtek erre az emberek, de a tér kihalt, és nyomaszóan csendes volt.

Egy szűkebb utcába siettem, hiszen a nyílt téren könnyen kiszúrhat bárki, és akkor meghallottam. Lépteket magam mögött. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, és végigfutott rajtam a félelem jeges érintése. Mondanom sem kell, nem mertem megfordulni, de amikor felborult mögöttem egy kuka, mint a villám, felkiáltva megpördültem. Nagy kő esett le a szívemről, amikor egy róka iszkolt el mellettem a sötétségbe, a szájában valami szeméttel. Átbújt a drótkerítés alatt, és eltűnt az egyik félbehagyott építési terület romos épülete repedésében. Megkönnyebbülten megráztam a fejem. Nem követ senki, csak paranoiás vagyok.

Újból sietősre vettem a lépteim, és befordultam a sarkon. A hold sápadt fénye megvilágította a szűk utcácskát, aminek a végén egy alak ült. Nem tudtam eldönteni, hogy ember, vagy robot-e, ezért bizonytalan léptekkel indultam meg felé. Úgy tűnt, alszik. Lábait szétvetette, a feje pedig az ég felé nézett. Csak mikor közelebb értem, láttam meg, hogy nem alszik. Halott. Egy halott munkás robot volt. A hátát a falnak vetve meredt a sötét ég felé. A feje félre csuklott, a szája pedig nyitva volt. A sárga egyenruhája foszlányokban lógott rajta, a szeme pedig fennakadt. Ekkor vettem csak észre az apró sebet a homlokán, amiből még mindig csordogált a fekete folyadék. A felismeréstől végigfutott rajtam a hideg, és elfogott a hányinger.

Valaki fejbe lőtte.

Már magától a gondolattól is rosszul lettem, hogy itt valahol, a városban egy csapat robotgyilkos járja az utakat.

Gyorsabbra vettem a tempót, de a léptek halk zaja újból felhangzott mögöttem. Ezúttal már megfordultam. Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom, persze nem láttam semmit. Nem őrülhettem meg!

A félelem lassan minden porcikámat bejárta. Futni kezdtem, és nem törődtem vele, hogy magamra vonhatom a figyelmet. Minél hamarabb haza akartam érni. Tudtam, hogy a rövidebb út veszélyesebb, de nem törődtem vele. Mivel a léptek már nem követtek, egy pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam. Sose voltam jó futó, de most mit mondjak, soha nem is szorultam rá. Hátamat a falnak támasztva hallgattam a szívem eszeveszett dobogását. Bármi is követett, sikerült lehagynom.

Ellöktem magam a faltól, és megszaporázva a lépteim befordultam egy sikátorba. Lehet, hogy veszélyes döntés, de az az út egyenesen az áruházhoz vezetett, és rövid volt. Már láttam is a távolban felbukkanó bolt sötét körvonalait.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és kissé lelassítottam. Már nem érhet semmi baj.

Az utca végén óvatosan kikukucskáltam, nem-e jár valaki az úton, persze minden üres volt. Az úttesten csak egy műanyagzacskót fújt végig a szél.

Épp indultam volna, amikor valaki hátulról átkarolt, és még mielőtt sikíthattam volna, a számra tapasztotta hatalmas tenyerét. Azt hiszem, ha elfogadtam volna az Ewa által kínált teát, összepisilem magam. Bár így is kis híján az ájulás kerülgetett, hiszen egyértelműnek bizonyult, hogy nem ember tart a markai között.

Elengedte a kezem, de hiába csimpaszkodtam a számat betapasztó karjába, túl erősnek bizonyult.

- Na, lássuk csak, mi van itt nekünk! -A hangja rekedt volt, és gúnyos, mégis izgalom csillant benne. Egy könnyed mozdulattal lehúzta az arcomat takaró csuklyát.

A félelem lassan elvakított. A szívem zakatolása a fülemben dörömbölt, és nem akartam mást, csak szabadulni. Hiába kalimpáltam, nem engedett. Óvatosan felemelte a fejem, és a szemembe nézett.

