Arra ébredtem, hogy a nap fénye cirógatja az arcom. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, de ahogy kinyitottam a szemem, az összes emlék beugrott. Minden egyes lélegzetvételre fájdalom nyilallt a bordáim közé, és hiába feküdtem, a világ forgott körülöttem, és émelyegtem. Megpróbáltam felülni, de olyan kín hasított az oldalamba, hogy inkább felhagytam vele. Őszintén kezdtem elgondolkodni, hogy az akció filmekben hogy képesek még hatszázadszorra is felkelni a főszereplők, miután földbe döngölték őket... Jó lenne, ha nem csak CGI lenne az egész, de ahogy az a vasból összetákolt szörnyeteg is mondta, az emberek törékenyek... Tényleg, hol lehet most? Mi van Jasonékkal?

Körülnéztem, addig nem érdekelt különösebben, hol is vagyok, de a tudat, hogy lehet, hogy egy fehér szobában, rácsok mögött, a robotok fogságában fetrengek, megijesztett.

Oldalra hajtottam a fejem, és körülnéztem. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Egy piszkos főzőpult, és Mrs. Monrow látványa fogadott. A kanapén feküdtem, ahol múltkor Jason ült. Tényleg, mennyi idő telhetett el, mióta elájultam? Bizonytalanul megszólaltam.

- Öhm... - Nem tudtam, mit is mondhatnék, hiszen, ahogy kivettem, az ajtót még nem hozták rendbe. Mrs. Monrow pedig nem hiszem, hogy repesne az örömtől, hogy engem kell ápolnia, és mellettem strázsálnia a visszeres lábaival, és a fájós hátával. Általában forgattam a szemem, amikor erről panaszkodott, de miután elvert a robot, kezdtem átérezni, milyen is lehet neki. - Mennyi ideig voltam kiütve?

- Este elájult, most pedig dél van. Számolja ki. - Mordult rám, anélkül, hogy megfordult volna.

- A robottal mi lett?

Mielőtt válaszolt volna, egy nagy sóhaj közepette megkevergette a tűzhelyen gőzölgő valamit, kiemelte a fakanalat, és megkocogtatta az edény szélén, hogy lerázza a ráragadt ételdarabokat, aztán a fogóra rakta. Csak ezután fordult felém, és szólalt meg.

- Jason és Bella kezelésbe vette. Ha engem kérdez, az a robot már alulról szagolja az ibolyát.

Kicserélte a fejemen lévő kötést. Ahogy a hideg anyag a sebhez ért, felszisszentem. Fájt.

- M...Megölték? - Hebegtem, a gyomrom pedig görcsbe rándult.

- Fogalmam sincs, én az estét arra szántam volna, hogy aludjak, erre Jason úrfi rám tört, a karjaiban veled, lerakta magát a kanapéra, és közölte velem, hogy lássam el a kisasszony sérüléseit. Persze meg cseréljek kötést a combján. Aztán felvilágosított, hogy betörtek hozzánk. Hogy mit tettek a robottal, azt nem kötötte az orromra.

Újra a pulthoz totyogott, kinyitotta az egyik fiókot, és egy teás tasakot húzott elő belőle.

- És azóta nem is jött vissza?

- Nem.

Izgatottan felültem, a bordáim közé pedig azonnal fájdalom hasított.

-Áucs! - Tátogtam, bár ha kiáltottam volna, se biztos, hogy Mrs. Monrow meghallja. - De nem lett baja, igaz?

- Én azt nem tudom, bogaram. - Vonta meg a vállát az öregasszony. Őszintén csodálkoztam, hogy nem kiált fel, hogy "jajj a vállam", hiszen neki minden mozdulat fáj...

- És nem is aggódik? - Meg kell keresnem őket. Arra számítottam, hogyha felállok, Mrs. Monrow - akárcsak Jasont- visszaparancsol a kanapéra, de nem jutottam el odáig sem. Magamtól estem vissza a molyrágta zöld kanapé párnái közé, mert úgy megszédültem, mintha mosógépbe raktak volna. Már csak a hányinger hiányzott mellőle.

- Jason rátermett férfiú, Helen. Nem kell félteni.

Ezt olyan biztosan mondta, hogy majdnem el is hittem neki. Rátermett, rátermett, de mégis lábon szúrták... Találkozni akartam vele, és a saját szememmel látni, hogy a robot nem püfölte agyon. Belláért nem aggódom, hiszen ő egy mini terminátor, meg tudja védeni magát, de miután Jason megsérült már kételkedem benne.

- Jó. - Sóhajtottam fel, és elvettem az öregasszonytól a hideg tegnapi levest. Bezzeg Jasonnak felmelegítette!

- Ezt idd meg. - Mondta, és a kezembe nyomott még valami erős fájdalomcsillapítót is. Gondolkodás nélkül bevettem, hisz minél előbb beszélni akartam Jasonnal. Ennek pedig az lett a következménye, hogy egy órán belül elnyomott az álom.

Viszont mire felébredtem, már elviselhetőbbé váltak a fájdalmaim.

