- Na, látsz valamit? – Kérdezte Jäger.

Belenéztem a fegyver távcsövébe, és végig pásztáztam az utcákat.

- Nem igazán. – Válaszoltam. Hihetetlen, hogy milyen tiszta és közeli képet mutatott. Így akár még én is bárkit eltalálhattam volna, annak ellenére, hogy még sose volt fegyver a kezemben.

Másnap reggel mindkettőjüknél előbb ébredtem. Elhatároztam, hogy nem engedem Jägert egyedül elmenni, és egy fél órás győzködés után beadta a derekát. Így kötöttünk ki egy panel tetején, két zacskónyi kajával, és takarókkal.

Ha épp nem lázadás folyt volna, még azt is mondanám, hogy remek randi helyet talált.

- Durva, hogy mi látjuk őket, de ők nem látnak minket. – Jegyeztem meg, a kinagyított képen követve egy random embert.

- Hát, nekem ez annyira nem szokatlan. – Kuncogott Jäger.

- Ja. – Dörmögtem. – Mondjuk el nem tudnám képzelni, hogy folyamatosan összeköttetésben legyek másokkal. És azt is tudják, hogy mikor megyek vécére.

Jäger felnevetett.

- Ez nem ilyen egyszerű. – Áthajolt a vállam felett, és belenézett a távcsőbe. – Tudom, hogy mikor van velem valaki, és ha nem akarom, kizárhatom. Legalább is a mindennapi életben.

- Amikor sakkoztunk, még nem ezt mondtad.

- Az más. Dolgok amiket együtt csinálok a társaimmal, azt mind egyszerre nézzük. De ha valamit egyedül csinálok, azt nem látják. Kivéve, ha akarom. Meg ha mondjuk kíváncsi vagyok, hogy ki van a közelben, azt is meg tudom nézni.

- Ez de király! – Kibújtam a karja alól, és kikerestem egy chipset a zacskóból. – Olyan mint egy GPS?

- Majdnem. – Mosolygott Jäger.

- És most is látod, hogy ki van a közelben? – Kérdeztem, és felbontottam a chipses zacskót.

- Aha. – Pajkosan felpillantott a fegyver mögül. – Akarod tudni?

- Igen. – Bólintottam.

- Akkor csak figyelj! – Belenézett a céltávcsőbe, és az egyik messzebb, szemben lévő épület felé lőtt. Nem sokkal később pedig meg is érkezett a válasz. Egy altató lövedék repült el közöttünk, és a bejárati kabin ajtófélfájába fúródott. A lövés olyan hirtelen ért, hogy felkiáltottam, és ültömben hátra estem. Jäger csak kacagott. Mérgesen néztem rá, mire a távolba mutatott.

- Ne nézz így rám, Jürgen volt.

- De te kezdted!

- Te kérted!

- Nem azt, hogy majdnem fejbe lőjenek. Mi van, ha eltalál?

Jäger megvonta a vállát.

- Alszol pár órát. Semmi komoly. – Aztán hozzá tette. – De ha el akarna találni, eltalált volna.

- Hát kösz. – Felkeltem, és elé sétáltam. – Hol vannak pontosan? Én is szeretnék lőni.

Jäger felém nyújtotta a kezét, és intett, hogy üljek le elé.

- Nézz bele a távcsőbe. – Mondta. – Ott vannak a piros hirdetéses panel tetején.

Így is tettem. A távcső két apró alakot mutatott. Felismertem őket. Az egyikük, Jürgen a fenekét riszálta, Günter pedig megfejthetetlen táncmozdulatokat lejtett. Aztán a kezükkel szív alakot formálva légcsókokat küldtek felénk. Nem tudom, hogy tisztában voltak-e vele, hogy már nem Jäger figyeli őket.

- Na, látod őket? – Kérdezte Jäger, épp akkor, amikor Jürgen a csípőjét mozgatva színpadiasan közösülést imitált a levegővel. Belegondoltam, hogy mi lenne, ha most hátsó lőném, de úgy döntöttem, hogy nem leszek gonosz.

- Ja. – Válaszoltam kurtán és felnéztem a távcsőből. Nekem ennyi épp elég is volt. Átadtam Jägernek a terepet, és leültem mellé.

Ő újra belenézett a távcsőbe, aztán felnevetett.

- Mi az? – Kérdeztem.

- Verekednek. Günter lefejelte Jürgen seggét és most püfölik egymást.

A szememet forgatva a vállára hajtottam a fejem. Bezzeg ő ilyen gyöngyszemeket láthat. A válla szörnyen kemény volt, úgyhogy a takaró egy részét ráhajtottam, hogy kényelmesre kipárnázzam. Ő közben néha lőtt, és újra töltötte a fegyvert. Ahhoz képest, hogy épp egy újabb lázadás közepén voltunk, elég nyugisan zajlott.