Egy pillanatra kihagyott a szívem. Ismerős, halványan világító, világoskék szempár bámult vissza rám, látszólag ugyan olyan lepődötten, mint én. A szorítása lazult, és elengedett.

- Helen? - Mint a villám, megpördültem, és hátráltam pár lépést. - Mit randalírozol te itt kint éjnek évadján?

El akartam futni, vissza, Jasonékhoz, biztonságba tudni magam, de nem lehetett. Ha Jäger megtudja, hol bujkálunk, ezzel rájuk küldenék egy csapat robotot. Kénytelen voltam hát húzni az időt, amíg valami megoldást eszelek ki.

- Te mit keresel itt? - Csattantam fel idegesen, mire elvigyorodott.

- Egy ajtó betörése nekem gyerekjáték, és mivel úgy tűnt, a társaim nem szándékoznak értem jönni, nem vártam, hogy kiszabadítsanak. - Válaszolt, majd keresztbe fonta a karjait.

- Követtél? - Húztam össze a szemöldököm. Igyekeztem minél szúrósabban pásztázni, hátha megérti, hogy zavar.

- Egy embert követtem. - Mondta. - Fogalmam sem volt róla, hogy te leszel az. - Vonta meg a vállát, majd csillogó tekintettel a szemembe nézett. - Hihetetlen, milyen vak vagy. Minimum ötször hátranéztél, de nem vettél észre.

Újra az arcára kúszott az a széles vigyor, amit legszívesebben letöröltem volna a képéről.

- Tűnj el! - Förmedtem rá, a karommal a sikátor mélyé felé mutatva. Kússz vissza a sötétségbe, ahonnan jöttél! Nem akartam, hogy észrevegye, mennyire tartok tőle. Abba meg bele se akartam gondolni, mit tett volna az emberrel, ha nem én vagyok.

- Na mi ez a hangnem? Csak nem félsz? - Vigyorgott. Kétség kívül rátapintott a lényegre. Az ajkamat rágcsáltam. Mégis, hogy jött rá? Van valami beépített félelem érzékelője? Kihúztam magam.

- Nem! - Vágtam rá, a tőlem telhető legmagabiztosabban.

- Nem? - Kérdezte, és zsebre dugott kézzel elém sétált. Túl közel jött, minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne hátráljak. Fölém hajolt, a szeme pedig szinte izzott a sötétben. Mivel nem bírtam megszólalni, csak hevesen ráztam a fejem. Elmosolyodott, mintha átlátna rajtam, majd előre hajolt, és ő is kikukucskált a fal mögül. Körülnézett, majd újból rám szegezte a tekintetét.

- Akartam szerezni magamnak egy embert, és megláttalak - eredetileg Bellával meg is egyeztünk, de aztán úgy tűnik meggondolta magát - aztán követtelek, és befutottál ide. - Vigyorgott. - Olyan provokáló volt. Tudtad, hogy követ valaki és erre befutsz egy sikátorba, mintha csak azt akarnád, hogy elkapjanak. - Mérgesen néztem rá. Semmit se tud. Mentegetőztem volna, hogy erre vezetett a legrövidebb út a bolt felé, de ezzel lebuktattam volna Jasonékat, így hát kénytelen voltam hallgatni. - Azt kérdeztem magamtól, vajon ki is lehet ilyen meggondolatlan, de most összeállt a kép.

A düh egy pillanatra átvette a félelmem feletti irányítást. Ez a robot úgy állított be, mintha valami idióta lennék, pedig nem tud semmit! Ökölbe szorítottam a kezem, és a feje felé ütöttem. Jäger mintha számított volna rá, kitért az ütés elől, és azzal a lendülettel elkapta a csuklóm.

- Na, nem verekszünk. - Vigyorgott, és azzal az öntelt tekintetével mélyen a szemembe nézett. Nem is értem, egyáltalán mire volt büszke. Kitért egy ember ütése elől, hát gratulálok... Megpróbáltam kihúzni a kezem a szorításából, de erősen tartott.