Mrs. Monrow felszívódott, úgyhogy megragadtam az alkalmat, és kisurrantam az ajtón. Egyenesen Jason lakására siettem, és berontottam hozzá. Felkészültem rá, hogy lehet, nincs is ott, de a kanapén találtam. A mellkasán Emivel feküdt, és a lány haját simogatta.

- Mi történt? - Fakadtam ki, izgalomtól remegő hangon.

- Helen! - Suttogott mérgesen Jason, és a szája elé emelte a mutatóujját. - Emi végre elaludt, ne keltsd fel! Istenemre, neked nem tanították meg, hogy kopogj, mielőtt ajtóstul berontasz a házba? - Korholt.

- Bocsánat... - Szegeztem a padlóra a tekintetem. Legalább jól van...

- Semmi gond... - Sóhajtott fel, majd megdörzsölte a szemét. - De örömmel látom, hogy jobban vagy.

- Oh, igen. Az öregasszony vagy nagyon ért a varázsszerek kotyvasztásához, vagy az a lónyugtató segített.

- Lónyugtató? - Húzta fel a szemöldökét gyanakvóan Jason.

- Nem az, csak nem tudom mi volt. Valami fájdalomcsillapító.

- Fentanyl?

- Mondom, hogy nem tudom! - Tártam szét a kezem.

- Az lehetett, nekem is azt adott.

- Jó, akkor az volt, de mesélj! Mi történt miután elájultam? Hogy voltatok képesek elbánni azzal a szörnyeteggel? Egyáltalán hogy voltál képes lábra állni?

Jason fáradtan sóhajtott, mint akinek elege van belőlem, majd kis hallgatás után belekezdett.

- Nem olyan mély ez a seb, hogy ágyhoz kössön. Hallottam, hogy segítségre szorulsz, és mentem. Az a robot pedig... Miután helyrerakta a kezem Bella ráfogta a fegyvert, és megparancsolta neki, hogy kövesse, vagy szétlövi a fejét.

De hát ez a múltkor sem jött össze...

- Az pedig engedelmeskedett. Nagyon ijesztő látvány volt... Felbicegett a lépcsőn, és nem tett semmit. Képes lett volna kicsavarni Bella kezéből a fegyvert, de nem tette. - Jason maga elé meredt, és elmerült a gondolataiban. - Úgy látszik, ezeknek is véges az ereje, vagy... - Elhallgatott, az arcára pedig nyugtalan tekintet ült ki. - Vagy készül valamire.

Végigfutott rajtam a hideg. Ez a gondolat engem is megrémisztett. Ha készül valamire... Inkább ne készüljön. Az első opció, hogy elfáradt, sokkal kecsegtetőbben hangzott.

- És hol van Bella? - Kérdeztem.

- Beszélt a robottal, most nem tudom.

Egy pillanatra levegőt is lefelejtettem venni. Bella azt mondta, hogy ha nem lát jobb megoldást, a robottal megy. Mi van, ha ez a szörnyeteg azért nem tett semmit, mert kell neki Bella?

- És hol a robot? - Kérdeztem, kicsit hangosabban a kelleténél, mert Emi mocorogni kezdett.

- Bella bezárta valamelyik spájzba. - Morogta mérgesen Jason, majd szelíden végigsimított Emi haján. - Shhh, aludj kicsim.

Nekem ennyi is elég volt, rohantam. Még az ajtót sem csuktam be magam után, meg kellett találnom Bellát. Nem hagyhattam, hogy az a rohadék magával vigye.

Sorra rontottam be minden emelet minden egyes spájzába, de mindet üresen találtam. Nem lehet! Nem késhetek el!

Végül a nyolcadikon, egy felforgatott lakásba, nekicsapódtam a spájzajónak. Zárva volt, a kulcsot meg kívülről benne hagyták. A szívem hatalmasat dobbant. Lehet, hogy a robot odabent van! Az ajtónak tapasztottam a fülem, és hallgatóztam. Belülről alig hallható rágcsálás szűrődött ki. A hátamon minden egyes szőrszál felállt, ahogy belegondoltam, hogy az a szörnyeteg éppen valami kis rágcsálót csócsál. Vagy mi van, ha Bellát?!

Hátráltam. Ez hülyeség! Túl sok horror filmet néztél, Helen! Ez csak egy robot, nem eszik embereket! Nem is eszik! Összeszedtem a bátorságom, és alig hallhatóan kihúztam a kulcsot, majd benéztem a lyukon. Nem láttam valami sokat, de ki tudtam venni a robot alakját. Bella sehol se volt. Hála az égnek. Viszont a csámcsogás tagadhatatlanul onnan jött. Megfordult a fejemben, hogy benyitok. Túl kíváncsi voltam, és hiába fújt riadót az agyam, remegő kézzel elfordítottam a kulcsot, majd bekukucskáltam a résnyire nyitott ajtón.

Na, végre itt vagyok egy új fejezettel! Remélem, tetszett, a következőt igyekszem vasárnapra hozni.