- Jäger?

- Hm?

- Mit történik azokkal, akiket lelőtök?

- Begyűjtik őket. Aztán majd ha már mindenki megvolt, el lesznek engedve, úgy, mint azok akiket láttál. – Válaszolt, egy célpontra összpontosítva.

- Nem fognak újabb lázadást kirobbantani?

Jäger megrázta a fejét.

- Nem fognak emlékezni a történtekre. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindenki varázsütésre megszeret majd minket.

- De én emlékszem egy csomó dologra.

- Az azért van, mert azt szerettem volna, hogy emlékezz. – Válaszolt, aztán komoran lőtt egyet.

- Jut eszembe! – Hangosan csámcsogva felé fordultam. – Még tartozol nekem pár válasszal. Megígérted, hogy elmondod, amire nem emlékszek!

- Ja. – Megvakarta a tarkóját, a figyelmét pedig szigorúan a célpontokra összpontosította. Volt egy olyan érzésem, hogy direkt nem néz rám. – Röviden annyi történt, hogy a lázadó csapat elkapott minket, amikor elindultunk meglátogatni a barátaidat. Engem kiütöttek, és elvittek. Ott tört el a karod is, mert véletlen rád estem... Engem valami fülkébe zártak, miután megkínoztak, és levágták a karom. Te pedig átverted a főnököt, és kimentettél. Aztán történt pár dolog, amire jobb ha nem emlékszel.

- Miért?

- Mert kiborultál, és nem akarlak újra kitenni azoknak az érzelmeknek.

- Jó, és mi van, ha tudni akarom?

Jäger felnézett a fegyver mögül, egyenesen a szemembe.

- Hidd el, nem akarod.

Volt a tekintetében valami, ami azt súgta, hogy nem kéne tovább kérdezősködnöm. Csak bólintottam, és csöndesen majszoltam a chipset.

- És mi van, ha visszajönnek az emlékeim?

- Nem fognak. – Vágta rá komoran Jäger. – Különben nagyon nagy bajban lennénk.

- Ezt hogy érted? – Pislogtam.

- Az emberek emlékeznének a lázadásra. Így is össze fognak rakni pár dolgot, de ha rájönnek, nekünk annyi. Tudod mire képesek az emberek, ha összefognak. Egy lázadás leveréséhez pedig nem vagyunk elegen.

- Jó, de biztos vannak emberek, akik mellétek állnának! Mondjuk én!

Jäger nem válaszolt, felnézett a fegyver mögül, és kikerekedett szemekkel a távolba meredt.

- Ach du großer Gott... - Suttogta.

- Mi az? – Kérdeztem, és abba az irányba néztem, ahova ő.

Nem válaszolt, óvatosan az államért nyúlt, és egy irányba fordította a fejem. Hunyorogtam, hátha látok valamit, de nem szúrt szemet semmi szokatlan.

- Mit nézzek? – A távolban felhangzott egy tűzoltó autó hangja.

- Az egyik csapat felgyújtotta a karácsonyfát. – Ekkor vettem észre az alig látható füstfelhőt, ami az épületek között gomolygott. Egyre magasabbra hatolt, és pillanatokon belül már a vak is könnyűszerrel észrevette volna.

- Oda kell mennem! – Pattant fel Jäger, olyan hirtelen, hogy majdnem elsodort. Alig pislogtam párat, máris összepakolt.

- Veled megyek! – Felugrottam a helyemről.

Jäger megtorpant előttem, és a szemembe nézett.

- Nem. – Azzal folytatta a pakolászást.

- Miért nem? – Akadékoskodtam. – Megígérted, hogy ezt együtt csináljuk végig.

Jäger komolyan dobálta a hátizsákba az altatókat.

- Lehet, hogy együtt vagyunk, de az nem jelenti azt, hogy mindent együtt kell csinálnunk. A legutolsó amit akarok, az az, hogy bajba keverjelek. Baromira nagy a tűz, nem embernek való.

Azzal megfordult, és sietve kivágta a lépcsőházba vezető ajtót. Lesietett, én meg chipseket potyogtatva rohantam utána.

- Jäger várj már! Veled akarok menni!

Hátrafordult. Épp annyi lépcsőfokkal volt lejjebb, hogy a fejünk egy szinten legyen.

- Tudom. – Mondta, és egy gyors puszit nyomott a homlokomra, és már rohant is tovább.

Pislogva próbáltam megérteni, hogy mi történik. Megráztam a fejem, hogy eltüntessem a szemem elől a rózsaszín felleget, és utána futottam. Gyorsan szedte a lépcsőfokokat.