- Engedj el! - Emeltem fel a hangom. Ügyeltem rá, hogy határozottnak tűnjek, bár legbelül sarokba szorított kisegérként zakatolt a szívem. A hatás kedvéért, és hogy megmutassam, velem nem lehet packázni, a szabad kezemmel mellkason vágtam, bár szerintem ez a művelet nekem jobban fájt mint neki. Nevetve elkapta a másik kezem is, így a karjaim keresztbe álltak. Gratulálok, Helen, ezt jól megcsináltad!

- Vicces vagy. - Mondta, és mint aki csak egy titkot akarna megosztani, közelebb lépett. Bár már sose tudom meg, mit akart mondani. Lábszáron rúgtam. Persze én szerencsétlen sikerült ott eltalálnom, ahol páncélt viselt, így a lábujjaimba egy reccsenés kíséretével fájdalom nyilalt. Felszisszentem, de nem mutattam többet. Bár a szemem sarkába könnyek gyűltek, nem akartam gyengének látszani.

- Engedj el! - Ismételtem, most már az idegességtől remegő hangon, és mivel továbbra se tett eleget a kérésemnek, eluralkodott rajtam a félelem. - Mit akarsz tőlem?!

- Mint már említettem, egy embert kerestem magamnak. - Válaszolt. Kétségbeesetten néztem az arcát. Remegtem. Nem! Nem akarom, hogy magával vigyen a központba! Nem akarok fogoly lenni!

- Nem! Nem akarom! - Kiáltottam fel, és a szabadulás reményében újból megrúgtam.

- Látom, összeraktad magadban a dolgokat. - Jegyezte meg, mire szánalmas próbálkozásként a lábára tapostam. Az arckifejezése teljesen megváltozott. Szigorú tekintettel, mélyen a szemembe nézett, és mit ne mondjak, egyenesen ijesztő volt. - Nem akarlak bántani, de ha tovább pattogsz, megteszem! - Ez volt a pillanat, mikor tudtam, nem viccel.

A félelemtől lezsibbadt végtagokkal próbáltam kiutat keresni. Valami azt súgta, hogy küzdenem kell, hogy szép szóval nem megyek semmire, ezért újból a kezeim kiszabadításával próbálkoztam. A tekintete újból megváltozott, kíváncsian fürkészte az arcom, mintha csak ki akarna olvasni belőlem valamit. Őszintén remélem, hogy nem lát bele a fejembe, bár már azon se lepődnék meg. Átfutott az agyamon, hogy megharapom, és akkor hétszentség, hogy elenged, de biztos voltam benne, hogy beletört volna a fogam, így hát nem maradt más, csak a rúgás. Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, hisz mindent meg akartam tenni, a szabadulásom érdekében. Akkor az sem érdekelt, hogy képes bántani, nem akartam úgy járni, mint a szüleim. 

- Jaj, Helen, Helen. - Sóhajtott fel, felcsóválva. - Nagyon makacs vagy, de teszünk róla, hogy ez megváltozzon. - Az arcára újból kiült az az ördögi vigyor, és elengedett. Mondanom sem kell, rögvest hátat fordítottam neki, és rohanni kezdtem. Nem az áruház felé, arra nem tehettem, így a vele ellentétes irányba futottam. A szívem hevesen vert, a fülemben pedig ott lüktetett Jäger hangja. Nagyon makacs vagy, de teszünk róla, hogy ez megváltozzon...

Próbáltam hasonló képet keresni, mint amilyen Mault elképzeltem, de nem nagyon találtam kövér sziámiról képet... Nem tudom, ki mennyire bírja Jägert, de úgy tűnik most újból feltűnik a történetben. Ezúttal nem teszek spoileres megjegyzéseket a fejezetekkel kapcsolatban, szóval el is köszönnék! :D Következő fejezet vasárnap jön.