- Várj már! – Kiáltottam utána. hiába futottam, mire a bejárati ajtóhoz értem, ő már az utcán volt. – Jäger!

Utána rohantam, de az ajtóban elkapott valaki. Egyből éreztem, hogy nem lehetett ember, mert a lábaim a futás lendületétől az égbe repültek.

- Hoppá! Megvagy. – Jött egy játékos hang a fejem fölül. Próbáltam lefejteni a hasam köré kulcsolt kezeket, közben pedig valószínűleg hangosan káromkodtam. Jürgen tartott a karjaiban, Günter pedig a panel falának támaszkodva nézte a jelenetet.

- Hogy kerültök ti ide? – Sziszegtem, közben Jürgen pulóverébe mélyesztve a körmeim. – Azonnal tegyél le!

- Vigyázunk rád, amíg Jäger vissza nem jön. – Felelt Günter.

- Jäger! – Kiáltottam, értetlenül.

Jäger a hátát mutatva állt, akár egy kőszobor.

-Nem fogom engedni, hogy fejjel előre rohanj a bajnak. – Morogta.

- Én?! És veled mi lesz?! Akkor te miért rohansz?

- Mert kicsi az esélye, hogy belehalok. Ellenben veled.

- Veled akarok menni! – Jelentettem ki, bár Jürgen kezei közt erre nem sok lehetőség maradt.

- Tudom. – Jäger kis szünetet tartott. – Ezért fognak rád Jürgenék vigyázni, amíg vissza nem jövök.

Jürgen Jäger szavának megerősítése képpen dobott rajtam egyet.

- Előlünk nem futsz el. – Mosolygott.

Jäger nem vára meg, amíg utána szólok, villámgyors sebességgel elrohant, egyedül hagyva két idegesítő katonai robottal.

Jürgen megfordult, és Günterrel a nyomában belépett a lépcsőházba. Fél kézzel becsukta a bejárati ajtót, aztán elindult a lépcsőkön. Ügyet se vetett arra, hogy a karjai között vergődők, és kiabálok. Olyan erősen tartott, hogy biztos voltam benne, hogy bekékül majd a helye. Legszívesebben letöröltem volna azt a pimasz vigyort a képéről, de úgy éreztem, hogy abba beletörnének az ujjaim.

- Miért ti? – Nyöszörögtem. Annyi robot közül Jäger nem talált valaki mást?

- Mert engem nem érdekel a hisztid. – Válaszolt Jürgen, a fejével pedig az ikre felé bökött. – És Günter se fog neked segíteni.

Lerakott a panel tetején.

A távollétünk alatt két galamb megtalálta a kiborult chipsez zacskót, de amint megérkeztünk, ijedten odébb repültek.

- Engedjetek le! – Kiáltottam, és megpróbáltam utat törni magamnak Jürgen mellett, de még ha sikerült is volna, Günter elállta az ajtót. – Ne csináljátok már!

Jürgen kigáncsolt, és a hideg betonra estem. Leguggolt elém, és a szemembe nézett.

- Tudod, mi történik azokkal az emberekkel, akik belélegzik a füstöt? Pontosítok. Azzal, aki szén-monoxidod lélegez? Feltételezem, hogy jártál iskolába, és tanultál kémiát, úgyhogy tudod. Nem fogunk Jäger után engedni, az a fenyő baromira ég. És különben se tud egyszerre embereket menteni, és még rád is figyelni. Néha magad elé helyezhetnéd mások igényeit. Nem olyan nehéz az, mi egész életünkben ezt csináltuk.

Felültem, és megtöröltem az arcom.

- Jó, de... - Elszorult a torkom. – Jägerrel mi lesz?

Jürgen felegyenesedett.

- Nem lesz baja. Mi robotok vagyunk. Egy kis füst nem árt meg nekünk. Szóval fölösleges aggódnod érte.

- De segíteni akarok neki...

- Azzal segítesz, ha most a seggeden maradsz. – Vágta rá Jürgen, aztán mellém telepedett. A pulóver zsebéből elővett két plüsit, és átnyújtotta az egyiket. – Van kedved játszani?

Néztem az ujjai között tartott csillogó szemű plüssmacskát, és felnevettem.

- Nem vagyok gyerek.

Jürgen felpillantott.

- Nem kell gyereknek lenned ahhoz, hogy játszunk. – A kezembe nyomta a plüssöt. – Tessék! Te leszel a macskával!

A másik plüsst lerakta a földre, és úgy mozgatta, mintha az járt volna.

- Én meg a pingvinnel. – Jelentette ki, aztán elváltoztatta a hangját, és belekezdett valami monológba.

Günter egy ideig figyelt minket, aztán miután megbizonyosodott róla, hogy nem fogok kifutni az ajtón, letelepedett mellénk. A macska, és a pingvin akkor épp egy kavicsot lökdösött.

- Beszállhatok? – Kérdezte. Meglepett, belőle egyáltalán nem néztem volna ki, hogy plüssökkel játszana.

- Persze. – Csillant fel Jürgen szeme. – Mivel leszel?

Günter elővett a zsebéből egy arany színű lövedéket, és lerakta a plüssök mellé.

Igazán vicces volt nézni, hogy egy golyót személyesít meg. Ahogy ide oda rakosgatta, aztán összeverekedett a pingvinnel.

Hangosan és felszabadultan kacagtak.

Attól függetlenül, hogy nekem semmi ötletem nem volt, hogy hogyan játsszak egy plüssmacskával, igazi történet kerekedett ki az egészből.

Ha Jürgennek az volt a célja, hogy ezzel elterelje a figyelmem, működött. Az idő gyorsan repült, és mire felnéztem, a fekete füstfelleg lecsillapodott.

Felkeltem, és a panel széléhez sétáltam, ahonnan Jägerrel lövöldöztünk. A betonkorlátra könyökölve figyeltem a kihalt utcát. Günter és Jürgen a háttérben játszottak, de biztos voltam benne, hogy fél szemmel azért rám is figyelnek. Már vártam a pillanatot, amikor ennek az egésznek vége, és oda mehetek, ahova akarok, és nem érzem magam úgy, mint egy fogoly.

Közben elkezdett szállingózni a hó. A tekintetemmel az egyik gömbölyű hópihét követtem, amikor megláttam Jägert. Lassan sétált, a hóban pedig szürke lábnyomokat hagyott maga után. Végre visszajött!

Boldogan felugrottam, és Günterék felé fordultam.

- Megjött! – Kiáltottam izgatottan.

- Ohh... Kell tampon? – Húzta fel a szemöldökét Jürgen.

- Jäger, te idióta! – Forgattam a szemem, és már futottam is.

Ezúttal nem tartottak vissza, úgyhogy kettesével szedtem a lépcsőket. Boldogan, volt hogy egyszerre négyet is átugrottam.

Alig értem a második lépcsőfordulóig, belefutottam Jägerbe. Az arca kormos volt, és úgy krákogott, mint aki minimum két zacskó port letüdőzött.

- Jäger! – A nyakába ugrottam.

Szuszogva megtörölte az orrát, aztán átölelt. A mellénye még langyos volt, és tábortűz szag érződött rajta.

- Szia, Helen. – Mondta szelíden.

- Mi történt? – Kérdeztem, és kíváncsian felnéztem rá.

Komoran elhúzódott, és megcsóválta a fejét.

- Semmi jó. – Sóhajtott, aztán elindult felfele. – Az egész tér leégett. Még parázslik picit a tűz, de a nagyját eloltották.

- Nem értem. Miért csinálták ezt? Olyan szép karácsonyfa volt.

- Nem tudom. – Jäger elgondolkodva vállat vont. – Talán a düh.

Mire felértünk, Günterék már összepakoltak nekünk.

- Köszi, hogy vigyáztatok Helenre.

- Soha többet. – Vigyorgott Jürgen, mire megforgattam a szemem. - Nagyon nagy a kár? – Fordult aztán Jäger felé.

- Te is láttad. – Válaszolt komoran Jäger. – De legalább senki se sérült meg. Vége a támadásnak.

Figyeltem, ahogy egymás karjaiba temetkeznek, de nem érződött rajtuk boldogság. Valami nehézkes, borult hangulat telepedett közénk. Nem értem... Örülniük kéne, nem?

Már sötétedett, amikor elindultunk. Jäger tekintete egész úton borúsnak tűnt. Alig szólalt meg, akkor is csak kurtán. Benyitott az ajtón, csöndben kibújt a bakancsából, és levette a mellényét. Mike az ágyon feküdt, és ugyan olyan levertnek tűnt, mint Jäger. A hangulatuk rám is kihatott, és ha bár örültem, hogy ennek az egész rémálomnak nemsokára vége, valami nyomasztott.

Jäger becsukta az ajtót, aztán csöndesen megszólalt.

- Boldog karácsonyt. – Suttogta.

Sziasztok! Tudom, hogy megint késtem a fejezettel, de megbetegedtem, és a szabadidőm is kevés, úgyhogy csak most sikerült felraknom. Remélem azért, hogy tetszett. Igyekszem majd válaszolni a kommentekre is, ha érkezik pár. <3

És amint tudom, feltöltöm a következő fejezetet is.